Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felemeltem jobb kezem, és begörbített ujjaim között megjelent a chidori. Jellegzetes hangját meghallva embereim hátraugrottak a csatatérről, így egyedül nézhettem szembe az akatsukival. Elégedetten dorombolva mosolyogtam bele kerámiamaszkomba. Jókedvem egyszerűen kitörölhetetlen volt belőlem.

 

- Gyerünk... - mordultam. - Nem érek rá itt baszakodni veled egész éjjel.

 

Hisztérikusan felkacagott ellenfelem, és hűvös szemeit az enyémbe fúrva hajolt kissé előre. Ezüstszínű hajtincsei arcába hullottak, arcán széles vigyorral felemelte három vörös pengéből álló kaszáját.

- Finom kis falat leszel, Jashin nagyúr elégedett lesz velem!
 

Magam elé tartva chidoris kezemet, felduzzasztottam chakrámmal a villámokat és támadásba lendültem. Könnyedén kikerülve felém suhanó fegyverét lesújtottam csupasz mellkasára, és darabokra szaggattam a testét.
Elégedetten álltam meg a földön szétszóródott maradványai felett.

- Na ebből rakd össze magad... - morogtam halkan.
- Uram! A másik arra ment!

Megperdültem, és a húsmasszát magára hagyva követtem embereimet. Hiba volt.

 

Persze a társát már nem találtuk meg, és amikor visszatértünk a darálthúshoz, már őt sem találtuk sehol. A hátrahagyott őrök halottak voltak. Elcsalt minket, és összekaparta társát a mocsok állat. Hű de dühös voltam! Arhhg...

 
- Indulás haza!
 
 
***
 
 

A hajnali pára megcsillant a faleveleken, és a szürkülő égboltra szegeztem tekintetem. Kudarcélmény ért, és én nem dühöngtem. Sőt. Feszült izgalom töltött el a gondolatra, hogy siethettem haza... Ennél már csak akkor lehettem volna boldogabb, ha Iruka szerelemmel eltelve várt volna engem.

 

Megírtam a részletes beszámolót a küldetésről, és a Tanácsnak eljuttattam.

 

Az irodámban kifújva magamat tartottam röpgyűlést kapitányaimnak. Helyettesem, Genma mellettem állt, tigris-mintás kerámia maszkjában.

 

Ha létezik Konohában hozzám hasonló szemét dög, hát akkor ő az - futott át egy röpke gondolat a fejemen, majd ismét a feladatra koncentráltam.


- Elmehettek.

 

Meghajolt mindenki, és távoztak. Genma az ajtóhoz sétált, de megtorpant. Levéve maszkját fordult felém. Nocsak...

 

- Kérdezni szeretnék valamit - mondta rekedtes hangján. Biccentettem, és ő a szájába vette szokásos dobótűjét. Alaposan meggondolva szavait belekezdett. - Irukáról lenne szó. Tudom mi történt, és nem tetszik a fejlemény.

 

Összehúztam szemöldököm a kerámiamaszkom alatt, de csendben maradtam. Jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, nem sértő szándékkal mondja. Ahhoz ő túl érzéketlen, hideg és kegyetlen. Leszarja ő a rivalizálást vagy bármi mást. Csak a feladata a fontos számára. Konoha védelme, bármi áron. Akár az én életem árán is. Hogy képes lenne-e engem megölni....? Ki tudja. Ezért a helyettesem. Épp annyira volt megszállott mint én, és nem félt a képembe mondani soha a nyers igazságot.

 

- Irukán jelenleg rajta van az összes Tanácsos szeme, a Hokage is figyelteti. Ha komoly baja esik, azt nem úszod meg Kakashi-sama. Ismerlek, tudom milyen vagy, ezért tudom, hogy Iruka veszélyben van. Ha megölöd vagy kárt teszel benne, az kihat az egész ANBU-ra, mert a Tanács nem fogja annyiban hagyni, hiszen így is folyton támadási felületet keresnek rajtunk. Ezért kérdezlek meg hát: mik a terveid vele? Ne érts félre, bár tudom, hogy nem fogsz. Meg kell állítanom téged, ha szükséges, de ezt szeretném elkerülni.

 

A következő ezredmásodpercben ő már a falhoz szegezve állt, kifejezéstelen arccal figyelve engem, nem törődve a torkának szegezett kunai késemmel. Barna szemei hidegen mélyedtek el az én jeges tekintetemben.

- Iruka az enyém - morogtam halkan. - Szeretem.
 

- Szereted? - firtatta tárgyilagos hangon, mintha egy ételről vagy egy könyvről beszéltünk volna. - Akkor miért bántod?

 

Megremegett a kés a kezemben. Belehajoltam arcába, de nem tudtam tisztességesen fenyegetően nézni rá, mert a kerámia maszk eltakarta arcomat.

 
- Miért bántanám? Ő a szeretőm...
 

- Majdnem megölted. Többször is. Megerőszakoltad. Többször is - sorolta ridegen. - Ráerőszakoltad magad, pedig ő soha nem vágyott erre. Szóval azt mondod szereted? Majd én válaszolok helyetted. Te nem vagy belé szerelmes, Kakashi-sama. Te megszállott vagy. Tönkretett a munkád, és megbomlott az elméd, ő pedig az áldozatod.

 

Elhallgatott, ahogy a kést jobban nyakához nyomtam, és a vére szivárogni kezdett.

 
Minden szava vágott, mint az acélpenge.
 

Képtelen voltam megszólalni, gondolkodni. Zihálásom hangja tompán visszhangzott maszkomban.

 

Hosszú percekig álltunk így, végül elengedtem őt és hátraléptem. A véres kést oda sem figyelve dobtam a falba, hogy tövig beléfúródott.

 
- Hagyj magamra...
 
 
***
 
 

Otthon lezuhanyoztam, és meztelenül estem bele az ágyamba. Aludtam egy keveset, de Genma szavai nem hagytak nyugodni. Igen, bántottam Irukát. Ha szeretünk valakit, nem bánunk így vele. De hogy megszállott lennék vagy őrült? Ugyan már. Szeretem őt. Halálosan. Mindennél jobban.

 

Mégis mit képzel ez a kis tűszopogatós köcsög? Igenis szeretem Irukát, még az életemnél is jobban. Hiszen ha csak meglátom, vagy megérzem az illatát, a szívem kiugrik szinte a helyéről, és egész testemben remegek utána, őérte. Ez szerelem. Őrült szerelem, de szerelem - gondoltam végig.

 

Délben felöltöztem, és megkerestem Irukát. Ebédszünet volt, ilyenkor általában kollégáival elsétáltak a rameneshez vagy az akadémián ettek. Azonnal kiszúrtam az utcán a többiek körében. Odasétáltam hozzájuk, biccentettem a chouninoknak és Irukára szegeztem fél szememet.

- Szia Iruka. Beszélhetnénk? - intettem a fejemmel finoman. Értett a szóból, szabadkozva köszönt el társaitól, és mellém lépve igazította lépteit hozzám. Tudta jól mi következik, hiszen régen mindig együtt töltöttük az ebédszünet perceit amikor Konohában voltam és nem küldetésen rohadtam. Régen... régen minden olyan szép és jó volt. V

 

Visszaemlékeztem, milyen csodálatos volt akkor... még az iskola egyik poros szertárjába is berángatott, és mint két rosszcsont kölyök, úgy viháncoltunk. Azok voltak az igazán boldog idők...

 
 
 

Lassan már egy éve annak, amikor először megláttam őt azon a holdfényes éjszakán.

 
 
 
Még hogy megszállott... feh...
 

Hiszen akkor ott, a holdfényben belenéztem világtalan szemeibe és elvesztem.

 
- Hova megyünk? - hallom lágy hangját.
- Hozzám - válaszoltam türelmesen a hülye kérdésére.
- De...de nekem most erre nincs időm... óráim lesznek...
 
Megrántottam a vállam.
 

Ki a faszomat érdekel? A Hokage úgyis tudja már rég, hogy ismét kúrlak - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

 

Beléptünk a házamba, egyenesen a hálószobába vezettem. Becsukódott az ajtó mögöttünk, lekaptam magamról a maszkomat a fejpántommal és félrehajítottam. Halk koppanással érkezet a földre. Utána hajítottam zöld mellényemet és fekete ingemet is. Felé fordultam, kapkodó légzésében, arcpírjában gyönyörködtem. Imádtam.

 
Még hogy nem szeretem?! Baromág... - gondoltam.
 

Mellé léptem, ő pedig mereven tűrte hogy nyakába pusziljak és levegyem fejpántját. Kibontottam selymes, finom illatú haját, ujjaimmal végigszántottam tincsein. Elfojtottam egy sóhajt. Fél karomat odaadtam volna, ha...
Elűztem sötét gondolataimat, és vetkőztetni kezdtem. Ingéből lassan, élvezettel hámoztam ki gömbölyű vállait, karamellbarna bőrét megpuszilva csitítottam lüktető ágyékom. Nem akartam letámadni.

 
„Megerőszakoltad. Többször.”
 
Összerezzenve húzódott el tőlem.

- Bosszant a makacsságod... - súgtam visszafojtott haraggal.

- Mit szeretnél? - vette elő tarsolyából az alázatos szerepet. Picsába. Mielőtt megütöttem volna, inkább otthagytam és az ablakpárkányra támaszkodtam, lábaimat kinyújtóztatva.

 
Hogy mit szeretnék?

Képmutató kis ribanc. Megtörni téged. Mi mást? Azt akarom, hogy gyűlölj, ha már nem vagy képes szeretni...

 

Soha nem emeltem volna rá kezet többé, ezért más módszert választottam. ANBU vezérként a lelki terror egyik nagymestere voltam. Pontosan ismertem minden aljas húzást, ami ahhoz kell, hogy a legkeményebb harcost nyüszítő kutyává vagy éppen őrjöngő állattá formáljam.

 
Kezdjük.
 

- A munkám miatt ritkábban járok hozzád, mint szeretném, ezért kitaláltam egy megoldást a problémámra - néztem keményen a szemeibe. Figyeltem feléledő gyanakvását. - Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha ideköltöznél hozzám, és az akadémiát is otthagynád.

 

Hófehéren kezdett hátrálni. Komoran figyeltem. Reakciója bennem is megforgatta a kést rendesen, de erőt vettem magamon. Ennyire borzalmas dolog lenne velem élni?

 

- Ne kérlek! Ne tedd ezt velem... - suttogta. Arcán az érzelmek úgy suhantak keresztül, mint varjak a holdfényes éjszakai égbolton. Harag, félelem, fájdalom...

Ökölbe szorultak a kezeim.

 

- Miért? Nem lenne jó, ha te és én folyton együtt lehetnénk amikor Konohában vagyok? Holnap beszélek is a Hokagéval.

 

- Kakashi-sensei... - suttogta. Hiába nézett olyan könyörgőn rám, szilárd elhatározásomat nem tudta megváltoztatni, csak haragomat növelte.

 

- Nos, rendben. Győzz meg... ha ügyes vagy, akkor még meggondolom - morogtam, és ő rábólintott. Kár. Pedig jobb lett volna, ha hozzám költözik, mert akkor állandóan vele lehettem volna, de nekem ez is megfelelt.

 

Visszafojtott lélegzettel figyeltem ahogy levetette félig lehúzott ingét, és egy érzéki mozdulattal a földre csusszantotta.

 

Ez a régi játékunk... - ismertem fel azonnal. Sejthettem volna, hogy ezt fogja választani a megoldások közül, de nem készültem fel rá lelkileg. Álomszép testét végigsimogattam tekintetemmel, és szivacsként szívtam magamba az élményt.

 
 
 
Már hónapok óta nem játszott velem...
 
 
 
 

Karcsú ujjaival hajába túrt, és félig lehunyt szemeivel, érzéki arckifejezéssel pillantott rám.

 

A kurva életbe... ahh istenem... Ezt nem bírom ki...

 

Ujjai mellkasára siklottak, és én belemarkoltam az ablakpárkányba, hogy ne ugorjak rá. Tudta a kis dög... tudta hogy milyen hatást gyakorolt rám a teste és amit művelt...

Megbűvölve figyeltem ujjait, amelyek hasán siklottak végig, majd nadrágját gombolta ki, miközben az ágyamhoz hátrált. Visszafojtottam a vad hörgést magamba, úgy figyeltem őt, és önkéntelenül is követtem őt, mint egy megbűvölt oroszlán a sérült őzt.

 

Az ágyamon kényelmesen a fejtámlához dőlve pillantott rám ismét. Sötét smaragdként ragyogtak szemei az ablakon beszűrődő napfényben... Úristen! Olyan kibaszottul szexi volt, hogy majd eszemet vesztettem...! Csak lihegve kapaszkodtam az ágyrácsba, ujjaim erejével eldeformálva a fémet, és tágranyílt szemekkel szívtam magamba a látványt.

 
Mennyiihhh... ahh istenem.... mennyih ideje vártam már ezt... vágytam rá... akartam... mindennél jobban...

Ujjai köldöke körül játszadoztak, apró köröket rajzolgatva bársonyos bőrére, majd nadrágjába csusszantak.

 

Kész. Feladtam. Saját csapdámba estem bele, de nyakig. Tökig.

Felhördülve vetettem rá magam, magam alá teperve őt. Csókoltam, faltam ahol csak értem, remegve a vad vágytól... És ő tudta... tudta hogy mivel lehet teljesen az őrületbe kergetni... visszacsókolt és végigkarmolta a hátamat, karjaimat, mert tudta hogy imádom... ahogy nyögését is, és ahogy dörgölőzött hozzám... ahh istenem...

 

Lecibáltam róla minden ruhát, és zihálva gyönyörködöm benne.

 
 

Iruka... Iruka... Iruka...   

 
 
 

Olyan... istenem... olyan gyönyörű volt! Azok a drágakőként ragyogó barna szemek... és ez a halványbarna bőr... olyan... olyan szép... hhh...

 

Imádattal pusziltam meg kis farkát és nyaltam végig, kiváltva egy kéjes nyögést. Kéjsóvár teste nem felejtett el engem, még ha szíve hideg is volt, mint a kő. Ahogy szoptam, ő csak vergődött izzadtan alattam, álomszépen. Igen. Álomszép volt. Álom-szerűen szép. Az elmúlt hetekben álmaimban kísértett ez a látvány, de most végre itt volt a hús-vér szerelmem. Édes íze betöltötte a számat, illata megrészegített teljesen.

 

Remegő karjaimon megtámaszkodva tornáztam magam ismét fölé, és megcsókolva őt illesztettem péniszemet fenekéhez.

 

Egy könnyed mozdulattal siklott ki alólam, de elkaptam és visszarántottam.

 
Arcán és szemeiben zéró érzelem.
 

- Ne húzódj el tőlem! - nyögtem elgyengülve, de ő csak elfordította az arcát tőlem, mint egy idegentől. Elernyedt alattam, lealacsonyítóan megadva magát, ernyedten, mintha nem is élne.

- Iruka... - suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a fájdalomtól. - ...olyan kegyetlen vagy...

 
Mellkasára simítottam arcomat, és rájöttem.
 

Itt most én sérültem a legtöbbet. Kiszolgáltattam magam neki, és ő pontosan tudta, hogyan okozza nekem a legnagyobb fájdalmat. Ez volt a büntetésem... mert megint bántani akartam őt.

Mennyire okos és számító... hideg kis dög...!

 

Olyan dühös lettem rá, hogy amikor meghallottam szavait, először fel sem fogtam, hiszen azzal küszködtem, hogy ne akarjam bántani. Megütni. Megerőszakolni. Megölni.

 

- Nem vagyok kegyetlen - mondta alig hallhatóan. - Nekem is nehéz, de akkor sem vetem alá magam akaratodnak. Maradt még bennem önbecsülés...

 

Hisztérikusan felröhögtem. Még hogy önbecsülés... Kurva jó... hahaha...

Megragadom állát, és keményen a szemeibe nézek.
 

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérhetsz, csak feldühítesz! - Szűrtem a fogaim között. Késő. Már kibaszottul haragudtam.

 
 
 
Ringyó.
 
 
 
 

Kivágtam őt az ágyamból, hogy csak úgy nyekkent a szőnyegen, és elé léptem. Ahogy lepillantottam rá jeges tekintetemmel, már az sem érdekelt hogy remegve, rettegve nézett fel rám. Hajába markolva bámultam bele hideg kőként csillogó, üres szemeibe és összeszorítottam számat. Durván rántottam rá fejét a farkamra.

 

Majd most megtanulod, kivel baszakodj, ki is vagy valójában, és mi a dolgod...  

 

- Szopj rendesen te kis ribanc... - dörrentem rá. Forró szájával kéjesen tette a dolgát, vajként olvadtam el benne. Őrület milyen hatással volt rám!

 

- ...ó igen.. ez az... az én Irukám... - súgtam elégedetten, és selymes haját morzsolgatva ujjaimmal élveztem a pillanatot. Az, hogy porig alázhattam, kellemesen bizsergetett. Azt hitte kikészíthet engem? Tévedett...

 

Nevét nyögve élveztem bele a szájába, és boldog forróságban olvadtak szét a csontjaim is...

 

Térdeim kis híján felmondják a szolgálatot, de sikerül talpon maradnom, úgy pillantottam le rá.

 
Sikerült.
 
Teljesen összetörtem a lelkét.
 

Hangtalanul sírva térdel előttem, vállai leestek, haja arcába hullott. Egy roncs.

 

- Miért sírsz? - tettem rá egy lapáttal. Szavaim ridegen koppantak a szobában. - Örülnöd kéne, mert sikerült meggyőznöd... Most elmehetsz.

 

Hozzá dobtam a ruháit és én is felöltöztem. Leültem az ágyamra, és egy kést forgattam mutatóujjamon, miközben öltözött figyeltem őt. Arca sápadt és könnyes volt, szemeit nem láttam, mert csak lefelé nézett. Egész lényéből sugárzott a legyőzött, megtört ember aurája.

 
Az ajtóhoz lépett.
 

- Iruka... - szóltam utána halkan. Megállt, de nem nézett rám. Kár, pedig meg akartam csodálni a művemet.

 
Mit is akartam kérdezni? Ja igen.
 

- Gyűlölsz már? - kérdeztem tőle halkan. Figyeltem a reakcióját, de csak kisétált és halkan csukta be maga után az ajtót.

„Majdnem megölted. Többször is. Megerőszakoltad. Többször is. Ráerőszakoltad magad, pedig ő soha nem vágyott erre. Szóval azt mondod szereted? Majd én válaszolok helyetted. Te nem vagy belé szerelmes, Kakashi-sama. Te megszállott vagy. Tönkretett a munkád, és megbomlott az elméd, ő pedig az áldozatod.”

- Neeeeem! - ordítottam fel, és dühödten haraptam rá alkaromra. A fájdalom, és a vérem fanyar íze csak vörös ködöt borított agyamra.

 
 
 
 
 

Én szeretem őt! Szeretem! Az életemnél is jobban! Ő az életem!

 
 
 
És bántottam.
 
 
 
Ráerőszakoltam magam.
 
 
 
 
Bántottam...
 
 
 
 

Pedig szeretem... csodálom... imádom... Mindennél és mindenkinél jobban...

 
 
 

Iruka... Iruka... Iruka... Iruka... Iruka... Iruka...

 
 
 
 

A nevét nyöszörögtem újra és újra az őrületig... már csak ezt voltam képes tenni, ahogy szemeim előtt újra és újra lejátszódott a jelent, ahogy akkor délután a raktárban a kezeibe döftem a késeiket és kiszegeztem a falra...

 

...aztán amikor sikoltott a fájdalomtól alattam, én kéjesen basztam meg őt.... és élveztem hogy fáj neki...

 
 
 

Őrjöngve tomboltam, szétvertem mindent magam körül,  amikor külön bejáratú pokoli kis mozim ahhoz az éjszakához ért... amikor darálthúst csináltam a hátából...

 
 
 

...miközben élvezettel figyeltem, hogyan huny ki szemeiből minden érzelem...

 
 
 
***
 
 
 
 

Talán órák, vagy napok telhettek el, amikor arra eszméltem, hogy erős testek nehezednek rám, kicsavarják kezemből a kést. Hangokat hallottam, de nem jutottak el a szavak hozzám. Nem érdekelt már semmi. Semmi és senki...

 

Maszkos arcok felettem, dühödt ordításom és parancsaim, hogy takarodjanak, tűnjenek innen a büdös picsába, mint ha meg se hallották volna.

 

- Bocsáss meg Kakashi-sama - hallottam, és mielőtt lerúgtam volna magamról a sok ANBU-t, egy tompa ütést éreztem a fejemen és minden elsötétült.

 
 
 
 
 

Iruka... bocsáss meg... egy szörnyeteg vagyok...

 
 
 
 
 

Egy szerelmes szörnyeteg.