Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Már két hete nem láttam. Nem mintha hiányozna... Végre nem fáj a hátsóm, és nem rezzenek össze minden kis nesztől.
A hírek eléggé kétségbeejtőek viszont. Egész Konohában elterjedt a híre, hogy hadban állunk a Föld faluval. Csapataink és ANBU-ink is odakint harcolnak, immáron tizenharmadik napja. Nem sok konkrétumot tudunk, de az akadémiában is csak erről beszélgetünk társaimmal. Mi nem mehetünk sajnos harcolni, mert a gyermekeket ránk bízták. Azok a diákok, akik egyedül maradtak, ránk vannak bízva teljesen, így éjjel nappal bent kell lennem. Nem is bánom. Legalább ennyit megtehetek harcostársaimért. Megnyugodhatnak, hogy gyermekeik jó kezekben vannak.

 

- Újabb hír! - ront be Ruruka a tanáriba, egy újságot lobogtatva. „Konohai Hírek”-áll a borító lapon. Köré sereglünk, kíváncsian figyeljük ahogy felolvassa a főoldalt.
- Tűzföld urának nyilatkozata alapján egyértelművé vált, békét kötött a két falu. Az Erdőben Rejtőző Földfalu vezetője kölcsönös félreértésre hivatkozva indokolta támadását, amelyet levélfalu Hokagéja is alátámasztott. Mindkét falu súlyos vesztésegeket tudhat maga mögött.
- Ezek szerint ma már hazajönnek a harcosaink? - kérdezem halkan.
- Várj, végig olvasom! - mosolyog rám felvillanyozódva Ruruka. Gyorsan átfutja az oldalt, és annyira koncentrál, hogy némán mozog a szája, ahogy a szavakat formálja. - Igen!
Éljenzés és boldog nevetés, egymás ölelgetése.
Vége a veszélynek.
Kibontakozom egyik társam karjaiból, és az asztalra dobott újságért nyúlok. Alaposan átlapozom, de az ANBU-król semmi hír benne. Hát persze, gondolhattam volna...
”Mindkét falu súlyos veszteségeket tudhat magam mögött.”
Csak ez jár a fejemben. Képtelen vagyok másra gondolni... Sokan meghaltak, ezek szerint. Ideges vagyok... Vajon Ő is...?
És ha igen...?

És ha nem...?

Mi történik, ha meghalt? Többé nem látom. Tök jó.

Örülnöm kéne ennek nem?

 

Akkor mi a francért nem örülök? Miért van egy jeges gombóc a torkomban, ami megdagad és fojtogat, ha csak arra gondolok, hogy meghalt?

Talán mert akármilyen szemét és aljas, mégis csak életét áldozná a falunkért. Hiszen a frontvonalba ment harcolni az egész ANBU osztaggal. Minket védett. Értünk harcolt.
Istenem... gőzöm sincs mit érzek. Szerintem hálát. Igen, csak az lehet. Aggódom érte, mert...

És be kell vallanom magamnak, hogy...

 

Na ne.
Ezt most inkább hagyjuk.
Na jó, hiányzik. És akkor mi van? Végül is ha már halott, akkor hiányozhat nem? De hülye vagyok, istenkém!

Dühösen lecsapom az újságot. Milyen szar ez... egy sort sem képesek írni az ANBU-król? Ők is életüket kockáztatva harcolnak a falunkért, és még annyi sincs bennük, hogy ne csak a jouninokról meg a chouninokról áradozzanak. Pff.

 
*
 

- Iruka-sensei... - sír a karjaimban egy kisfiú. Már a legtöbb szülő hazavitte az átmeneti gyerekszállásról a kicsiket, de őt nem. Kis arcocskáját a nyakamba fúrva sír kétségbeesetten.
- Nyugodj meg Toyo... - csitítgatom türelmesen. Fenébe... lehet, hogy a szülei meghaltak. Sajnos az elhunytak névsorát még nem tették közzé.
Fájdalmasan ismerős a helyzet... amikor az én szüleim elhunytak a Kilencfarkú róka támadásában, ugyanígy vígasztalt engem a Hokage-sama.

 

Már este van. Minimális az esélye, hogy a szülők megjelennek.
Kétségbeesett sírása nekem is könnyeket csal a szemembe. Milyen szégyen... Kipislogom, és karjaimban a kisfiúval az ablakhoz lépek. Két alakot látok közeledni a sötétben. Istenem, add hogy a szülei legyenek azok!
Igen, egyértelműen ide tartanak. A bejárati ajtóhoz lépve nyitom ki az ajtót.
- Toyo! - kiáltja egy női hang.
- Anyaaa...- sikítja boldogan, és azonnal leteszem a földre, hogy hozzá szaladhasson. Megnyugodva lépek közelebb.
Kedvesen mosolyogva köszönünk el egymástól, és sokáig figyelem a sötétben távolodó alakjukat.

Vajon Ő életben van?
 

Lehajtott fejjel indulok haza.

 
*
 

Két nap. Már két napja visszatértek a csapataink, és Ő még mindig nem jelentkezett.
Ezek szerint vége. Most már biztosan.

 
Meghalt.
 

Nincs többé ANBU vezér, nincs többé probléma a Hokagenak, és... nincs többé Kakashi-sensei.

”Mondd, hogy hiányozni fogok!”
 

Ha akkor tudom, hogy ez lesz... talán kimondom.
Életét áldozta a faluért, és...
Nagyon erős lelkiismeret furdalásom van. Már két éjjel is vele álmodtam... sokat gondolok rá. Magam sem értem, miért...

 

Újabb magányos este. Pizsamámban kuporgok az ágyon, és hajtincseimet csavargatom az ujjaim körül. Megint nem tudok aludni... fáradt leszek holnap, pedig már tanítás lesz.


Nyitott ablakomban a függöny hirtelen meglebben, és egy ANBU ugrik be hálószobám szőnyegére. Rémülten pattanok fel, azonnal felismerem. Ilyen termete senkinek nincs Konohában. Magas és erős...
Lábaim maguktól mozdulnak, és mellkasának csapódva csimpaszkodom a nyakába. Miért remegek? Miért vagyok ilyen boldog?

 
 

Nem mond semmit, én is hallgatok.

 
 

Erős karjai a derekamra fonódnak. Belefúrom arcomat köpenyébe, és mélyen magamba szívom finom kesernyés illatát. Ezen kívül érzem rajta a vér és az izzadtságszagot is. Marha romantikus.

De én akkor is boldog vagyok...
Gőzöm sincs miért. Igen, azért mert nem halt meg, pedig már kezdtem hozzászokni a gondolathoz.

- Azt hittem meghaltál... - nézek fel a kerámia maszkra.
- Élek. - válaszol kifejezéstelen hangon. Látom, semmit sem változtál. Érzéketlen tuskó.
Ki akarnék bontakozni a karjaiból, de erősen tart. Megragadva az államat arra kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Nem látom a kerámia maszktól, de így is érzem, ahogy szinte éget a pillantása...
- Hiányoztam?

Már megint. Ez a mániája?
És ha így van? Ahhoz sincs semmi közöd. Várjunk csak... nem hiányzott ugye? Képtelenség...

 

Válasz nélkül hunyom be szemeimet. Elengedi az arcomat, és hátra lép. Meglepetten nézek rá. A fürdőszobám felé indulva dobja le magáról a köpenyét és a maszkját a földre.
Most fürdeni fog? Nálam?
A szekrényhez sietek, és egy törülközőt hajítok felé. Oda sem pillantva kapja el reflexesen a levegőben, és már csukódik is mögötte az ajtó.
Testem magától mozdul, már a konyhában is találom magam, ahogy összeütök neki valami kaja-féleséget. Nem vagyok normális. Úgy viselkedem, mint valami feleség...   

Fogom a megpakolt tálcát, és a hálómba sietek vele. Megborzongok fehér kis pizsamámban. Köntöst kellett volna fölvennem. Még csobog a víz a fürdőben, így leteszem az éjjeliszekrényre és az ágyra kuporodva várakozóan fordulok az ajtó felé. Mi lesz most? Tuti, hogy itt marad éjszakára. Most először alszik nálam... már ha alvásnak lehet azt nevezni.
A gondolattól elpirulok, és kezeimet égő képemre szorítva próbálok megnyugodni. Nem szexeltünk már mióta is...? Rég.

Nyílik az ajtó, és felpillantva kapom el hirtelen a fejemet. Nem igaz, hogy még egy törülközőt sem képes a derekára kötni... mekkora egy...
- Köszönöm a vacsorát. - hallom mély hangját, és már ismerem annyira, hogy tudjam: mosolyog.
- Szívesen. - válaszolom, kitartóan az ablakot fürkészve. Visszafojtott lélegzettel várom, mi fog most történni. Bezuttyan mellém az ágyba, karomat megragadva von magához. Nem ellenkezem, csak hozzásimulva felsóhajtok. Azt hiszem hiányzott...
Felnézek arcára, de behunyt szemekkel fekszik mellettem. Sápadt és nyúzott. Biztosan nagyon fáradt... még az ételhez sem nyúlt. Betakarom magunkat, és csendben hallgatom lélegzetvételeit. Elaludt...