Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Némán figyelem ahogy a felhők lassú, végtelen útjukat követve úsznak el a távolba. Szél fújja arcomba kibomlott hajam tincseit, de nem zavar.

Az ég ragyogó kékségébe belefájdulnak szemeim, és lepillantok az alattam elterülő épületekre. Szeretem a falut innen nézegetni. Kedvenc helyeim egyike a Hokage emlékmű.

 

 

Kép

 

Fázósan húzom össze magamon mellényemet.

Képtelen vagyok elfelejteni, amit velem tett. Hiába volt utána annyira gyengéd...

Hajnalban felöltöztetett és a házamba teleportált. Nem szólt hozzám, és én sem hozzá, csak azt vártam, hogy menjen el...hogy hagyjon békén...

 

Amikor az ajtóhoz lépett, megtorpant, és a kilincset megfogva állt hosszú másodpercekig. Úgy tűnt mondani akar valamit, de nem tette. Úgysem lett volna értelme...

 
 
 

- Iruka-san...! Végre megtaláltalak! - hallom a lágy, női hangot. Shizune? - Úgy aggódtam érted...

Nem nézek rá. Aggódott értem? Ugyan minek.

- Mit... mit...? - dadogja, ahogy maga felé fordítva belenéz a szemembe. - Úristen, mit művelt veled? - suttogja sápadtan.

- Hagyj magamra kérlek - mondom halkan, és elfordulva tőle meredek ismét a távolba.
Meleg test simul a hátamhoz, és gyengéden ölelnek át puha karjai.

- Iruka-san.... úgy éreztem, hogy ebből baj lesz... Tegnap láttam a szemedben... de Tsunade-sama azt mondta, hogy ne aggódjak, Kakashi-sama nem bánna veled úgy, ahogy az embereivel. Tévedett! Pedig te olyan törékeny, finom lélek vagy... - zokogja. - Hogy lehetett erre képes?

- Hol bántott? Meggyógyítom, enyhítem a fájdalmaidat... - kezdi rólam hisztérikusan leszaggatni a mellényemet, de megfogom kezeit és magamhoz ölelem.

- Semmi baj... - súgom halkan a fülébe. - Nincsenek a testemen sebek.

 

A lelki sebeimmel pedig úgysem tudna mit kezdeni.

 

Csendben állunk, egymást ölelve, és ő lassan elcsitul. Nem értem miért borult ki ennyire, hiszen alig ismer. Igaz, hogy ahányszor csak beszéltem vele, mindig elpirult.
Szerelmes belém...

Hát sajnos rossz választás vagyok.

- Köszönöm Shizune-san. - bontakozom ki a karjaiból, és elfordulva tőle elindulok haza.

 

Az élet nem áll meg, forog tovább. Vár a tanítás.

 
 
*
 
 

Egy hónapja nem jelentkezett.

 

Egy hónap. Észre sem vettem az idő múlását, hiszen csak múltak egymás után a monoton napok. Üresen és érzelemmentesen.
Barátaim kezdetben próbáltak közeledni hozzám, vagy beszélgetni velem. Értetlenül figyeltek, hisz fogalmuk sincs semmiről még a mai napig sem. Nem engedtem közel magamhoz senkit.

 
 

Gyűlölöm, ha hozzám érnek vagy vállon veregetnek, ezért elhúzódom tőlük, így lassan kezdik megérteni mit szeretnék.

 
Nyugalmat.
 
*
 
Kopognak.

Kinyitva ajtómat meglepetten nézek a kis Konohamaru könnyes szemeibe. Már genin, de még mindig olyan nagyon gyermeteg...

- Mi történt? - kérdezem meghökkenve, és ő bújik hozzám, hogy megöleljem ahogy régen.

- Iruka-sensei... elestem! - rikkantja.

 

Elönti lelkem a melegség, és újra érzem hogy élek.

 

Kép

 

- Hát ezért sírsz? - mosolyodom el, és gyengéden beleborzolok sűrű, barna hajába.

- Vérzik a térdem... - néz fel rám, és már mosolyog is. - ...és mivel itt történt a környéken, hát ide jöttem. Van sütid? - húzódik huncut Narutos vigyorra a szája.

- Szóval innen fúj a szél - terelgetem beljebb. - Talán akad itt valami... De előbb lássuk el a sebed.

- Ramenre is meghívsz?

 
 
*
 
 

Kényelmesen tempóban sétálunk a rameneshez, és hosszú idő óta talán most először érzem ahogy visszazökken bennem valami a helyére. Jó érzés.

Természetesen Konohamaru-kunnak ezúttal sem áll be a szája, csak mesél és mesél... Barátairól, senseijéről és a küldetésekről. Kis genin, és már harcolt is. Egy macskával.

Hangos méltatlankodása ellenére összeborzolom a haját, és rendelünk Ichirakutól. Kis idő múlva csatlakoznak hozzánk csapattársai, és végül Ebisu-sensei is. Furapók, de kedves.

 
 

Távoztunkban, kilépve a ramenestől azonnal észreveszem Őt. Egy magas, sötéthajú, szakállas jouninnal beszélget. Ezüst haja lágyan csillan meg a napfényben, szép magas termetével kitűnik környezetéből. Még most is sugárzik belőle a hatalom és az erő, pedig csak lezserül zsebre tett kezekkel ácsorog egyszerű jounin viseletében.

 

Valami hiányzik. Igen, ilyenkor dobbanni szokott a szívem és elpirulok, de most csak a gyomrom rándul össze, és ettől megszédülve kap el az ideges émelygés.

 
Legalább él.
 

Oldalt áll nekem, nem vesz észre.

Ha itt van a faluban és még nem jelentkezett, akkor ezek szerint vége. Majd talál magának valaki mást, én pedig el fogom őt felejteni.

 

Ugyan, ezt nem gondolhatom komolyan! Soha de soha nem fogom őt elfelejteni. Soha...

 

- Jól vagy? - hallom a halk kérdést, és meglepetten pillantok oldalra. Ebisu-sensei áll mellettem, napszemüvege fölött komoran vizsgálva arcomat.

- Persze - kapok észbe. Mióta állhatok így? - Mennem kell.

- Elkísérlek - vágja rá. Hát jó. A gyerekek elköszönnek, és én merőben ellenkező útvonalat választok, mint amit akartam. Akkor el kellene mennem mellette... Így inkább kerülőt teszek.

 

- Mind tudjuk mit tett veled - hallom Ebosu halk hangját, és meglepetten pillantok rá. Jól tudom mire céloz, nem vagyok ostoba.

- Az összes jounin? - hajtom le a fejem. Na szép. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. Fél Konoha tudja...

- Nem.

Ja értem. Kakashi-sensei emberei. Nem lep meg hogy Ebosu is ANBU, hiszen erős jounin.

- Miért mondod el ezt nekem? Tilos erről beszélgetnünk, amúgy pedig megbocsáss, de ez magánügy.

- Nem az. Mindannyiunkat érint. - válaszolja. Meglepetten torpanok meg. Mi köze nekik ehhez? - Azóta velünk kegyetlenebb és komiszabb, mint valaha.

- Értem - indulok el újra, és zsebembe dugom kezeimet, hogy ne lássa remegésemet. Már csak az is, ahogyan beszél róla annyira felzaklat... - ...de miért mondod el ezt nekem? Térj a tárgyra.

 

Előttem megállva néz le rám letolt napszemüvege felett. Komoly az arca. Túlságosan is.

- Igazságtalanság, hogy Konoha egyik legszebb ukéjét megkapta és így bánik vele... pedig te nem vagy ANBU, hogy „az” a módszer hasson rád. Nem tudta, hogy teljesen összetör téged... de mi igen. - mondja alig hallhatóan, szinte saját magának, miközben mutatóujjával finoman végigcirógatja arcomat. - Még a helyettes is próbált beszélni vele, hogy megállítsa Tsunadevel együtt, de rá nem lehet hatni. Rá senki sem tud hatni csak te, ezért amíg minden rendben volt köztetek, nyugalmunk volt nekünk is. Aggódunk érted...

 

Bevillan egy kép. Amikor a folyosón vártam Shizune-sannal, egy jounin ment be az irodába. Ezek szerint Ő is ANBU, és Kakashi-sensei helyettese is.

 

Csendben várok, miközben folytatjuk az utunkat.  

 

Valamit akar tőlem. De mit?

 

Hogy érti azt, hogy aggódnak értem?

 

- Csak figyelmeztetni akarlak, hogy készülj fel. - böki ki végül, hosszas hallgatás után.

 
Jézusom!
 

Lesápadva torpanok meg a házam előtt.

 

- Mi-mire? - nézek rá dermedten.

- Már nem bírja sokáig, ezért hamarosan jelentkezni fog. Ja, és egy jó tanács: ne dühítsd fel. Te nem tudod milyen akkor...

- Ezt hogy érted? - kérdezem, de ő csak int nekem és továbbhalad, válaszra sem méltatva.

 

Egész testemen eluralkodik a jeges hideg, és fázni kezdek. Nem... nem fázom. Félek.

 
Most mit csináljak?