Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2.

- Figyelem! Felsorolom a csapatok tagjait! - nézek az osztályomra, és szomorúan végigmérem őket. Újabb diákok repülnek ki védőszárnyaim alól... A kis Naruto is...
Nagyon hiányozni fog, még ha sokat fogok vele találkozni, akkor is. Már nem az én tanítványom...
Monoton hangon sorolom a neveket, és a kis arcokat figyelem. Naruto nagyon örül Sakurának, viszont Sasukénak már kevésbé. Kifogásolja is, de könnyedén lelohasztom ellenkezését, végül magukra hagyom őket, hogy megvárják új oktatóikat. Mostantól jouninok vezetése alá tartozó kis ninják...

***

Közeledik a chounin vizsga... a faluban már idegen ninják is bóklásznak, ami meglehetősen idegessé tesz mindenkit, még a Hokagét is. Nemrég sikerült csak elsimítani a falvak közötti konfliktust, ami miatt fél évvel ezelőtt veszélyes küldetést vállaltam magamra.

Csendben várakozunk chounin társaimmal a Hokage érkezésére... A jouninok már itt vannak, és ezúttal is jól elkülönülve tőlünk egy csoportban állnak a terem másik felében. Remélem én nem leszek majd ennyire arrogáns, ha leteszem a jounin vizsgát. Aminek nem nagy a valószínűsége, mert nem vagyok különösebben tehetséges, de nem baj, mert szeretek tanítani.

- Nézd Iruka... - hajol a fülemhez egyik társam. - ...az a jounin nagyon bámul téged...
Meglepetten nézek a kis csoportra, és azonnal észreveszem kiről van szó. Magas, ezüsthajú ninja, fekete maszkban. Csak az egyik szeme látszik a fejpántja miatt, de az szénfekete, és kegyetlenül hidegen csillogva méreget vele engem. Idegesen végigpillantok rajta. Talán ismer engem? Nem hiszem, még sosem láttam. Mélyen a szemembe fúrja tekintetét, és megborzongok a félelemtől.

- Üdvözlök mindenkit. - lép be a Hokage az ajtón, és elszakítom tekintetemet a furcsa férfiről.
- Kérem a csapatvezető jouninokat, hogy nevezzék meg a vizsgára alkalmas genineket. - zengi az idős férfi.
Hárman kiválnak a csoportból, köztük az ezüsthajú maszkos férfi is, és sorban egymás után felsorolják a jelentkezőket. Rá kerül a sor...
- Én, Hatake Kakashi nevezem az alábbi genineket: Uchiha Sasuke, Haruno Sakura és Uzumaki Naruto. - zengi mély hangján határozottan.

Lélegezni is elfelejtek egy pillanatra... Ennek a férfinak elment az esze!
Azonnal közbevágok, és elmondom a véleményemet a Hokagénak, milyen elvetélt egy ötlet kezdő genineket benevezni.
Kakashi-sensei... - már tudom a nevét is - ...higgadtan kioktat, és alaposan megaláz mindenki előtt...
- Én egy csapatvezető jounin vagyok. - mondja lenézően. - Ők pedig ninják, akiknek én vagyok a parancsnokuk. Neked már semmi közöd hozzájuk.
Ránézek, és a szemembe fúrja félelmetes tekintetét. Nyelek egyet, de nem hátrálok... Narutot nem adom... ha valami baja esik, megfojtom ezt az öntelt férfit! Szikrázó szemekkel mérem végig, amitől a diákjaim mindig meghunyászkodnak, de őt nem ilyen fából faragták... Felém lép, és mondani készül valamit, de a Hokage hangja felcsattan...
- Iruka! Teszteld le a diákokat, hogy alkalmasak-e a vizsgára. - egyszerre fordulunk az idős ember felé, és lehiggadok. Udvariasan meghajolva teleportálok el, még utoljára egy dühös oldalpillantást lövellve Kakashi-sensei felé.


***

Az én kis Narutom sajnos alkalmasnak találtatott a vizsgára, ezért aggódva segítem az edzésben, de nagyon lassan haladunk. Sosem figyel rám rendesen... hahh... bosszantó.

Ma nem tudunk gyakorolni, mert elmaradtam a papírmunkákkal, ezért sokáig bent kell maradnom...

Sóhajtva állok fel az asztaltól, és elgémberedett végtagjaimat megmozgatva elindulok a lakásom felé...

***

- Nocsak, nocsak... - hallom oldalról, és a hihetetlenül mély hang irányába kapom a fejemet. A sötét kis mellékutcából jött...
- Ki van ott? - kérdezem. Remélem nem tűnt ijedtnek a hangom...
Az illető kilép a sötét árnyékból a holdfényre.
- Kakashi-sensei? - hökkenek meg. Vajon mit akar tőlem? Közelebb lép, jócskán fölém magasodva, ami nem nehéz, hisz épp csak a válláig érek. Fekete szemei ijesztően szegeződnek arcomra.
- Rég láttalak Iruka... - mondja halkan.
- Tessék? - nézek rá meglepetten. - Hogy érted ezt? Egy hete beszéltünk a Hokage irodájában.

Zavartan sütöm le a szemeimet, annyira mereven néz... Halkan szabadkozni kezdek.
- Bocsáss meg, de nekem mennem kell. - kikerülöm, hogy folytassam tovább az utamat. - Már késő van, és...
Ekkor egy hatalmas erő visszaránt, hátam kemény falhoz csapódik. Rémülten felnyögök, de befogja a számat, s az arcomba hajolva közvetlen közelről néz a szemembe.

Ezt meg miért csinálja? Mégis hogy merészeli? Dühösen kapálózni kezdek, de a másik kezével lefogja kezeimet a fejem felett. Olyan erősen szorítja, hogy komolyan attól tartok, eltöri végül. Feladom az ellenkezést, és rémülten nézek fel rá. Megszólalni nem tudok, mert a számat erősen befogva tartja még mindig...
- Már régóta vágytam erre. - suttogja. - Azt hittem egyszer elég lesz, de kezdek telhetetlenné válni... - nevet halkan.
Miről beszél? Nem értek semmit... Értetlenül pislogok rá, ő pedig lehúzza a maszkját, és gúnyosan elvigyorodik elkerekedő szemeim láttán.
- Mondd csak Iruka... - hajol még közelebb, és nyelvével megnyalja az orromon lévő heget.
- ...szoktál velem álmodni? - kérdezi mosolyogva, és elengedi a számat. Ehh... Micsoda arrogancia! Már mér’ álmodnék én vele...? Dühösen mély levegőt veszek, hogy leordítsam a fejét, amikor... várjunk csak...

Ez az arc...



Mi ez az egész?

Elkerekedett szemekkel nézem Őt, és hátborzongató deja vu érzés fojtogatja a torkomat. Igen, álmaimban már láttam...


- Mi...mi...? - dadogom értetlenül, ő pedig gúnyosan felnevetve nyom testével szorosabban a falhoz.
- Látom túl jól sikerült a memóriád törlése... - suttogja az ajkaimba. - ...de ezen könnyen segíthetünk.
Felcsúsztatja a homlokpántját a homlokára, és jé... piros a szeme. Nagyon furcsa pupillái vannak... Mire készül...?
- Mit akarsz csin...? - a csepp alakú három pupilla forogni kezd, én pedig zuhanni... a mély, sötét semmibe...


***

- Iruka. - hallom a távolból, és lassan felnyitom a szemeimet.
- Aú... - nyögöm, a fejemhez kapva. Hasogat a koponyám, mintha kunai késsel kapirgálnák belülről.
Felülök, és körülnézek. Egy ismeretlen szobában vagyok, egy nagy ágyon fekszem. Mellettem pedig Kakashi-sensei áll, egy pohár vízzel a kezében.
- Idd ezt meg. - hunyorít kedvesen rám a maszkja fölött.
- Rendben... - bólintok, és egy hajtással leküldöm a vizet. Visszaadom a poharat, és amikor kezünk összeér, megremegek...


„A hold gyönyörű ma este nem igaz?”

„Nem tudom ki vagy, de bárhogy is... köszönöm neked, hogy megmentettél.”

„Te...te egy ANBU árnyékharcos vagy?”

„Hogy tehetsz ilyet...? Megölsz valakit vagy megmented... csak mert unatkozol...?”

„Játszunk egy játékot...nem öllek meg, ha jól elszórakoztatsz...”

” Meg fogom változtatni az emlékeidet... Elfelejtesz mindent... engem és ami itt történt és történik majd.”

„És most...szórakozzunk egy kicsit...”

„Az életed most már a kezemben van...”


Tágranyílt szemekkel nézek fel rá, ahogy az ismeretlen emlékek elárasztanak, s remegve kapaszkodok a takarómba...
Ez képtelenség! Valóban megtörtént ez az egész? Lehet hogy ez valami bizarr genjutsu? Vagy annak az utóhatása?

***
***
***

Lassan leteszi a poharat az éjjeliszekrényre, leül mellém az ágyra. Hanyag mozdulattal leveszi a maszkját és a homlokpántját, majd gúnyosan mosolyogva méri végig remegő testemet, takaróba kapaszkodó elfehéredő kezeimet, sápadt arcomat…
Dühös vagyok és félek… Most mi a fenét csináljak?
- Miért…? - szűröm a fogaim közül. Fogalmam sincs hogyan lehetne mindent egy mondatba sűríteni. Miért tetted azt velem? Miért hagytál életben? Miért hoztad vissza az emlékeket, amikor ennél még a tudatlanság is jobb… És miért…?

- Te disznó! - fakad ki belőlem a jogos harag. Képes volt velem AZT megcsinálni! Velem!
Elégedett vigyorral a képén figyeli az arcomat, majd hátravetett fejjel felnevet.
- Mi olyan vicces…? - sziszegem villámló szemekkel, ő pedig szélesen mosolyogva hajol közelebb hozzám. Hátrahőkölök a hirtelen mozdulattól…
- Iruka… édes vagy amikor dühöngesz… - susogja, és a hajamba túrva belemarkol a tincseimbe. Ez a szemét még a hajamat is kibontotta.
- Mit akarsz tőlem? - nézek rá komoran. Az, hogy még mindig élek, csak azt jelentheti, hogy célja van velem. - Nem árulom el a Hokagét, akkor inkább ölj meg! - teszem hozzá azonnal.
- Ó igen… - sóhajtja, és lehelete az arcomat cirógatja. - Tudom, hogy hűséges vagy hozzá. Ezért is védett meg tőlem. Ne aggódj… nem érdekel az a vén bolond.

Lassan simít végig az arcomon, ujjaival az ajkaimon, én pedig zavartan húzódom el tőle.
- Az erdőben készségesebb voltál Iruka… - mosolyog rám, és durván meglökve taszít hátra, én pedig hanyatt vágódom a puha párnákon. Mire fölpillantok, már rám nehezedve présel az ágyba, kezei a fejem mellett támaszkodnak a csuklóimat leszorítva. Egyik kezemet sikerül kiszabadítanom, és rémülten kapok a késemért, de a fegyvertartóm nincs rajtam… Francba… leszedhette, amíg ájultan feküdtem.
- Milyen kis harcias itt valaki… - nevet halkan, és a hajamba markolva rántja fel a fejemet magához.
- Azonnal engedj el, különben… - mordulok rá, de kezét a számra tapasztva félbeszakít, csuklóim immár egy acélfonállal vannak kikötve az ágy fejrészéhez. Olyan gyors volt, hogy észre sem vettem, mikor csinálta….
- Nem tehetsz ellenem semmit. Jól tudod, hogy ki vagyok valójában. És azt is, hogy mi mindenre vagyok képes… - mondja halkan, komolyan. Jóképű arca megkeményedik, kegyetlen arcvonásai kirajzolódnak… félelmetes… Megremegek, pedig soha nem voltam az a félénk típus.
- Azt kérdezted, hogy mit akarok tőled. Nos, azt akarom, hogy légy a szeretőm. - határozott hangja hosszan visszhangzik a fejemben…

Paff…

Leesett az állam. Mégis mi a fenéről beszél? Döbbenten elkerekedett szemekkel nézek rá, de a számat betapasztó kezétől képtelen vagyok megszólalni. Mi az hogy a szeretője? Mégis hogy képzeli ezt?
Komoly arccal figyeli a reakciómat jegesen csillogó felemás szemeivel.
Ha nem mondhatom ki szóban, akkor majd másképp fejezem ki egyet nem értésemet. Megrázom a fejem, és dühösen nézek fel rá. Elvigyorodik.
- Sejtettem, hogy így fogsz reagálni… - sóhajt tetetett unalommal. Ha sejtetted, akkor minek próbálkoztál?
- Mondd csak, Iruka… - mered tekintete szórakozottan a távolba. - Mennyire szereted Narutot?
Döbbenten felnyögve kezdem a csuklóimat rángatni, és azonnal kiserken a vérem az acélhuzaltól, de nem érdekel. Ez a szemét bántani akarja az én kis védencemet… Megölöm!
Felháborodásomat látva újra a szemembe néz, és halványan elmosolyodik.
- …és ha jól tudom, nagyon sok barátod van a chounin kollégáid között… egyenként fognak eltünedezni, amíg jobb belátásra nem térsz… De az sem lenne rossz megoldás, ha a kis Narutot egyszerűen elrejteném valahol, és apránként adnám vissza neked… - hajol közelebb duruzsolva, és végignyalja az arcomat. - Először az ujjait… aztán a füleit…

Belekiáltok a tenyerébe, de hangom elhal benne. Kétségbeesett könnyeim megállíthatatlanul folynak… Ez a szemét! Ez a rohadt szemét!
- Ha a Hokagénak szólsz, azonnal meghalnak a barátaid. - dörmögi szigorúan, és figyeli az arcomat, kétségbeesett szemeimet…

Mit tegyek? Mit kéne tennem?

- Engedelmeskedj… - válaszol a gondolataimra, mint ha csak a fejemben olvasott volna. - Ha a szeretteid fontosak számodra, akkor áldozd föl magad értük.
A gondolat, hogy ez a férfi hozzám érjen úgy…Elsápadok.
- …vagy mondj nemet, és nézd végig a kínhalálukat… - teszi hozzá gúnyos mosollyal.

Behunyom a szemeimet, és már látom is magam előtt a vérbe fagyott kis Narutot… Jaj istenem… Nincs más választásom… Ez a férfi képes lenne megtenni, tudom, hogy nem üres fenyegetés.

Beletörődve biccentek egyet.
- Jól van… - susogja, és lassan elveszi kezét a számról.
- Mit kell tennem? - nézek fel rá, és könnyeim lassan elapadnak.
- Ha csak csettintek, te repülsz hozzám. - mondja szigorúan a szemembe nézve. Félelmetes férfi…
- Szót fogadsz, és nem feleselsz vissza. - teszi hozzá, miközben egyik kezével villámgyorsan kioldja a csuklóimat. - Teljes engedelmességet várok el tőled.

Bólintok.

A társaim élete a tét… ami ennek a gátlástalan ANBU-nak semmit sem számít… Nem csodálom, hogy a Hokage ennyire meg akar tőlük szabadulni. Túl öntörvényűek, önzők és kegyetlenek. Elfajult a dolog nagyon…

- És meddig fog ez az egész tartani? - nézek fel rá, a csuklómat dörzsölgetve.
Megvonja a vállát, és feláll.
- Ki tudja… de imádkozz azért, hogy ne unjak rád… - vigyorog.
Elsápadok, de képtelen vagyok magamba fojtani a felbuggyanó kérdést.
- Miért? - nyögöm rémülten. Nem válaszol, lehajol hozzám és durván megcsókol. Nyelve feltérképezi a számat, kezével a hajamba markol… végül elenged…

- Most mennem kell küldetésre. - egyenesedik fel. - Menj haza, és ne szólj senkinek sem a történtekről. Ha beszélsz, úgyis megtudom, és nem fogok neki örülni. - küld felém egy fenyegető pillantást, majd felveszi a maszkját és a homlokpántot.

A komódhoz lép, a fiókból elővesz egy fekete köpenyt és egy fehér kerámia maszkot.

- Majd jelentkezem. - mondja mély hangon, és halk pukkanással köddé válik.



Ez nem velem történik… képtelenség…

Remegve mászok ki az ágyából, és az ablakon kiugorva a sötét éjszakára fittyet hányva rohanok teljes erőmből az otthonomba…