Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


- Kötelékünk... - ismétlem halkan.

 

Feltérdel, és chakrája erős vibrálásba kezd. Pecséteket formál, olyan gyorsan, hogy követni sem tudom. Egy kunai villan a kezében, és elkerekedő szemekkel figyelem ahogy belevág tenyerébe.

- Mit csinálsz...? - makogom döbbenten, és mire felocsúdok, fájdalom nyilall a bal kézfejembe. Finoman, épphogy csak belekarcol a bőrömbe ugyanazzal a késsel. Egy bonyolult pecsétjel alakul ki rajta, és ő rákeni a vérét, s perzselő forróság árad szét a kis szimbólumból kiindulva egész testemben. Riadtan kapnám ki kezéből az enyémet, de erősen tartja. Végül a saját kézfején is megismétli, és egy ugyanolyan pecsét alakul ki őrajta is.

- Mit műveltél...? - lököm el magamtól, de nem tudom. Vállaimnál fogva nyom le az ágyra, és fölém mászik. Arca kifejezéstelen, felemás szemei semmitmondóak.

- Ne foglalkozz vele... - súgja. - Talán majd egyszer megtudod. Remélem soha...

Puhán megcsókol, és lemászik rólam. Ezüst hajába borzol ujjaival és a földről kezdi felszedegetni ruháit.
Kézfejemet nézem, és szemem sarkából látom ahogy öltözni kezd. Egy kis fekete szimbólum. Ismerem a pecséteket, de nem olyan jól... ez valamilyen különleges formájú...


Kimegy, és mire visszajön, már a hátán csillog kardja, és feje búbján ott van az elmaradhatatlan kerámia maszk. Lassan az ágyamhoz sétál. Istenem, milyen szép férfi... és menyire gonosz.

Fölém hajol, hajamba markolva rántja az arcomat maga felé.

- Majd jelentkezem... - súgja a számba. Csókja durva és önző, mégis beleborzongok forró nyelvének simogatásába.

Lassan felnyitom szemeimet, és már sehol sem látom, csak a nyitott ablakban lengő fehér csipkefüggöny árulkodik arról, hogy merre távozott.

 

Tompa aggyal bámulom a beszűrődő holdsugarakat... a ma éjjel történteken vívódva.

 

Ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. Nem, rosszabb... sokkal rosszabb.

 

Párnámra vetem magam, és a puha, meleg takaróba burkolózva bámulom könnyes szemekkel a kézfejemet. Mi a fene ez, hogy azt reméli, sosem tudom meg? Őt ismerve semmi jó...

 

Kitör belőlem a feszültség, és elbőgöm magam. kicsire összekuporodva, mint gyermekkoromban. Önmagamat ölelem ahogy akkor is, mert senki más nem tette meg... Most sem, ezért magányomat kétszer olyan fájdalmasnak érzem... olyan kiszolgáltatott vagyok... neki.

 

Hát bármit megtehet velem?!

 
 
*
 

Lassan, nehezen ébredek. Keveset aludtam a sok sírás miatt, és ez most megbosszulja magát. Bevánszorogva a zuhany alá, kábán próbálom felfrissíteni magam a hűvös vízpermettel, majd később a konyhában egy nagy bögre kávéval. Legszívesebben ma egész nap ki sem mozdulnék, de nem tehetem. Tanár vagyok, és a diákok várnak rám. Nem hagyhatom cserben őket, és különben is... már csak ez maradt nekem.

 

Csak ezt az egy dolgot nem tiltotta el tőlem Kakashi-sensei. Ha megtette volna, akkor céltalanul, önmagam árnyékaként bolyonganék és ezt ő is tudja.

 

Elmosogatom a csészémet, és tekintetem bal kézfejemre téved. Elkomorulok. Ez nem maradhat így, mert kellemetlen kérdések lennének a következményei. A hálószobám szekrényéhez sietek, és rövid keresgélés után meg is találom az ujjatlan, fekete kesztyűt. Kakashi hasonlót hord, de az enyémen nincs fémlap. Felveszem, és dühösen belecsapok öklömmel a falba.

Mi a francot művelt? Mi ez a pecsét? Nem chakra-lezáró, azt érezném... de akkor mi?

 
 
 

Az első tanítási órán ahogy ígértem, számonkérést tartok. Hogy ne maradjak magamra sötét gondolataimmal, inkább feleltetek, mert addig is a nyöszörögve szenvedő diákokkal foglalkozom. Feszültségem és fáradtságom ellenére nem terhelem le a gyerekeket, és jóindulatúan osztályozok. Nem szükséges, hogy ők igyák meg a levét az én problémáimnak. Akik rosszul teljesítenek, azok úgyis a délutáni korrepetálásomra járnak.

 

Ebédszünet. Kollégáimmal néhányan a rameneshez megyünk. Látják rajtam, hogy szokatlanul szótlan vagyok, de azért igyekszem kedvesen mosolyogni és ez megnyugtatja őket. Ezúttal Ruruka is csatlakozik hozzánk. Nem szól hozzám, de időnként elkapom pillantását ahogy engem néz. Kellemetlen...  

- Nézd, ott jön Kakashi-sensei - súgja egyik barátom, és elsápadva fordulok meg. Jounin viseletben közeledik, egyedül. Kezeit lazán a zsebében tartva torpan meg előttünk, és jouninokra jellemző felsőbbrendűséggel biccent a társaságnak.
- Szia Iruka. Beszélhetnénk? - fordul oldalra, és alig észrevehetően int fejével hogy kövessem. Sápadtan biccentek, és szabadkozva búcsúzom a többiektől.

- Bocs fiúk... majd máskor - erőszakolok ki magamból egy halvány mosolyt.

- Persze, persze... menj csak! - intenek barátságosan, és folytatják útjukat. Besorolok a kényelmesen lépkedő szeretőm mellé. Mit akarhat vajon? Hát van néhány tippem...  

Néma csöndbe burkolózva lépkedünk, végig a főutcán. Elsétálunk Ebisou-sensei mellett, aki kifejezéstelen arccal, falhoz dőlve áll. Eszembe jutnak szavai... kissé elbizakodottság volt részéről azt állítani, hogy csak én tudok Kakashi-senseire hatni. Butaság. Néha meg tudtam fékezni a dührohamait, a testemet felhasználva. Ennyi.

 

- Hova megyünk? - kérdezem halkan, holott pontosan tudom a választ, de nem bírom ezt a néma hallgatást. Régen ilyenkor mosolyogva meséltem neki a napomat, a gyerekek csintalanságait, pletykákat... hallgattam beszámolóit azokról a küldetésekről, amelyekről tudhattam... Rég volt. Nagyon rég.

 

- Hozzám - válaszolja óceánmélységű hangján. 

- De...de nekem most erre nincs időm... óráim lesznek... - dadogom megtorpanva. Csak megvonja a vállát, és oldalról villantja rám éjfekete tekintetét. Tudja jól, hogy úgysem mondhatok ellent neki. Amúgy pedig, ilyenkor mindig szól a Hokagénak, és gondoskodnak helyettesítésről.

Lehajtott fejjel, megadóan lépkedek mellette. Szomorú, de ezentúl mindig ez lesz... Az a reményem sincs, hogy rám unva szakít velem, hiszen szerelmes belém. Legalábbis valami hasonlót érez... erős birtoklási vágyat inkább mint szerelmet. Hogy honnan tudom? Ha szeretünk valakit, nem bántjuk, de ő megtette. Ennyi. Pedig néhány hónapon keresztül úgy gondoltam... ő is úgy érez ahogy én. Sajnos tévedtem. Gyakran előfordul hogy emberismeretem csődöt mond. Nem ő az első ember, akiben csalódtam, de mind közül ez volt a legfájdalmasabb...

 

Csendben követem a hálószobába, és ő ezúttal nem esik nekem vadul és éhesen ahogy szokott, hanem rám sem pillantva vetkőzni kezd. Felbukkan szép arca, amelyről ezúttal is képtelen vagyok elszakítani tekintetem. Szikrázó vércseppként pirosló sharinganja megvillan ahogy felém fordul, és meztelen felsőtestének látványától bizseregni kezdenek ujjaim. Szeretném megérinteni... szívem hevesen dobog, lélegzetem elakad a vágytól, a vad vágytól... ágyékom már forrón lüktet... de nem mozdulok. Mellém lép, és nyakamba csókolva szabadít meg fejpántomtól, kibontva hajamat játszadozik tincseimmel, lehúzza rólam a mellényemet. Vágyom rá, de nem teszek semmit... a testem érte lángol, de belül ürességet érzek.

Valami hiányzik... valami annyira hiányzik... legszívesebben sírnék, de előtte nem akarok.

Mögöttem áll, úgy gombolja ki ingemet és lassan, finoman húzza le vállaimról. Lehelete forrón perzseli bőrömet, majd egy halvány puszit érzek.

 

Kép

 
Összerándulva húzódom el tőle.
 

- Bosszant a makacsságod... - sóhajt bosszúsan. Összeszedem magam.
- Mit szeretnél? - teszem fel a szokásos kérdést halkan, engedelmesen. Érzem chakrája vibrálásán, hogy bedühödik. Megszorítja karomat, majd ellép tőlem és az ablakhoz lépve dől a párkányhoz, karba tett kezekkel néz rám. Arca kifejezéstelen.

 

- A munkám miatt ritkábban járok hozzád, mint szeretném, ezért kitaláltam egy megoldást a problémámra - mondja mély hangján, szemei enyémekbe fúródnak. Ez semmi jót nem jelent... Levegőmet visszatartva figyelem őt. Rossz előérzetem van.

 

- Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha ideköltöznél hozzám, és az akadémiát is otthagynád.

 

Megtántorodva, falfehérre sápadva viszonzom pillantását.

 

- Ne kérlek! Ne tedd ezt velem...! - suttogom.

 

Hosszú másodpercekig áll ugyanúgy, komor tekintetével arcom rezdüléseit fürkészve. Látja rajtam dühömet, fájdalmamat...
Hogy lehet ennyire gonosz? Elvenné tőlem az utolsó dolgot, mi még tartja bennem a lelket...amitől még érezhetem hogy én is ember vagyok... és élek. És összeköltözni vele... azt nem bírnám elviselni. Minden éjjel csókoljon és öleljen, miközben a bennem lévő üresség felemészt teljesen amíg már semmi sem marad belőlem... csak valami árnyék.

 

- Miért? Nem lenne jó, ha te és én folyton együtt lehetnénk amikor Konohában vagyok? Holnap beszélek is a Hokagéval - folytatja tovább kíméletlenül.

- Kakashi-sensei... - nézek rá könyörögve. Ne tedd velem kérlek... kérlek ne... Szemeimben minden benne lehet, mert tekintete elsötétül. Érzem haragját, de nem érdekel hogy megbántom vele.

 

- Nos, rendben. Győzz meg... ha ügyes vagy, akkor még meggondolom - morogja.

Biccentek.

Tudom jól, hogy nem hazudott, csak azért hogy kicsikarja belőlem az együttműködést. Ő soha nem beszél a levegőbe.

 

Remegő ujjakkal kigombolom ingem legalsó gombját, és hagyom a földre hullani, elvégre ő már szinte teljesen lesimogatta rólam. Látom ahogy elakadó lélegzettel néz végig rajtam, s lágyan a hajamba túrok, fejemet félrehajtva, csábítóan nézek rá félig lehunyt szemeimmel, és ujjaim pillekönnyedén siklanak végig nyakamon, kulcscsontomon.

 

Levegőért kapkodva ereszti le karba font kezeit, és az ablakpárkányba markol. Ujjai elfehérednek, olyan erővel szorítja.

 

Tudom, hogy megőrülsz értem.

 

Végigsimítok mellkasomon, hasamon...

 

Régen ez volt a kedvenc játékunk.   

 

Akkor még tudtam mosolyogni is közben.

 

Őrjítően lassan kigombolom nadrágom felső gombjait, majd az ágyhoz sétálok. Ellöki magát az ablaktól, de nem veti rám magát ahogy régen. Ez nálunk egyfajta akaratpróba volt. Én incselkedtem, és ő bebizonyította mennyi önuralma volt. Ritkán jutottunk el teljesen idáig, mert ő rám vetődött, és én kuncogva öleltem magamhoz.

 

Felmászom az ágyra, és a háttámlához dőlve ülök le kényelmesen.

 

Kép

Még mindig csak áll ott, és zihálva kapaszkodik az ágyrácsba. Hát jó... Ujjaimmal körözni kezdek lassan a hasamon, és újabb csábító oldalpillantást kap.

 

Egy kurva lettem, aki eladja a testét... Hát nem borzalmas? Mégis, úgy érzem... megéri. Csak maradjon meg nekem az illúzió, hogy van életem. Saját életem.

 

Ujjaim nadrágomba csusszanva merevedésemre kulcsolódnak. Nem hagy hidegen ahogy néz engem vad vágyakozással... még most sem...

 

- Te kis bestia... - hördül fel, és már felettem is terem, bokámnál fogva ránt lejjebb, hogy rám nehezedve csókoljon meg vadul. Viszonzom parázsló csókját, és lágyan végigkarmolom hátát, karjait. Felmorranva harap ajkamba, ágyékát enyémhez dörzsöli és én halkan felnyögve hunyom be szemeimet, s hátravetett fejjel kínálom fel nyakamat. Végignyalja, harapdálja, majd mellkasomra térve folytatja érzéki ingerlését. Sóhajtozva, nyöszörögve élvezem... Csípőmet megemelve segítek, hogy lehúzza rólam a nadrágomat és alsómat. Vágytól izzó tekintetével végigsimogatja testem. Gyakran megtorpan szeretkezés közben, hogy csak bámuljon ahogy most is. Ilyenkor halkan dicséri a bőrömet, szépségemet, de most nem mond semmit, mégis pontosan tudom mire gondol, és ha nem tudnám, csak elég lenne az arcára néznem. Csodálat és rajongás.

 
A testem iránt...
 

Néha elgondolkozom azon, hogy hogyan alakult volna az életem, ha nőnek születtem volna, vagy... csúnyának.

 

Lágyan végignyalja merevedésemet, és én felnyögve kapaszkodom meg vállaiban. Szájának forrósága körülölel, és nyelvével szinte csodákat művel velem... Nyöszörögve kapaszkodom görcsösen a lepedőbe, lángolok, égek és fejemet dobálva fogom vissza kéjes sikolyaimat. Hajam arcomba hullik... Őrület mennyire kívánom, vágyom rá...
Az orgazmus előtti utolsó másodpercben hagyja abba a kényeztetésemet, és fölém mászva csókol meg. Remeg és zihál a vágytól. Térdével szétfeszítve lábaimat fészkelődik be közéjük, merevedése bejáratomhoz feszül, de feljebb kúszom, hogy kimásszam alóla.

 

Nem akarom... még ha megőrülök is érte. Képtelen vagyok rá! Lealacsonyítom magam ezzel... közönséges kurvává...

  

- Ne húzódj el tőlem! - nyögi, és visszaránt a csípőmnél fogva. Szorosan behunyt szemekkel fordítom el tőle az arcomat, és teljesen elernyedek, mint egy rongybaba. Hát tessék... dugj meg. Én nem veszek részt ebben a kegyetlen kis játékban...


- Iruka... - hallom suttogását. - ...olyan kegyetlen vagy...

 

Mellkasomra hajtja a fejét, és végtelen percekig hallgatom zihálását. Chakrája égeti bőrömet ahogy nő benne a harag. Nem teszek semmit hogy megfékezzem vagy csillapítsam. Ez az... bánts megint... másra már úgysem vagyok jó. Egy ócska lotyót csináltál belőlem...

 
Istenem...
 

- Nem vagyok kegyetlen - mondom halkan, kezeimmel görcsösen a lepedőt szorítva. - Nekem is nehéz, de akkor sem vetem alá magam akaratodnak. Maradt még bennem önbecsülés...

 

Felcsattan hangos nevetése, de ez cseppet sem jókedvű. Összerándulok, ahogy államat megfogva néz a szemembe.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel bármit is elérhetsz, csak feldühítesz! - sziszegi vicsorogva. Megragadja a karomat, és kilök az ágyból. A puha szőnyegre esem, de mire felpattanhatnék, már előttem áll, és hajamba markolva néz le rám, arcán jeges harag. Remegve figyelem. Egy mozdulattal ránt hímvesszőjéhez, és én behunyt szemekkel hagyom hogy ajkaim közé csusszanjon. Mély hangján felnyögve nyomja rá mélyen a fejemet.

- Szopj rendesen te kis ribanc... - dörren rám. Összerándulva fogadok szót, és könnyeim forrón folynak végig arcomon. - ...ó igen... ez az.én Irukám... - suttogja lágyan, és elengedve hajamat bújtatja ujjait finoman tincseim közé. Szívom, nyalom és kezeimmel, ajkaimmal masszírozom. Pontosan tudom hogyan szereti.
- Iruka... - hörgi, és egész testében összerándulva élvez ajkaim közé. Hangtalanul sírva engedem ki a számból, és kicsorduló nedvét kézfejemmel letörölve hajtom le fejem, előrehulló hajam mögé rejtve könnyes arcomat.

 

Összetörten markolom görcsösen a szőnyeget, úgy fogom vissza magam, hogy ne zokogjak fel.

 

- Miért sírsz? Örülnöd kéne, mert sikerült meggyőznöd... - csattan fel hidegen.

Faképnél hagyva kezd öltözni, és felém dobálja az én cuccaimat is.

 

- Most elmehetsz - veti oda nekem foghegyről, ahogy remegő kezeimmel végre sikerül felöltöznöm. Ő csak az ágyon ül, kényelmesen keresztbetett lábakkal, és szórakozottan játszadozik egy kunai késsel.

Könnyeimet letörölve biccentek, és szó nélkül, köszönés nélkül lépek az ajtóhoz.

- Iruka... - hallom. A kilincset fogva megtorpanok, de nem nézek rá.

 

Mi a fenét akar még?

 

- Gyűlölsz már? - kérdezi halkan.

 

Válasz nélkül lépek ki az ajtón, és hangtalanul csukom be magam után.

 
 
 
 
 
 

A lépcsőn lefelé lépkedve, könnyezve hallgatom ahogy őrjöngve veri szét hálószobájának berendezését...

 
 
 
 
 
ZENE