Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


- Sajnálom Iruka... nem segíthetek.

Döbbenten pillantok a Hokagéra.

- Miért nem segíthet? Olyan nagy kérés ez? - kérdezem halkan.

- Elképzelésed sincs, Kakashi hogyan reagálna, ha megtenném.

Megrázom a fejem, és behunyom szemeimet.

- Őrjöngene, tudom... de nekem már nincs vesztenivalóm. Azt is tudni fogja, hogy beszéltünk és mit kértem.

Komoran húzza össze barna szemeit, és összeszorítja a száját.

- Már rég megszabadultam volna tőle, de nem tehetem... - mondja nagyon halkan. - Sajnos Konohának szüksége van rá, és nekem is. Túl sokan támogatják őt... ha velem történne valami, ő lenne a következő Hokage.

Döbbenten pillantok rá. Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen Kakashi-sensei kegyetlen és kíméletlen.

 

Aztán eszembe jut a nyers igazság is. A jelenlegi Hokage is az. Ki más lenne képes kiirtatni egész falvakat?! Nőket és gyermekeket...

- Sajnálom, hogy az idejét raboltam - hajolok meg udvariasan, és az ajtóhoz lépek.

- Iruka... - állít meg a hangja. - Ha úgy döntesz, hogy egy hosszabb küldetést elvállalsz, van valamim a számodra.

Visszafordulok, és a felém nyújtott tekercsre pillantok.
Nem vállalhatnám el, tudom. Elveszem és felbontom. Felderítő feladat, határozatlan időre, egy személy számára. Azonnal végrehajtandó.

Belém reked a levegő.

Tehát elmenekülhetek innen, és soha többé nem kell visszajönnöm. Nem kell missing-ninné válnom.

- Csak ennyit tudok segíteni... - mondja nagyon halkan. - Azonnal indulj!

 

Egyik pillanatról a másikra kell magam mögött hagynom mindent... mindent...

 

- Isten önnel, Hokage-sama - biccentek.

 
*
 

A kapuőr elolvassa a tekercset. Ismer engem, és jó szerencsét kívánva búcsúzik mosolyogva. Komoran igazítom meg hátizsákomat, amit sebtében pakoltam össze. Minden perc számít...

 

- Hát elmész? - hallom a mély hangot, és oldalra kapom a fejem. Ebisou-sensei áll a falnak támaszkodva, kifejezéstelen arccal néz engem.

- Igen.

- Tudod ugye, hogy most meg kéne állítanom téged...?! - mosolyodik el szomorúan.

- Lehet, hogy meg tudnál - biccentek komoran, és várakozóan pillantok rá.

- Sok szerencsét Iruka. Ne állj meg pihenni sehol, és jobban teszed ha dél felé haladsz, de légy óvatos a fű-ninják területén - válaszolja halkan, kezét pecsétre formálva. Halk pukkanással válik köddé.

 
 

Nagy sebességgel haladok. A térképről már kinéztem egy kis falut, amit ha egész éjjel úton vagyok, reggelre elérek.

 

Néha letörlöm könnyeimet, és a feltörő emlékképek a torkomat szorongatják... mindent hátrahagytam. Az életemet, amihez olyan keményen ragaszkodtam. Mindent.

 

Csak illúzió volt azt hinnem, hogy az az én életem volt. Csupán csak valami, amit meghagytak nekem, engedték hogy éljem.

 

Tanítás... a barátaim... diákjaim... Naruto... a kis Konohamaru... Senkitől sem tudtam elbúcsúzni.

 

Hiányozni fognak, de jobb így. Keresek egy kis falut, és a helyi iskolában fogok tanítani. Néha elvállalok majd küldetéseket a helyi Daimjonak... és szabad leszek.

 
Szabad.
 
A magam ura.
 

Elfelejtem a múltamat, és Őt...

 
Hogy mi vár rám?
 

Magány... Szabadság és magány.

 
 
 
 
*
 
 

Kimerülten rogyok térdre. Hiába, eltunyultam az utóbbi időben. Muszáj megállnom egy kis időre... csak pár perc...

Levegőt kortyolva hunyom be szemeimet, miután alaposan körülnéztem.

 

- Ah francba... - zihálom, ahogy megérzem. Kilépnek a fák közül, a hold ezüstös fényét a fák lombjai csipkézik, de még így is tisztán láthatom a homlokpántjukat. Fű-ninják. Kunai késeik már kezükben csillognak, egyikük kezében dobótűk...

 

Remegésemet leplezve állok fel, esélyeimet latolgatva.

 

Egyszerre lendülnek támadásba, és én félreugorva a felém repülő pengék és tűk elől mérem fel a terepet. Egy gyors genjutsu, és a két másodpercnyi előnyt kihasználva gyártok három klónt. Rájuk támadok, és kettőt sikerül komolyan megsebeznem shurikenjeimmel.

 
Közelharc.
 

Pokolian erős az, amelyik állva maradt, és a másik kettő is kezdi összeszedni magát. Bajban vagyok...

 

Több, kissebb sebből vérezve ugrom hátra, és zihálva támaszkodom egy fatörzsnek.

 
Végem van.
 

Ekkor történik valami. Csak fémes villanásokat látok, és mindhárom ninja holtan rogy össze. Értetlenül pillantok körbe, és ekkor...

 

Kép

 

A lassan közeledő alak körvonalai felderengenek a hold fényében. Kivont karddal, nyugodtan közeledik, ANBU páncélzatán megcsillannak a harmatcseppek... kerámia maszkjának fehérsége ridegen dereng a sötétben, és ezüst hajába lágyan borzol a szél.

 
Ő az.
 
Utolért...
 

Chakrája dühödten örvénylik körülötte...

 

Elgyengülve csúszom le a fatörzs mentén. Nincs menekvés... előle nincs. Leguggol elém, és arcomba hajol. Nem látom szemeit a maszktól, de érzem pokoli haragját.

 

Lassan félrehúzza a maszkját, és kifejezéstelen, szép arcában ragyog dühös tekintete.   

 

Kép

 

Nem mond semmit, csak komoran fürkészi arcomat. Elfordítom róla tekintetem, és lenyelem keserű könnyeimet...


- Nem megyek vissza - suttogom halkan, mert képtelen lennék hangosabban beszélni. Félek tőle... és ez annyira fáj. Régen imádtam őt... és most... most félek.

- Inkább ölj meg.
 

Hangosan felnevet, és én ijedten rezzenek össze. Cseppet sem jókedvű vagy vidám nevetés ez... inkább... félelmetes.

 

- Visszajössz velem, és ezentúl nem leszek veled olyan kedves mint eddig. Véget értek a kedves és rózsaszín idők, Iruka... - cirógatja meg kesztyűs kezével az arcomat. Ellököm a kezét.

- Soha! - nyögöm, és a fatörzsbe kapaszkodva tápászkodom fel. - Inkább...

- Inkább? - szakít félbe ridegen. - Mit inkább? Megölöd magad?

 

Összeszorított ajkakkal figyelem ahogy fölém magasodva áll fel, egyik szemöldökét finoman felvonva.

 

- Elég volt! Inkább meghalok, de nem tűröm, hogy újra megalázz és meggyötörj...- suttogom. - Nem tudok így élni...

 

Mellényemet erősen megragadva szorít a fához, arcomba hajol. Piros szeme szinte felparázslik.

- Tedd meg...- sziszegi. - ...tedd meg, és én követlek a halálba is!

Ledermedek.
- Mi? Miről beszélsz...? - csak nem lenne öngyilkos...

Letépi kezemről a kesztyűt, és bőrömön a fekete pecsét szinte életre kel a sápadt holdfényben. Mintázata mintha lassan tekergőzne, akár egy apró kígyó.

 
- ...a pecsét... - suttogom.
 

Könnybe lábadnak szemeim, ahogy kezd megfogalmazódni bennem, mi is ez.

 
- Mit műveltél? - lehelem alig hallhatóan.
 

- Ez egy kapocs. A mi kötelékünk - válaszolja mély hangján, és kezemnél fogva ránt közelebb magához. - Ha egyikünk meghal, a másik azonnal követi. Megmondtam: nem menekülhetsz előlem, bárhová követlek. Akár a halálba is.

 

Dermedten tűröm, hogy szorosan átöleljen, arcát a nyakamba temesse. Érzem leheletének bizsergető cirógatását bőrömön, és finom remegését.

 
- Eressz el... - nyöszörögöm. - Te őrült vagy!
 

Hangosan felnevetve veti hátra a fejét. Keserűsége szinte árad belőle.

 

- Igen... őrült vagyok! - néz a szemembe zavarodott tekintettel. - Őrülten szeretlek...

 

Csendben figyelem az arcát, megszállottan csillogó szemeit, és most először nyilall belém a felismerés... Ez a férfi nem épelméjű... Halálosan veszélyes...

 

Levegőért kapkodva próbálom ideges émelygésemet uralni. Istenem... ez borzalmas.... hová jutottunk... Azt mondja őrülten szeret... őrülten...

 
- Miért mondod ezt? Nem igaz... - hebegem.
 

- Hazudtam én neked valaha? - kérdezi, és halvány mosollyal simogatja meg arcomat, ujjai forradásom ívét is finoman végigkövetik.

 
Szeretne? Nem... ez nem szerelem.
 

- Te nem szeretsz engem. Birtokolni, uralkodni akarsz rajtam csupán... - suttogom.

 

- NEM! - kiáltja hirtelen, és én összerezzenek. - Nem igaz! Miért akarnám, hiszen az enyém vagy...

Erősen présel magához, és hajamba temetett arccal motyog tovább összefüggéstelenül.

- Minden porcikád, hajszálad az enyém... csak az enyém... az enyém...senkié csak az enyém... az erdőben...amikor először megláttalak...akkor is már... az enyém voltál... az enyém...   

 
 
 
 
 

Könnyeim kicsordulnak, és fájdalmam szétárad bennem amikor végre tudatosul bennem minden.

 
 
 
 
 
Ez az ember... annyi szörnyűségen ment már keresztül.
 
 
 
 
 

Nem maradt neki semmi más, csak egy aprócska szalmaszál segített rajta, hogy elméjének épségét megőrizhesse...

 
 
 
 
 
 
...és az én voltam.
 
 
 
 
Elmondta nekem számtalan módon, de nem értettem akkor.
 
 
 

„Te vagy a gyengepontom...”

 

„Mondd hogy hiányozni fogok...”

 
„Hiányoztam?”
 
„Iruka... Iruka...”
 

„Erre vágytam mindig...”

 

„Mert kellesz nekem. Még soha nem vágytam így semmire, és most hogy megszereztelek, teljesen magamnak akarlak. Csak magamnak...”

 
„Imádlak!”
 

„Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...”

 

„Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp.”

 

„Nem bírom tovább... nélküled... minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...”

 
 
 

Felzokogva ölelem magamhoz, és hallgatom halk motyogását, összefüggéstelen szavait... érzem forró könnyeit nyakamra cseppenni...

 
- Csssss... - suttogom. - Itt vagyok... semmi baj...
 

Gyengéden cirógatom selymes, dús ezüst haját, széles hátát, mint oly sokszor tettem már a síró gyermekekkel. Térdre rogyunk együtt, úgy kapaszkodunk össze kétségbeesetten...

 

Fogalmam sincs, mennyi ideig öleljük így egymást, nem érzékelek semmi mást, csak őt. Rá figyelek minden porcikámmal, idegszálammal, s behunyt szemeim előtt felderengenek a szép emlékek...

 

Kép

 
Hallom a hangját, ahogy a nevemen szólított...
 
„Iruka”
 

Ezerszer, és ezerféleképpen... mindig máshogy... szeretettel, imádattal, dühösen, boldogan...

 
 

 

Kép

„Iruka...”
 

Kép

 
„Iruka...”

Kép

 
„Iruka...”
 
 
 

Hagyom, hogy finoman hanyatt döntsön a puha fűben, viszonzom sóvár csókjait, simogatását, remegő kezeinek tétova érintéseit...

 
Újra érzem... a forró, simogató, keserédes szerelmet...
 

Oly sok borzalmon mentünk együtt keresztül, és mégis képes vagyok rá. Hihetetlen...

 
 
 
 
Még mindig szeretem.
 
 
 
 
 

- Iruka... - suttogja lágyan, és én felnyitom szemeimet. Gyengéden törlöm le könnyeit az arcáról, felmosolygok rá.

- Itt vagyok... - lehelem, és ő forrón csókol meg újra. Lesimogatjuk egymásról a ruhákat, szelíden szeretkezünk a holdfényben. Összefonódó testünknek, sóhajainknak csak a csillagok tanúi.

Ringatózunk, csókjainkat csak akkor szakítjuk félbe, amikor egymás nevét susogjuk kábán a gyönyörtől...

 
A beteljesülés lágy hullámai körbeölelnek minket...
 

 

Kép

 

Hátamra nehezedve sóhajtja nevemet, és ujjai mélán játszadoznak hajtincseimmel.

 
- Velem maradsz?
 
- Veled maradok.
 
 
 

Ki más védhetne meg téged, szerelmem... csak én.

 
Örökké csak te és én.
 

Hozzon bármit a jövő, melletted maradok, és támogatlak.

 
 
 
 

A hajnali napsugaraktól felderengő égbolt új nap, és új jövő ígéretét hozzák... és mi keserédes boldogsággal fogadjuk, egymást átölelve, csókolva.

 
 

 

Kép

 
Kakashi-sensei...
 
 
 
VÉGE