Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1.
 

Bekopogok a nagy vasajtón, és a fémes döndülés hosszan visszhangzik. Idegesen nyelve várom a reakciót.

Utáltam mindig is idejönni, kizárólag csak Anita kedvéért vagyok rá hajlandó most is. Tudja jól, ezért általában ha találkozunk, a munkahelyi irodájába vagy egy semleges helyre hív, de ezúttal a Kárhozottak Cirkusza... a fenébe is. Talán most járok itt harmadszor, de bárhol máshol szívesebben tartózkodnék.

Megnyikordul a vasajtón lévő kisablak zárja, és egy idegen, marcona arc tölti be a kis nyílást.

- Mi van? - Mély, morgó hangjától megborzongok. Egy likantróp, ereje csipkézi érzékeny bőrömet, amitől tudatosul bennem, hogy nem elég stabil a pajzsom. Felerősítem hát, és nagy levegőt veszek.

 

- Donovan Reece vagyok, a hattyúk királya. Anita Blake hívott.

 

A sötétbarna szemek gyanakvóan összeszűkülnek, majd becsukódik az ablak, zárak kattannak. Egy... kettő... három... négy... és végre nyílik a bejárat.

- Graham vagyok - biccent felém. - Elvezetlek hozzá.

Aha, már emlékszem rá. Az egyik vérfarkas, aki Anita személyes testőrségének a tagja. Nagydarab, durva modorú alak.

- Köszönöm.

Idegesen követem, és minden érzékemet betölti a cirkusz épületének falaiból áradó mágia nehéz, fémes illata. Utálom a bezártságot, a szűk helyeket. Amit ennél is jobban utálok, hogy ha mindez még sok-sok ragadozó típusú likantróppal is párosul.

 

Egy hosszú folyosón kísér végig, és továbbiakon. Képtelenség kiigazodni ezen a labirintuson. Bizonyára ez is a város urának védelmét szolgálja.

Utunk során elhaladunk néhány alakváltó mellett, és lesütött szemekkel szedem gyorsabban a lábaimat. Jól tudom, hogy éhesen méregetnek. Minden ragadozó likantrópból ezt a reakciót váltom ki, ezért nem követem az alakváltó királyok hagyományait, és nem hozok magammal kísérőt. Fajtám egyetlen férfija vagyok, és nehezen viselem ha finom falatként méregetnek. Egy hattyú-nőstény sokkal nehezebben bírná, és ennek nem tenném ki egy alattvalómat sem.

 

Tágasabb, díszesebb folyosókra kanyarodunk végre, és egy mívesen cirádázott, fehér ajtóhoz vezet. Figyelem ahogy bekopog, és idegesen simítom végig rövid, ezüstszőke pihehajamat. Remélem semmi komoly, mert nem öltöztem ünnepi viseletbe, pedig tudom hogy a város ura nagyon kényes az ilyesmire. Halványkék ingem, és elegáns krémszín nadrágom talán elég lesz.

 

Belépek az ajtón, és udvarias fejhajtással üdvözlöm a bent lévőket. Jean-Claude, a város ura elegáns biccentéssel, és formális köszöntéssel üdvözöl. Anita azonnal hozzám siet mosolyogva, és megölel. Nagyon hálás nekem, amióta megmentettem az ő életét, és a város uráét is... Vagyis amióta szeretkeztem vele. Nem kell tudnia, hogy ő volt nekem az első, és azt sem, mennyire kellemetlen volt számomra, hogy aktus közben kis híján felfalt. Zsákmányállat létem az őbenne nyugvó likantrópot is felizgatta, ahogy a szinte egyszerre felém forduló többi alakváltóban is. Éhesen méregetnek, szinte mind, kivéve a másik két királyt. Micah, a leopárdok királya és Richard a farkasoké, kifejezéstelen tekintettel figyelnek.

- Köszönöm, hogy eljöttél Donovan - mosolyog rám kedvesen Anita. Alig fél fejjel vagyok csak magasabb nála, így kényelmesen tudunk beszélgetni.

- Tudod, hogy tőlem bármit kérhetsz - válaszolom kedves mosollyal. - Nincs semmi, amit ne adnék meg neked.

Így van. Életem végéig lekötelezettje vagyok, amiért alattvalóim életét megmentette, és az enyémet is. Neki köszönhető, hogy létrejött a likantróp társadalomban az Alakváltók Szövetsége, és én is a tagjává váltam, ezzel biztosítva népem nyugalmát a ragadozó alakváltóktól.

Néhány hosszú másodpercen át gyönyörködik arcomban, álmodozó kis mosollyal, ami igazán bájossá teszi őt. Örülök, hogy fogékony a szépségemre, ahogy a legtöbb nő. (...és sajnos férfi is...)

Elmerül a szememben. Megcirógatom a derekát, és feleszmél.

- Gyere, foglalj helyet közöttünk - vezet a nagy kanapéhoz, és Micah karjaiba veti magát. Biccentek, és egy szóló fotelt választok inkább. Szegény Anitának fogalma sincs, milyen hatással vagyok még leopárdjaira is. Gyanítom, szívesen szétcincálnának. Még a lábainál, a földön üldögélő szubhím is éhesen méreget ametisztszínű szemeivel.

 

Jean-Cloude felé fordulok inkább.

- Minek köszönhetem a megtisztelő invitálást?

Mielőtt megszólalhatna, hirtelen kivágódik az ajtó.

Kissé rojtos idegeimnek hála összerezzenve fordulok az érkező felé, és a lélegzetem is belém reked...

 

Besuhan könnyű, kecses léptekkel egy vámpír. Életemben nem láttam még soha ilyen szép férfit...

 

Hosszú, aranyszőke haja lágy hullámokban omlik vállaira, szemei hihetetlenül kékek, szinte szikráznak a gyertyák fényében.
- Mi a baj? - vág közbe hirtelen Anita, mielőtt az égi jelenség szája kinyílna.

 

Próbálok magamhoz térni, de annyira a hatása alá vont ez a jelenség... hihetetlen...

Ő csak kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de hirtelen felém fordul az arca, és becsukja. Egyenesen a szemembe néz...

 

Szívem lüktet mellkasomban, bőröm felforrósodik, és tudom hogy óriási hibát követtem el. Vannak vámpírok, akiknek tekintete még rám is tud hatni, és azt hiszem ő is közéjük tartozik.

Mégsem vagyok képes másra koncentrálni... csak egy szó zsong a fejemben:

 
...gyönyörű...
 

Arcának jobb felét eltakarják hajtincsei, de így is látom ahogy elmosolyodik. Elpirulva kapom el a tekintetem róla, és a földre szegezem. Ez a néhány tizedmásodpercig tartó apró jelenet remélem senkinek sem tűnt fel...

Még soha nem fogott meg ennyire egy férfi külseje sem, hiszen heteroszexuális vagyok.

 

- Asher? - kúszik Jean-Claude mézédes orgánuma a fülembe. Ó, szóval ő az. Hallottam pletykákat... állítólag ő a város urának másik szerelme, Anita után. Nos, ahogy elnézem, akár hitelt is adhatok ennek a pletykának, mert ilyen szép férfinak nem hinném hogy ellen lehet állni.

- A sakáljaim zúgolódnak Jean-Claude - szólal meg ő. Mélyebb a hangja, mint urának, de ugyanolyan simogató. Szinte érzem a bőrömön, és gerincemen végigkúszik a bizsergés. Vámpírbűbáj. Oh a fenébe! Hiszen likantróp király vagyok, hogy felejtkezhettem el a pajzsomról?! Hatalmas döndüléssel csusszan a helyére, és mintha üvegbúra borult volna rám. Már nem érzékelem a zsibbasztó erőket, és a bőröm sem sajog a likantrópok energiájának csipkedésétől.

 

Az aranyhajú jelenség csípőre teszi kezét, ami csak hangsúlyozza magas, karcsú és mégis izmos alakján feszülő barokk korabeli ruházatát, a csipkés, fodros ingujjal, és a sötétkék bársonykabáttal, amelyeken az aranyhímzés megcsillan minden mozdulatára. Elegáns, finom és mégis letaglózóan férfias a kisugárzása.

- Sajnálom mon ami, de ez a lépés átmenetileg szükséges volt. Nárcisszusz megszegte a likantróp szövetség szabályait. Micah, a szövetség elnöke döntött így, a többi királlyal együtt.

 

Komolyan figyelem a párbeszédet. Igen, tegnap délután tartottuk a különleges ülést. Nárcisszusz, a sakálok királya engedély nélkül behatolt a patkányok és az oroszlánok területére is, ráadásul piszkos ügyletek is kiderültek róla. Állítólag elraboltak a farkasok közül néhány fiatal fiút, hogy az üzletet fellendítsék.

 

Asher arcán, már amennyire látom az előrehulló hajtincsektől, düh suhan keresztül, de aztán el is tűnik, kisimul, mint a víztükörről a vízcsepp okozta hullámok. Nem sok vámpírral találkoztam eddigi életem során, de eddig nem láttam érzelmeket rajtuk. Különös volt most ennek így szemtanújává válni.

- Anita - fordul el Jean-Claude-tól.

- Sajnálom Asher... nekem ebbe nincs beleszólásom, és ha lenne sem segítenék. Nárcisszusznak gondolkodnia kellett volna, mielőtt ostobaságokat művel. Egyébként is. A te hívóállatod a sakál. Miért nem tartod jobban rajtuk a szemed? Előtted nem titkolózhatnak, és akkor ez mind nem történt volna meg.

- Igazad van - legyint bájos eleganciával. - Csak kellemetlen nekem, hogy sakáljaim most tétlenek maradnak, amíg a klubjuk zárva van.

Jean-Claude int neki, és ő mellé ül a kanapéra, majd urának tekintetét követve felém fordul ő is, látható arcfelén szemöldöke kérdőn emelkedik fel.

- Ő ki?

Mielőtt megszólalnék, hogy bemutatkozzam, Anita vág közbe.

- Donovan Reece, a hattyúk királya. Meséltem neked róla, ő mentette meg az életünket.

- Oh... - jön az elegáns, halk válasz. Zavarba ejtő tekintete elől lesütöm a szemem, és imádkozom azért, hogy ne vegye észre senki, hogy elpirultam. Sajnos porcelánfehér bőrömön a leghalványabb elpirulás is látszik...

- Ő itt Asher, jóbarátunk és Jean-Cloude legrégebbi barátja, helyettese - mutatja be nekem Anita.
- Nagyon örvendek - biccentek neki, kerülve mágikusan parázsló tekintetét, félve annak bűverejétől.

- Ó én is... - válaszolja, hangja még pajzsomon is áthatol, és minden idegpályámat végigbizsergeti. - ...nem is sejted mennyire...

Jean-Claude szólal meg ismét.

- Nos, Donovan... végre kifejteném, miért hívtunk ide. - Ráemelem a tekintetem, sötétkék szemeiben barátságos fény van. - A múltkori segítségedről lenne szó. Hatalmas energiát tudtál nekünk biztosítani, aminek az életünket köszönhetjük. Ez tény. Jelenleg egy erős vámpírhorda vert tanyát a városban. Múlt éjjel érkeztek, és kihívtak bennünket.

 

Kezdem sejteni mit akar kérni, és nem tetszik a dolog. Összehúzom ezüstszőke szemöldököm, de nem reagálok másképp, csak figyelmesen hallgatom tovább.

- Fenn áll a lehetőség malheuresement, hogy ismét szükségünk lesz az államban tartózkodó összes hattyú erejére.

Hátradőlök fotelomban, és behunyom szürke szemeimet. - Ha gondterhelt vagyok, vagy bármi más érzelem felhőzi be jókedvemet, akkor eltűnik az égkék szín. - Komoly kérés. Ezek szerint ismét táplálnom kell Anita ardeur-jét, ami veszélyes. Könnyen függővé válhatok, hiszen eddig csak egy alkalommal történt, de napokig szenvedtem, amíg megtisztítottam testem az idegen erőtől.

Azonban... nem tagadhatok meg semmit. Lekötelezettjük vagyok. Felpillantok a sötétkék szemekbe.

- Népem és én készen állunk segíteni nektek bármiben. - Elégedett mosollyal biccent.

- Hálásak vagyunk neked, és nem maradunk adósod, kedves Donovan.

Megrázom a fejem.

- Nem, semmivel sem tartoztok. Lekötelezettetek vagyok, nem tagadok meg semmit tőletek, bármit kérhettek, ezt már elmondtam egyszer, és ha szükséges, megismétlem bármikor. Mit kell tennem?

- Egyenlőre csak maradj nálunk, légy a vendégünk mon ami, és ha szükségünk van rád, érted küldetek. Elszállásolunk egy vendégszobában. Ha támadás érne minket, jó ha a közelben vagy.

Biccentek.

Halk dorombolást hallok, és oldalra pillantok. Az ametisztszemű, hosszú hajú fiú, aki eddig Anita lábánál ült, már szorosan az én lábamhoz simul, és vágyakozva néz engem. Szemembe fúrva éhes tekintetét, a dorombolást egy pillanatra sem szüneteltetve nyalja meg lassan, élvezettel a karfán nyugvó kézfejemet. Izgatja az illatom... Ahogy minden ragadozó likantrópot.

- Nathaniel! - szól rá halkam Micah, hangja rideg és parancsoló. A fiú meghunyászkodva húzódik el, és én sápadtan pillantok fel Jean-Claude-ra. Most tudatosul bennem, hogy itt kell maradnom napokig egy alakváltóktól hemzsegő épületben. Ó a fenébe is... hiszen néha még Anita sem képes visszafogni magát, hogy ne akarjon belém harapni!

- Donovan... - Jean-Claude tekintetében a megértés jeleit látom, ami megnyugtat kissé. - Itt tartózkodásod alatt természetesen gondoskodunk a biztonságodról. Két őr...

- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak - emelem fel a kezem. - ...de alakváltó őröket nem adhatsz mellém. A legmegbízhatóbbakat sem.

Biccent.

- Természetesen. Én is így gondoltam. - Int a kezével, és egy alacsony, köpcösnek tűnő de nagyon izmos vámpír lép előre a fal mellől. - Ő itt Byron. Ma ő vigyáz rád.

- És nappal? - firtatom, pedig nem akarok udvariatlan lenni. Azonban jól tudom, hogy a vámpírok nappal alszanak, és a likantrópok akkor is nagyon aktívak.

- Van néhány mestervámpírom, akik nappal is ébren tudnak maradni.

- Én elvállalom - szól közbe Asher mosolyogva. Szemfogai megcsillannak. Nagyot nyelve pirulok el tekintetétől, és elkapom róla szemeimet. Nem tudom, miért zavar ez a pillantás... nem tudom...

 
 
***
 

Elintézek néhány telefont, többek között az egyetemet is értesítem. Végzős hallgatóként néhány nap kimaradás nem olyan nagy probléma, szerencsére nincs vizsgaidőszak. A vizsgáimat nehezebb lenne lemondani.

Byron nagyon kedves és segítőkész. Megmutatja a szobámat is, és a rám fújó, morgó, hörgő likantrópokat elűzi mellőlünk a folyosóról.

- Komolyan nem értem, miért vagy rájuk ilyen hatással... - méltatlankodik. - Habár be kell vallanom, én is megkívántam a véredet az első pillanatban ahogy megláttalak.

Halvány mosollyal pillantok rá, miközben tartom vele a lépést. A szállásom felé vezet.

- Zsákmányállat vagyok - vonom meg alig észrevehetően a vállam. Felvont szemöldökkel fordítja felém az arcát.

- Zsákmányállat?

- Igen. Hattyú vagyok. Rendkívül ritka és egyedülálló likantrópia a miénk. Nem a sötét mágiából eredünk, és nem vadászatból tartjuk fenn testünket. Ránk nem hat sem a holdtölte, sem a mágia. Vámpír hívóállatai sem lehetünk.

- Oh... de furcsa... És akkor hogyan szaporodtok?

- Genetikai úton öröklődik a képességünk. Emberekkel szaporodunk, mert génjeinkre nincs hatással az övék. Van, hogy generációkon át nem jelenik meg egy családban a hattyú, és aztán hirtelen felüti a fejét. Kamaszkorunkban történik az első átváltozás.

Türelmesen válaszolgatok a kérdéseire, mert látom hogy őszintén érdekli. Elmesélem neki, hogy én vagyok fajom egyetlen hímje, és amíg meg nem halok, nem is lesz másik.
- Akkor baromi kevesen kéne lennetek, pedig állítólag szerte az államokban sokan vagytok.

Megrázom a fejem, ahogy megtorpanunk egy ajtó előtt.

- Összesen annyian vagyunk szétszóródva, mint például St. Louisban a farkas horda. Persze ha az összes államot figyelembe vesszük, ez borzalmasan kevés, azonban mindnek én vagyok a királya, ami komoly erőt jelent.

Belépünk a szobámba. Nocsak, igazán elegáns a berendezés. Minden antik és barokk stílusú, de nem csicsás. A baldachinos ágy uralja a helyiséget, amely szinte háromszor akkora mint egy normális franciaágy. Bele sem merek gondolni, mihez is van szükségük a vámpíroknak ekkorára...

- Gondolom végig velem kell maradnod - pillantok Byron-ra kérdően. - Mármint hajnalig.

- Aha - dobja le magát kényelmesen a kanapéra. Elmosolyodik, és szemfogai előbújnak ajkai mögül. Képtelen vagyok elszakítani róla a szemem... észreveszi. - Ne aggódj Don, ma már kajáltam.

Zavartan fordítom el tőle a fejem, és halk nevetését hallva elszégyellem magam.

- Bocsáss meg... - motyogom.

- Semmi baj. Inkább azt áruld el, hogy te kérsz-e valamit enni vagy inni. A hattyúk mit esznek? Mikor fogsz átváltozni, ilyenek...

Elmosolyodom a kérdésen.

- Köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként normál ételt veszünk magunkhoz, még hattyú formában is, alakváltás pedig akkor történik, amikor akarom, illetve ha komoly trauma ér. Van, hogy évekig nem is történik meg.

- Nem semmi - mosolyog rám kedvesen. Elnyomok egy ásítást.

- Megbocsátasz, ha alszom egyet? Én az emberi bioritmus szerint élek, és már nagyon későre jár.
- Persze, én elleszek itt.

 

Percekkel később már frissen zuhanyozva, egy kényelmes szaténpizsamában (amit a szekrényben találtam) durmolok a teniszpályányi ágyon.

 
***
 

Ébredéskor ugyanaz a sötét félhomály fogad, mint amikor elaludtam. Vakon kitapogatom az éjjeliszekrényen lévő karórámat. Reggel kilenc óra.
Sóhajtva túrok ujjaimmal ezüst-szőke, tollpihékből álló hajamba, és felülök. Byron sehol, és Asher még nincs itt. Talán elfelejtkezett rólam? Vagy...

Felfrissítem magam a fürdőben, vadiúj kölcsönfogkefémmel elgondolkozva sikálom fogaimat. Az is kérdéses, hogy ki merjek-e lépni egyáltalán a szobámból kíséret nélkül. De ha valóban elfelejtkeztek rólam, akkor kénytelen leszek. Itt bevárni a likantrópokat olyan, mintha tálcán kínálnám magam. Ráadásul éhes is vagyok. Megkordul a hasam is. Jhaj...

Kinyitom az ajtómat, és a folyosóra kikukkantok. Sehol senki. Oké, eddig rendben.

Jobb híján az lenne a leghelyesebb, ha megkeresném Anitát. Nagyjából tudom is, hogy merre van a szállása.

 

Természetesen az egyik folyosón szembetalálkozom pár likantróppal. Egyik sem tűnik kezdőnek, így nem is veszélyesek rám. Remélhetőleg. Megtudakolom tőlük, hol van Anita szobája. Elmagyarázzák, és az adott irányba folytatom tovább az utamat, megkönnyebbült sóhajjal.

 

Ekkor megérzem. Végigmarja érzékeny bőrömet az erő, és a jobboldali folyosó kereszteződéséhez érve már látom is a félig átváltozott vérsakált, ahogy felém lohol. Vicsorogva, acsarogva. Fenébe!

A levegőbe emelkedik, gyönyörű ívben vetődve rám. Ahogy elnézem, ő még egy kezdő, nemrég eshetett át az első alakváltáson, azért nem tud uralkodni ösztönein.

Likantrópként, erős vagyok. Erősebb mint egy ember, bár korántsem annyira mint egy vérfarkas, de ellene talán elég lesz.

Még a levegőben markolom meg marjánál, mint egy kutyát, és teljes erőmből vágom a falhoz. Ahogy becsapódik, a vakolatot és némi téglatörmeléket is lever. Felvonyítva esik a földre, és megrázza busa fejét.

Kihasználva kábaságát, mögötte termek, és nyakát egy birkózó fogással megragadva kezdem fojtogatni. Majdnem bejött.
Könnyedén vet át a vállain, és a földön nyekkenek. Teljes erőmből mosok be neki egyet, amitől hátrazuhan, de azonnal talpra érkezik, és ugyanezzel a lendülettel ugrik felém. Felemelem arcom elé a karomat, hogy az első harapás ne a nyakam érje...

 
Durr.
 

Kinyitom összeszorított szemeimet, és még látom ahogy a vérsakál a szemközti falhoz vágódik és vinnyogva terül ki a földön.

Előttem, nekem háttal áll valaki. Ő csaphatta le még röptében... Hosszú, hullámos aranyszőke haj, bársonykabát és nadrág... Ő az.

Felkelek, és mögé lépve figyelem az eseményeket. Hm. Ha jól tudom, Asher hívóállata a hiéna, tehát ez az ő egyik likantrópja.

 

A körülöttünk keringő erő csipkedi bőrömet. Ahh a pajzsom. Felhúzom, és máris jobban érzem magam.

- Jól vagy, mon peu oiseau? (kis madaram) Láttam, hogy ügyesen harcoltál...
- Igen, semmi bajom.
- Bien - biccent elégedetten, és velem együtt figyeli ahogy összekanalazza magát a vérhiéna. Felemeli busa fejét, és Ashert látva lekushad. Halkan nyüszögve kúszik közelebb.

Érzem Asher erejét fellángolni, ezért kabátjának ujját finoman meghúzogatva szólalok meg.

- Ne büntesd meg kérlek.

- Nem szándékoztam, mon cygne (hattyúm) - válaszolja rám sem pillantva. Rámutat a hiénára. - Menj az etetőbe. Most.

Figyelem ahogy elüget a vérhiéna, és hirtelen felém fordul a vámpír.

- Téged foglak megbüntetni. Miért hagytad el a szobádat kíséret nélkül?

Nincs értelme magyarázkodni.

- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam - válaszolom udvariasan, de kerülöm a tekintetét. Túl erős hatással van rám, nem tanácsos a szemkontaktus vele.

- Hát lehet lát haragudni amikor ilyen édesen kérsz bocsánatot...? - sóhajt egy színpadias kézmozdulattal. - Szóval hová indultál?

- Anitához, de most hogy te már velem vagy, nincs rá szükségem.
- Oui. Nem vagy éhes?

Elpirulva biccentek, és ő halkan felnevetve fogja meg a kezem. Hangjába beleremegnek még a lábujjaim is... pedig pajzsom stabil. Nem hiába ő Jean-Cloude szerelme... hihetetlenül erős a csábereje...

Egy puszit hint a kézfejemre, és arcom lángra kap, úgy rántom vissza mancsomat. Ez már aztán... ez azért...

- Gyere, az étkezőben kényelmesebb - indul el a folyosón, és én mellé sorolva battyogok vele. Tisztára falábúnak érzem magam, hiszen ő szinte csak suhan elegánsan.

- Nekem is bocsánatot kell tőled kérnem mon cygne, ugyanis egy fontos ügy miatt halasztottam el a testőri feladataimat.

- Semmi gond - válaszolom halkan.

 

Az étkező teljesen üres. A vámpírok ilyenkor alszanak, és csak egy likantróp kerül elő valahonnan, ő pakol elém az asztalra mindenféle finomságot. Ahh de éhes vagyok...!

Jóízűen elfogyasztom a rántottát pirítóssal, és némi gyümölcsöt is. Végig magamon érzem a vámpír tekintetét. Ő nem reggelizik velem, hiszen ők nem esznek emberi ételt.

- Finom volt? - búgja lágyan ahogy befejezem. Felpillantok rá, mélykék szemeiben különös érzelmeket látok átsuhanni.

- Igen, köszönöm - mosolygok rá. Feláll, és mellém libbenve ül le kínosan közel.

- Idejét sem tudom már, mikor ettem utoljára emberi ételt... - mondja halkan, és egy barackot elvéve a gyümölcsöstálról megszagolja. - Valaha ez volt a kedvenc gyümölcsöm. Megtennéd, hogy eszel belőle? - nyújtja felém.

- Öh... persze.

Elveszem tőle, és beleharapok. Az édes gyümölcslé szinte szétrobban a számban, garatomat végigcirógatja ahogy lenyelem, húsa pedig szinte mézként olvad. Finom érett.

Hűvös ujjak törlik le a szám szélén kicsordult cseppet, és ahogy felpillantok rá, szemeiben mohó vágyat és szomorúságot látok. Tényleg nagyon szerethette ezt a gyümölcsöt.

- Ne sajnálj engem... - sziszegi hirtelen, tekintete fagyos mint a gleccser. Meglepődöm, és düh kúszik a torkomba. Nem szolgáltam rá, hogy ilyen hangsúlyt használjon velem szemben.

- Akkor te se sajnáld magadat - zárom le a beszélgetést higgadtan, és a gyümölcsöt letéve indulok az ajtó felé.

A semmiből terem előttem hirtelen, és államat megfogva néz a szemeimbe.

- Milyen bátor madárka vagy te... - súgja. - Fogalmad sincs mennyire veszélyben vagy, igaz?

Nagyot nyelek, amikor ereje végigégeti érzékeny bőrömet.

- Már hozzászoktam, hiszen egész életemben veszélyben voltam, és halálomig el kell viselnem.
- Igen tudom. A hattyúk átka... - cirógatja meg arcomat hűvös ujjaival. Megborzongok az érintéstől. - Valamikor régen... talán kétszáz éve is már... láttam egy hozzád hasonlót átváltozni. Feledhetetlen élmény volt az a szabad tekintetet, amikor felrepült az égbe... Soha nem felejtem el. Átok?! Úgy gondolom, még így is megéri.  
Meglepetten nézek szép szemeibe.

- Minden angyalokról szóló mese és ábrázolás tőletek ered...- folytatja ellágyult mosollyal. - A te fajtád van a freskókon a templomokban, és a festményeken. Mind gyönyörűek vagytok és légiesek...

- Láttál egy magamfajtát átváltozni? - kérdezem halkan. - Az meg hogyan lehet? Mi hattyúk soha nem változunk át senki előtt.

- Sebastien volt a neve...

Talán szeretők voltak? Ez megmagyarázná, hogy miért láthatta átváltozni. Mintha tudná mire gondolok, megrázza finoman a fejét. Hajának virágillata felém száll.

- Non, nem az én kedvesem volt, hanem Jean-Claude-é... Amikor szakítottak, akkor összetört lelkileg, és átváltozva elrepült. Gyönyörű volt... Nagyon szerettem volna elcsábítani őt tőle, de nem tudtam.

- Miért nem?

- L’amour... - legyint kecsesen. Szóval szerelmes volt belé. Jaj szegény... Milyen kegyetlen a sors.
- Bizonyára meghalt néhány nappal később - szólalok meg elgondolkozva.

- Miért halt volna meg, mon cygne?

Komoran lépek az ajtó felé.

- A hattyúk egy életre választanak párt maguknak, és belehalnak ha elveszítik szerelmüket. Ezért.

 
***
 

A szobámban halk sóhajjal ülök le az egyik fotelbe, és őt figyelem ahogy körülpillant, majd a kanapéra ül elegánsan. Hihetetlenül szép ez a férfi.
Csodálva mérem végig, egészen a karfán pihenő kezének kisujjáig, majd észbe kapva emelem fel tekintetem arcára. Halvány mosollyal figyel. Uhh a fenébe! Lángoló arccal kapom el róla szemeimet.

- Nagyon édes vagy... - mondja lágyan, hangja szinte simogató. - Ha nem lennél király... egyszerűbb lenne.

- Egyszerűbb? Micsoda?

- A pomme de sangom lehetnél...

- Az micsoda? Öh... várjunk csak... - aha már tudom.Már hallottam ezt a kifejezést Anitától. Amolyan táplálék lennék neki.

Csalódottság ráng végig az arcomon. Sejthettem volna... Mérgesen viszonzom pillantását, égszínkék szemeim valószínűleg most viharszürkék a haragtól.

- Mon belle... - súgja. - Ne hidd, hogy a véredre szomjazom. Illetve arra is, de...

- Megkívántál engem? - húzom el a számat. Próbálok közömbös külsőt ölteni magamra, de a szívem úgy dübörög mellkasomban, hogy csak nehezemre esik visszatartani kapkodó légvételeimet. Nem tudom miért lepődöm meg, hiszen tudom hogy a világon minden likantróp, vámpír és természetfeletti lény kajaként kezel, nagy részük szexuálisan is vonzódik a magamfajtákhoz.

- Ne aggódj, nem fogok közeledni feléd mon cygne. Szépséged elriaszt... nem vagyok hozzád méltó - int kecses mozdulattal.

Döbbenten reked belém a levegő.

Jól hallottam amit mondott?!

 

Inkább nem firtatom a dolgot, csak furcsálló pillantást vetek rá. Miért mond ilyeneket? Gúnyolódna? Nem, hiszen amikor gúnyolódik, azt egyértelműen jelzi. Akkor meg?

Ez nagyon különös, hiszen nála szebb lény szerintem nincs a világon.

 

- Szóval? Mivel szórakoztassalak, mon cygne?

Kérdő tekintetem láttán csak finoman megvonja a vállát.

- Mivel más teendőnk a várakozáson kívül nincs, valamivel el kell üssük az időt, nem igaz?

Biccentek.

- És mit lehet itt ilyenkor csinálni?

- Nem sok lehetőség van... - sóhajtja. - Az igazán jó dolgok éjszaka vannak, nappal semmi érdekes. Ha beesteledik, elviszlek a Bűnös vágyak-ba... tetszeni fog.

- Hallottam arról a helyről, úgyhogy ezt inkább kihagynám. Nem szeretném ha...

- ...megbűvölne egy vámpír? - fejezi be helyettem. - Téged nem tudnak megbűvölni. A hattyúk immunisak erre, vagy mégsem?

Komolyan viszonzom kíváncsi pillantását.

- Csak likantróp vagyok, nem félisten.

Felnevet szavaim hallatán, és szemfogai megcsillannak. Uhh... félelmetesnek kéne lennie a látványnak. Akkor miért érzem izgatónak?

- De hívóállatok nem lehettek.

Helyeselek. Így igaz.

- Kár... ha választhatnék, a sakálok helyett inkább magadfajta isteni szépségű lényekkel venném körbe magam... - komolyodik el, ajkain kesernyés mosollyal. Valami miatt különös szomorúság szorítja össze a torkomat. Nem értem a szemeiben ezt a fájdalmat... és van egy sejtésem, hogy jobb ha nem is akarom megérteni.

Aranyszőke tincseit hátraveti vállán, és sóhajtva áll fel.

- Mindjárt visszajövök, mon cygne.

 
***
 

Meglepetten pillantok a dohányzóasztalon lévő sakktáblára.

- Tudsz sakkozni ugye? - ül le velem szemben a földre, és elkezdi a bábukat felrakosgatni.

- Sajnos nem.

- Semmi gond, megtanítalak. Előttünk az egész nap.

 
***
 

Egy sakkozással és hosszú beszélgetésekkel töltött nap után beesteledik. Azon kívül, hogy vágyakozva nézte ahogy ebédelek és vacsorázom, nem történt semmi különleges. Megtanultam sakkozni, és legyőznöm őt egyszer sem sikerült, mindazonáltal jól éreztem magam a társaságában.

Idővel már kontrollálni tudtam szemeimet is, amelyek folyton elkalandoztak rajta.

 
***
 

- Sakk és matt.

Sóhajtva szontyolodom el. Hát ez gyorsan ment. Halkan felnevet, amitől bizsergés cikázik végig testemen, és mintha ezer kéz cirógatná bőrömet. Pedig pajzsom stabil. Megborzongva sütöm le szemeimet.

- Ne csüggedj, még csak kezdő vagy. Idővel jobban is fog menni - int nagylelkűen, és egy kecses mozdulattal feláll. - Késő van, szerintem indulhatunk is.

Felállok, és követem őt az ajtóhoz.

- Indulhatunk? De mégis hová?

- A Bűnös Vágyak-ba természetesen. Jobb, ha Jean-Claude és Anita közelében maradunk, nem tudhatjuk mikor lesz ránk szükségük.

- Igen, akkor... rendben van.

Kilépünk a folyosóra, és ő hátrapillant rám a válla felett. Zafírkék szemei felragyognak a fáklyák fényében.

- Nem tűnsz túl lelkesnek... Ne aggódj, melletted leszek, nem eshet bajod. De mielőtt elindulunk, táplálékot kell magamhoz vennem.

Feszülten viszonzom oldalpillantását, és ő halkan kuncog.

- Non, mon cygne... Nem téged foglak megkóstolni, bármennyire is ínycsiklandó falat vagy.

Megállunk egy ajtó előtt, amely magától nyílik ki.

- Örömömre szolgál téged vendégül látnom szerény hajlékomban - hajol meg színpadiasan, és betessékel egy finom kézmozdulattal.

Tétován bebattyogok, és leesik az állam.

A fényűző, XIV. Lajos korabeli berendezés, a sok bársony és selyem... az arany és a krémszín... szobrok és festmények...

- Hűha... - suttogom.
- Tetszik? - lép mellém, és elégedett mosollyal figyeli arcomat.

- Lenyűgöző... - lehelem, majd a hatalmas, elfüggönyzött ágyra pillantok, és fülig elvörösödve dermedek le.

Egy karcsú kéz húzza félre a baldachint.

- Mester...? - szólal meg egy félénk hang, majd egy nagyon csinos, MEZTELEN fiú térdel fel. Teste körül a sötétarany szaténtakaró, mint egy ékszerfoglalat, úgy redőződik. Bőre hófehér, alakja karcsú és izmos, hosszú fekete haja csigákba formálva keretezi szépséges arcát. Fekete szemei rám pillantanak, és azonnal felcsillan bennük az éhes mohóság.

- Egy likantróp... - suttogom.
- Ő is sakáljaim egyike, és a jelenlegi pomme de sangom - biccent Asher, és az ágyhoz libbenve ül le a fiú mellé, aki már bújik is hozzá, karjaival nyakát átölelve. Mosolyogva simogatja meg a fejét, majd rám pillant, és a tágas szoba másik végébe mutat.

- Foglalj helyet mon cygne, és szolgáld ki magad kérlek. Nem tart sokáig.

A fiú nyaka fölé hajol, kivillannak szemfogai. Ajaj...

 

Elszakítva tekintetem róluk, lépek a bárszekrényhez. Valami erős kell... Remeg kezem-lábam.

 

- Ahh... mester...! - hallom az elhaló, kéjes sikolyt.

 
Ne nézz oda.
 

Felhajtom a rumot, amit kiöntöttem magamnak, diszkrét fulladási rohamot produkálok, majd levegőért kapkodva teszem le a poharat.

 

Kifinomult szaglásomnak köszönhetően érzem is a vér fémes illatát, és a gyönyör édeskés aromáját. Te jó ég, mit művelnek ezek?

 

Lángoló arccal töltök magamnak újabb pohárral, és felhajtanám, de forró ujjak fonódnak poharat tartó kezemre. Összerezzenve pillantok vállam felett a mögöttem álló, mosolygó vámpírra.

- Erre már nem lesz szükség... - súgja, ujjbegyeivel finoman megcirógatva lángoló arcomat. Lúdbőrözik a nyakam.
- Mondod te... - morgom, de azért hagyom hogy kivegye kezemből a poharat és az asztalra tegye.
- Jöjj mon cygne, az esténk még csak most kezdődik...

 

Elindul az ajtó felé, és követem. Nem bírom megállni, az ágy felé pillantok. Oh istenem, bár ne tettem volna!

 

A folyosó félhomályában remélem nem látszik, hogy a fejem olyan mint a paradicsom...

 
 
***
 

A kocsiban végig mohó pillantások szurkálják bőrömet, de már fel sem veszem.

Sakálok gyűrűjében lépünk ki a kocsiból, és a főbejárathoz lépünk. Asher láttán azonnal félreállnak az ajtóőrök, három benga likantróp, és még meg is hajolnak. Mindig is csodáltam ezt a nagyfokú alázatosságot, amelyre képesek a likantrópok, a saját fajtámat kivéve.

 

Odabent már lüktet a zene, vad, szívdobogtató ritmusban. Egy nagy színpad áll a központban, olyan mint a ruhabemutatókon a kifutó, hosszan benyúlik a nézőtérbe. Mindenhol zsúfolt asztalok, rengeteg ember, és mindenki tekintete a színpadon táncolóra tapad.

Megerősítem pajzsomat, mert szinte szikrázik a levegő a sok különböző természetű energiától.

- Arra... - hallom Asher mézédes hangját, és elém állva vezet egy asztalhoz. Felderül az arcom, amikor felismerem a magányosan üldögélő alakot.

- Szia Anita!
- Don! Asher! - derül fel idáig unott arca, szemei kedvesen csillognak. - Gyertek, foglaljatok helyet.

Biccentek, és mellé ülök. A hangos zenétől beszélgetni annyira nem tudunk, így a színpadra pillantok. Elpirulva kapom el onnan a szemeimet. Oh te jó ég... hát ezért vannak itt szinte csak nők!

Egy majdnem pucér férfi vonaglik a zenére, testét simogatja, és élveteg arckifejezéssel bódítja az alsójába pénzt dugdosó nőket.

Asherre pillantok. Halvány mosollyal néz engem, amitől csak még inkább zavarba jövök, de szerencsére a mellénk lépő pincér eltereli a figyelmemet.

A táncos fiú a színpadról leszökkenve lép hozzánk, és egész testének minden izmával lüktet egyszerre a zenével, úgy simul hozzá a széken ülő Anitához. Megszeppenve figyelem. Jé, hiszen ez az egyik vérlepoárd. Nahát.

Látványos nyelves csókkal válik el tőle, és a sikoltozó nősereg felé búcsút intve porzik el a színfalak mögé.

Kihasználva a hirtelen jött csendet, végre megszólalhatok. Anitától sok információt kapok, és meglepődve hallgatom az újonnan jött vámpírcsapatról szerzett adatokat.

- Rothadó vámpírok? - pislogok értetlenül. Asher szólal meg velem szemben.

- Halál Szerető vérvonalába tartoznak. Gyakorlatilag megölhetetlenek, és a szemed láttára képesek elrohadni majd újra összeállni.
Elfintorodom. Hát ez nem hangzik valami fényesen.  

- Azért mondom el neked mindezt Don, hogy készülj fel rá - szorítja meg kezemet Anita. - Nagyon megrázó élmény tud lenni, ha felkészületlenül ér. Hidd el, tudom mit beszélek.
Bólintok. Jól esne most valami erős ital, pedig szinte soha nem iszom, de ez... kezd sok lenni. Eddig nyugodt kis életem volt, néha egy-egy likantróppal fűszerezve és sok meneküléssel, de rothadó vámpírok... Jaj.

 

Lekapcsolják a lámpákat, csak a színpad közepén világít egy reflektor, lágy zene csendül fel, érzékeket megborzongatóan. Valami készül, érzem a levegőben szikrázó energiákból.
Asherre pillantok, aki átül mellém és a fülemhez hajol, finom fűszeres illata orromba kúszik.

- Erősítsd meg a pajzsod mon cygne, és ne félj. Majd én vigyázok rád...

Megborzongok ahogy haja végigsimítja vállamat, még ruhámon keresztül is érzem, mennyire selymes, sűrű és puha. Nagyot nyelve biccentek, és behunyom a szemem. Rengeteg energiát összpontosítok a pajzsomba, mindent kiszigetelve. Mintha víz alatt lennék, de mégsem. Nehéz megfogalmazni, milyen is ez valójában.

 

A színpad felé fordulok, és a sötét hosszú köpenyben álló alakra. Hátraveti a csuklyát. Hiszen ez Jean-Claude. Mire készül?

Lassan felnyílnak sötétkék szemei, melyek mint a lágyan hullámzó mélykék óceán... Arcán halvány, érzéki mosollyal emeli fel a kezét.
Érzem a körülöttem végigsöprő erőt... mágia... mi ez?

Felforrósodik a testem a vágytól... ahh jézusom...

Egy kéz nehezedik a vállamra, és mintha egy csapásra függöny ereszkedne le elém, már nem érzékelem az iménti hihetetlenül erős vágyat. Felsóhajtva ernyedek el. Huh...

Asherre pillantok, aki szomorkás mosollyal ül mellettem, és a színpadon állót figyeli. Követem tekintetét, és csodálkozva figyelem ahogy nőket engednek fel a színpadra egyenként a biztonsági emberek, és azokat Jean-Claude megcsókolja.
Leesik az állam, és a kifejezéstelen arccal figyelő Anitára pillantok.
Nem... nem zavarja? Az én elveimbe ez nem fér bele. Na nem mintha más, ami Anitával kapcsolatos, beleférne...
Mi hattyúk csak egy személyhez ragaszkodunk, és nem ismerjük az osztozkodás fogalmát.

Düh lángol fel bennem, és elfordítom a fejem a színpadról.

A sok átszellemült arcot kezdem nézegetni.

- Miért izzik benned harag, mon cygne? - susog Asher a fülembe. Felé fordulok, és zavartan hőkölök hátra, olyan közel van hozzám az arca.

- Csak nem értem...

- Mit nem értesz? Szívesen elmagyarázom...

- Képes lennél rá? Nem hinném...

- Ha nem mondod el mi zavar, nem tudok segíteni - szorítja meg finoman a vállamat, amit még mindig nem eresztett el. Anitára pillantok, látszólag nem figyel ránk egyáltalán.

- Miért tűri ezt? - súgom nagyon halkan. Tudom, hogy vámpírfüleivel meghallja így is. - Hiszen Jean-Claude a szerelme... már múltkor is csodálkoztam ezen. Ez annyira...

- Neki is több férfival van kapcsolata. Az ő szerelmük ilyen... généreuse...

- Tessék?
- Nagylelkű...

Lehajtom a fejem, és finoman megszorítom a gyümölcsleves poharamat.

- Ostobaság. Valóban szerelem lenne ez?

Mosolyogva hajol hozzám, és szinte lángra gyúl a fejem, ahogy finoman megcirógatja orrával az arcomat.

- L’amour d’avoir étendu facial, mon cygne... A szerelemnek sok arca van, Don. Ez az egyik.

Válasz nélkül hagyom, és az ingyen-cirkuszt figyelem inkább.

Még így, mágia hatásától mentesen is lenyűgöz Jean-Claude szépsége és erotikus kisugárzása...

- Ugye milyen gyönyörű? - kérdezi Asher halkan. Biccentek. - A legszebb közülünk.

- Nem - rázom meg alig észrevehetően a fejem, mert az utóbbi mondat már nem helytálló.

- Quoi?

Elpirulva hajtom le a fejem, és válasz nélkül hagyom. Ezt most... inkább ne feszegessük.

Anita felé fordulok, és megkérdezem tőle, ami már első pillanattól kezdve foglalkoztat. Hol van Micah, aki elmaradhatatlan tartozéka?

- Elkapták a betolakodó vámpírok. Volt némi harc, és most a likantróp kórházban lábadozik.

- Igazán sajnálom... - szorítom meg kedvesen a kezét, amellyel a blúzát kezdi idegesen gyűrögetni. Szép arcáról süt az aggodalom. Visszaszorít, és oldódni látszik arcán a feszültség ahogy rám mosolyog halványan.

- Rendben lesz, gyorsan gyógyul.

Biccentek. Helyes. Anita összeomlana, ha baja esne annak a férfinak.

 

Jean-Claude műsora véget ér, újabb vad zene csendül fel. Asher elveszi kezét a vállamról, és mintha hirtelen minden ablak kitárulna, szinte letaglóz a rengeteg energia, illat és fény...

Halkan felnyögve kapom kezemet a szemeim elé, nem mintha ez segítene.

- Don... jól vagy? - kérdezi Anita aggódva.

- Csak levettem róla a védőpajzsomat, mon cher. Mindjárt jobban lesz.

És tényleg. Helyére rántom a saját pajzsomat, és fellélegzek.

 

Egy likantróp lép az asztalunkhoz, helyi pincér. Egy könyv méretű, lapos karton dobozt tesz az asztalunka.

- Ezt neked küldik Anita.

Figyelem ahogy kibontja, és elkomorul az arca. Mi az? Kíváncsian megkukkantom.
- Egy kés?

Visszateszi rá a fedelét, és feláll.

- Beszélnem kell Jean-Claude-al, mindjárt jövök.

- Veled megyünk - szólal meg Asher, már megyünk is utána. Egy tágas iroda-szerű szobába lépünk, és az épp Byronnal beszélgető Vámpírúr halvány mosollyal köszönt minket.

- Ezt kaptam - kezdi kertelés nélkül Anita, felé nyújtva a dobozt. Ahogy előkerül a kés, elkomorul ő is. Szép arcán gondterhelt arckifejezéssel beszélgetnek Anitával.

- Mi ez az egész? - kérdezem halkan a mellettem álló Ashert.

- Viktoria, a betolakodók vezére kihívta Jean-Claude-ot. A tőr a párbajt szimbolizálja, és valószínűleg a helyszín és az időpont a pengéjébe vésve.

- Oh... de miért csak most küldte el, amikor már egyszer...?

- Azok csak a csatlósai voltak. Ez az igazi kihívás.

- Értem.

Mintegy végszóra, nyílik az ajtó, és beviharzik rajta Richard a vérfarkasok királya, Rafael a patkányoké, és az új oroszlánkirály. Hű.

Heves tanácskozás veszi kezdetét, amit csendben figyelek. Beleszólásom nincs, nem vagyok harcos, én nem ilyen minőségben vagyok jelen. Csak kaja vagyok az ardeurnek. Ehh...

 

Annyit sikerül megtudnom, hogy három nap múlva, éjfélkor a Kárhozottak Cirkuszában lesz az összecsapás.

Huhh...

Heves vita veszi kezdetét, Anita és Richard között. Nő és gyűlik a feszültség. Ajaj... A likantróp erők csak úgy szikráznak a levegőben, perceken belül elszabadul az indulat...

- Elég! - csattan fel Jean-Claude hangja. Néhány szóval rendreutasítja a marakodókat. Igen, múltkor is tanúja voltam egy hasonló jelenetnek. Nagyon rosszul jönnek ki egymással.

- Mindenki menjen vissza a Kárhozottak Cirkuszába. Most együtt kell maradnunk, hogy felkészülten fogadjunk bármilyen váratlan támadást.

 

Néhány perc múlva Asherrel már a kocsiban ülünk, úton vissza a Város Urának szállásához.

 
***
 

A szobámban már vár minket Byron.

- Bocsáss meg mon cygne, nekem is fel kell készítenem a sakáljaimat. Reggel jövök hozzád, most pihenj le, bizonyára kimerültél - búcsúzik tőlem halkan Asher.

Kezemet megfogja, és finoman megszorítja. Ez az érintés... Elpirulva biccentek.

- Bonne nuit...

Na kösz.
 
 
 
2.
 
 

Elérkezett a nagy nap.

 

Torkomban dobogó szívvel követem az előttem haladó Ashert a folyosón. Nem is értem, miért törődik velem annyit, hiszen csak egy jelentéktelen kis ardeur táplálék vagyok a nagyok harcában.

Mégis, az elmúlt napokban sok időt töltöttünk együtt, kellemes beszélgetésekkel és sakkjátszmákkal múlattuk az időt. Mindent tud már rólam, még az óvodai jelemet is.
Hosszú idő után ő is megnyílt kissé, mesélt nekem a francia faluról, ahol született, elmesélte hogyan változtatták vámpírrá és ismerkedett meg Jean-Claude-al.

 

Egy óvatlan pillanatban felfedeztem valamit, és reakciómat minden erőmmel visszafogtam.

 

Arcának jobb felén forradások húzódnak.

 

Meglepődtem, és mélységes szomorúság fogott el. Egy ennyire gyönyörű lényt így elcsúfítani...

Nem mertem szóba hozni, és még csak nem is jeleztem, hogy láttam. Mesterien rejtegette eddig előlem, észre sem vettem. Most már tudom, miért mondta azt, hogy Jean-Claude a legszebb közülük, és az összes kétértelmű megjegyzése is értelmet nyert számomra.
Érdekel, hogy mi történhetett vele, ami meglep. Törődöm vele...

 

Azt hiszem, szert tettem egy új barátra, csak ne lennék olyan zavarban ha megérint...

 
 

Megállunk a díszes, duplaszárnyú ajtó előtt és felém fordul. Álomszépen fest ebben a sötétkék bársony öltözetben, és olyan finom illata van... mint az eső áztatta virágos rét...

- Lássuk csak... - mér végig. Egy fekete bársony nadrágot kaptam, hozzá egy bronzszínű szatén inget és egy kis fekete kabátkát. Kissé feszengek, kínosan érzem magam ebben a cuccban.

Megigazítja a galléromat, és ujjával megcirógatja a nyakamat.

- Nagyon jól áll - mosolyog rám kedvesen.

- Köszönöm...

- Megérinthetem a hajad? - kérdezi hirtelen. Zafírkék szemeibe nézek.

- Csak tessék.

Nem lep meg a kérése, sokan csinálják ezt. Pihékből álló, hihetetlenül selymes, ezüstszőke hajam nagyon népszerű. Anita is imád hozzáérni. Csak azt furcsállom, hogy az elmúlt napokban nem kérte ezt tőlem, és most, a halál torkában teszi ezt.

 

A hosszú ujjak hajamba bújnak, és finoman végigsimítják, megcirógatják fejbőrömet. Varázslatos érzés... ujjai nyomán bizsergés árad szét egész testemben. Önkéntelenül is behunyom szemeimet, annyira finom...

 

Véget ér a varázs, kábán pillantok fel rá.

 

 

- Szemeid, mint a legszebb hajnali égbolt... mon belle... - súgja halvány mosollyal.
Elpirulva sütöm le tekintetem. Képtelen vagyok megszólalni...

Fájdalmas sóhajjal lép hátra, és még egy utolsót igazít galléromon, megfogja az ajtó kilincsét.

- Készen állsz?
Biccentek.
 
***
 

Észrevétlenül vegyülünk el a tömegben. Már itt van mindenki, és az ellenséges vámpírcsoport energiáit is érzem. Asher megfogja a kezem, úgy húz maga után. Ahogy Anitáék mögé érkezünk, elenged. A többi király mellé állok, onnan figyelem ahogy ő Jean-Claude mögé áll. Gyönyörűek így egymás mellett...

 

Mi ez a torokszorító érzés? Féltékeny lennék...? Lehetetlen. Hiszen én a nőkhöz vonzódom, még ha Asher olyan gyönyörű is... akkor sem változik az ízlésem.

 

Biccentek a mellettem állóknak, és komoran viszonozzák. Micah hajol a fülemhez.

- Ezek is hozták a likantrópjaikat, ami komoly problémát jelent. Ha táplálni kell az ardeurt, mi nem vehetünk részt benne, mert emberinkre a harcban lesz szükségünk. Csak te és az oroszlánkirály maradtatok, de inkább te legyél az, ha lehet, mert az ő kevés emberére is szükség lesz, ráadásul te több energiát tudsz nyújtani.

- Értem - biccentek.
Az ellenséges vámpírcsapat felé fordulok. Mind gyönyörű nő... lélegzetelállítóan szépek, de a belőlük áradó sötét energiák taszítóak. Vezetőjük, és alacsony, törékeny külsejű nő áll elöl, hosszú fekete haja művészi kontyba tűzve, testén szikrázik a rengeteg ékszer, és Mária-Antoinette típusú ruhája is tele van aggatva csillogó kövekkel. Lenyűgözően.... giccses.

 

Felemeli kezeit, és hirtelen történnek az események. Richard, Jean-Claude és Anita összekapaszkodik, erejük fellángol, majd egy erőlökéstől hanyatt esnek.

 

Sötétség ereszkedik ránk, az orromig sem látok, csak a hangokat hallom. Dühödt kiáltások, sikolyok és harc...

A mellettem álló Micah felé nyúlok, de már nincs mellettem. Meg merjek mozdulni? Ne merjek? Mit kéne tennem?    

 
Félek...
 

Mellettem valaki felordít, majd bugyogásba fúl a hangja. Szívem hevesen verdesni kezd, és rémülten hátrálok a másik irányba. Valaki a hátamhoz ér, kitérek előle, és nekiütközöm valaki másnak.

Rettegve ugrom el, és újabb testhez csapódom, körülöttem halálsikolyok...

Füleimre szorítom kezeimet, és remegve menekülnék valamerre, de tudom hogy Anita közelében kell maradnom... Számít rám, nem szaladhatok el... körülöttem mindenki keményen harcol, nem tehetem! Istenem, nem tehetem!

 

Behunyom szorosan a szemeimet, fülemre erősebben tapasztom kezeimet...

 

Valaki hozzám ér, ujjak simítják végig szelíden arcomat, karok ölelnek át. Finom, nyári virágillatot érzek. Hagyom hogy magához öleljen és húzni kezdjen valamerre.

Leveszem mancsaimat a füleimről, és a bársonyzekébe kapaszkodom. Mát tudom ki ő.

Egy falhoz szorít, körülöttünk ordítozás és zsivaj. Remegve bújok hozzá, és biztonságot nyújtó ölelésébe temetkezem. Néhány hosszú másodpercre magához szorít, majd elenged.

- Maradj itt, mignon... - hallom.
Ismét magamra maradok, de szót fogadva állok a falhoz lapulva. Harcolnom kéne, de azt sem látom kik vesznek körül. Mellesleg esélyem sem lenne. Kezdő-, vagy nagyon legyengült likantrópok ellen érek csak valamit.

 

Édes istenem, Asher is itt harcol valahol... Csak baja ne essen...

 

Nem tudom mennyi idő telik el, de lassan kezd felszállni a sötétség. Körülöttem rengetegen feküdnek a földön, vér és verejték szaga tölti be a helyiséget. Az ellenséges vámpírok nincsenek sehol. Anitáékat kezdem keresni szemeimmel, és hamar meg is találom. Jean-Claude a földön térdel, nagyon megviseltnek tűnik, Anita a karjaiban hever eszméletlenül, előttük pedig Richard fekszik, több sebből vérezve. Asher térdel mellette (Él! Istenem köszönöm!), óvatosan a karjaiba veszi. Feléjük szaladok, és azonnal Jean-Claude elé térdelek.

- Anita... - suttogom összeszorult torokkal.
- Él... csak nagyon gyenge... - nyögi a Város ura. Átveszem tőle az eszméletlen, törékeny testet.

- Elviszem a kórházba.

Mellénk lép Dr. Lilian, a likantrópok orvosa.

- Erre most nincs idő, kövessetek!

Asher felnyalábolja Richardot, és velem együtt utána siet.

 
***
 

Sokáig nem tér magához. A hatalmas, fekete selyemágyneművel borított ágyban törékeny kis pillangónak tűnik. Órák teltek már el. Közben megjelent Micah is, és elmesélte mi történt. Nem nyertünk, de nem is vesztettünk. Az idegen csapat elmenekült, de nem messzire. Csak remélhetjük, hogy elég veszteség érte őket is ahhoz, hogy egy-két napig ne csapjanak le újra.

 

Lassan beszivárognak a többiek is, mindenki aggódva figyeli Anitát. Richard és Jean-Claude állapota sem túl jó.

- Ha egyikük meghal, a többi is, és ha a Város ura meghal, akkor a vámpíroknak több mint a fele követi - súgja Micah. Élénkzöld szemeiben szomorúság és fájdalom... Jaj.

 

Aggodalom szorítja össze a torkom...

 

Kimegyek a folyosóra levegőzni. Homlokomat a hűvös falhoz szorítva próbálok megnyugodni... Borzalmas ez az egész.

- Jól vagy, mon cygne? - hallom a selymes hangot, és felkapom a fejem. Istenkém, még beszélni sem tudtam vele idáig! Aggódva mérem végig. Véres és szakadozott a ruhája, de nem látok sebeket. Megkönnyebbülve pillantok fel rá.

- Igen... köszönöm, amit értem tettél...

- Nonsense... - legyint, és közelebb lép hozzám.

- És te...? - kérdezem, aggódva fürkészve szép arcát. Mosolyog... olyan szép a mosolya.

- Aggódtál értem?

Nincs értelme tagadni.

- Igen.

Halvány mosollyal arcán felém libben, és én meglepetten elkerekedő szemekkel hátrálok a falig. Egyik kezével fejem mellett támaszkodik meg, másik keze arcomat simítja végig szelíden, majd puha hajtincseimbe merülnek ujjai. Tarkóm legérzékenyebb bőrfelületén köröznek finoman ujjai, és felsóhajtva borzongok bele...

Elmerülök szemeinek zafírkék örvényében... nem kapok levegőt... Csak a felém közeledő álomszép arcot látom, és a vágyat tekintetében... Szívem olyan hangosan dobog, hogy füleimben is hallom...

 

- Don! - vágódik ki az ajtó, és Byron siet ki a folyosóra. Levegőért kapkodva fordulok felé, Asher olyan hirtelen szökkent hátra tőlem, hogy már tisztességes távolságban áll, karba tett kezekkel.

- Te...tessék?

- Anita magához tért, és téged hív... - válaszolja elbizonytalanodva. Kipirult arcom és Asher kifejezéstelen ábrázata között cikázva tekintetével. Megköszörülöm a torkomat, és nyugalmat erőszakolok hevesen dobogó szívemre.

- Megyek.
 

Visszamegyünk, és mindenki lábujjhegyen kislisszol a szobából, csak Asher, Micah, Byron és én maradunk Anitával.

Aggódva lépek a sápadtan fekvő, törékeny testhez. Leülök mellé, kezecskéjét megszorítva.
- Szia... - mosolygok rá szelíden. - Úgy festesz, mint egy múmia...

- Úgy is érzem magam - húzza el a száját fanyarul. - A többiek már elmeséltek mindent. Don... szükségem van rád. Richard haldoklik... és senki más nem képes elég erőt adni.

Bólintok.

- Rendelkezz velem Anita.

- Itt és most kell.

- Bírni fogod? - mérem végig. Nincs olyan állapotban...

- Muszáj lesz...

Felállok, és a többiek felé fordulok. Mintha csak kitalálná gondolataimat, megszólal.

- Micah és Asher maradjanak, a többiek menjenek most ki.

Zavartan sütöm le szemeimet.

- Asherre feltétlenül szükséged van? - kérdezem halkan.

- Ha akadozik az ardeur, ő képes segíteni az előhívásában, szóval igen. Baj?

Megrázom a fejem. Felesleges lenne most akadékoskodni, emberéletek forognak kockán. Különben is, legutóbb nagyobb közönség előtt csináltuk, és szükség is volt rá, mert majdnem szétcincált, ahogy felülkerekedtek benne a likantrópok. Fel akart zabálni.

 

Micah és Asher megállnak az ágy mellett, tisztes távolságban, hogy az ardeur ne érje el őket.

 

Nagyot nyelek, és összegyűjtöm a lelkierőmet. Cselekednem kell, nincs időnk.
Elszántan vetem le a fekete bársonykabátot, kigombolom szatén ingemet. A ruha anyagának érzéki suhogásába beleborzongok.

 

Most szeretkezni fogok Anitával.

 

Izgatottan verdes a szívem, úgy cibálom le magamról a ruháimat is. Magamon érzem a többiek tekintetét, de igyekszem kizárni a tudatomból. Anita fölé mászom, és lehúzom meztelen testéről a takarót.

- Szegénykém... tele vagy sebekkel...

- Kibírom - nyögi halkan, ahogy végigsimítom csupasz combját lágyan.

- Ezúttal ne csinálj a hátamból darált húst légy szíves... - csókolom meg szelíden. Legutóbb a körmeivel úgy esett nekem, hogy napokig látszott a hátamon a sok karmolás.

Mohón kap a szám után, és a csókunk elmélyül. Elővigyázatosságból lefogom csuklóit feje felett egyik kezemmel. Likantróp erőm ellen nincs sok esélye, hiába vergődik.

Érzem az ardeur erejét fellángolni, és ezzel egyidőben beleharap a vállamba. Felszisszenek. Múltkor is ezt csinálta. Így elég nehéz a szexre koncentrálni, pláne hogy tudatomból képtelen vagyok kizárni Asher jelenlétét és tekintetének súlyát. Visszahúzódik az ardeur, érzem Anita fellángoló éhségét. Ah fenébe...

Felhördülve kap a szám után, hogy belém haraphasson, de felemelem a fejem.

- Anita! - dörrenek rá. - Koncentrálj!

- Nem megy... - zihálja, mohón megnyalva véres ajkait. - Olyan finom a véred...  

- Nézz a szemembe... - mondom komolyan. Némi erőmbe kerül, de sikerül elcsábítanom szemeim szürkéskék viharával, amelyre csak én vagyok képes a hattyúk közül. Szabad kezemmel végigsimítom oldalát és combját, felsóhajt, az ardeur pedig aranyló, meleg mézként csordul végig testünkön. Megcsókolom a nyakát, egyik szabadon lévő mellét, és ő már szét is tárja lábait.
- Ahh gyerünk... dugj meg... - zihálja kipirulva. Vággyal teli tekintete és hangja, pláne az ardeur, kihoz belőlem egy halk nyögést. Máris beléhatolok. Forrón és nedvesen ölelik körbe hüvelyének izmai hímvesszőmet, behunyom az érzéstől szemeimet.

Ahh... istenem de csodálatos...!

 

Átszellemült arccal feszül ívbe testem a kéjtől. Lelkem hattyúja képzeletbeli szárnyakat bont...

 

Megcsókolom, és lágyan ringatózva, gyengéden szeretkezem vele. Karcsú lábai derekamra fonódnak, vergődik alattam.

- Mozogj! Gyorsabban... erősebben... kefélj meg! - kiabálja öntudatlanul, és én felgyorsítom a tempót. Felsikoltva feszül ívbe a teste, és én felnyögve követem...

 

Az orgazmus lecsap rám, és ebben a pillanatban érzem ahogy hattyúim ereje mind összesűrűsödik bennem, egyetlen hatalmas fénygömbbé, és ágyúgolyóként csapódik be Anita testébe.

Felsikolt alattam. Nyeli, szívja be az erőt amit adok, mint egy mohó szivacs.

 

Ezúttal nem változtam át... hál isten.

 

Teljesen elgyengülve hanyatlom rá a testére, képtelen vagyok megmoccanni...

 

- Köszönöm... Don... - suttogja a fülembe, átölelve a nyakamat. Kábán biccentek, és elhomályosul minden.

 

Valahol a sötét ködön keresztül érzem, hogy gyengéd karok felemelnek, bebugyolálnak valami puha anyagba... léptek ringatózása...

 

Felemelem ólomnehézségű szemhéjaimat, amikor valami puhára fektetnek. Ez egy ágy...

 

Látóterembe kerül az ágy függönye. Ez nem az én szobám.

 

Megnyalom kiszáradt ajkaimat, egy kéz kúszik a tarkóm alá, felemeli a fejemet és egy poharat illeszt a számhoz. Mohón kortyolom a friss vizet, szinte végigsimogatja a torkomat, finom íze pedig áldás érzékeimnek.

- Hogy érzed magad? - hajol be látóterembe Asher szép arca.
- Nagyon legyengültem... amint látod, de rendben leszek.

- Akkor jó - mosolyog le rám, mintha kisütött volna a nap. Önkéntelenül is viszonzom, és ahogy lefekszik mellém, behunyt szemekkel engedem hogy cirógassa hajamat, és fejem mellett könyökölve nézegessen.

- Pihenj...
Alig észrevehetően biccentek, és az álom édes sötétségébe elmerülve sóhajtok halkan.

 

- Bárcsak láthattalak volna átváltozni... - hallom még hangját. Felpillantok rá. Arcán szomorkás mosollyal cirógatja hajtincseimet.

 

- ...de így is gyönyörű voltál...

 

Elpirulni sincs erőm... már csak az álom ködén szűrődnek át mézédes szavai.

 

- ...mon petite cygne...