Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak néztem őt, hogy kínozzam magam.

 

Figyeltem a hétköznapjait, álmatlan éjszakáit, magányos perceit amelyeket a Hokage szoborcsoporton töltött néha esténként.

Minden küldetésről egyenesen hozzá siettem, de csak távolról lestem őt, észrevétlenül, miközben sóváran markolásztam a levegőt, és kínomban szinte nyüszítettem...

 
 

Teltek a hetek, képtelen voltam aludni, pihenni, a munkámra koncentrálni. Tettem a dolgomat rutinosan, de nem érdekelt már semmi sem. Lejárt a két hét büntetés amit a Hokagéra mértem, és újra dolgozott teljes bevetéssel minden emberem. Én is.

 

Újabb harcok, csaták, férfiak, nők, kurvák...

 

Próbáltam élni a régi életemet, az Iruka nélküli életet. A különbség csak annyi volt, hogy ha megbasztam valakit, Őt képzeltem magam alá, az Ő hangját hallottam füleimben, illatát éreztem az orromban, és nevét hörögve élveztem el... ha tudtam. Sokszor nem ment.

 
Nem ment, ahogy az alvás sem.
 

Már nem csak a lemészárolt, holt lelkek kínoztak álmaimban, hanem Iruka könnyes arca és fájdalmas sikolyai is.

 
De ami a legborzasztóbb volt...
 
Azok az üres szemek.
 
Iruka üres szemei.
 
 
 
Majdnem megöltem... Istenem, majdnem megöltem Őt!
 
 
 

Megfogadtam, hogy megvédem... saját magamtól.

 

Ha miattam, általam baja esne, vagy én ölném meg saját kezűleg... abba megőrülnék, belehalnék.

 
 

- Uram! Mi legyen velük? - térített magamhoz egy férfihang. Kábán pislogva emeltem fel a fejem. Észre sem vettem, hogy már nem Iruka házánál voltam, hanem besétáltam az irodámba, és már egy ideje beszélt hozzám Genma, a helyettesem.

- Mi van? - néztem rá. A kezemben tartott jelentésre mutatott, és én észbe kapva olvastam el újra. Foglyok. Felhördültem.

- Mi a picsáért ejtettek foglyokat? - dühösen dőltem hátra, jeges tekintetem az övébe fúrva.

- Nem tudom.
- Kivégezni őket.
Biccentett.

- Más: véget ért az ANBU újoncok tesztelése. Öten élték túl. Óhajt ezúttal egy tanítványt felvállalni?

Halkan felnevettem.

- Tudod hogy nem - köptem keserűen. A legutóbbinak is én vágtam el a torkát, mert nem követte a parancsaimat. Azóta nem vesződöm velük.

 

Befejeztük a megbeszélést, és kisétáltam a gyakorlótérre. Embereim javában küzdöttek egymással, de ahogy megjelentem, sokan elmenekültek. Fussatok csak...

Egyre szemetebb rohadékként, már őket sem kíméltem. Tudtam én, hogy ez a helyzet, tudtam én, de nem érdekelt. Rajtuk vezettem le jobb híján a dührohamaimat.

Mellesleg az edzések kiválóan kifárasztottak annyira, hogy utána a fáradtságtól már nem volt energiám Iruka után leskelődni, hogy kínozzam magam. De persze gyakran ez sem tartott vissza, és elvonszoltam magam hozzá, hogy egy lámpaoszlopon guggolva nézzem őt az ablakán keresztül.

 
Ilyen lehet a pokol.
 
 
***
 
 

Teltek a napok, üresen és siváran. Óráról órára, percről percre rosszabb volt.

Álmatlanságom változatlan maradt, és ha sikerült is pár órát aludnom, rémálmaim kezdtek elcsitulni, helyette Irukát láttam az ágyamban meztelenül, vagy a földön... a gyógyfürdő medencéjében, zuhany alatt, az íróasztal tetején... az ölemben ülve...

 

„Kakashi-sensei... Kakashi-sensei...”

Hallgattam nyögéseit, puha ajkait éreztem a farkamon, testemen... Hosszú, finom ujjait a hajamba bújni...

Aztán amikor felébredtem, még éreztem finom illatát, és kétségbeesetten felnyögve markoltam görcsösen a párnámba.

 

Fájt, sóvárgott minden porcikám... Iruka után.

 

Napról napra rosszabb volt. A küldetéseken már őrjöngtem, embereim pedig egyre jobban féltek tőlem. Láttam a szemükben.

 

Részletes jelentéseket követeltem róla, szigorú megfigyelés alatt tartottam, hogy amikor küldetés után visszatértem, mindent mohón elolvashassak róla. Mit csinált, hova ment, kivel beszélt, miről beszélt... mit evett aznap...

 

Az egyik jelentés igencsak érdekesnek bizonyult. Ebisu, az egyik kapitányom Iruka körül legyeskedett. Az ANBU aki kihallgatta őket, minden szót leírt.

 

Igazságtalanság, hogy Konoha egyik legszebb ukéjét megkapta és így bánik vele... pedig te nem vagy ANBU, hogy „az” a módszer hasson rád. Nem tudta, hogy teljesen összetör téged... de mi igen. Még a helyettes is próbált beszélni vele, hogy megállítsa Tsunadevel együtt, de rá nem lehet hatni. Rá senki sem tud hatni csak te, ezért amíg minden rendben volt köztetek, nyugalmunk volt nekünk is. Aggódunk érted...”

Megremegett a kezemben a papír. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire látszott rajtam... Hogy mennyire szeretem őt. Még a harcosaim is észrevették.

 

„Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog. Ja, és egy jó tanács: ne dühítsd fel. Te nem tudod milyen akkor...”

 

Összegyűrtem a papírt, és a galacsint a falhoz vágtam, úgy dőltem hátra a székemben, irodám fehér falát bámulva kerámia maszkomon keresztül. Dühösen vicsorgva gondolkoztam.

 
„Már nem bírja sokáig...”
 

Lepillantottam remegő kezemre, amivel a székem karfáját roppantottam össze, és rájöttem.

 
 
 

Tényleg nem bírom már tovább... - tudatosult bennem.

 
 
 

De vajon megtehetem-e, hogy újra ráerőltetem magam? Bántani fogom újból... Mi van, ha megölöm véletlenül, vagy komoly kárt teszek benne? Akkor már semmi értelme nem marad az életemnek. Így legalább tudom hogy él, hogy jól van... és már tud mosolyogni is - töprengtem némán.

 

El kellett volna felejtenem őt és tovább lépni, de képtelen voltam rá.

 
Megpróbáltam, nem ment.
 

Lassan felálltam, és öklömmel dühösen csaptam az asztalra.

 
 

Pár perccel később már egy kurva karjaiban őrjöngtem.

 
 
 
 

Iruka... Iruka... Megőrülök... nem bírom tovább... nem bírom...!