Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12.
 

- Anko! Magasabbra a kezedet! - szólt halkan Kimimaro, és újra támadásba lendült. A lány pirulva engedelmeskedett, és folytatta a védekezést.

 

Már egy hete történt...

 

Azóta Kimimaro sokkal kedvesebb és figyelmesebb volt vele, de többé nem közeledett felé. Anko néha elkapott egy-egy sóvárgó pillantást, de ez volt minden. Nem tudta megfogalmazni, hogy ez csalódást okozott-e számára, vagy megkönnyebbülést...

 

Minden reggel kiment a közeli tóhoz sétálni, és néha Sakon is elkísérte... Ilyenkor sokat beszélgettek, és nevettek, de a férfi mindig ügyelt arra, hogy ne osszon meg vele bizalmas információkat. Érezte...

 

Orochimaru immáron egy hónapja távol volt. Anko minden éjjel vele álmodott, és teste-lelke sóvárgott utána... Nagyon sokat gondolt rá...

 
 

Egy épphogy megfékezett ütés rázta fel őt az álmodozásból, és ismét támadásba lendült. Ügyesen Kimimaro mögé került, és elgáncsolta őt, de a férfi egy ügyes hátra-szaltóval elkerülte az esést, és újra támadásba lendült.

 

- Kimimaro-san! - csattant egy mély hang.

Egyszerre fordultak az ajtó felé, és Anko halkan sikkantva vetődött Kabuto nyakába. Boldogan felkacagott, és megölelgette a fiút.

- Ugye Ő is itt van? Ugye...? - csilingelt a hangja.

- Igen... - dadogta zavartan a szemüvegét igazgatva. - A nagyteremben... - pirult el.

Ezt hallván a lány azonnal kiviharzott, s lélekszakadva rohant a nagyterembe.

 

Szinte berobbant a helyiségbe, és sietve körülnézett, de... nem volt ott senki...

 

Átszaladt a másik terembe, de sehol senki...

 

Olyan forró boldogságot érzett, amikor meglátta Kabuto-t, és tudatosult benne, hogy szerelme is hazajött őhozzá! De a kétségbeesett kereséstől egyre idegesebb lett. Visszaszaladt a nagyterembe, és ekkor lépett be az ajtón...

 
 
 
Ő...
 
 
 
 

Anko szíve nagyot dobbant, és a boldogságtól földbe gyökerezett lábbal nézte szerelmét... Orochimaru becsukta az ajtót, megállt, várakozóan ráemelte aranyszínű szemeit és elmosolyodott.

 
 

A lány mélyen elpirulva mosolygott vissza rá... hevesen dobogó szívére szorította kezeit, és tétován előre lépett a férfi felé. Csodálattól csillogó szemei hitetlenkedve itták magukba a látványt. A férfi magas, izmos termetét, hosszú, lágyan aláhulló fekete haját, kedves mosolyát, gyengéd tekintetét...

 
 

Orochimaru elégedetten figyelte kis kedvese reakcióját, szerelemtől ragyogó szemeit, boldog mosolyát... „Ezért érdemes volt visszajönni.” - gondolta. Várakozóan széttárta karjait, és a lány kecses balerinaként vetődött közéjük, boldog könnyei gyémántként csillogtak, s behunyt szemekkel simult hozzá...

- Szerelmem... - suttogta a széles mellkasba temetve arcát. Érezte, hogy a férfi az álla alá nyúl, és felemeli a fejét. Felnézett a gyönyörű aranyszínű szemekbe, amelyekből gyengédség és vágy sugárzott le rá. Behunyta szemeit, és átadta magát a csodálatos csóknak... Teste és lelke felforrósodott a férfi ajkainak érintésére, és már nem számított semmi más, csak ők ketten. Szorosabban hozzásimult, és halkan felsóhajtott. Óh, hogy várta ezt a pillanatot! Sokkal csodálatosabb, mint amilyennek elképzelte nap mint nap...!

- Anko... - hallotta a férfi simogató, mély hangját, és érezte erős karjait a derekán. Reszketegen felsóhajtott, és testén forró vágy hullámzott végig. Felmosolygott Orochimaru-ra.

- Annyira hiányoztál... - suttogta.

 

- Te is nekem kedvesem. - mosolygott le rá, és újra megcsókolta. Ezúttal érzékien, forrón... nyelve behatolt a megadóan szétnyíló ajkak közé, és egyszerre nyögtek fel a vágytól...

- Kérlek... - lehelte Anko lágyan.

A férfi lassan erős karjaiba vette, és a csókot egy pillanatra sem szakította meg. Kirúgta a nagy ajtót, és pár pillanat múlva már a lány szobája előtt álltak. Kabuto némán nyitotta előttük az ajtót...

A lány megérezte a puha ágyat maga alatt, és felnézett szerelmére. Az aranyszínű szemekből vad vágy sugárzott le rá, és ő megborzongott a pillantástól. Félénken elmosolyodott, és átkarolta a férfi nyakát. A vad csóktól benne is felébredt az elsöprő szenvedély...

Kapkodva cibálták le egymásról a fölöslegessé vált ruhadarabokat, és Anko legszívesebben feljajdult volna, annyira sóvárgott a férfi teste után...

 

Orochimaru boldogan nehezedett a meztelen, forró testre, és halkan felnyögött... Csókokkal, érintésekkel perzselte a lány bőrét, aki szintén nem tétlenkedett. Mikor megérezte Anko kis nyelvét a nyakán, borzongva felsóhajtott. Viszonozni akarta, de a lány kissé felemelkedett, és most a férfi kis mellbimbóit kényeztette. Orochimaru teste ívbe feszült az égető kéjtől, és felnyögött...

- Anko... - sóhajtotta.

Anko finoman megérintette a karját, és Ő tudta mit szeretne... Mosolyogva fordult le róla, és a hátára feküdt, hogy a lány elhelyezkedhessen rajta lovagló ülésben. Behunyt szemmel élvezte Anko nyelvének érzéki játékát, és remegve koncentrált perzselő útjára... Mikor a lány már az izmos hasfalat nyalogatta, vadul belemarkolt a lepedőbe.

 

Anko felmosolygott rá, és lágyan kezébe vette érte ágaskodó férfiasságát, majd finoman masszírozni kezdte. Félig lehunyt szemmel figyelte a férfi vonagló testét, szemeit, az élvezetet az arcán... Lassan fölé hajolt, és nyelvét végigfuttatta rajta...

- Anko... - hördült fel a férfi a meglepetéstől és a kéjtől. Lenézett a lányra, aki behunyt szemekkel eresztette be Őt a puha ajkai közötti forró gyönyörbe... Felkiáltott, és szorosan behunyta szemeit...

A lány finoman masszírozta nyelvével... ajkaival, s boldogan hallgatta szerelme gyönyörének csodálatos hangjait. Ez volt minden vágya... hogy örömet szerezzen annak, akit szeret! Felnézett a verejtékben fürdő, görcsösen vergődő Orochimaru-ra, és lassan fölé mászott. Belenézett a gyönyörű aranyszínű, kéjtől csillogó szemekbe, és hüvelyéhez igazította a férfi merevedését. Már forró volt és nedves, annyira kívánta szerelmét... Lassan vezette magába, hogy legyen ideje tágulni, és hozzászokni nagy méretéhez, végül nagyot sóhajtva mélyen beleült. Az érzéstől, hogy szerelme ilyen mélyen benne van, felnyögött, szinte Orochimaru-val egyszerre.

Lassan mozogni kezdett, és behunyt szemmel élvezte egyesülésük perceit.

 

A férfi kis híján eszét vesztette a látványtól, ahogy Anko fölé térdelt, és mélyen beleült ágaskodó péniszébe. Kéjtől ködös tudattal gyönyörködött a lány arcában, testében, ámulva csodálta Őt, és hallgatta a hangját... Kezeivel megragadta a formás csípőket, hogy vezesse a ritmus ütemét, s a lány nyögve engedelmeskedett minden mozdulatának. Kéjes nyögéseik és sikolyaik összemosódtak, majd Anko megérezte közeledő orgazmusának előhullámait... Hátravetette fejét, és behunyt szemekkel adta át magát a mindent felperzselő érzéseknek...

 

Mikor a férfi meghallotta a lány kéjes sikolyát, és megérezte hüvelyének görcsös, édesen kínzó szorongatását, a lány nevét ordítva élvezett el szinte vele egy időben...........  

 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

Anko édes csókokra ébredt, és mosolyogva nyitotta fel kábultan csillogó szemeit, hogy elmerüljön a férfi aranyszínű tekintetében...

- Szia... - lehelte boldogan. Szeretne minden reggel így ébredni...

- Kedvesem... - suttogta a férfi szomorú mosollyal. - ...sajnos el kell mennem.

- Tessék? - ült fel hirtelen Anko. Kezeit kétségbeesetten szorította a szívére, és levegőért kapkodva nézett a férfira. „Még csak most érkezett!” - sajdult meg a szíve, mikor belémart a férfi hiánya.

Orochimaru bólintott, és átölelte Őt.

- Sajnálom. - suttogta az illatos hajtincseknek.

- Veled mehetek? Kérlek... - nézett fel rá könyörögve a lány.

A férfi elmosolyodott, és megsimogatta a szép kis arcot.

- Ez túl veszélyes út lesz. Nem engedhetem, hogy elkísérj. Majd legközelebb.

- És mikor jössz vissza? Ugye holnap? Vagy holnapután? - kapaszkodott kétségbeesetten a férfi karjába.

- Nem tudom. - állt fel Orochimaru. - De sietek vissza hozzád... - hajolt vissza egy futó csókra, és eltűnt.

- Szeretlek... - suttogta Anko a levegőbe.

 
 
Magány...
 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

- Uram? - hajolt meg Kimimaro Orochimaru előtt. A sanin elégedetten nézte embereit, és sóhajtva ült le székébe.

- Mindenkire szükségem lesz a mostani utam során. Viszont valakinek itt kell maradnia Anko-val. - visszhangzott a férfi mély hangja a nagyterem sziklafalain.

Készségesen hajoltak meg csatlósai, és várták vezetőjük parancsait.

- Kimimaro, te maradsz! Kabuto jobb lenne, de szükségem van rá. Viszont most már nem kell gyakorolnotok a harcot Anko-val. Új feladatot kapsz! - hajolt előre, aranyszemei hidegen villantak.

 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 
 
 
13.
 

- Kimimaro, te maradsz! Kabuto jobb lenne, de szükségem van rá. Viszont most már nem kell gyakorolnotok a harcot Anko-val. Új feladatot kapsz! - hajolt előre, aranyszemei hidegen villantak.

Kimimaro várakozóan nézett a saninra, de Kabuto előre lépett.

- Én elmagyarázok neked mindent. Kövess kérlek, ezt jobb négyszemközt megbeszélni... - mosolygott a férfira.

 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

Anko szomorúan készülődött a délutáni edzésre. Időnként mozdulatai megálltak, és révetegen nézte a levegőt, könnyeit nehezen visszatartva... Sajgó seb volt lelkén a szeretett férfi hiánya.

Végre felöltözött, és az edzőteremhez sétált. „Üres.”

- Kimimaro...? - cincogott a sötét terembe bizonytalanul, de nem érkezett válasz. Tétován elindult a nagyterem felé, és benyitott. „Senki.” Kezdett kicsit megijedni, a magány félelmetesebb volt mint a sötét... Elindult a férfi szobája felé, amelyről csak sejtette, hogy hol van... Benyitott az összes lehetséges helyiségbe, de mindenhol csak sötétség fogadta. Egyre kétségbeesettebben haladt előre, és hirtelen megijedt. Nem tudta merre menjen visszafelé... Ijedten elkezdett rohanni az egyik irányba, torkát a félelem szorongatta, könnyei forrón mosták arcát...

- Istenem... - lihegte szorongva. Teljes erejéből futott, és az egyik saroknál hirtelen belerohant valakibe. A lendület elsodorta őket, de nem estek el. A férfi átölelte őt, és sikerült lefékeznie. Anko rémülten nézett fel, és az ismerős arc láttán végre megnyugodott.

- Anko... te mit keresel itt? - kérdezte meglepetten Kimimaro.

- Téged kerestelek... - szipogta a lány, és egy megkönnyebbült sóhajjal beletemette arcát a széles mellkasba. - ...és eltévedtem. - motyogta.

- Mondtam, hogy ne mászkálj egyedül a folyosókon. - dorgálta gyengéden. - Ebédeltél már? - fejrázás volt a válasz. - Akkor most eszünk, aztán sétálunk egyet a felszínen jó?

Anko-nak leesett az álla. Még soha nem invitálta meg a felszínre... Boldogan elmosolyodott, és hagyta, hogy a férfi gyengéden letörölje a könnyeit, és maga után húzza.

 
 
 
 

Kimimaro hevesen dobogó szívvel ölelte magához a lányt. Ha beleesik egy ostoba csapdába és meghal, akkor... De szerencsére nem így történt, és nem ez most a legfontosabb.

Elkomorult, amikor eszébe jutottak Kabuto szavai, és dühösen összeszorította a száját. „Szegény Anko még csak nem is sejti...”

 
 

Csalódott Orochimaru-sama-ban. Szerette és hálával tartozott neki, hiszen a biztos halálból és nyomorból emelte ki Őt, és feloldotta magányát, de... Ez a terv még az Ő békés természetének is kissé... Sok volt. Ha egy egyszerű nőről lett volna szó.... De Anko! Ő más! Gyönyörű és kedves, és... „Képtelenség!” - rázta meg a fejét. Nem tehet mást, minthogy az utasításokat követi, és próbálja érzelmileg távol tartani magát tőle. Távol tartani... lehetetlen! Ha csak rá néz, elgyengülnek a térdei, és a szíve a torkába ugrik...

 
 
 
 

- Mindenki elment Orochimaru-sama-val? - néztek rá a gyönyörű szemek érdeklődve. Sóhajtva fordult a tó felé, és komoran bólintott.

- Kettesben maradtunk. - mondta halkan. Más körülmények között szívből örült volna ennek, de most... Nem volt kedve mosolyogni sem.

- És mikor gyakorlunk?

- Nem fogunk. Mától csak pihenni fogunk, finomakat eszünk, és nagyokat sétálunk.

- Hogyan? - lepődött meg Anko, és kiejtette kezéből a pitypangot, amit épp elfújni készült. - És a fejlődésem?

- Ezt az utasítást kaptam Orochimaru-sama-tól. Sajnálom... - nézett a szemébe. - És ne is jusson eszedbe egyedül gyakorolni. - tette hozzá, amikor meglátta a makacsul összeszorított ajkakat.

 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

- Mikorra jön haza Orochimaru-sama? - kérdezte kedvesen mosolyogva Anko a szokásos séta közben.

Már két hete éltek kettesben, kellemes idillben. Boldog volt, mert új oldaláról ismerhette meg ezt a gyengéd és figyelmes férfit, de érezte, hogy valamit rejteget előle, és ami még furcsább volt... Nagyon vigyázott rá. Amikor sétálni mentek, és néha betértek egy-egy kisebb faluba a környéken nézelődni, Kimimaro mindenkit távol tartott tőle, gondoskodott róla, és úgy vigyázott rá, mint egy porcelánbabára. Furcsán érezte magát. Egy felől örült a figyelmességének, másfelől viszont zavarta. Nem gyenge, tehetetlen libuska Ő, akit a széltől is óvni kell!

- Két hét múlva. - jött a tömör válasz.

- Tényleg? - csillantak fel a szemei. - Ez biztos?

Kimimaro komoran bólintott.

- Remélem ezúttal nem fog ismét egy teljes hónapra elutazni... - sóhajtott a lány.

 
 

Kimimaro elkomorulva fordult el tőle... Emlékei olyan elevenen törtek a felszínre, hogy kis híján felkiáltott...

 
*******

„-...most, hogy már mindent tudsz, így végre megértheted, mennyire fontos Anko-ra vigyázni. - igazította meg szemüvegét Kabuto. - Ez a te feladatod lesz. Ebben a tekercsben részletesen leírtam az utasításaimat, és a tiltott dolgok listáját. Van kérdésed?

- És Anko-nak mikor fogjátok elmondani? - suttogta felindultan, dühtől összeszorított fogakkal.

- Soha. Neki így lesz a legjobb Kimimaro-san.

- És utána...? Mi lesz vele utána?

Kabuto válaszul lebiggyesztette alsó ajkát, és megvonta a vállát. 

A férfi ezt látva kis híján megütötte őt. Mélyet sóhajtva kirobogott, és bevágta maga mögött az ajtót. Dühtől remegve mászkált fel-alá a gyakorlóteremben, és időnként belecsapott a falba. „Mennyire aljas...” Sosem gondolta volna... Hűsége töretlen maradt, de ezúttal a véleménye... az más volt.

Mikor eszébe jutott Anko arca, ahogy őszinte szerelemmel mosolyog Orochimaru-ra, ismét beleöklözött a falba. Ekkor lépett be a terembe Sakon, arcán gúnyos mosollyal, hanyagul a falhoz dőlt, és onnan figyelte vezetője dühödt csapásait.

- Látom, elmondták. - szólalt meg elkomolyodva.

Kimimaro meglepetten pördült felé.

- Te honnan tudod? - képedt el.

- Kihallgattam őket. - nézett rá komoran. - Tudom, mit érzel. - folytatta halkan Sakon.

- Nem tudod. - remegett meg Kimimaro.

- De igen...

- Szerintem mondjuk el neki. - szólt közbe a hátán lévő fej, Ukon.

- És azzal mit érnénk el? - nézett rájuk keserűen a férfi. - Anko összeomlana, a terv meghiúsulna, és Orochimaru megölné Őt. És minket is.

Ukon kilépett Sakon testéből, és felé lépett. Arca komor volt, és belefúrta szemeit az övébe.

- Nem, ha óvatosak leszünk... Nem tudná meg, hogy mi voltunk. Van rá négy heted, hogy elszöktesd, és biztonságba helyezd. Addig én fedezlek, és utána segítek a rejtegetésben. A legjobb az lenne, ha visszaszöktetnénk Konoha-ba. Az ottaniak biztosan visszafogadják.

Kimimaro elfordult tőle.

- Miért tennénk ezt?

Ukon mély hangja közvetlen közelről borzolta idegeit, ahogy a füléhez hajolt.

- Mert szeretjük Őt...”

 
*******
 
 

 Kimimaro összerázkódott, és a tó fölött lenyugvó nap felé nézett.

Ha megtenné...
Az árulás lenne.
 
 
De...
 
 

Ránézett Anko-ra, aki önfeledten mosolyogva figyelt egy fürdőző madarat, és ellágyult. Képtelen lenne elviselni, ha bántanák. „Mert szeretjük Őt...” - hallotta újra Ukon hangját.

 

Nagyot sóhajtva hozta meg döntését...

 

Először az igazság...

 
 

- Anko! - nézett a mosolygó lány csokoládébarna szemeibe. - El kell valamit mondanom neked...

 
 
 
14.
 
 
 

- Anko! - nézett a mosolygó lány csokoládébarna szemeibe. - El kell valamit mondanom neked...

 

- Kimimaro! - hallották meg ekkor a mély hangot hátuk mögött.

- Sakon! - sikkantott boldogan a lány, és nyakába vetődött barátjának. - Azt mondták, csak két hét múlva jöttök haza!

A férfi lenézett a piruló lányra, sugárzó mosolyára, és ellágyult tekintettel mosolygott vissza rá.

- Szia Anko. Hát... történt néhány dolog, ezért hamarabb voltunk kénytelenek visszatérni.

- Ő is itt van? - szakította ki magát a férfi karjaiból, és elindult volna, de a férfi erősen megragadta, és dühösen nézett Kimimaro-ra. Zöld szája haragosan megrándult.

- Azt hittem, már rég elvitted! - sziszegte.

- Elvinni? Hová? - kérdezte Anko.

Ukon ekkor levált testvéréről, és Kimimaro felé fordult.

- És még el sem mondtad neki?

A lány most felé fordult.

- Mit kellett volna elmondania? Mi ez az egész? - kezdte feszegetni Sakon ujjait. Nincs most erre ideje, Orochimaru-hoz akar sietni, a szerelméhez...

- Sajnálom... - mondta halkan Kimimaro.

- Mindegy. - ölelte magához Sakon a lányt megnyugtatóan. - Erre most nincs időnk. Orochimaru új képességet tett magáévá, de... Ez kissé meghaladta az erejét, és ezért...

Anko felnézett a sápadt arcra, és megrémült. „Baja esett szerelmének? Hát ezért nem engedik vissza hozzá?”

- Mi történt? Ugye jól van? - kapaszkodott kétségbeesetten a férfiba. Sakon szomorúan nézett le rá.

- Anko. Nem mehetsz oda vissza. - simogatta meg a kis értetlen arcot.

- Miért? - suttogta.

- Most nincs idő erre. Azonnal el kell vinnünk. - szólt közbe Ukon, és mögé lépve ölbe kapta a lányt.

- Kimimaro... mi ez az egész? - nézett rá kétségbeesetten a dermedten álló férfira. Már beesteledett, és a félhomályban nem látta jól az arcát.

 

- Áhh... hát itt vagytok! - szólt egy mézes-mázos hang. Egyszerre fordultak az érkező irányába, és elsápadtak. Kabuto kedvesen mosolyogva lépett közéjük, de szemei hidegen villantak, és gyanakodva méregette őket.

- Szia Anko... - fordult kedvesen felé. - Miért vagy Ukon ölében? Elestél? Megsérültél?

A férfi azonnal letette, és mind sápadtan néztek össze.

- Szia Kabuto... - suttogta megszeppenve. Most olyan más volt a fiú. Most olyan félelmetes erő sugárzott belőle, amilyet eddig nem érzett. Félénken ránézett Sakon-ra, és figyelmeztető szemvillanást kapott válaszul.

Bárhogy is, valószínűleg nem jó ötlet lenne elárulni, mi folyt itt az előbb.

 

- Megcsúsztam, és Ő elkapott. - eresztett el egy zavart kis mosolyt.

- Értem... - lépett közelebb hozzá. Erős chakrája szinte fullasztóan perzselte. - Most nem ölelsz meg? Talán nem örülsz nekem? - mosolygott kedvesen, de szemeiből semmit nem lehetett kiolvasni. Gyengéden átölelte Anko-t, és a fülébe suttogott.

- Mennyit tudsz? - perzselte leheletével érzékeny bőrét.

Anko összerándult, ahogy a fiú finoman beleharapott a fülcimpájába, és el akart húzódni, de az erős karok nem engedték.

Ekkor meghallották Sakon mély baritonját.

- Kabuto-san... Nem tud semmit. Ne bántsd...

Ekkor az erős karok elengedték, és Anko fellélegezhetett. Sápadtan nézett fel, de megint csak a jól ismert kedves mosolyt látta, és nem érezte a rendkívüli chakrát. Rémisztő volt ez a váltás... „Ennyire el tudja rejteni az erejét?”

- Jól van.- mosolygott. - Gyere Anko... Orochimaru-sama már vár téged... - nyújtotta a kezét felé, és Ő tétován fogadta el. Még utoljára visszanézett Sakon-ra, akinek arcáról tisztán le tudta olvasni a kétségbeesést. „Mi folyik itt?”

 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 
 

Kabuto némán húzta maga után, és Anko szobája előtt megtorpant. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, szembefordult vele.

- A legutóbbi utunk során Orochimaru-sama nagyon elfáradt. Légy vele kedves, és... - pár pillanatig fontolgatott valamit, majd kibökte. - ...óvatos.

- Legyek óvatos? - szívébe belemart az aggodalom. - Megsérült? Ugye nem hal meg? Ugye?! - kapaszkodott rémülten a fiú karjába.

- Nyugodj meg. - mosolygott leereszkedően Kabuto, majd belépett, és maga után húzta.

 

- Orochimaru-sama... - hajolt meg udvariasan a fiú, és Anko dermedten nézte a félhomályban, a szoba közepén álló férfit... Nem látta rendesen, de így is felismerte.

 
„Ő az...”
 

Testét elöntötte a forró boldogság, és képtelen volt megszólalni... Elpirult, és sugárzóan elmosolyodott. Hozzá akart rohanni, de Kabuto a kezénél fogva visszatartotta.

- Szervusz kedvesem... - hallotta az imádott hangot, és szíve nagyot dobbant. Kabuto végre elengedte, és boldogan repült a kitárt karokba. Behunyt szemekkel simult hozzá, és arcát a széles mellkasba temetve szívta magába a férfi csodálatos illatát...

- Úgy hiányoztál... - suttogta. - ... örülök, hogy ilyen hamar visszatértél hozzám...

Ajtócsukódásra lett figyelmes, és felnézett. Kettesben maradtak... Kedvesen felmosolygott szerelmére, és belenézett a gyönyörű.......

 
 
Elsápadt...
 
 

A férfi szép aranyszínű szemei zöldes árnyalatúvá váltak... és hidegen csillogva érzelemmentesen néztek le rá.

- Orochimaru-sama? - suttogta meglepetten.

 

A férfi nem mosolygott.

 

- Mi történt? - lépett hátra, de az erős karok köré fonódtak, és mozdulni sem bírt.

- Szóval örülsz nekem? - hallotta a suttogást, és megborzongott. A sanin erős chakrája fellángolt, és Ő szinte lebénult... Megérezte a veszélyt...

- Miért csinálod ezt? - próbált szabadulni. - Megijesztesz... - nézett fel rá könnybe lábadt szemekkel.

- Ne félj kedvesem... - suttogta a férfi, és elengedte, de csak hogy a karjaiba kapja, majd az ágyra fektette. Anko szeme már hozzászokott a félhomályhoz, és látta, hogy Orochimaru sápadtabb lett, s arcán néhány különös új vonás volt, amitől kegyetlenné vált az arcéle. És a szemei... félelmetesek voltak...

 

Olyan más volt... olyan idegen.

 

Dermedten hagyta, hogy letépjék a ruháját, és félelme egyre jobban eluralkodott rajta... Behunyt szemekkel próbált megnyugodni, hiszen ez az a férfi, akit szeret... Nem kell félnie tőle! Mikor megérezte a hozzá simuló férfitestet, összerándult, de nem a vágytól. A különös chakra, és a férfi viselkedése...

 
Félt.
 

Megérezte a férfi csókjait a nyakán és a mellein, kezei a combjába és a popsijába markoltak, de csöppet sem gyengéden.

- Ne... kérlek... ne... - suttogta. - Nem akarom...

Halk, kegyetlen nevetés volt a válasz, és szétfeszítették a combjait. Megérezte a matató ujjakat, és végre észbe kapott. Hevesen ellökte magától a férfit, és menekülni próbált, de egy erős kéz megragadta a bokáját mielőtt felkelhetett volna, és visszarántotta.

- Ne... - sikoltotta Anko könnyes szemekkel. - Miért csinálod ezt?

- Nem értem miért ellenkezel... Hiszen legutóbb szinte megerőszakoltál... - lihegte a férfi a fülébe, és leszorította őt az ágyra olyan erővel, hogy levegőt sem bírt venni. Egyik kezével lefogta törékeny kis csuklóit, a másikkal szétfeszítette a combjait, majd befészkelődött közéjük.

 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

Kabuto az ajtó előtt várakozott. Az első sikoly hallatán összerándult, de mozdulatlanul őrködött tovább. Néhány perc múlva Kimimaro toppant elé, arcán sötét dühvel.

- Eressz be! - sziszegte.

- Sajnálom Kimimaro-san, de nem tehetem. - mosolyodott el.

Kimimaro hátrább lépett, és támadásba lendült.

Kabuto halkan felkuncogott, és könnyedén kivédte az erős ütést, majd pecséteket formált, és kezei kékes lángokkal izzani kezdtek. Néhány ütést mért a férfira, aki bénán elterült.

- Lásd be, nem tehetsz semmit... - mondta halkan. Sokkal erősebb volt, mint Orochimaru bármelyik embere. Szinte a sanin-nal egy szinten állt.

Kimimaro nyögve próbált feltápászkodni, és az ajtó mögül kiszűrődő sikolyokat hallva fogait csikorgatva szenvedett. És ez az ő hibája. Ha azt tette volna, amit Sakon tanácsolt...

- Tudom, hogy sajnálod a lányt... Én is. - komolyodott el a fiú. - De a cél fontosabb, mint az eszköz...

- Miféle cél ez? - hördült fel a férfi. - Egy ártatlan gyermek... Szegény Anko...

Kabuto vállára dobta az ernyedt testet, és elindult vele a folyosón.

- Ezúttal nem szólok Orochimaru-sama-nak a viselkedésedről, ugyanis most nincs beszámítható állapotban. Csak megölne téged.

- És Anko...? - nyögte Kimimaro.

- Nem fogja megölni, ne aggódj. Még ilyen állapotban is tudja, hogy szüksége van rá.

- Mi történt az úton? Mitől lett ilyen?

Kabuto megtorpant.

- Sajnos ezúttal egy nagyon sötét Kekkei Genkai-t forrasztott magába, egy Hebihito-klán (japánul: kígyóember - a szerző) harcosáét. Sajnos, nem képes uralni, ezért elborította az elméjét. Valószínűleg sokat nem rontott rajta... - kuncogott. - ...de kiszámíthatatlanabb lett.

Kimimaro kétségbeesetten hunyta be szemeit.

„Bocsáss meg Anko...”

 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

Amikor a férfi beléhatolt, fájdalmában felsikoltott... Képtelen volt elhinni, hogy ez vele történik... „De miért? Miért? Miért? Miért?” Csak erre volt képes gondolni, és ezekbe a szavakba kapaszkodva tűrte a pokoli, égető fájdalmat, amit a férfi okozott a testén és a lelkén... Orochimaru kíméletlenül mozgott benne, és egy idő után látva a megadó ernyedtséget, elengedte a csuklóit. Anko behunyt szemekkel hagyta magát, most már nem számított semmi, csak siessen a férfi, hogy hamar szabaduljon... Tűrte a csókokat, harapásokat, simogatásokat, a fájdalmasan a húsába mélyedő ujjak markolását, és csendben könnyezett. Eszébe jutott a chounin-vizsgája... Bár maradt volna genin örökre... bár nemet mondott volna, amikor Orochimaru felajánlotta neki a sötét tudást... bárcsak... soha ne ismerte volna meg ezt a férfit...

 

Megbánt már mindent.

 

A férfi iránt érzett szerelmet elfújta a szél, és mély üresség maradt utána... Bénító üresség.

 

Orochimaru hangos nyögéssel élvezett el, és lihegve hanyatlott a puha kis testre. Durván kirántotta péniszét a megsanyargatott hüvelyből, és feltérdelt. Végignézett a remegő, némán könnyező lányon, puha csókot lehelt a homlokára és eltűnt.

 

„Vége.” - nyugtázta közönyösen Anko. Vaktában kitapogatta a takarót, szorosan maga köré csavarta, és összegömbölyödött. Boldogan üdvözölte az édes öntudatlanságot...

 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
  
 

- Kabuto. - szólt halkan Orochimaru, amikor belépett a nagyterembe, ahol emberei mind ott voltak, és Őt várták. Elégedetten leült, és az előtte térdelő fiúra nézett.

- Menj, vizsgáld meg. - Kabuto biccentett, és kisietett.

 

Amikor belépett a szobába, fullasztónak érezte a levegőt... Megigazította szemüvegét, és várt pár másodpercet, hogy megszokja szeme a félhomályt. Megkereste az asztalt, és gyertyát gyújtva fordult az ágy felé. Közelebb lépett, és meglátta a kicsire összekucorodott eszméletlen lányt. Nézte a sápadt kis arcot... „Olyan sokévnyi kutatás után Orochimaru végre rátalált, és megszerezte magának. Csak bele ne haljon, mert akkor nem fog sikerülni...”

Sajnálta ezt az ártatlan kis teremtést nagyon... és többek között Ő is vonzódott hozzá.

Gyengéden megcirógatta az arcát, és a lassan megrezdülő koromfekete szempillákat figyelte. Anko felnézett rá, szemei élettelenek és üresek voltak.

„Ettől tartottam.” - komorult el Kabuto. Pecséteket formált, és halványan izzó kezeit a hűvös homlokra helyezve mérte fel állapotát. A sokkot és néhány horzsolást leszámítva nem talált komolyabb sérüléseket szerencsére, így megkönnyebbülten felsóhajtva nekiállt a sebek gyógyításának. A lány nyakán már ott virított a harapás által rátett mennyei pecsét. „Valószínűleg szeretkezés közben rakta rá...” - gondolta. „Ostoba ötlet volt.” Óvatosan lefejtette a takarót róla, de Ő görcsösen belekapaszkodott.

- Anko... ne félj. - simogatta meg gyengéden a kis kezeket. - Csak segíteni szeretnék...

Belenézett a szép szemekbe, és elöntötte a sajnálat... Leült mellé, gyengéden átölelte, majd ringatni kezdte, mint egy kisgyermeket. Megérezte a forró könnyeket a vállán.

- Sírd ki magad... - suttogta.

 

Sokáig maradtak így, és Kabuto jégszíve megolvadt. Felidézte magában a lány szép és vidám arcát, kedves mosolyát, nevetését... Első pillanattól tetszett neki, és Anko vele kezdettől fogva nagyon kedves volt, őszintén örült neki mindig. Sajnálta, hogy így alakult.

Mikor a lány végre megnyugodott, visszafektette, és óvatosan hozzálátott a gyógyításához. Izzó kezeit a horzsolásokra simította, és néhány perc alatt végzett. Közben lopva végignézett a tökéletes testen, és elpirult. „Valóban nagyon szép...”

- Miért...? - hallotta meg a halk suttogást, és elszomorodott.

- Anko... ha elmondom neked, összeomlanál... - mondta halkan, és komolyan nézett a lány szemeibe.

 
 

Anko felült, és belekapaszkodott a férfi meleg kezébe, aki azonnal kezére fonta hosszú ujjait, és megértően nézett le rá.

- Kérlek...

Kabuto hosszan nézett rá, és gondolkozott. Végülis, mindegy már. Hiszen ha tudja sem tehet ellene semmit. Már fogságban tartják, és Orochimaru addig fogja Őt... amíg...

- Hát jó. - bólintott, és leült vele szemben.

 

- Tudod mi az a Kekkei Genkai? Genetikailag örökölhető képesség. Vérvonal-képességnek is hívják. Orochimaru-sama képes ezeket magába olvasztani, de nem tudja teljesen kihasználni, úgy ahogy egy veleszületett képességű tudná.

- És nekem ehhez mi közöm? - szipogott Anko.

- Téged hosszú éveken át keresett Orochimaru, s rengeteg kutatás után végre rád bukkant... Talált egy Junsei Kotsuniku-t. (ford. tisztavérű - a szerző) Épp fertilis korban, vagyis szaporodás képesen. Ez vagy te.

- Junsei Kotsuniku? - kerekedtek el a lány szemei. - Ez valami vérvonal-képesség? Hogy lehet, hogy nem tudok róla?

- Majdnem. Ha egy Junsei Kotsuniku-t és egy Kekkei Genkai-al bírót pároztatunk, az összes rejtett képesség 100%-osan átöröklődik, és megjelenik az utódban.

Kabuto figyelte a lány reakcióit, és nagyot sóhajtott.

- Hát még mindig nem érted?

- Orochimaru gyermeket akar tőlem... - nézett rá fájdalmasan. - de akkor miért...?

- Igen. - vágott közbe a fiú. - De nem azért, amire te gondolsz. - állt fel komoran.

- Akkor miért? - szorította meg a fiú kezét, amit azóta is fogott.

Kabuto megremegett, és a szép szemekbe nézett. Hiába, rá is nagy hatással volt a lány.

- Az utód képes lesz tökéletesen használni az újonnan magába olvasztott képességeket is. Ha te megszülöd neki, és a gyermeketek elég idős lesz, lélekedényként fogja használni... Felveszi a testét...

Anko levegőért kapkodva nézett fel rá.

- Felveszi a testét? Hogyan?

Kabuto néhány mondattal elmagyarázta, és szomorúan nézett rá.

- De ez olyan, mintha megölné... - borzadt el Anko.

Kabuto alig észrevehetően biccentett.

A lány felpattant, és a takarót szorosan magához szorítva az ajtóhoz sietett.

- Várj... Mégis hová mész?

- El. Ha kell meghalok, de nem engedem, hogy megölje a gyermekemet. Most már minden világos... Minden hónapban akkor jöttetek, amikor peteérésem volt. Igaz? Biztosra mentetek... - csordultak ki a könnyei. - Sosem szeretett engem, végig ezt tervezte... És én olyan szerelmes voltam...

Kabuto csendben figyelte a lányt.

- Igen, szerelmes voltál. Ez könnyítette meg számodra. Különben minden éjjel ezt kellett volna átélned, amit nemrég. De most már mindegy, mert ezentúl ez vár majd rád. - köpte keserűen.

- Nem! Inkább meghalok! - suttogta remegve Anko.

- Azt nem engedhetem. - komorult el a fiú arca.

- Nem állhatsz az utamba. Ha kell, megküzdök veled! - nézett rá elszántan, és nekirontott. Kemény ütéseit Kabuto könnyedén kivédte, és egyre dühösebb lett.

- Te hálátlan liba... - sziszegte. - Mindent elmondtam neked, és ez a köszönet?

- Köszönöm Kabuto. - zihálta Anko. - De meg kell értened engem. Te Őt szolgálod...

Anko egyik ütése betalált, és lerepült Kabuto szemüvege. Dühös fekete szemek meredtek rá, és fellángolt a fiú rendkívül erős chakrája.

- Feldühítesz... - vicsorgott a lányra, és két mozdulattal leteperte, olyan gyorsan, hogy Anko-nak feleszmélni sem volt ideje.

- Eressz el... - próbált kiszabadulni a szorításából.

- Nem tehetem. Nyugodj meg... - nézett le rá Kabuto, és levegőért kapkodva mérte végig az idő közben meztelenné vált testet. A takaró lecsúszott... És ő a lányon feküdt, a széttárt combjai között... A puha mellek a mellkasához préselődtek, és Ő felhördült.

- Úristen... - suttogta, és szíve hevesen verdesni kezdett. Testén ostorként vágódott végig a vágy, és ágyéka égni kezdett. Ahogy a lány ficánkolt alatta, vénuszdombja hozzádörzsölődött sajgó merevedéséhez...

Anko megérezte, és rémülten nézett fel rá. A fekete szemekben tömény vágyat látott, és dühöt. Szólásra nyitotta száját, de ekkor a fiú ajkai lecsaptak rá, és nyelve vadul beléhatolt. Durva, vágytól fűtött csók volt ez, a helyzet alkotta hév lendületével. Anko dühösen harapott Kabuto ajkába, és ismét szabadulni próbált.

- Te kis szuka... - nyögött fel a fiú, és lenyalta a vért ajkáról, majd szenvedélyesen rávetődött a szép, puha mellekre. Nyalogatta, és harapdálta, és a vágy eszét vette...   

- Minden férfit megőrjítesz... Még engem is... - zihálta, és kiszabadította merev hímtagját a nadrágjából.

- Eressz el... - küzdött a lány, de amikor megérezte a fiú makkját a hüvelyénél, megdermedt. Az átélt borzalmak végigcikáztak elméjén. - ...ne...ne...kérlek...ne... - suttogta.

Kabuto megcsókolta, és ujjaival kezdte ingerelni a csiklóját, s ügyes mozdulatai nem voltak hatástalanok. Anko levegőért kapkodott, és remegve próbálta eltolni magától, de nagyon erős volt a fiú...

- Már nedves is vagy... - lihegte Kabuto, és benyálazta egyik ujját, majd finoman feldugta a hüvelybe.

- Áhh...- nyögött fel a lány. - ...hagyd abba... ne...

- Nem tagadhatod le, hogy élvezed... - csókolta meg a puha ajkakat, és gyöngyöző homlokkal figyelte az elhomályosult szemeket, amelyekben vágy és félelem kavargott.

Mikor már elég nedves volt beléhatolt, és felnyögve lökte előre a csípőjét, hogy minél mélyebbre jusson.

Anko behunyta szemeit. Megerőszakolják...

Megint.

Amikor végigfutott hasán a forróság, meglepett nyögéssel nézett fel.

- Lazíts... - suttogta Kabuto, és fél kézzel masszírozni kezdte a csiklóját. Anko teste cserbenhagyta az elméjét, és gátlástalanul élvezte az aktust... Könnyei csendben folytak, lábai önkéntelenül a fiú derekára fonódtak, és csípője felvette a lökések ütemét...

Kabuto gyönyöre határtalan volt, és egyre vadabbul hatolt belé minden mozdulatával... Figyelte Anko testének reakcióit, és látta, hogy hamarosan orgazmusa lesz. Beletemette arcát a puha nyakába, és a fülébe lihegte.

- Élvezz...élvezz...ahh...

A lány teste ívben megfeszült, csípője megemelkedett, és hangos nyögéssel szakadt fel benne az orgazmus, amely végighullámzott testén, hogy magával ragadja, örvénylő mélységébe rántsa Kabuto-t is...

 
 

Hosszú perceken át ziháltak, és görcsösen kapaszkodtak egymásba, végül Kabuto lassan lefordult róla, és felállt. Megigazította ruháit, majd felkapta a törékeny, karcsú szépséget, és gyengéden visszafektette az ágyba.

- Sajnálom Anko. - suttogta. Óvatosan felöltöztette, és átölelte. - Már régóta vonzódom hozzád... és most... tényleg sajnálom... - hajtotta le a fejét. - Elvesztettem a fejem.

Anko átölelte a nyakát, és remegve hozzásimult.

- Segíts kérlek... - suttogta. - ...kérlek... könyörgöm... nem akarok itt maradni.

- Anko... - sóhajtott fel a fiú, és behunyt szemekkel szívta magába a női test érzéki illatát. - Elvarázsolsz teljesen... - suttogta.

A lány lehúzta magához, és kétségbeesetten megcsókolta Őt. Nyelve érzékien hatolt a szájába, és Kabuto felnyögött.

- Kérlek... - lehelte Anko az ajkaira. - Segíts nekem... - simított végig a fiú arcán, és mellkasán.

Kabuto zihálva tépte ki magát a karjaiból. Lefogta a kezeit, és mélyen a szemébe nézett. „Elvarázsolt a női praktikáival...” - nézett a szép szemekbe. Ó, hogy vágyott rá, hogy a lány így nézze Őt...

- Rendben. - bólintott végül. Nincs értelme itt tartani, úgyis belehalna. És Orochimaru nem valószínű, hogy képes teherbe ejteni, hiszen a teste elhasználódott a sok igénybevételtől... És ha ez igaz, akkor megöli.

 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 

Anko óvatosan osont a folyosón Kabuto mögött, és lassan közeledtek a felszínhez. Már érezte a friss éjszakai levegőt, és hallotta a tücskök halk ciripelését.

- Itt vagyunk. - állt meg Kabuto a lépcső alján. - Innen már egyedül kell folytatnod sajnos.

Anko bólintott, és a fiú suttogva folytatta tovább.

- Konoha innen észak-keletre van, kb. fél napi járásra, ha nagyon sietsz. Azt ajánlom, minél gyorsabban érj oda, mert ha felfedezi a szökésed, utánad küldi a hang ötösét.

A lány elérzékenyülve ugrott Kabuto nyakába.

- Köszönöm... - lehelte a fülébe, és felnézett rá. „Ki gondolta volna, hogy pont Ő segít majd nekem?” - gondolta örömmel vegyes csodálkozással. Finoman megcsókolta, és érezte ahogy megremeg... - Nagyon hálás vagyok neked Kabuto.

- Anko... - suttogta forrón a fiú, és arcát belefúrta a puha nyakába, mélyen sóhajtva memorizálta a csodálatos illatot. - ...indulj.

A lány még egy csókot adott neki, és felszaladt a lépcsőn...

 
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 
 

- Állj! Ki van ott? - kiáltotta a kapuban őrt álló ninja.

- Anko Mitarashi vagyok. - lépett elő hajnali szürkületből egy fiatal nő. - A Hokage-val szeretnék beszélni... - mosolygott kedvesen.

 
 
 
 
VÉGE