Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


- Kakashi-san! Kakashi-san!
 

Az ismerős, mély női hang lassan de biztosan hatolt el a tudatomig. Agyam azonnal felpörgött, lejátszva előttem az utolsó emlékeimet. Dührohamom volt, és a saját embereim fogtak le. Genma hangja is bevillant. Bizonyára ő ütött le.

 

Felnyíltak szemeim, és konstatáltam, hogy Tsunade hajolt éppen az arcomba. Körülpillantva az is megvilágosult, hogy egy kihallgató szobában voltam, kezeim a falhoz láncolva. Bizonyára túl veszélyes voltam. Még chakra-lezáró pecséteket is raktak körém a falra.

 

Kép

- Mi a diagnózis? - krákogtam fekete maszkom alatt, és fáradtan figyeltem ahogy kioldja csuklómon a bilincsek zárjait. Szarkazmusom csak fanyar fintort váltott ki a Hokagéből, de végre hátralépett.

 

- Kakashi-san - morrant dühösen. - Ha tehetném, eltiltanálak attól a fiútól...

 

Komoran összehúzott szemöldökkel viszonoztam pillantását. Hosszú percekig néztünk farkasszemet, miközben elzsibbadt csuklóimat masszíroztam, hogy serkentsem a vérkeringést.

 

- Nem Iruka érdekében tenném, hanem azért, mert nélküle sokkal jobb lenne. Te is higgadtabb és megfontoltabb vagy ha ő nincs a közeledben. Régen...

 

- Elég! - hördültem fel. - Eszedbe se jusson Tsunade. Ha baja esik, nagyon feldühítesz vele.

 

- Szükségem... szükségünk van rád Kakashi. Nincs senki, aki képes lenne ilyen biztos kézzel összefogni az ANBU-kat és visszaverni a folyamatos támadásokat. Ha nem tudnál dolgozni, annak nagyon komoly következményei lennének, és ha mindez egy jelentéktelen kis chounin hibája miatt történne...

 
- Ő nem jelentéktelen!
 

- Nem, nem az - biccentett komoran. - Egyáltalán nem jelentéktelen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon is jelentékeny. Komoly problémák forrása.

 
Szörnyű gyanú ébredt bennem.
 

- Mit műveltél? - léptem felé, izmaim pattanásig feszültek az idegtől.

 

- Szedd össze magad Kakashi-san! - dörrent rám, és az ajtóhoz lépett. - Konohának nagyobb szüksége van rád, mint annak a kis chouninnak, ezt ne feledd.

 

Első döbbenetemben csak bámultam az ajtóra. Agyam felpörgött mint a búgócsiga. A Hokagénak útban van Iruka... talán már csinált is valamit!

Mennyi lehet az idő? Francba, már késő délután volt.

Elteleportáltam magam az irodámba, ahol már Genma állt.

 

- Iruka - kezdte komoran, és felkaptam a fejem. Na jó, nem verem most meg, előbb mesélje el amit megtudott.

 
- Mi van vele?
 

- Ma Ebisu volt beosztva mellé, és ő most jelentette hogy elhagyta Konohát.

 
- Mikor?
 
- Még reggel.
 

- És csak most szólt? - hördültem fel, és ingét megragadva hajoltam az arcába.

 

- Ez semmi Kakashi-sama. Azt is tanácsolta neki, hogy dél felé menjen a fű-ninják területére.

 

Megdermedtem. A fű-ninják területére? Azt egyedül nem éli túl!

 

- Mi a halál faszáért?! A biztos halálba küldte!

 

- Van egy sejtésem. A Hokage parancsára tehette. Régóta gyanítom, hogy kettős játékot játszik, most itt van rá a bizonyíték is. Mi legyen, uram? Küldjek Iruka után egy csapatot?

 
Megráztam a fejem.
 

- Nem, majd én egyedül megyek, így sokkal gyorsabban utolérem. Te addig kapd el azt a kis köcsögöt, és vedd kezelésbe.

 

Megmozdult dobótűje a szájában, és gonosz félmosollyal biccentett. Jól van. Ugyanolyan szemét módszerei vannak, mint nekem.

 

Az ajtóhoz léptem, de még utánam szólt, szavai megtorpanásra késztettek.

 

- Ne bántsd őt, Kakashi-sama. Annyira törékeny fiú... csoda hogy még él.  

 
 
***
 
 

Siettem minden erőmmel, hogy utolérjem. Mivel még életben voltam, ez bíztató volt. A pecsétünknek köszönhetően legalább ennyit tudhattam róla.

 

Nesztelenül suhantam a fák lombjai között, chakrámat a lábaimba koncentrálva. Mivel Iruka csak egy chounin, bizonyára akkora sebességre képtelen, amivel ne tudnám utolérni. Egyik ninja kutyám előttem loholt, a szagát követve, végül amikor csaholt egyet, egy mozdulattal elküldtem, és ő halk pukkanással vált köddé.

 

Egy sötét tisztásra léptem, szerencsére a hold fénye nekem segített. Tisztán láttam a három célpontot, és hidegvérrel hajítottam feléjük néhány shirukent. Azonnal összerogytak, nem számítottak a támadásomra, fel sem fogták mi történt velük, és már halottak is voltak. Remek.

 

A fatörzs tövében üldögélő kedvesem felé lépkedve, higgadtan mértem végig. Semmi komoly sérülést nem láttam rajta szerencsére.

 

Ostoba! Minek szállt szembe velük? Menekülnie kellett volna, de lehet hogy azért nem volt képes rá, mert elvette az összes erejét az előlem való menekülés.

 
Grr...
 

Menekülsz előlem? Pont előlem, aki az életét is feláldozná érted ...aki annyira szeret téged, hogy... beleőrül...?!

 

Leguggoltam vele szemben, és dühömet leplezve félrehúztam arcomból a maszkomat.

 
Most van elegem belőled kis szuka.
 

Gyönyörű szemeit elfordította tőlem, halk, mézédes hangja végigcirógatta gerincemet.

 

- Nem megyek vissza. Inkább ölj meg.

 
Felröhögtem.
 

Beszarok rögtön! Komolyan azt hiszi, hogy van beleszólása ebbe? Itt az van amit én akarok! Úgy tűnik mostanában túl sokat engedtem neked, de ezúttal ennek vége.

 

- Visszajössz velem - sziszegtem dühösen - ...és ezentúl nem leszek veled olyan kedves mint eddig. Véget értek a kedves és rózsaszín idők, Iruka...

 
Megcirógattam szép arcát.
 

Bizony-bizony... mától már nem érdekel semmi, csak az, hogy velem légy. Ha egy titkos ANBU fogdában a falhoz láncolva is, akkor sem érdekel. El akartál hagyni... engem. ENGEM!

 

- Soha! - kiáltotta meglepő hévvel, és ellökve magától kezemet, feltápászkodott. Halvány mosollyal figyeltem. Még egy mondat, és megfojtom.

 

- Inkább... - kezdte volna a süketelést, de a szavába vágtam.

 

- Inkább? Mit inkább? Megölöd magad?

 

Felálltam én is, fölé magasodva néztem szemeibe. Gyerünk, folytasd csak. Folytasd...

 

- Elég volt! - suttogta - Inkább meghalok, de nem tűröm, hogy újra megalázz és meggyötörj... Nem tudok így élni...

 

Kirobbant a bennem vibráló feszültség, és a fához kentem.

- Tedd meg... - suttogtam fenyegetően - ...tedd meg, és én követlek a halálba is!

 
Azt hiszed tőlem csak úgy megszabadulhatsz? Soha...
 

Szemei csodálkozva kerekedtek el, és mellényét szorító kezeim csuklójára kulcsolódtak tétován ujjai. Még ebbe az öntudatlan, apró érintésbe is beleremegtem...

 
Iruka...
 

- Mi? Miről beszélsz...? - dadogta. Elengedtem mellényét, és pecsétes kezéről lehúzva a kesztyűjét mutattam meg neki. - ...a pecsét...

 

Arcát tanulmányozva figyeltem reakcióját, testem remegett a visszafogott indulatoktól. Könnybe lábadt szemekkel tekintett fel rám.

 

- Mit műveltél? - lehelte halkan, és én komoran magyaráztam el neki, hogy ő is megértse.

 
- Ez egy kapocs. A mi kötelékünk.
 

Továbbra is a kezét fogva húztam magamhoz, és ahogy meleg teste az enyémhez simult, finom jázminillata orromba kúszott, mélyen magamba szívtam. Elkábulva simítottam arcomat az övéhez, könnyeit szétkenve.

 

- Ha egyikünk meghal... a másik azonnal követi - suttogtam behunyt szemekkel a fülébe, haragom pedig úgy kezdett elcsitulni, mint a víz, melynek felszíne a csobbanás után lassan kisimul.

 

Remegve simítottam kezemet derekára, kibontottam a fejpántját, és haját... reszketeg sóhajjal fúrtam arcomat puha hajába.

 
Imádlak... imádlak...
 

- Megmondtam: nem menekülhetsz előlem. Bárhová követlek, akár a halálba is...

 

Kezeit mellkasomnak feszítette, de nem tolt el, csak erőtlenül nyöszörgött.

 
- Eressz el... te... őrült vagy!
 

Milyen találó... hehehe... Fel is nevettem, de cseppet sem jókedvemben.

 

- Igen... őrült vagyok! Őrülten szeretlek... - válaszoltam, mélyen a szemeibe nézve. Hát elmondtam neki... végre kimondtam, mennyire szeretem...

 
- Miért mondod ezt? Nem igaz...
 

Fájdalom szúrt a mellkasomba, mert nem ezt vártam tőle. De hát mit is várhatnék az után a sok borzalom után, amit vele műveltem?! Természetes, hogy nem hitte el.

 
- Hazudtam én neked valaha?
 

Mosolyogva simítottam meg arcát, imádott kis hegét az orrán, puha ajkainak finom ívét. Olyan álomszép volt... még könnyes szemekkel is. Mindenhogyan.

 

Emlékképek árasztottak el. Iruka az ágyban, az asztalon, a könyvtár padlóján... az erdőben a füvön...

 

- Te nem szeretsz engem - szűrődött keresztül a fülzúgásomon a hangja, és felkaptam a fejem. Mi van?! - Birtokolni, uralkodni akarsz rajtam csupán...

 

- NEM! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

 
 
 

Miért kételkedik bennem? Miért? Ez őrület! Hiszen imádom! Imádom! Miért akarnám birtokolni vagy bármi más, amikor mindig is az enyém volt? Hát nem érti? Nem érzi? Mennyire fontos nekem? Nélküle értelmetlen az egész világ...

 
 
 
 

Fuldokolva szorítottam magamhoz, szinte magamba préseltem, hogy teljesen eggyé olvadhassunk, minden porcikánk és sejtünk.

 
 
 

Én szeretem... szeretem, és ő nem hiszi el nekem... ez... ez borzalmas... BORZALMAS!

 
 
 
Még hogy birtokolni, uralni...?
 

- Nem igaz! - fúrtam könnyes arcomat a hajába. - Miért akarnám? Hiszen az enyém vagy... - suttogtam. - Minden porcikád, hajszálad az enyém... csak az enyém... az enyém... senkié csak az enyém... az erdőben... amikor először megláttalak... akkor is már... az enyém voltál... az enyém...

 

- Miért mondod... - motyogtam halkan. - ...miért mondod ezt... amióta csak először megláttalak... ahh istenem... és a Hokage majdnem megölt téged... a késeket a kezedben... rémálmaimban... szeretlek... a szertárban is... hogy mennyire imádlak... érezted ugye... és... Gai... elraboltak... de nem tudtak elvenni tőlem... soha... soha nem hagynám... soha... kicsim... a csecsemők sírása... a sok véres testrész... rengeteg halott... érted tettem... szeretlek... szeretlek...

 


Préseltem magamhoz, szemeim előtt csak villogtak a képek. Ahogy szeretettel mosolygott rám...

 
 
 

...aztán a véres kés a kezemben...

 
 
 

...iruka a földön, halott sápadtan...

 
 
 
...belei kifolyva a hasán...
 
 
 
...egy síró csecsemő...
 
 
 
...Genma nevetése... 
 
 
Zokogva kapaszkodtam bele.
 

- Ne hagyj el... szeretlek... hidd el... szeretlek... én... ne... ne menj el...

 

- Cssss... - ölelt magához gyengéden. - Itt vagyok... semmi baj...

 

Zihálva fúrtam arcomat puha nyakába, nyálamat és könnyeimet szétkenve bőrén.

 

Csitítgatásának hatására rémképeim elhomályosultak... lassan csillapodott a testemet rázó sírás.

 

Forrón izzott a bőröm, torkomban pedig a hideg gombóc kezdett összezsugorodni.

 
 
 
 

Sokáig térdeltünk a földön, ő engem ölelt és simogatott... ahogyan már nagyon régen nem.

 
 
 
 
 

Szívem hevesen dübörgött füleimben, úgy döntöttem hanyatt őt a puha fűben, végtelenül óvatosan. Félő volt, hogy egy helytelen mozdulat, és megszűnik a varázslat...

 

Remegve, tétován simítottam végig az oldalát. Nem ellenkezett...

 

Apró, sóvár puszikkal borítottam nyakát, arcát, puha ajkait, majd tétován kicsomagoltam chounin mellényéből. Ingét széthúzva simítottam meg reszkető ujjakkal bársonyos bőrét, és ő halkan felsóhajtva bújtatta karcsú ujjait hajamba. Arcát figyeltem, és szyvem hevesebb és vadabb dübörgésbe kezdett... Élvezte az érintéseimet... istenem...

 

- Iruka... - suttogtam forró szerelemmel. Szemei felnyíltak, a hold tükröződött bennük... gyönyörű volt az arcán az a mosoly. Úgy nézett rám... úgy...

 

Arcomat megcirógatta, és én beleborzongtam a boldogságba.

 
Iruka keze...
 
Iruka érintése...
 

- Itt vagyok... - mondta akkor, és a boldogság meleg nektárja áradt szét bennem, édes remegés költözött testembe, úgy csókoltam meg őt.

 

Puha ajkainak édes ízét, nyelvének finom cirógatását kéjsóvár, lázas szenvedéllyel szívtam magamba...

 
Édes kis szerelmem...
 

Soha ilyen óvatos és gyengéd nem voltam még, mint akkor.

 

Finom kezeinek gyengédségével simogatta le rólam a ruhákat, és én utánoztam őt.

- Taníts engem... mutasd meg, hogy szeresselek... - leheltem, talán nem is hallotta. Minden porcikám, sejtem figyelt rá, és az aprócska, véletlenszerű érintéseibe is beleremegtem.

 

Ezúttal ő irányított... tanított... és amikor hasra fordulva, kéjes sóhajjal fogadott magába engem, könnybe lábadtak a szemeim.

 

Csak az ő nevét voltam képes suttogni, miközben óvatosan elmerültem benne újra és újra... csókoltam puha, mézédes ajkait... és gyönyörködtem benne. A holdfényben ezüstösen derengő bőrében, csillogó verejtékcseppjeitől szinte szikrázott az egész lénye...

 

Sötét hajába túrtam finoman, és félresöpörve tapasztottam számat nyakára, száguldó pulzusát kitapintva nyelvemmel...

 

- Iruka... Iruka... - suttogtam, és ő felkiáltott a gyönyör pillanatában, magával rántva engem is...

 
 
 
 
 
Iruka... annyira szeretlek...
 
 
 
 
 
 
 

Lassan csitult a bennünk lángoló tűz, és én szerelmemre óvatosan, csak félig ránehezedve élveztem a pillanatot. Meleg bőrét, testét alattam, illatát orromban...

- Velem maradsz? - kérdeztem, halkan, könyörögve.

 
- Veled maradok...
 

Hangja halk volt, szavai pedig lágyak és simogatóak.

 
 
 
 
Édes egyetlen szerelmem...
 
 
 
 

Soha... soha többé nem hagyhatsz el. Soha többé... mindened az enyém, és mindenem a tiéd.

 
 
 
 
A túlvilágon is.
 
 
 
 
Soha többé nem engedlek el.
 
 
 
 
 
 

A hajnali napsugarak végigcirógatták a fák lombkoronáit, és a karjaimban pihenő szerelmem smaragdszínű szemeiben felragyogva aranyozták be kettőnk új életét...

 
 
 
 
 

Mert új élet vár ránk, igen. Iruka végre teljesen hozzám tartozik. Szeret engem... látom a szemeiben, a mosolyán, és érzem az érintéseiben.

 
 
 
 
Talán egyszer... majd hallhatom a szájából is...
 
 
 
 

Türelmesen fogom várni, még ha az a pillanat csak halálunk percében fog eljönni, akkor is.

 
 
 
 
Ha kiérdemlem. Ha képes leszek megváltozni...
 
 
 
 
 
 
 
Badarság.
 
 
 
 
 

Ha képes lesz elfogadni engem így... mert máshogyan képtelen vagyok őt szeretni... csak így.

 
 
 
 
 
Csak így.
 
 
 
 
 
És ha ez azt jelenti, hogy újra meggyűlöl...
 
 
 
 
 
Akkor együtt halunk meg. Akár már ma.
 
 
 
 
Még a gondolat is őrjítő...
 
 
 
 
Iruka... édes, egyetlen szerelmem.
 
 
 
 
 
Őrülten szeretlek...
 
 
 
 
Őrülten...
 
 
 
 
 

- Őrülten szeretlek... - suttogtam könnyes szemekkel... s a napsugarak megcsillantak kunai késemen.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
VÉGE