Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életem legszebb éjszakáját kaptam tőle.

 

Mondjuk minden reggel ezt gondolom, amikor mellette ébredek, de ez most más volt. Éreztem... az érintéseiből, tekintetéből, sóhajaiból, hogy különleges vagyok számára. Talán csak én képzeltem ezt, mert annyira akartam hogy így legyen.

 
Teljesen elvarázsolt.
 

A hajnali napsugár gyér fényében megcsodáltam alvó, szépséges arcát.

 

Szerelmesebb voltam mint valaha.  

 

Nem akartam elmenni, de muszáj volt. Legszívesebben örökké magam mellett tartanám, és soha nem szakadnék el tőle. Ez csak akkor lehetséges, ha ANBU harcossá nevelném.

 
De ő gyenge.
 

Ha fizikailag el is érné a szintet, a lelke, amely olyan finom és érzékeny, belepusztulna. Nem... azt nem tudnám elviselni, ha tönkremenne. Nem. Ráadásul embereim nagyon halékonyak. Jobb biztonságban tudni őt itt, Konohában.

 

Beleőrülök, néha annyira hiányzik... a többnapos küldetések kezdenek egyre elviselhetetlenebbekké válni - tudatosult bennem, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, így inkább sóhajtva másztam ki az ágyból, és öltöztem fel.

 

Megbeszélések. Újabb hírek Orochimaruról.

 

Jiraiya is betoppant, az Akatsukiról hozva információkat. Bassza meg, hát sosem lesz nyugalmam.

 

Alig fél óra múlva már úton voltam két osztaggal.

 

Félúton kétfelé váltunk, én Orochimaru gyanított búvóhelye felé vettem az irányt egy tucat emberemmel, a másik tucat felderítő útra ment az Akatsukik felé.

 
 
*
 
 

Egy hét. Egy kurva hét, és sehol semmi.

 

- Uram, levelet kaptunk - nyújtott felém egy kis tekercset egyik emberem. Azonnali visszarendelés. Picsába.

 

Nagy sebességgel haladtunk visszafelé. Ahogy megérkeztem és az irodámba léptem, Genma a helyettesem már ott várt.

Gondterhelten ráncolta szemöldökét, dobótűjét szájában idegesen mozgatta.

- Mi van? - mordultam rá türelmetlenül.  

- A kilences osztag, akik az Akatsukik után mentek. Megsemmisült.

 

Dühösen szorítottam össze számat kerámia maszkom alatt.

 

- Rohadt életbe - sziszegtem. Az egyik legerősebb osztagom. A kapitányuk pedig a kedvencem volt. Helyettes lehetett volna belőle pár év múlva. Picsába. - Egyéb hírek?

Az asztal felé villantotta barna szemeit. Egy tekercs. Csak ennyi? Egy hét alatt? Ehh... Konoha olyanná kezdett válni mint az állóvíz, ami nem feltétlenül volt gond, hiszen kevesebb melót jelentett nekem.
Felbontottam, és átfutottam. Semmi extra.
- Iruka? - tettem fel a legégetőbb kérdést.

- Jól van. A Hokage irodájában melózik már két napja.

- Mi van? - kaptam fel a fejem. Biccentett, és némán figyelte ahogy átöltöztem jounin egyenruhába, majd az ajtóhoz léptem. - Itt várj meg.

 

Lassan haladtam végig a folyosón, és a düh csak nőtt és dagadt bennem.

 

A Hokage direkt baszakodik velem?! Mi a faszért? És Iruka... megszegett egy nagyon fontos szabályt.


Tapasztalatom szerint senki nem áll meg egynél. Vajon miket művelt amíg én távol voltam? Hiába figyeltetem harcosaimmal, ki tudja már játszani őket vajon? Elég okos fiú ahhoz, hogy megtehesse. Lehet hogy félre is baszott már? Ha igen, akkor megölöm akivel tette, aztán őt is. Meg én, és utána magamat is utána küldöm, esküszöm!

 

Tsunade... Az a büdös kurva... hogy merészelte az én tulajdonomat csak úgy kisajátítani? Hogy mert egyáltalán ránézni, hozzá szólni az engedélyem nélkül?! - őrjöngtem magamban.

 

Olyan féltékenység és harag mardosott belülről, hogy szinte habzott a szám. Mellkasom összeszorult, és levegőt is alig kaptam, meg is torpantam egy pillanatra, és a folyosó falának támaszkodva ziháltam. Ha ilyen állapotban lépek be az ajtón, annak súlyos következményei lettek volna.

 

Ökölbe szorítottam kezeimet, olyan erővel, hogy csontjaim is roppantak belé. Mély levegőket véve csillapodtam le fokozatosan.

 

Benyitottam az ajtón, és a majdnem belém ütköző szerelmemre pillantottam.

Mézbarna szemei csodálkozva kerekedtek el, majd öröm csillant bennük, és édesen elpirulva köszöntött.

Istenem olyan szép ilyenkor! És ahogy rám néz...! Nincs ennél csodálatosabb érzés, még ha legszívesebben megfojtanám, akkor is.

 

- Kakashi. Miért jöttél vissza ilyen hamar? - mondta a Hokage nem titkolt bosszúsággal. A sötétbarna szemekbe nézve kaptam el röptében Iruka karcsú kis csuklóját, mielőtt kisuhant volna az ajtón. Persze te büdös kurva, beleköptem a levesedbe mi? Az előző Hokage is megpróbálta már a kémjévé tenni őt, neki sem sikerült.

- Ő mit keres itt? - firtattam lágyan. Éreztem ahogy Iruka megremeg, és szemem sarkából láttam ahogy elsápad. Ó igen, ő ismer már engem. Tsunade bátran viszonozta gyilkos pillantásomat, chakránk külső mezeje összesúrlódva vetett szinte szikrákat a helyiségben.
Tsunade asszisztense dadogni kezdett, hogy mentegetőzzön és oldja a feszültséget.

- Hallgass! - morrantam rá sem nézve. Iruka összerándult mellettem. Picsába.

- Kakashi... - kezdte volna a vén tyúk, lassan felállt.
Összehúzott szemmel néztem rá, tekintetem fagyosan követte mozdulatait. Készen álltam megvédeni magam ellene, sőt.

- Megmondtam. Ő az enyém, és csak az engedélyemmel bízhatod meg. Próbálgatod a határvonalat, Tsunade-san? - mondtam megtévesztően kedvesen, és nem kérdeztem. Ez kijelentés volt.

 

Próbálgatja a korlátokat. Úgy tűnik nem ismer még eléggé... Na majd fog - dühöngtem magamban.

- Azt ajánlom ne húzd ki a gyufát... - fenyegettem meg nyíltan, még mindig kedvesen. Összeszűkültek a barna szemek, és jegesen villantak meg.

 

Ó igen, hasonszőrűek vagyunk mi ketten, csak éppen minden nyerő lap nálam van. Te is tudod.

Szinte hallottam ahogy kattogott az a szőke agya, úgy gondolkozott.

- Shizune! - morrant végül. - Kérlek kísérd ki Irukát. Szeretnék négyszemközt beszélni Kakashival.

 

Na ez a beszéd.

Kis szerelmem közelebb lépett hozzám, nyilván érezte a feszültségemet.
- Menj ki - utasítottam halkan. Nem az ő fülének való a mi beszélgetésünk. Szót fogadva követte az asszisztens libát, és végre kattant a zár. Abban a pillanatban az asztalnál teremtem, hogy alig egy centiről meredjünk egymás szemébe.

- Kakashi-san... nem volt semmi hátsó szándékom - mondta komoran összehúzott szemöldökkel. - Iruka a Harmadiknak is sokat segített az iratok rendezésében, és ezért kértem meg. Vannak bizonyos tekercsek, amelyeket szinte képtelenség előhalászni, de ő azonnal megtalálja őket, és...

- Nem érdekel - szakítottam félbe halkan. - Megszegtél egy fontos szabályt, ahogy ő is. Vele később számolok, először te jössz.

- Ó igen, és mit teszel velem? Talán kiszegezel a falhoz? Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - vicsorított az arcomba. Ezek szerint informálódott a módszereimről. Elmosolyodtam a textilmaszkom alatt.

- Nem, veled nem leszek ilyen gyengéd - súgtam. - Úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak beszüntetem az ANBU tevékenységet mondjuk... két hétre.

 
Elsápadva meredt rám.
 

- Ezt nem teheted! - horkant fel kibaszottul nőiesen.
- De igen. És ha valami gondod van, old meg egyedül és a maréknyi jouninoddal, vén boszorkány - tettem hozzá lágyan, miközben egy kunai kést hajítottam oda sem figyelve az ajtóba. Kintről sikkantást szűrődött be, és Tsunade szemei ijedten nyíltak tágra.

 

- A kis kedvenced igencsak kíváncsi természet, Tsunade-san. Rosszul idomítottad...

- Te mocsok... - szűrte fogai között. Halkan kuncogva egyenesedtem fel, úgy pillantottam le rá megvetően. - Irukával mi a terved?

- Csak nem aggódsz érte? - villantottam rá sötét tekintetem. - Ne aggódj, ő is megkapja a büntetését.

- Bántani fogod...? - sápadt el. Mosolyogva hajoltam ismét az arcába.

- Százak haltak meg miattad. Nők, gyermekek, csecsemők... és te egy kis chouninért aggódsz?

Komoran viszonozta pillantásomat, és végre lerepedezett róla az álszent maszk.
- Ne öld meg.

- Miért tenném? A szeretőm - vetettem oda hidegen, és nyílt az ajtó. Helyettesem lépett be rajta. Hideg, világosbarna szemeivel azonnal felmérte a helyzetet, és az ajtót becsukva állt meg. Elégedetten fordultam vissza a banya felé.

- Akkor mit tervezel vele? Nem tehet semmiről, és...

Felmorranva szakítottam félbe.
- Kuss.

- Kakashi-sama... - szólalt meg mögöttem harcosom alázatosan. - Iruka-san...

- Mi a fasz van?! - csaptam az asztalra dühösen, és mindketten megdermedtek. - Ne védd te is őt, felesleges. Megszegett egy szabályt. Te már halott lennél a helyében...

- Tudom uram - hajtotta meg a fejét alázatosan.
Utolsó pillantást vetettem a dühtől remegő Hokagera, és az ajtóhoz sétáltam, hogy köszönés nélkül távozzam.



Odakint az én kis Irukám a falhoz lapult ahogy meglátott, színe megközelítette a sápadt vakolatét, és lesütötte szemecskéit is.

 

Tudod hogy rosszat csináltál? Helyes...

 

Elé lépve, vágyakozva fojtottam el egy sóhajt. Annyira rá akartam mászni abban a pillanatban, hogy még a farkam is belesajdult, de nem értem rá, mert meg kellett szerveznem az új ANBU beosztást. Két hétig védtelen lesz Konoha. Persze nem teljesen, mert az életem a falu védelme, de azért megnehezítem Tsunade dolgát rendesen.

 

Sóváran cirógattam meg szép pofiját, egy selymes hajtincset félresimítva.
- Este... - súgtam még neki mielőtt eltűntem.  

 
 
*
 
 

Egész nap csak ő járt a fejemben. Képtelen voltam gondolkozni, vagy másra koncentrálni huzamosabb ideig, mert kétségek gyötörtek.
Miért akarta annyira megvédeni őt még Genma is? Talán tetszik neki? Pedig úgy tudom ő nem szereti a fiúkat... lehet hogy Iruka elcsábította? Lehet hogy viszonyuk van már egy ideje?

Nem, biztosan nem merne kockáztatni egyikük sem... hiszen azonnal rájönnék. Olyan kifinomult szaglásom van, mint egy kutyának. Érezném rajta...

 
Az a szemét Tsunade!
 

Egyik őrjöngésből a másikba csapva töltöttem a napot. Kiosztottam a parancsokat, és a feladatokat. Embereim örültek a hirtelen jött szabadidőnek, amit észlelve gonoszul elmosolyodtam textilmaszkom alatt. Kiadtam a parancsot egy nagyobb edzésprogramra. Nincs lazsálás.

 

Én is velük kezdtem el edzeni, hajtottam magamat és őket is mint az állatokat. A szokásosnál is jobban bírtam. Fűtött belülről az adrenalin. Doppingolt.

Minden alkalommal, amikor összerogytam volna levegőért kapkodva, csak magam elé idéztem ahogy Iruka elpirulva sugdolózik Tsunadeval, és felhördültem.

 

Ha átállítja az oldalára, megölöm!

 
Ha Iruka elfordul tőlem, mindenkit kiirtok!
 

Őrjöngtem. Mint egy sarokba szorított állat. Mint egy őrült.

Egy tiszta pillanatomban meghökkenve meredtem magam elé, azon tanakodva hogy mi a lófasz bajom van, de ez csak pár másodpercig tartott csupán, és folytattam tovább a küzdelmet.

 

Talán az elmúlt egy héten aludni is kellett volna, amit nem tettem. Képtelen voltam lehunyni a szemeimet... mert akkor rémálmok és gyötrelem köszönt volna vissza rám.

 

Csak Irukával a karjaimban vagyok képes pihenni már - tudatosult bennem.

Nem mehetek addig haza, amíg ennyire lángol bennem a harag, mert megölném Őt, és abba belepusztulnék - gondoltam.

 

Hosszú órákkal később hazasétáltam, és lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról a sok izzadtságot, mocskot, undort, utálatot, haragot, gyűlöletet...

 

Nem maradt bennem más, csak a jeges harag. Utáltam, gyűlöltem... de nem tudom hogy kit és miért...

 

Iruka... elárult engem... megszegte a szabályt ami őt is és engem is megvéd...

 
Iruka...
 

Vizes testemre húztam fel egy nadrágot, és félmeztelenül, lúdbőrözve meredtem a tükörbe. Egy szörnyeteg nézett vissza rám, textilmaszkban és véresen, pedig csupasz volt és tiszta az arcom.

 
 
 

Mintha hideg, fagyos párán, ködön keresztül láttam volna magam kívülről.

 

Kiléptem a fürdőszoba ajtón, és egyenesen a bent álló szerelmem mézbarna, rettegő szemeibe néztem.  

 
Elárultál.
 

Földre vágtam és ráültem. Nem ellenkezett, mint egy játékbaba... vagy rongybaba. Igen, az én játékom.

 

- Nyisd ki a szemed - mondtam, hangom olyan távoli volt, a fülem zúgásán keresztül alig hallottam. Könnyei csorogtak végig szép arcán, de nem nézett rám. Remegő ajkaihoz hajolva súgtam: - Ha nem az lennél aki, már halott lennél amiért megszegted a szabályaimat.

- Tudom - lehelte, de inkább csak éreztem számon ezt a szót mint hallottam.

- Tudom, hogy nem szegülhettél ellen a Hokage parancsának, ezért vállaltad el. Nem voltam melletted, hogy megvédjelek tőle. Azonban nem vagy te buta Iruka...

 

Bizony hogy nem. Én tudtam a legjobban, mennyire eszes is valójában. Megsimogattam könnyes arcát, majd megragadtam az állát. Makacsul összeszorította még mindig a szemhéjait.

Tovább folytattam.

- Kérhettél volna haladékot vagy gondolkodási időt, amíg velem nem beszélsz. Ahogy szoktuk.

 
 
 
Zúgott a fejem...
 

Csak a távolból hallottam, valami elhaló „igen”-t.

 

Még egyet is értett velem a kis ribanc!

 

- Nyisd ki a szemed! - mordultam rá, és belemarkoltam a hajába, hogy fájdalmat okozzak neki. - Nézz rám, ha hozzád beszélek!

 

Szót fogadva tekintett fel rám könnyes, rettegő szemeivel. Még jeges, kegyetlen haragomon keresztül is eljutott agyamig a látvány. Olyan elképesztően szép volt...

 
 
 

Olyan kibaszottul bántani akartam őt...!

 
 
 
 

- Tudod mi következik most? - kérdeztem tőle halkan, és rettegő sikolya édes zeneként simogatta füleimet. Élvezettel nyaltam meg lassan a kezemben lévő kunai kést... Imádtam ezt csinálni mindig is.

 

Zokogott és könyörgött, szabadulni próbált, amivel csak tovább tüzelte bennem az állatot. Lazán levágtam ruháit, és csuklójára tekerve rögzítettem karjait a feje felett.

 

Nincs sem isten, sem ember aki segíthetne rajtad - gondoltam zavarosan.

 
Hasra fordítottam.
 
Sírt és zokogott.
 

Hátára ültem, úgy szorítottam le vergődő testét.

 

Minden homályos volt körülöttem, csak a vérszomjam és a dühöm lángolt, perzselt és égetett.

 

Éreztem remegését, bőrének finom pézsmaillatát, félelmének és a kunai késnek fémes ízét a számban... whhrr... imádtam ezt mindig is.

 

Selymes bőrét végigsimítottam ujjaimmal, és szakértően tanulmányoztam a bőrét, gyilkos hidegvérrel. Hogy és hol vágjam meg, hogy ha majd összeforr, ne maradjon nyoma...

 

Kegyetlen mosollyal hajoltam kissé lejjebb hozzá.
- A szabályok azért vannak, hogy megvédjenek - kezdtem halkan. - Nem csak engem, hanem téged is. Megszegésükkel veszélybe sodorsz engem és magadat is. Ha másképpen nem vagy képes ezt megtanulni, akkor az agyadba vésem.  

 
Egy vágás.
 
Egy sikoly.
 

- Szó nélkül engedelmeskedsz, bármit kérek tőled.

 

Vágás... sikoly... vér illata... sós zamata a számban...

 

- Nem beszélhetsz rólam senkinek, csak elismerheted, hogy a szeretőm vagy, semmi több.

 
Vér és sikoly...
 

- Az engedélyem nélkül nem vállalhatsz el küldetéseket sem.

 

Csend, csak a kés szisszent halkan ahogy a bőrén végigsiklott, karmazsinvörös virágsziromszerű vércseppekkel díszítve gyönyörű, fahéjszínű bőrét.

 

- Kizárólag hozzám tartozol. Az enyém vagy.

 
Újabb vérvörös virág...
 

Kéjesen nyaltam le késemről a vérét.

 

Kis áruló ribanc. Végeznem kellene vele - gondoltam borzongva a vérszomj gyönyörűségétől.

 

Felemelte a fejét, és válla felett hátrapillantott rám.

 

Csendben csodáltam a művemet. Csodaszép könnyes arcát, reszkető ajkait, vörös csíkokkal díszített hátát.

 
Gyönyörűséges...
 
Belenéztem a szemeibe.
 

Istenem... mint egy angyal... annyira... annyira szép volt akkor...!

 

Kiesett kezemből a kés, ahogy forró szerelmem és imádatom szétáradt bennem.

 

- Iruka... - leheltem kábán, túlcsorduló érzelmekkel. - ...olyan gyönyörű vagy...

 
Istenem, imádom őt! Imádom!


- ...megőrjítesz... - leheltem, és kioldozva kezeit fordítottam a hátára. Mohón csókoltam meg, magamba szippantva ajkainak puhaságát, könnyeinek sós ízét. Végignyaltam mellkasát, hasát, és lecibáltam róla a nadrágot. Csak a távolból hallottam saját halk hangomat, ahogy csodálattal susogtam neki mennyire szép és csodálatos, miközben beléhatoltam és hörögve, nyögve basztam meg őszinte szerelemmel.

 
Iruka... Iruka...
 
 
 
 

Az orgazmus pillanatában tisztult ki a fejem.

 
 
 
 
Mit tettem...?!
 
 
 
 
Istenem, mit műveltem?!
 
 
 
 
Vele... pont vele, aki mindennél drágább nekem...?!
 
 
 
Iruka...
 
 
 

A jeges fájdalom úgy hasított bele a mellkasomba, mint egy acéltőr.

 

Csak feküdt alattam, mereven a plafont bámulva, élettelen tekintettel.

 

Félelmetesen üresek voltak a szemei... halottak.

 

Összetörtem... tönkre tettem a játékomat, aki már nem az volt számomra. Sokkal de sokkal több volt.

 
 
Az egyetlen szerelmem...
 
 

Mellkasára fektettem elnehezült, zúgó fejemet.

 

Valami forró, csiklandozó dolgot éreztem arcomon, és csodálkozva töröltem le.

 
Sírtam.
 
Életemben másodszor.
 
 
 
*
 
 

Összekaparva magamat emeltem fel ernyedt, törékeny kis testét a földről. Ágyamba fektettem végtelenül gyengéden, és mellé ülve begyógyítottam minden sebét egy medi-jutsuval.

 

Könnyeim felszáradtak, csak fejem zúgott tovább, és úgy éreztem, legszívesebben meghalnék.

 

Soha nem lesz már olyan mint régen. Soha többé - tudatosult bennem a fájó tény.

 

- Mindent elrontottam - suttogtam magam elé, remegő kezemmel selymes haját cirógatva.

 
- Igen...
 

Belém rekedt a levegő a válaszát hallva.

 

Öklömbe haraptam hogy ne ordítsak fel.

 

Ültem mellette, és lassan ringatni kezdtem magam előre-hátra... Kiürítettem a fejem, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mekkora egy rohadt szemét fasz vagyok... de önutálatom csak nőtt és dagadt bennem.

 

Néztem ahogy fekszik. Nem láttam mást, csak a hold ezüstös fényében csillogó sötét hajtincseket, tompán fénylő bőrét, testének kontúrját.

 

Lecsillapodva feküdtem mellé, magamhoz húzva ernyedt kis testét. Máskor készségesen bújt mint egy kiscica, de most csak hevert, mint egy rongydarab.

 

Összeszorított fogakkal feküdtem mellette, és fulladoztam.

 
 
 

Az érzések sistergő katlanába zárva nyüszítettem legbelül...

 
 
 
*
 
 
 

Hajnalban felöltöztettem és hazavittem. Lefektettem az ágyába, és az ajtóból néztem vissza rá. Úgy éreztem mondanom kellene neki valamit, de képtelen voltam megszólalni.

 

Ahogy feküdt az ágyban, és üres tekintettel nézett a levegőbe...

 


Kép


 
 
Istenem...
 
 

Fáj... annyira fáj, még soha nem éreztem ekkora kínt, és ez feldühített.

 
 
 
 
Iruka...