Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Hokage meghalt.
 

Gyászom mély és sötét.

 

Hitetlenkedve, zsibbadt bénasággal próbálunk chounin társaimmal rendet teremteni a szétrombolt faluban, és értetlenül figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket. Csak a pletykákból és elejtett megjegyzésekből kiburjánzó sületlenségek jutnak el hozzánk információ gyanánt, de még ezekből is kiszűrhető a lényeg.

 
Orochimaru.
 

A legendás sanninok egyike, aki missing nin lett. Azt hiszem, gyermekkoromban láttam egyszer, közvetlenül a száműzése előtti napokban. Nem rémlik a külsejéből sok minden... Magas volt, hosszú fekete hajú és hihetetlenül fehér, sápadt bőrű. Épp a Hokage-sama velem beszélgetett, amikor odajött hozzánk, és türelmetlenül félbeszakította beszélgetésünket. Kellemes hangja volt...

 

Ő ölte meg a Hokage-samát.

 

Lezajlik a szomorú temetés, és akkor látom utoljára Kakashi-senseit, a szeretőmet. ANBU vezérként bizonyára most bőven akad dolga, megértem de...  

 

Sasuke missing-ninné válva hagyja el a falut, nem tudom hol lehet... Egykori kis tanítványom sanyarú sorsa kihatott hát egész életére...

 

Narutot is elviszi a másik sannin, aki tanítványává fogadta.

 

Telnek a hetek, múlnak a nappalok...

 
Megérkezik a hír:
 

Új Hokaget avatnak ma fel a Tanácsosok. Kivonulunk a Hokage-toronyhoz, és egy szőke, magabiztos és energikus kisugárzású nő lép ki az erkélyre. Mély, erős hangján kiáltja világgá népének ki is Ő.
Átmelegedett szívvel figyelem. Sugárzik belőle az erő és a hatalom. Jó vezető lesz. Érzem.

 

Barátaimmal megünnepeljük az Ötödiket, és mind lenyugszunk végre. Borzasztó volt ez a bizonytalanság. Erős Hokage nélkül védtelen falu vagyunk csupán, prédája a többinek. Tudjuk jól.

 

Mindez szép és jó... de...

 

Hol van Kakashi-sensei?

 

Túl régóta nem láttam. A temetésen olyan távoli volt, és még csak hozzám sem szólt...

Lehetséges, hogy Orochimarut üldözi az embereivel?

 

Remélem nem esett baja...

 

Szörnyű érzés ez a tudatlanság és titokzatosság...

 

Mi lesz velem, ha nem láthatom többé...?

 
Ha baja esett...?
 

Azt képtelen lennék elviselni. Hiányzik...

 
 
*
 
 

Egy cirógatást érzek arcomon, és elmosolyodom. Kábán nyílnak fel szemeim. Még éjszaka van, hálószobám nyitott ablakából hűvös levegő áramlik be, ágyam mellett egy magas, sötét alak áll.

Azonnal éberré válok, és felpattanva kapom elő párnám alól kunai késemet, de egy erős kéz kicsavarja a csuklómat, fegyverem tompán koppan a puha szőnyegen.
- Csss... én vagyok az. - hallom a mély hangot. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és felpillantok a kerámia maszkra. Hát persze hogy Ő az. Melyik ANBU simogatna engem? Ha egy árnyékharcos, Konoha bérgyilkosa valakit éjjel meglátogat, annak felébredni sem lenne ideje, nem hogy kést rántani... Pláne ha maga az ANBU vezér az.

- Szia... - mosolygok rá megkönnyebbülten, és már nyakában is csimpaszkodom. Szorosan átölel, magához szorít, szinte présel.
- De jó újra itt... - sóhajtja. Mellkasába temetem arcomat, magamba szívva illatát és a szagokat. Megint harcolt... érzem. Vér és verejték...
Csendben öleljük egymást, hosszú percekig, és feltűnik valami, amit eddig még soha nem tapasztaltam.

Remeg...?

 

Chakrája feszülten vibrál teste körül, még a hátam is lúdbőrözik tőle. Miért van ilyen állapotban? Mi történt vele?

Az ANBU küldetésekről soha nem beszél nekem, így nem merem megkérdezni... de...

- Hiányoztam? - kérdezi hirtelen, mielőtt megszólalhatnék. Hangjában van valami furcsa... nem tudnám megmondani micsoda.

Ezt a részt sosem hagyja ki, pedig még egyszer sem válaszoltam rá. Kezdetben azért, mert egy aljas zsarolással kötött magához és tett szeretőjévé, később a bizonytalan érzéseim miatt, majd makacsságból.
De ez elmúlt. Kapcsolatunk oly régóta tart már, és annyi boldogsággal és szép percekkel ajándékozott meg, amelyek felülírták a sok borzalmat, amit velem tett kezdetben.

 

Nem tudom mit érzek. Nem tudom... azt hiszem szeretem.

 

Most először volt távol tőlem ilyen nagyon sokáig, és én lassan sorvadoztam. Nekem Ő olyan már, mint a levegő vagy a napfény. Nem élhetek nélküle...

 

Megmozdul, és ettől magamhoz térve pillantok fel rá. Lassan veszi le a maszkját, szép arca és tekintete komor. Ismét azok a kegyetlen arcvonások vannak rajta, amelyeket csak ritkán látok... és olyankor semmi jót nem jelent. Chakrája még feszültebben kering körülöttünk.
Nyugodj meg...

Gyengéden simítom arcára a kezemet, és megpuszilom szépen ívelt száját.

De jó hogy itt van... annyira hiányzott...

 

- Hiányoztál... - nézek a szemeibe szerelmesen mosolyogva. Nah, nem is volt nehéz kimondani. Nem szoktam hazudni, ezért nem is tudok.

Őszintén meglepődve néz le rám felemás szemeivel, és hagyja, hogy lesimogassam köpenyének csuklyáját a fejéről. Előbukkannak a dús, ezüst hajtincsek, és ujjaimat beléjük fúrva sóhajtok fel elégedetten. Istenem... tényleg nagyon hiányzott...!

Arcán a kemény arcvonások meglágyulnak, és elmosolyodva hajol le hozzám. Éhesen megyek elébe a csóknak, és ahogy nyelvével végigsimít ajkaimon, majd számba hatol, beleborzongok a vágyba, s halkan felnyögve simulok hozzá közelebb. 

 

- Hát megtört a jég? - súgja, lágyan megharapva ajkamat. - Ezért már érdemes volt hazajönni... Csak ezért. Miattad...

Lesimogatom róla az ANBUk fekete köpenyét, majd az alatta lévő könnyűpáncélzatot. Segít nekem, és amikor végre meztelenül összesimulunk, felsóhajt.

- Bűzlöm a vértől... - lemászik rólam, és a fürdőszobámba siet. Mosolyogva figyelem tökéletes testét a holdfényben. Hm...

- Megmoshatom a hátad? - követem mosolyogva, és már a csuklómra is kulcsolódnak hosszú ujjai, ahogy behúz magához a zuhany alá.
- Épp kérni akartalak rá.

Behunyt szemekkel támaszkodik a csempézett falnak, amíg én gyengéden beszappanozom csodás testét. Van rajta néhány új seb és forradás. Egyik kifejezetten csúnyán fest, és pont az oldalán húzódik végig, mint egy kardvágás...
Tekintetem kezeire siklik, rajtuk verekedések nyomaiként kisebb foltok, zúzódások és sebek...

Oldalról nézem szép arcát... olyan fáradt, nyúzott...


Lemossa a ránk zúduló víz az utolsó szappanmaradékokat is, és ráterítek egy nagy, puha törülközőt, majd magamra dobva egy köntöst ölelem át derekát.
- Gyere... feküdj le... biztosan fáradt vagy... - súgom lágyan. Átöleli vállam, és hagyja hogy a hálóba húzva nyomjam le az ágyba. Tényleg nagyon kimerült lehet... de él, és itt van velem, ez a lényeg.

- Köszönöm... - húz magához szorosan, nyakamba szuszogva mászik szinte rám, mint egy alvómacira. - Az elmúlt hetek borzalmai után másra sem vágytam csak erre... - súgja.

Hangja halk, mégis érzem, mennyire zaklatott állapotban van. Furcsa... még soha nem láttam ilyennek és a munkájáról sem beszélt eddig. Mi a fene történhetett vele...??? Egy érzéketlen és kíméletlen harcost mi viselhet meg ennyire?

Csillapítóan cirógatom meg a karját.
- Mi történt? - kérdezem hosszas hallgatás után. Megfeszül a teste egy pár másodpercre, végül elernyed.

- Kiirtottam egy falut. - közli szárazon. Elsápadva pillantok rá, de szemei behunyva, arca kifejezéstelen, csak néhány keserű arcvonás a szája körül.

 
Jézusom...