Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


- Iruka? - vetettem hátra a vállam felett, miközben farkasszemet néztem egy hang-ninjával.

- A gyerekekkel van a búvóhelyen, biztonságban - kaptam azonnal a jelentést. Megnyugodva folytattam a harcot, halált osztva, kíméletlenül.

A kurva életbe!
 

Számítottunk rá, hogy valami készül, de minden óvintézkedésünk ellenére kudarcot vallott a belső védelmünk. Ki gondolta volna, hogy a Kazekage lesz a főkolompos?! És hogy pont a chounin-vizsga kellős közepén fog próbálkozni?!

 

Figyeltük a Hokage harcát, és immár tudtuk, hogy a nem a Kazekage árult el minket.

 
Orochimaru...
 

Te szemét rohadék. Beteg, perverz állat.

 

Sok mocskos dolgot tudok róla. Hihetetlen, hogy ezzel a mentalitással még életben van, mi több... jobban nem is lehetne. Hát kifejlesztette azt a jutsut végül, ami miatt annyi ember halt meg.

De most meghalsz te mocsok.
 
Ne...
 
Neeeeeeeemmmmm!!!
 
NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM..................
 

Mintha lelassult volna az egész világ, úgy figyelem ahogy a halott Sarutobi a földre hullt, és kiszállt tekintetéből az élet fénye, hogy csak egy üres sötét szempár meredjen a semmibe.

 
 
Kudarcot vallottam.
 
 

Nem tudtam megvédeni a királyomat.

 
 
 
*
 
 
 

Megszállottan üldöztem azt a rohadt kígyót, mert sikerült elslisszolnia az aljas akciója után.

 

Mocskos, gusztustalan féreg... Ha a kezeim közé kerül egyszer is az életben, és sikerül legyőznöm, nagyon-nagyon meg fogom kínozni mielőtt megölöm - gondoltam elszántan.

 

Hetek, hónapok teltek el, és hiába forgattuk fel a fél kontinenst embereimmel és szövetségeseinkkel, csak a kihűlt nyomait ütögethettük bottal. Még azt a kurva Ankot is bevontam az expedícióba, de a kibaszott amnéziáját még a verés sem tudta meggyógyítani, amiben részesítettem egyik dührohamom alatt, ami időnként rám tört.

 
 
 

Kopogtattak szállóm szobájának ajtaján.

- Szabad.

- Uram - hajolt meg belépve egyik emberem. - Parancs érkezett a konohai tanácstagoktól.

Felbontottam a tekercset amit nyújtott, és átfutottam. Új Hokage. Remek. Legalább a falubeliek egy kicsit megnyugodhatnak.

- Szólj a többieknek. Hazamegyünk.

 
Üres kézzel.
 
A kurva életbe!
 

Felrúgtam az asztalt, és a falba basztam öklömmel, egy méteres lyukat alkotva rá.

 

Eszembe jutott Iruka, és azonnal lehiggadtam.

 
Végre láthatom...
 

Beleremegtem a boldogságba... Mióta nem láthattam őt? Mióta nem éreztem őt? Lehajtott fejjel támaszkodtam a téglafalnak ahogy felidéztem magam előtt szép arcát, kedves mosolyát.

 
Hiányzik...
 
Iruka...
 
 
 
*
 
 
 

Az éjszaka közepén, teljes titokban érkeztem csapataimmal, és azonnal az új Hokagéhoz siettem. Már várt rám.

Belépve az ajtón biccentettem neki.

- Üdvözöllek Hokage-sama. Rég találkoztunk.

- Kakashi-san - viszonozta a köszöntést és hellyel kínált egy intéssel. Kerámiamaszkomat legszívesebben levettem volna, de nem volt alatta textilmaszk, ezért magamon hagytam, úgy fürkésztem az ismerős arcot, lábaimat az íróasztalára feldobva.

- Rég láttalak, talán gyerek voltam még, de te egy napot sem öregedtél.

Csak komoran összehúzta szemöldökét, és barna szemei hidegen villantak. Oh látom érzékeny vagy a témára. Kurvára leszarom.

- Te viszont sokat változtál. Hallom nem jártál sikerrel Orochimaruval.
Megfeszültem dühömben, majd elernyedtem.

- Nem lehetne rövidre fogni a beszélgetést? Kurvára más dolgom is akad mint veled bájcsevegni.

Csak mosolygott.

- Azt elhiszem, azonban meg kell beszélnünk pár dolgot.

 
 

A fél éjszakát tanácskozással töltöttük, és mire a hajnali napsugarak Konohát elérték, én ismét úton voltam. A csapatom már a kapun túl várt, de én még tettem egy fontos kitérőt.

 

 Egy lámpaoszlop tetején guggolva figyeltem a konyhája ablakán keresztül, ahogy a reggeli teáját iszogatta, és az újságot lapozgatta. Már egyenruhában volt, hosszú, szép haja felkötve. Mindig korán kelt... még akkor is amikor egész éjjel nem hagytam aludni...

Szép arcának látványát magamba szívtam, és hangtalanul suhantam tovább. Dolgom volt...

Még csak meg sem csókolhattam.

 
Annyira hiányzol szerelmem...
 
 
 
*
 
(LOTR - Isengard unleashed)
http://www.youtube.com/watch?v=Rblt3u_Bocw&feature=PlayList&p=E8033024322D6C7B&playnext=1&playnext_from=PL&index=12
 
 
 
 

Halálsikolyok, vér, hörgés és nyögések... földre loccsanó béltekervények gusztustalan hangja. Csecsemősírás.

 

Orochimaruval szövetségre lépett ez a kis falu, és most cserben is hagyta őket. Az új Hokage pedig kegyetlenebb, mint az előző volt. A falu teljes likvidálására szólt a parancs, és én egyetértettem vele. Példát kell statuálni.

Azonban nekem kellett csinálni a piszkos melót.

 

- Végeztünk - hallottam egyik kapitányom hangját, és a vérpettyes maszkjára pillantottam.

- Remek. Épp ideje volt.
 

Átléptem egy kutyatetemet, és az őt szorongató halott kisfiú arcára tekintettem.

 

Bazd meg Tsunade. De utálom ezt.

 

Legszívesebben ordítottam volna, mégsem tettem.

 

Végigsétáltam a falu főutcáján, és a körém gyűlő vérmaszatos embereimet figyeltem. Megroggyant vállak, és néma csönd. Elérték tűrőképességeik határát.

 

Valahol felsírt egy csecsemő, elhalóan, majd ahogy az élet kiszállt belőle, úgy csendesült el.

 

Csak álltunk a sötétben, és a hold fakó fényében néztük egymást. Nem kellett látnom, hogy tudjam, a maszkok alatt könnyek csorogtak.

 

Régen kellett ilyen feladatot végeznünk, kissé elpuhultak.

 
Halkan szólaltam meg.
 
 
- Indulás...
 
 
 
*
 
 
 

Még éjszaka volt amikor beléptünk a főkapun. Intettem a csapataimnak, és szétszóródva váltak köddé. Hanyatt-homlok rohantak haza, hogy feleségeik vagy párjaik karjaiba vetődve próbálják elfelejteni a múlt éjjelt.

 
És én?
 

Régen ilyenkor már rég levezettem a feszültséget a csatatéren elkapva egy szép fiúcskát vagy lányt. Esetleg felszedtem egy kurvát és szétbasztam.

Szétrobbanás határán voltam, olyan feszültség tombolt bennem...

 

Megropogtattam a nyakam, és nagyot sóhajtottam. Már annyira látni akartam, hogy ezúttal nem kívántam senki mást.

 

Majd visszafogom magam. Ha rám tör a dühroham, akkor eljövök... - csitítgattam magam.

 

Iruka úgy hat rám, mint egy gyulladásra a borogatás. Már nagyon kellett... Szinte fájt a hiánya.

 

Nesztelenül szökkentem be az ablakán, és a puha szőnyegbe süppedtek lábaim. Az ágyban alvó kedvesem fölé hajolva szívtam magamba békés arcának látványát a sápadt holdfényben.

 
Iruka... olyan gyönyörű vagy...
 

Megcirógattam, és ő elmosolyodott.

A következő pillanatban már a kunai kést csavartam ki a kezéből.

- Csss... én vagyok az.
Felismert.

- Szia... - mosolygott rám édesen, és nyakamat átölelve bújt hozzám. Ó istenem... Magamhoz szorítottam meleg, puha testét.
- De jó újra itt... - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, és behunyt szemekkel szívtam magamba finom illatát. Hajat mosott... éreztem a sampont.

 

Ahogy nagy levegőt vettem újra és újra, a feszültségem csak nőtt és nőtt.

 

Ordítani, csapkodni és verekedni akartam... ütni, verni, törni és zúzni. Remegtem a visszafojtott érzésektől.

 
Hiba volt idejönnöm. Kurva nagy hiba.
 

- Hiányoztam? - szegeztem neki a szokásos kérdést, szinte már megszokásból, és mégsem. Most provokáltam... Bántani akartam.
Levettem maszkomat, és nyelvembe harapva fogtam vissza magam.

Nyugalom Kakashi, csak az adrenalin és a stressz dolgozik benned. Nem akarod bántani, hiszen imádod. Csak róla álmodoztál az elmúlt hónapokban, érte éltél. Túléltél - csillapítottam magam.

 

Gyengéden cirógatta meg arcomat, puha és isteni csókot kaptam...

 

- Hiányoztál... - súgta, és úgy nézett és mosolygott rám. Úgy...

 

Ledöbbenve figyeltem arcának minden rezdülését. Ki gondolta volna... ki gondolta volna, hogy abban a pillanatban fogja kimondani, amikor mindennél jobban szükségem volt rá?!


Hosszú, finom, cirógatáshoz szokott ujjaival lesimította fejemről a köpenyem csuklyáját, és csodálattal pillantott fel rám. A feszültség úgy oldódott, olvadt ki belőlem, mint egy melegvízbe dobott jégkockából, és elmosolyodva vetettem rá magam.
- Hát megtört a jég? - súgtam a szájába szinte önkívületben a boldogságtól. - Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...

Hagytam hogy levetkőztessen, és mohón szaggattam le róla a szűzies kis pizsamáját, majd ahogy végre ránehezedtem, egy elégedett sóhaj szakadt fel belőlem. Azért vérmocskosan és büdösen mégsem kéne.
- Bűzlöm a vértől... - mormogtam a nyakába, és fogaimat összeszorítva másztam le róla, hogy a fürdőbe menjek.
- Megmoshatom a hátad? - jött utánam, és már húztam is be magamhoz a vízsugár alá.

 

Ahogy a forró víz átmelegített, és ujjai szétkenték rajtam a szappanhabot, masszírozva sajgó, elfáradt izmaimat... szétáradt bennem a zsibbasztó fáradtság. Hagytam, hogy megtörölgessen, és betámogasson a hálószobába. Jó érzés volt, hogy így gondoskodott rólam, és előtte mutatkozhattam gyengének is...

- Gyere... feküdj le... biztosan fáradt vagy... - hallottam édes hangját, és már a puha párnára is hajtottam a fejem, karjaimba zárva a hozzám simuló, puha és meleg testet. Mmm...
- Köszönöm - sóhajtottam a nyakába, ellazulva és zsibbadtan. - Az elmúlt hetek borzalmai után másra sem vágytam csak erre...

 

Felcsendült fülemben az a csecsemősírás, és szorosabban magamhoz öleltem. Vártam, hogy beborítson az a szokásos, fátyol-szerű biztonságérzet, ami belőle árad mindig... az az érzés, amit csak ő tudott megadni nekem, de túl zaklatott voltam még mindig hozzá, hogy érezzem. Pedig imádom.

 

Mintha olyankor egy áthatolhatatlan kagylóhéj venne körbe minket, és a bársonyos bensőjében összebújva csak mi ketten élnénk... mint két kis gyöngydarab.

 

Értékes kis bensőséges világunk csak a miénk, a kettőnkké.

 

- Mi történt? - hallottam halk hangját, és megmerevedtem. Soha nem kérdezhet tőlem, ez egy kimondatlan szabály, most mégis megtette, ami azt jelenti, hogy érezte ő is mennyire kikészültem. Tudom, hogy értem aggódott, csak ezért kérdezte meg, ezért elnéztem neki, és nemes egyszerűséggel a képébe mondtam a színtiszta igazságot.

 
- Kiirtottam egy falut.
 

Behunytam a szemem, ahogy meghallottam ismét a sikolyokat és a csecsemősírást... a leszúrt kutyák vinnyogását...
Ez nem hagyományos faluirtás volt, ez több volt annál. Írmagja sem maradt az életnek. Tsunade akarta így. „Nagytakarítás” - mondta, mintha egy kibaszott lakásról beszélt volna.

Senki nem tudja, nem értheti milyen is ez... csak aki átéli.

 
Átéltem, túléltem.
 

De még évekig fogom újra és újra végignézni álmaimban, pedig így is összegyűlt már több életre elegendő rémálomnak való.

 

Oldalra pillantottam, és belém rekedt a levegő. Iruka sírt.

 

- Miért sírsz? - kérdeztem tőle halkan. Elfordult volna, de nem engedtem, felkönyökölve fölé hajoltam, állánál fogva kényszerítettem egy csókra, és letöröltem sebes ujjaimmal könnyeit.

Nemrég ezek a kezek szétverték egy ninja fejét, és most őt cirógatják. Milyen ironikus... - gondoltam.
Keserű mosollyal könyököltem vissza a párnára. Hát megértette.

Ő megértette, pedig soha nem járt csatamezőn, csak kisebb küldetéseken.

- Vicces... - dörmögtem.

- Tessék? - pislogott rám szép szemeivel.
- Egy egyszerű chounin az egyetlen, aki képes felfogni ennek a dolognak a lényegét... - válaszoltam. - Még a Hokage sem képes erre. Csak kiadja a parancsokat, de nem látja, nem érzi milyen az, amikor egy könyörgő, síró nő szemébe nézve lendíted a levegőbe kunai késeidet...

- Hagyd abba! - hasított a szoba csendjébe rémült hangja, és haját cirógató kezemet ellökve kipattant az ágyból. - Hogy vagy képes ezt ilyen érzéketlenül kimondani...?

 

Felültem, és az ágytámlához támaszkodva, karjaimat mellkasomon összefonva fogtam le magam. Ezért a hangsúlyért máskor csúnyán megbüntettem volna, és haragom már dagadt is bennem, de visszafogtam magam. Megértem hogy kiborult, hiszen az ő kis védett életében ilyen esemény elképzelhetetlen, ezért sokszor irigyeltem is a boldog tudatlanságát. Gőze sem volt, hogy amikor néha fáradtan beestem hozzá, és a törődését kiélveztem, előtte néhány órával miket műveltem. Nem is árultam el neki soha, mert képtelen lettem volna elviselni az iszonyodó pillantásokat. 

 

Figyeltem ahogy lassan lecsillapodik.

 

- Gyere ide - nyújtottam felé a kezem, és remegő ujjacskái engedelmesen csusszantak tenyerembe. Berántottam az ágyba és fölé mászva néztem a szemeibe.

- Szerinted egy érzéketlen szörnyeteg vagyok? - kérdeztem halkan, dühömet lenyelve.
- Nem! - rázta fejét meg hevesen, és mézbarna, könnyes szemeivel gyengéden pillantott fel rám. Imádtam mindig ahogy rám nézett... szinte simogat ilyenkor a tekintete.

Csendben néztük egymást.
- Sajnálom... - szólalt meg halkan, és felmorrantam dühömben.

- Mit sajnálsz? - Hangomtól összerezzent és lesütötte szemeit. Jól tudtam mire gondolt abban a pillanatban, és gyűlöltem érte. Engem ne sajnáljon senki...

 

Hajába markolva fordítottam magam felé, és bassza meg... annyira bántani akartam, amennyire imádtam is, mert olyan sajnálattal nézett rám, ami vérlázító volt.

 

Kurva nagy hiba volt egyenesen hozzá jönnöm... kibaszott nagy hiba. Még tombol bennem a feszültség, és ha így megy tovább... 

 

Puha, kedves kezek simultak arcomra, és a belőlük áradó melegség kisöpörte az agresszív gondolatokat fejemből. Megkönnyebbült sóhajjal hunytam be szemeimet.

 
Iruka... erre csak te vagy képes... - gondoltam ködösülő tudattal.
 

Puha ajkai számra simultak, és végre elengedtem magam. Végtagjaimból a feszültség zsibogva ömlött ki, szinte beborítottam vele és saját magammal az Ő imádott testét. Nyakának meleg bőrébe temettem arcomat, magamba szívtam a pórusaiból áradó finom illatát, és vad vággyal estem neki. Hónapok felgyülemlett éhségét zúdítottam rá, mint egy őrjöngő állat... úgy dugtam meg.

 

És mindezek ellenére gyengéden ölelt és simogatott...

 
Imádtam őt érte.
 

Egyik fájdalmasabb sebem megsajdult, és elborította agyamat a vörös köd...

 

Hallgattam halk nyögéseit, nyöszörgését... mintha azt is mondta volna hogy fáj neki és ne csináljam... de nem fogtam fel a szavait.

Iruka... imádattal cincáltam szinte szét, hörögve és nyögve, hogy a végén szétrobbanjak a sikolyát hallva...

 

Iruka... édes istenem mennyire szeretlek... meghalok... belehalok annyira... annyira imádlak!

 
 
*
 
 

Még éjszaka volt amikor felriadtam rémálmomból, de a közeledő hajnal párás, kesernyés illata csalhatatlan orromba kúszott.

 

Rémülten fordultam a mellettem szuszogó test felé, és miután láttam hogy él, nem halott és nem haldoklik, ennyi elég is volt.

 

Szinte kiestem az ágyból, úgy ugrottam ki mellőle. Ha maradok, megint bántani fogom - tudatosult bennem. Többé nem jövök hozzá egyenesen küldetésről, így határoztam, miközben egész testemben remegve kapkodtam magamra ruháimat. Nem maradhattam, mert annyira sóvárogtam megint az ölelésére és testére, hogy megint bántottam volna.

 

Ah fenébe is! A rohadt, kibaszott kurva életbe!

 

Alig egy perc múlva már a házamban voltam, és átöltöztem. Pihennem kellett volna, aludni vagy bármit, de nem bírtam.

 

A hajnali napsugarak már az ANBU gyakorlópályán találtak, és csatakosan, mocskosan püföltem az edzéshez alkalmas gyakorlóeszközöket. Véreztek már az ökleim is, fájt minden tagom, de én csak megszállottan vertem szét egymás után a homokkal töltött zsákokat, majd a kemény fából készülteket. Tomboltam és pusztítottam.

Hosszú, hosszú órák múlva kimerülten rogytam térdre, és a lassan szálingózó embereim tisztelet teli üdvözléseit hallgattam magam elé meredve. Jöttek a szokásos edzésre.

Felegyenesedtem, intettem nekik. Tudták a feladatukat. Körém álltak, és egyszerre lendültek támadásba. Már kiadtam a gőz nagy részét, úgyhogy kíméletes voltam velük.

 

Pár perccel később, földön nyöszörgő testeket magam mögött hagyva indultam a zuhanyzóba. Ott a falhoz szorítottam egy emberemet aki pechére épp ott volt, ráadásul szép arcú csinos, szőke fiúcska volt. Leszopattam magam.

Behunyt szemekkel támaszkodtam a csempének, és Iruka arcát, szemeit, testét képzeltem magam elé, de így sem volt az igazi. Nem, mert nem ő csinálta nekem...

 

Orgazmusom olyan halvány és gyengécske volt, hogy szinte meg sem éreztem, majd lezuhanyoztam, és elkezdődött egy újabb nap.

 
Egy újabb kibaszott nap.
 

Beszámolók, tárgyalások és egyezkedések. Az új Hokage rafináltabb az előzőnél, de nem vészes. A hülye ötleteit lazán hárítottam, és javaslataimat eléterjesztve hagytam késő délután magára. Átfutottam a jelentéseket amik az asztalomon vártak, majd végre megjött az Irukáról szóló is. Kórházban volt, a nyakán egy erősen vérző, harapott sebbel, és néhány zúzódással. Nem vettem észre amikor éjszaka magára hagytam... mert akkor biztos begyógyítottam volna neki.

- A kurva életbe! - csaptam a falhoz a tekercset dühösen, és remegő kezeimbe temettem arcomat.

 

Ha valami komolyabb baja esett volna, én... én...

 

Lassan kifújtam a levegőt, és megnyugodtam annyira, hogy a keresésére induljak. Otthon nem volt, de egyik emberem már jött is elém hogy tájékoztasson róla hol találom.

 
Nesztelenül léptem mellé.

- Szia - köszöntem rá. Könnyes arcát látva legszívesebben felordítottam volna. Nem erre vágytam, nem. Ha egy nehéz nap után hazajövök, a mosolygó arcát és csilingelő nevetését akarom! Nem ezt! Nem ezt! Miért nem tudtam tartani azt a mocskos pofámat?!


Nevét suttogva húztam magamhoz és öleltem át.

- Ha tudom hogy ennyire megvisel, sosem árulom el - mondtam halkan, és maszkomat lehúzva néztem a lemenő napsugaraktól tündöklő mézbarna szemek arany ragyogásába. Belesajdult a szívem szépségébe, és sóvárogva hajoltam ajkaihoz, de elfordította könnyes arcát.

 
Ne baszakodj velem.
 

Magam felé fordítottam a fejét és megcsókoltam mohón. Engedelmesen adta át magát nekem. Ahh istenem... már lángolt is minden porcikám, mégis amikor összerezzent, eltéptem tőle a számat.

- Tudom, hogy jártál a kórházban - néztem komoran szép arcára, majd a nyakán lévő foltra. Ronda nagy, még ha be is gyógyították a bőrt, így is látszott, hogy komoly seb volt ott. Mekkora egy rohadt állat vagyok... - gondoltam bűntudattal.

- Csúnyán megharaptál... - súgta kissé lebiggyesztett ajakkal, szinte már gyermetegen, és ebből már tudtam hogy nem haragszik rám. Boldog megkönnyebbüléssel szorítottam magamhoz puha, finom testét, nyakára hintve egy gyógy-puszit.

 

Többé nem fog előfordulni... - esküdöztem magamnak. Többé nem megyek küldetésről egyenesen hozzá. Nem tehetem... - kavarogtak fejemben a tervek, holott jól tudtam, mennyire képtelenség.
Mohó csók...

- Menjünk. 
 

Engedelmesen ölelte át a derekamat, úgy vette fel lépteim ritmusát. Titokban arcát figyeltem, és torkomban dobogó szívvel szívtam magamba a látványt.

 
Megőrülök érte...