Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A kék szín HIKARU ____________________________________ A sárga szín KAORU 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

„- Elhagyott mi? – hallottam magam mellett egy ismerős mély orgánumot, és meglepetten pillantottam a szemüveges árnyhercegre. Vajon honnan tudja hogy pont ezt gondoltam amikor Hikaru és Haruhi távolodó alakja után néztem? – Ez előbb utóbb várható volt nem gondolod? Hisz már kamaszok vagytok… - arcomon mélységes csalódás jelenik meg. Igaza van. Lehet hogy én mást érzek, főleg ami tilos, de nem hagyhatom figyelmen kívül bátyám hozzáállását a dolgokhoz. Ebből is látom, hogy kockázatos lenne beszélnem vele. Hisz láthatóan Haruhit szereti, vele lenne képes igazi kapcsolatot létesíteni.
- De… - válaszolok egyszerűen Olyan üresnek érzem most magam, hogy láttam ezt a kis idilli jelenetet… teljesen egyedül maradtam… Fáj…
- Nem vagy egyedül… - szól ismét Kyoya, én pedig kíváncsi meglepett szemekkel pislogok fel rá – aranyos vagy mikor így nézel – mosolyog rám, én pedig belepirulok mondatába. Nem tehetek róla, be
.lém ivódott ez a pillantás. Lesütöm szemeim – Ha más nem is, én itt leszek majd – furcsa ezeket a szavakat pont az ő szájából hallani. Hisz Kyoya érdekember. Miért lenne számára jó, ha velem barátkozna? Bár lehet pár dolgot én sem tudok a családi kapcsolatokról és az üzletről, nem mindig érdekel. De nagyon is jólesett ez a kijelentése, kedves tőle.
- Köszönöm… - néztem fel rá egy erőltetett mosollyal, ezzel is meghálálva kedves szavait. Jó tudni, hogy van még mellettem valaki…”

Unalmas ez az óra, nem tudom mit kezdjek magammal, csak elnyúlva hajtom fejem a padra, és meredten nézek előre a táblára kanyarodó betűket figyelve. Unalom… Az utolsó óra és olyan lassan telik, mintha minden perc egy óráig tartana. De legalább van időm gondolkodni, kitalálni, hogy vajon mit és hogyan tegyem. Az már nem kérdés, hogy az érzésem titok marad, és megpróbálom megváltoztatni. De vajon sikerülni fog? Lassan oldalra hajtom fejem, és Hikarut figyelem, aki könyökölve a padon tartja meg fejét, szeme a sorokat követi, majd letéved a köztünk ülő Haruhi felé, de hozzám már nem jut el. Kerülne engem?
A strandi kis kiruccanásunk óta éreztem valami furcsát. Hidegebb lett felém, közvetlenebb, de próbál mindent a régiben folytatni. Miért teszi?
Egy sejtésem van… Haruhi…

~*~

Kyoya… te álnok, számító, fekete rém. Egy pillanatra fordulok el, és máris el akarod „csábítani” a számomra legfontosabbat? De miért is aggódom ennyire? Magamnak köszönhetek mindent. Mert nem cselekedtem időben, mert féltem… Még most is félek, és hiába ez a nagy lökés, hiába a jel. Másként értelmezek mindent. Lehet ez most arra volt jó, hogy észrevegyem tényleg minden helytelen, csak a remény éltette bennem azt a vágyat, amit iránta érzek. Amúgy sem normális egy olyan emberbe beleszeretni, egy olyan után vágyni, aki a tökéletes másom, talán jobb is lesz ez így. A társadalom befogadó, de nem ennyire, bár ha a fan lányokat nézzük a Hostklubból, ez megfontolandó, imádják a szerepeinket. Mégis érzem, - azt hiszem – ők is tudják, hogy ez mind csak színjáték, színház az egész világ. És mi vagyunk az ördögei.
Unatkozom… még pár pillanat, és mehetünk dolgunkra, új dizájn vár minket a harmadik zeneteremben.
Én igyekszem és próbálkozom. Fáj mellette úgy maradom úgy érinthetem, hogy tudom az enyém nem lehet. De ha egyre távolságtartóbb lennék, az hirtelen feltűnne. Miért ilyen nehéz minden? Miért nem maradhatunk a saját kis világunkban mindenkitől eltárva, és titokban azt tegyük amit csak akarunk? Basszus Kaoru. Miért nem tudod azt érezni amit én?

~*~

Végre felcseng az óra végét jelző dallam, és mi könyveinket táskákba sorakoztatva állunk fel a padoktól. Hikaru hirtelen könyökkel bök oldalba én pedig meglepetten pislogok fel rá, ahogy lekacsint, majd szemével Haruhi felé int. Ez most azt jelenti, hogy kövessem, így megteszem, hosszú léptekkel érem be testvéremet.
- Haruhi! – mondjuk egyszerre, majd két oldalról karoljuk át vállánál a lányt, de az egyetlen érintés ami felforrósít a Hikaru karja, semmi más. Most figyelnem kell mit mond, mert így tudom csak én is folytatni gondolatmenetét. Szerencsére ez még megy.
- Nincs kedved ma ellógni a klubból? – kezdi is iker felem, majd kissé szorítva az ölelést folytatom.
- Unalmasnak ígérkezik az egész mint ez az óra.
- Mi bajotok volt az órával? Én figyeltem – vágja ki magát egyből hol egyikünkre, hol másikunkra pillantva – És mégis milyen más elfoglaltságra gondoltatok? – felcsillan szemünk a kérdésre.
- Elmehetnénk hozzád – mondjuk vigyorogva.
- Kizárt! – csattan a válasz, és kiszakítja magát karjainkból, tovább haladva. Ez nem jött be, bár nem is bánom. Tudom, kárörvendő vagyok ebben a pillanatban, de nem tehetek róla. Mi ugyan úgy maradtunk, és csak összekulcsolt karjainkkal tartjuk meg egymást, úgy pislogunk utána. Jöhet az újabb délután, újabb kín és szenvedés az ördögi színház pokoli színpadán, az édes testvéri szeretet szerepe.

~*~

- Hikaru – nyögi édesen, ölembe fektetve fejét, és arany szemeivel felpillantva rám édesen. Miért kell minden nap ezt átélnem, éreznem? Legszívesebben itt helyben teperném le aminek a vendégek jobban örülnének mint az egyszerű érintéseknek amivel csak ajzzák bennem a vágyat.
Anti Viagrát fogok szedni, ha ez így folytatódik. Amikor felemeli karját, s ujjaival lágyan érinti arcom, ezer boldog pillangónap kéne repdesnie bennem, hogy megkaphatom amit akarok, de helyette ostor csapását érzem, minden egyes pillanat felés egy vizes csapással. Fáj… minden fáj…
Még a vagyonunk sem kéne nekem, csak vele lehessek úgy, ahogy akarom. De semmi sem ilyen egyszerű.
A lányok mellettünk szerelmes szemekkel nézik a jelenetet, ahogy ismételten trópusi ruhát öltve élvezzük a benti klímát és köszöntjük a bekövetkező jó időt.
- Tessék Kaoru – fogok meg egy szőlőszemet, majd ajkaihoz érintem, és lassan csúsztatom be, figyelve minden mozzanatot. Miért kínzom saját magam ezzel? Nem vagyok normális.

~*~

Ahogy ujja ajkamhoz és fájón bizsereg meg, de állom minden simítását s szemrebbenés nélkül eszem meg a lédús szőlőszemet, nem törődve szám szélén kibuggyanó cseppel. Hirtelen felhúz ölébe, és pár pillanatig farkasszemet néz velem, majd egy egyszerű mozdulattal nyalintja le rólam a ragadós nedűt.
Bennem reked a levegő és kikerekedett szemekkel nézek rá, szívem a torkomban dobog már, s elképzelni sem tudom eszem hol járhat. Ha ez mind őszinte lenne felém, boldogsággal lenne szívem csordultig tele, de tudom hogy hiú ábrándot kergetek, ezért csak pillanatokig élvezem a pillanatot, majd emléknek nyugtázva süllyesztem a feledés homályába. Nem fogom sokáig bírni ezt a szerepet, de Hikaru miatt meg kell tennem. Bármire képes vagyok érte, még erre is… hogy eljátszásnak tettem azt, amit valójában érzek. Vajon feltűnt már valakinek, hogy talán azért játszom ilyen jól, mert őszinte vagyok? Talán a gyermek korunkban felépített elmélet tényleg valós. Minden ember rajtunk kívül egy idióta.
- Hikaru… ilyet tenni mindenki előtt… - pislogok felé zavartan pirulva, majd bezsebelhetjük a további amúgy is várható sikolyokat és sóhajokat. Csak egyszer… csak egyszer szeretném azt érezni, hogy őszintén érint engem, hogy talán kicsi esélye van annak, hogy úgy érez mint én.
De mindhiába a remény és várakozás, tudomásul kell végre vennem, hogy az élet és sors semmiképp sem akarja, hogy együtt legyünk úgy, ahogy azt én szeretném. Semmi sem ilyen egyszerű. Más megoldást kell találnom mint tűrni, és a felejtést is ki kell zárnom, mert képtelen vagyok rá. Ezek az érzések mélyen gyökereznek bennem, nem lehet ilyen egyszerűen, egyik gondolatról a másikra kiirtani. Ez nem ilyen egyszerű. Más megoldást kell találnom…

~*~

A klubtevékenység a legrosszabb egy napban, az éjszakákat nem is számítva, amikor minden reggel ölelkezve ébredünk az ágyban, s azt veszem észre, hogy jobban gabalyodok belé, mint azelőtt.
Ha nem kapok egy kis segítséget, soha nem fogom tudni eltemetni az érzéseimet. Egyetlen esélyem van, egyetlen személyt tudok aki segíthetne nekem, akiben megbízom, és elsőnek fogadtam be a saját világunkba. Haruhi… te vagy az én mentsváram.
Mikor végre átöltözünk kényelmesebb iskolai ruhánkba, és nem kell elködösíteni tekintetem Kaoru fehér bőrének láttán, kicsit megnyugodva lépek öcsém mellé. Valahogy most kellemesebb a környezet, hogy egy vendég sincs itt. Ha most el akarom kezdeni, és tenni akarok saját ügyem érdekében, el kell lépnek mellőle, és Haruhihoz hajolni egy kis kéréssel. De nem akarom, nincs szívem elszakadni mellőle. Soha nem voltunk távol egymástól tíz percnél tovább. Hogy bírnék ki most nélküle egy egész délutánt? Légy erős Hikaru… este majd elmagyarázol neki mindent… De mit is?
Majd kitalálok valamit.
Mély levegőt véve sóhajtok egy hatalmasat, majd egy pillanattal később már Kaorutól ellenkező irányba lépek egyet, amit még soha nem tetem meg.
Jó időpontot választottam, mert Tamaki nincs a közelben, szerintem kint várja Haruhit, hátha sokadik próbálkozására sikerül rávennie hogy hazavihesse, de semmi esélye. Legalább ezzel őt is felbosszanthatom majd, ez az ami cseppet megnyugtat. Szívem ketté hasad, ahogy érzem a hátamba fúródó pillantást, de ellen kell állnom neki, nem nézhetek hátra, mert visszafutnék karjaiba, és végtelenségig szorongatnám én is. Nem fordulhatok meg. Miért kínzom magam ezzel?
- Haruhi – meglepetten pislogva fordul felém a lány – Segítened kell. Beszélhetnék veled?
- Hikaru? Velem? – teste előtt keresztbe fonva karjait fogja a tálcát.
- Hadd hívjalak meg most délután valahova…

~*~

Szívem szakad meg, s könnyen gyűlnek szemembe, ahogy pusmogásukat látom az ajtóban állva. Olyan hirtelen történt az egész, hogy gondolkodni sem volt időm, csak azt éreztem, hogy a mellettem keringő levegő fagyossá rideggé válik, és csak egy fájó hűs szellőt hagyott maga után bátyám, amint kilépet a szférámból, hogy Haruhi felé menjem. Fejem annyira zúg a meglepezzségtől, hogy azt sem hallom mit beszélnek, nem értek semmit és elképzelni sem akarom, hogy vajon miről beszélhetnek, de ahogy látom hogy udvariasan kivezeti, arcát tele komolysággal, megszakad a szívem.
Ezt akartam nem? Hogy egyszerűbb legyen elviselnem a közelségét és érintését, hogy nem kelljen hamis érzelmek reményéből táplálkoznom. Akkor mégis miért könnyfátyolos a tekintetem, és már azt sem látom, mi van előttem? Megtörlöm szemem.
Egy üres ajtókeret, nyitott fával semmi más. Olyan üres mint az én lelkem most belül. Körülöttem sötétség és én vagyok az egyetlen színes pont a közepén gyér megvilágítással baljós arckifejezéssel, szomorú szemekkel. A világ, amit oly sok éven át csak Hikaruval éltem, elzárva ebben a sötét tudatban és fantáziában most üresebb mint valaha. Egyedül maradtam.
Tényleg ezt akartam? Tényleg erre vágytam, hogy Hikaru boldogan éljem, míg én egymagam senyvedek a számára hátrahagyott világunkban?
Újra könnyen szöknek szemembe, s hiába törlöm, az utánpótlás nem marad el. Sarkon fordulok, hogy a klubhelyiség egy kisebb zugába menekülhessek elrejteni bánatom, de útközben nekimegyek valakinek, nem is szólok, nem is figyelek rá, csak futok tovább, és bezárom magam az öltözőnek kijelölt kis szobába.
Hamarosan lábak kopogása töri át a csendet, és háttal ülök neki egy kanapén, hirtelen egy kezet érzek vállamon. Megtörlöm szemem és felnézek rá.
- Kyoya – mondom halkan, közben ő leül mellém elhagyhatatlan noteszával.
- Megint ezen rágódsz? – teszi ölébe a fekete táblácskát, és egy biccentéssel válaszolok neki, lesütve szemem és előre nézve kémlelem lábaimat. Még az ő szemébe sem vagyok képes nézni. Olyan csupasznak érzem magam Hikaru nélkül, a beszéd is nehezebben megy.
- Mondtam hogy ne aggódj nem? Én itt vagyok még neked – ujjai közé vesz állam, és maga felé fordítja, kikerekedett szemekkel figyelek rá, ahogy felém hajol, én dőlök hátra és már fekszem de még mindig közeledik.
Utolsó erőmmel egy pofonnal csapom észhez, majd lelököm magamról, én pedig felpattanok mint a nikkelbolha, újra könnyes szemekkel, szomorúbban mint valaha.
- Azt hittem a barátom vagy – köpöm szinte felé a szavakat, majd elviharzok, és hívatok magamnak egy kocsit, hogy hazavigyen… Egyedül már csak ott leszek biztonságban. Nem bírok tovább így élni…