Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


- Rendben, akkor mára végeztünk - teszem le a krétát a tábla alján lévő kis padkára és végigpillantok diákjaimon. - Holnap reggel az első órán számonkérés lesz, úgy készüljetek.

A méltatlankodó hangokat eleresztve fülem mellett intek búcsút, és a tanári felé veszem lépteimet. Nincs mára már semmi teendőm, mégsem szeretnék még hazamenni. Ez egyfajta önvédelem számomra, pedig tudom hogy nincs értelme.

 

„Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog.”

 

Végül, miután az íróasztalomat immáron huszadszor is rendbe raktam ezen a héten, elindulok. Ruruka mellett elhaladva érzem ahogy néz engem, de már megszoktam tőle amióta megromlott a kapcsolatunk Kakashi-sensei miatt. Mindig csak bámul de nem szól hozzám. Sajnálom... de féltem őt, ahogy mindenki mást is, saját magamat is beleértve.

 

Elköszönök a többiektől, és elindulok haza.

 

Amióta Ebisu-sensei tájékoztatott, azóta minden délután ez van.

 

Félek? Valóban félnék? Mitől?

 

Kakashi-sensei nem ölne meg soha, ezt tudom, hisz ismerem. Ez ostobaság... csak hittem azt, hogy ismerem. Amikor szeretkezés közben egymás szemébe néztünk, láttam tekintetében a vágyát, imádatát... Soha nem hittem, hogy képes lenne bántani engem, és egy ANBU módszerrel megbüntessen. Miért lenne másképp, ha az életemről van szó?

 
*
 

Ahogy megérzem az ismerős, feszülten vibráló chakrát, kiesik kezemből a tányér, amit az imént mosogattam el. Hangos csattanással törik ezer darabra... Nem fordulok meg, tudom hogy az ajtóban áll, csak lehajtom a fejem, és remegésemen próbálok uralkodni.
Félek tőle, és nem a fizikai fájdalom miatt amit okozott..., hanem a terror, a félelem miatt amit átéltem addig, amíg a Hokage irodájától el nem jutottam az első vágásig. Azt a rettegést soha életemben nem leszek képes kitörölni magamból. Szinte jeges marokként szorítja össze a szívem... még most is.

 

Leteszem a konyharuhát, és megfordulok. A konyhaajtóban áll, hanyagul az ajtófélfához dőlve, karba tett kezekkel, teljes ANBU felszerelésben. Nincs rajta a fekete köpeny sem.

- Szia - köszön mély hangján, de nem mozdul. Chakrájának feszült vibrálása apró tűszúrásokkal karcolja bőrömet.
- Szia - válaszolom halkan, és önkéntelenül is megkapaszkodom a konyhapultban.

- Nem tűnsz meglepettnek - hallom, de a kerámia maszktól nem látom az arcát, ami még idegesebbé tesz. Megrázom a fejem. Tudja jól, hisz mindent tud, nincsenek titkaim előtte. Nem is lehetnének...
Hallgatok, mert nincs mondanivalóm, és nem hinném hogy képes lennék kinyögni bármit is.

- Ó igen, tudod hogy tudom - mondja, és hangjáról felismerem hogy mosolyog. - Ha rólad van szó, nincs semmi amit ne tudnék...

 

Ellöki magát az ajtótól, és felém kezd közeledni lassan. Torkomban dobogó szívvel figyelem ruganyos lépteit, magas, izmos termetét... félelmetes férfi. Lassan kikapcsolja alkarvédőit és egy hanyag mozdulattal hajítja az asztalra. Összerezzenek ahogy a hangos koppanás visszaverődik a falakról. Utána dobja a kesztyűit, végül megtorpan előttem. Testének közelségétől, chakrájának feszült vibrálásától teljesen elgyengülök, és levegőhiánnyal küszködve pillantok fel rá. Feltolja a kerámiamaszkot a feje tetejére, egy félmosollyal nézve a szemembe. Sharingaja pirosan villan... hátranyúl, és megfogja a hátán rögzített kardot.

 
Remegni kezdek...

 

 

Kép

 

 

 
Félek...
 

Látja rajtam...
- Csak leveszem - mondja halkan, és az asztalra hajítja azt is. - Tudod miért vagyok itt ugye?
Bólintok.
- Hogyne tudnád... - mosolyodik el, újra felém fordulva. - Akkor miért nem jössz ide és teszed a dolgodat?


Néhány másodpercig tartó erőgyűjtögetés után egy tétova lépéssel áthidalom azt a fél méternyi távolságot ami köztünk van, és hozzásimulok. Keze derekamra simul, lehajol hozzám de nem várja meg hogy én tegyem, mohón csókol meg. Nyelve durván a számba hatol, és felnyögve ránt szorosan magához. Ismerős illata, íze, csókja és érintései kitöltik tudatomat. Testem pontosan emlékszik rá, és reagál... ágyékát enyémhez dörzsöli, és felmordulva markol fenekembe, majd zihálva szakítja el tőlem a száját. Most jön a szokásos kérdés.
- Hiányoztam? - súgja. Válasz nélkül fordítom el az arcomat, de erős kezével fájdalmasan megszorítva állkapcsomat fordít vissza, és jegesen csillogó felemás szemeivel elmerül az enyémekben.
Csak csendben viszonzom pillantását. Hazudni nem fogok és nem is érdemes, hiszen ő pontosan tudná.  

 

Érzem ahogy fellángol a chakrája, és haragja növekedni kezd. Ilyenkor mindig tettem valamit, hogy lecsillapítsam, de most nem merem... ki tudja hogyan reagálna.

Államat fogó keze elenged, és az arcomra simul. Végigsimítja arcvonásaimat, ajkaimat, orromat és a kis heget, majd hajamba túrva szabadítja ki tincseimet a hajgumi fogságából. Gyönyörködik bennem, ahogy szokott. Hosszú percekig csak nézeget, és hajamat, arcomat simogatja. Lesütött szemekkel hagyom neki...

 

- Nézz rám - utasít halkan. Szót fogadva pillantok fel rá, kifejezéstelen, szép arcára, csillogó rubintvörös és fekete szemeibe. Nem látszik rajta semmi, de chakrája olyan dühödten lángol már, hogy fájdalmasan marja a bőrömet. Hátrálnék, de derekamra fonódik egyik karja és magához ránt.
- Nézz rám. Nézz rám úgy... ahogy régen! - morogja.

- Nem tudok többé már úgy nézni rád - suttogom a leheletnél is halkabban. - Akkor éjjel megölted a szerelmet amit éreztem irántad... Méltatlan voltál rá.


Hirtelen megfagy a levegő, és szinte érzem ahogy jeges zúzmara marja végig a bőrömet.

 

Arcára kiül az őszinte döbbenet. Nem ezt vártad igaz? Pedig ez az igazság... Szerelmes voltam beléd.

 

- Iruka... - suttogja, forrón megcsókol, szinte magába présel. Olyan erővel ölel magához, olyan hévvel tapasztja ajkait az enyémekre, ahogy eddig soha. Testem szinte lángol az érintéseitől...
Karjaiba kap, lábával berúgja a hálószoba ajtaját és az ágyra dob. Csendben, mozdulatlanul tűröm hogy letépje rólam a ruháimat, és ő is levetkőzve, meztelenül simuljon hozzám, mély hangján felnyögve. Tágítás, előjáték nélkül feszíti szét a lábaimat és hatol belém mélyen, felkiáltva a kéjtől. Zihálva csókol meg újból, és én remegve ölelem magamhoz. Testem szinte elemésztik a lángok... a vad vágy... lábaim indaként fonódnak derekára, és felvéve ritmusát öntudatlanul egymást csókolva, harapva, marva párzunk, mint két fékevesztett dúvad... Újra és újra elmerül testemben kemény hímvesszője, és én hol a fájdalomtól, hol pedig a gyönyörtől sikoltok és jajdulok fel...

 

Istenem, de csodálatos...

 

- Iruka... Iruka... - nyögi, kiáltja és nyakamat csókolgatva, harapdálva dug meg őrülten és hevesen. Kéjesen karmolom végig hátát, és ajkamba harapva fojtom magamba élvezetem csodás hangjait... mert hallani akarom Őt... ahogy az én nevemet nyögi.

 

Imádom hallgatni még most is.

 

- Mindegy hány szajhát, nőt és férfit dugtam meg... - zihálja szinte önkívületben a nyakamba. - ...csak te jártál a fejemben. Téged láttalak, hallottalak és éreztelek... könnyes, szépséges arcod, fahéjszínű bőröd, finom illatod és ízed... sikolyaid...


Elképedve hallgatom, és még lángoló vágyamról is elfelejtkezem egy pillanatra. Erőteljes döfésekkel mozog bennem, majd hirtelen megragad és hasra ránt. Újra belém hatol, és csípőmet erős kezeivel megfogva folytatja tovább.
- Nem bírom tovább... nélküled... - nyögi a vállamba harapva. - Álmaimban újra és újra megdugtalak... és minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...
- Kakashi-sensei... - nyögöm kábán.

 

Szavai szinte késként sebeznek...

- Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp. - zihálja, és államat megfogva kényszeríti hátra fejemet egy vad és éhes csókra.
- Kérlek... ne mondd ezt... - nyöszörgöm a könnyeimmel küszködve. Azt hittem ennél több szenvedést nem tud okozni nekem.

 
Szeret...
 
Szerelmes belém...
 

És mégis azt tette velem. Képes volt úgy bántani engem.

 

­- Iruka... hát nem érted? - mondja akadozó hangján, és érzem forró könnyeit a vállamra cseppenni. Behunyt szemekkel fekszem alatta, és ahogy a vad ritmus lágy ringatózássá szelídül, a lepedőbe markolok.

 

Kép

Én ne érteném...? Könnyem kicsordulva indul hosszú útra, hogy a lepedőre csöppenve ejtsen sötét foltot...

- De igen... - suttogom. - Ne folytasd kérlek... már vége.

 

- Nem, nem lesz vége! Sosincs vége... - kiált fel elkeseredetten, és chakrája olyan ősi, elemi dühvel lángol fel, hogy felsikoltok a fájdalomtól ahogy végigmarja testemet. Vad vágtába kezd, és szinte beledöngöl az ágyba...

Egyszerre kiáltunk fel, ahogy végigsöpör testünkön a gyönyör....

 

Elmerülök a lágyan ringó óceán puha, langyos habjaiban...

Szívünk ismét egyszerre dobban...

Csodálatos...

 
 
 
*
 

ZENE

 
 

Gyengéd cirógatást érzek arcomon, nedves és meleg. Lenyalja a könnyeimet. Lélegzetvételeit érzem bőrömön...


Mellém fekszik és szorosan magához ölel. Bújok hozzá, és mélyen magamba szívom ismerős, finom kesernyés illatát. Hevesen dobogó szívvel, zihálva próbálom lecsillapítani felzaklatott érzékeimet, testemet, lelkemet.


Ahogy csillapodik le a bennünk háborgó vihar, lágyan végigsimítom mellkasát. Beleborzong érintésembe...
Állam alá nyúlva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Fogsz még valaha vajon... ? - suttogja elgondolkodva, talán saját magának, és behunyt szemekkel fekteti vissza a párnára fejét. A hold ezüst félhomályában figyelem szép arcát, keserű arcvonásait, ezüstösen csillogó dús haját. Valaha mindennél többet jelentett nekem ahogy nézhettem őt így. Most olyan üresnek érzem magam...   


- Amikor a szemedbe néztem... - mondja halkan, de nem néz rám. - ...és felfogtam mit tettem veled... belehaltam majdnem a gondolatba, hogy többé nem fogsz már úgy nézni rám. Olyan gyengéden és kedvesen... ami mindennél többet jelentett nekem.

Elhúzódom tőle, és felülve karolom át felhúzott térdeimet.
- Szavaiddal már nem tudok mit kezdeni... pedig néhány hónappal ezelőtt a világot jelentették volna számomra... - válaszolom, és könnyeimet elrejtve előle hajtom előre fejem, hogy hajtincseim mögé rejthessem fájdalmam.
Érzem az ágyam ringásán hogy felül, és hátamhoz simulva ölel magához. Jólesően borzongok bele bőrének érintésébe...

Istenem, még mindig milyen hatással van rám...!

- Iruka... még nem késő - súgja.

 

- De igen... Mégis hogy képzelted..? Azok után amit tettél velem... - sírom halkan. - ...megölted a szerelmemet... abban a pillanatban, amikor a szemembe nézve vetted elő a kést...


- Iruka... ne csináld... - hallom kétségbeesett hangját, de nem jut el tudatomig.

 

- ...hogy tehetted azt velem...? - temetem arcomat kezeimbe. - ...soha...soha többé nem foglak szeretni... soha....

 

Felhördülve ragadja meg a vállaimat és ernyedten hagyom hogy hátamra lökjön durván. Olyan erős dühöt érzek belőle áradni, amilyet még soha... levegőt sem kapok...

 

- Ha nem vagy képes többé szeretni, akkor gyűlölni fogsz... - mondja halkan, fenyegetően, jegesen. - ...mert még ez is több mint a semmi. A gyűlölet és a vágy lesz a mi kettőnk köteléke. A kötelék, amelyre szükségünk van.

 
Kötelék...
 

...amelyre szükségünk van...

 
A mi kötelékünk.