Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A kék szín HIKARU ____________________________________ A sárga szín KAORU 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

Tűző nap, forró homok és sós levegő… Rég jártunk már az okinawai strandon… el is felejtettem milyen nyugodt. Főleg ha magánterületi rész, és senki nem zargat minket, csak azok vannak itt, akiknek engedjük…
- Várj meg Kaoru! – futok öcsém után, kinyújtva felé kezem.
- Lassú vagy Hikaru! – kacag fel, ahogy én is. Egy elpattant labda után futunk, ami végül fogócskába torkollik. A lányok imádják, miért ne adnánk meg nekik, amit szeretnek?
Ilyen a színház… ha élvezem, ha nem, játszani kell. A szerep mindenek felett. De kivételesen, most jól érzem magam. Tovább nevetve futok utána, loholás közben visszanéz rám, talpa alatt süpped az enyhén vizes homok, de hirtelen elveszti egyensúlyát.
- Kaoru! – kiáltok felé, de esését nem tudom megakadályozni, s én sem tudok időben megállni, így majdnem rá esek. Szerencsére reflexem elég gyors, és meg tudok támaszkodni mellette. Fájón kissé felszisszen, összeszorítja szemeit és én megijedek.
- Kaoru… Kaoru ugye nincs semmi bajod? – nézek rá aggódó szemekkel. Végre felnyitja szemhéjait, arany szemeiben megcsillan a nap fénye. Ne… a kísértés.. már megint.
- Hikaru… - ne.. ne ejtsd ki így a nevem… nem fogom kibírni – semmi bajom – mosolyog fel rám, de nem tudom rémült tekintetem palástolni… Félek. Félek, hogy olyan teszek, amit nem kéne.
Nem érti némaságom, karjaim enyhe remegését, belepirul a közelségbe. Egyre jobban kívánom azokat a remegő ajkakat. Vissza kell fognom magam, mert különben…
- ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍíí – a lányok hangos sikítása jéghideg zuhanyként hat rám, a távolból és közelből egyaránt figyelnek minket.
Köszönöm… megmentettetek… Újra felöltöm ártatlan aggódó báty arcom, s enyhén legörbülő ajkakkal hajolok Kaoru vállába.
- Úgy megijedtem… - súgom lágyan bőrébe, s újabb sikolyok hangja veszik el dobhártyám szüzességét. Tudni kell alakítani, ilyen a színház, és ez a siker záloga.
Bár jobban örülnék egy másik díjnak.
Lassan felsegítem, és egymás vállát átkarolva megyünk vissza a többiekhez.

~*~

Haruhi Haruhi… már megint lopod a „kuncsaftjainkat”. Olyan édes, és ártatlan… De ha tudnák, hogy ő lány… vajon mi lenne?
Késő délutánra, mikor már a nap lemenőben van, csak a Host club marad a parton, s nem unva a röplabdázást játszunk tovább. Én, Hikaru és Haruhi, urunk, Honey-senpai és Mori-senpai ellen. nem mondhatnám, hogy igazságos, persze csak akkor, ha a játékot figyeljük.
Tamaki-senpai bosszantása a fő cél.
Végre lány tagunk is fürdőruhában lehet, megszabadulva a fiús küllemtől. Jó látni, hogy az általunk ajánlott ruhát viseli. Biztos vagyok benne, hogy Hikaru oda és vissza van a látványtól is.

Talán… talán ideje lenne minden felé irányuló érzésem kitörölni. Amikor elestem a parton… majdnem Azt hittem, hogy megcsókol. De hogy juthatott ilyen balgaság egyáltalán az eszembe?
Attól hogy én így érzek, ő nem fog. Talán segítenem kéne majd neki, hogy összejöjjön vele.
Feltéve, ha „apuci” is beleegyezik.
- Hé! Ez nem igazság! – fújtat hercegünk, mikor két oldalról támaszkodunk Haruhi vállára, de csak egy ördögi mosollyal fordulunk felé, felcsillanó szemekkel.
- De jó, hogy egy csapatban vagyunk Haruhi – mondjuk egyszerre mély hangon, de legbelül a vigyorom csak egy szelíd mosoly. Hikaru érintése boldogabbá tesz, minthogy itt szórakozzak.
De el kell felejtenem… muszáj… mert ha nem akkor csak belülről mar szét az érzés.
Valahogy kitörlöm majd…

~*~

Két külön ágy a strand melletti apartmanban. Fogadok, hogy Kyoya-senpai ezt az egyet nem tudja. Mi mindig egymás mellett alszunk, egy ágyban. Elült a vihar, ami vacsora alatt tombolt felettünk, s mi csak bambán állunk az ajtótól nem messze, a szobában.
- Jó lesz ez így? – vonom fel egyik szemöldököm, de azonnal rájövök, ugyanarra gondolunk. „Nem”.
Tükörmosolyt villantok felé, amit viszonoz is, majd összetoljuk ágyainkat. Ilyen egyszerű az egész.
Remélem Kyoya nem direkt csinálta… mégis mit gondolt?
- Megyek zuhanyozni… - jelenti ki halkan, de én rádobom magam az ágyra.
- Hé… egész nap vízben voltunk – nézek rá apró vigyorral, de ő csak csalódottan ráz fejet, egy sóhajjal.
- De az sós víz volt… - majd amint befejezi rövid válaszát, előkap egy törülközőt és a vállára csapja.
- Jó-jó… - sóhajtok fáradtan – majd megyek utánad én is – legyintem meg kezem, szemem lehunyva.
Nem válaszol, csak vállat von, majd kimegy. Nem csak a látvány miatt. Hanem azért is, mert nem tudom, mit gondolnának a többiek. Természetesnek vennék, vagy furcsának. Mert az rendben hogy mindent együtt csinálunk, de egyeseknek már túlzás lenne.
Hallom, ahogy megnyitja a vizet, lehunyom szemem…
Látom lelki szemeim előtt, ahogy teljes ruházat nélkül, a zuhany alá lép, a fényben felcsillanó fénycseppek arcára hullnak, lecsöpögnek hajáról, végig hátán, minden izmot végigcirógatva haladnak egyre lejjebb.
Felszakad belőlem egy kéjes sóhaj.
Nem… ezt már nem bírom tovább idegekkel, képtelenség. Nem nyitom ki szemem, képzeletemmel látni akarok mindent. Ha már élőben nem lehet az enyém, legalább a gondolataimban érezzem jól magam. Végigsimítok felső testemen, ég megállapodok nadrágomnál… De szűk lett idebent.
Nem nyúlok alá, mert az már veszélyes lenne, bármikor kijöhet. Még ezt is abba kéne hagynom, de képtelen vagyok rá. Újabb és újabb sóhajt hagyja el ajkaim, már csak alig pár simítás hiányzik, hogy sutba dobjak mindent, a nadrágommal együtt, és átadjam magam az élvezetnek. Kaoru… Kaoru…
Hirtelen zár kattanása józanít ki, s azonnal abbahagyom eddigi tevékenységem, felülök az ágyon, egyenes gerinccel. Melegem van… szörnyen melegem van!
- Mehetsz Hikaru! – szól a számomra édes hang és azonnal felállok az ágyról, igyekszem magam takarni valahogy, majd berobogok mellette a fürdőbe, egy szó nélkül.

Azonnal levetem ruháim, és beállok a zuhany alá, kizárólag hideget engedve magamra. Alkarjaimmal megtámaszkodok a falon, remegek egész testemben.
Meg kell nyugodnom… meg kell nyugodnom… meg kell nyugodnom…
A francba…

~*~

Egy enyhén szúró érzésre ébredek. Még sötét van, ragad le a szemem, de az oldalam piszkáló érzés nem hagy nyugodni. Azt hiszem az ágy közepén vagyok, és az ilyen kellemetlen.
Kiverte az álmot a szememből… Gonosz… Ahogy tisztul a látásom, hogy Hikaru alig pár centire van tőlem. Óvatosan mozgok, még a levegőt is visszatartom, mert nem akarom felébreszteni. Olyan szép látvány, rég nem figyeltem meg. Általában én vagyok az, aki hamarabb elalszik. Olyan nyugodt és csendes, teljesen más, mint mikor napközben huncutkodunk a tömegben, mindenki előtt. A kreált külső, ami régen még az igazi volt. Olyan nagy a csábítás, olyan közel van hozzám, hogy azt hiszem, mindjárt hátat fordítok minden eddigi megerőltetésemnek, és kockáztatok.
Karjaival engem ölel. Pedig eddig mindig arra ébredtem, hogy én ölelem. Nem közvetlen közel van, de karjai finomam ölelnek körbe, ezt tisztán érzem.
A nyár előnye… a hiányos ruházat, a nap bármely szakában. Előny ez nekem egyáltalán? Nem tudom, de tetszik a látvány. Eddig pihenő karjaim óvatosan emelem meg, a takaró halkan susogva jelzi mozgásomat. Két tenyerem lágyan simítom mellkasára. Érzem, ahogy dobog a szíve, ahogy egyenletesen szuszogva veszi a levegőt. Milyen forró a teste… Akár az enyém.
Lefelé kezdem el cirógatni, kiélvezek minden pillanatot. Csak ne ébredjen fel!
Eljutok a boxerig, és itt hirtelen megtorpanok, megrándulnak az izmaim.
Nem! Ezt már végképp nem szabad! De a kísértés… nagyobb…
Elkerekednek szemeim, ahogy lejjebb érek… Ujjbegyeimmel érintem csupán, de számomra ez most olyan, mintha ezzel látnék.
Hikaru… miről álmodhatsz, hogy ennyire… ennyire…
Kíváncsian futtatom végig rajta ujjaim a ruhán keresztül, szívem a torkomban kalapál, nyelek egy nagyot. Megjelennek rajtam az izgalom első izzadtságcseppjei. Mereven figyelem arcát, hogy mikor ébred fel, de résnyire nyitott ajkaiból, csak sóhajok törnek fel. Felizgat a látványa, teljes mértékben.
Közelebb csúszom testéhez. Összeszorítja szemeit, hevesen lüktető szívvel állok meg egy kis időre, de mivel nem nyitja ki szemét, tovább folytatom a játékot. Viszonzom ölelését, egyik lában becsúsztatom övéi közé, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá.
„Pizsamánk” összeér.
Olyan szinten melegem van, hogy most egy jégkockákkal teli kád is pocsolyává válna a környezetemben egy perc alatt. Miért toltuk össze az ágyakat?
Vagy inkább… Hogy vetemedhettem ilyenre? Lassan kezdek fel-le mozogni, és nem bírom, egy halk nyögés tör fel belőlem, bátyám sóhajt egy nagyot.
- Kaoru… - teljesen lefagyok… Fatal Error System…
Abba kell hagynom most… MOST! Lassan elcsúszok tőle, hogy ne ébresszem fel, egészen az ágy széléig, észre sem veszem milyen kicsi, a egy nagy koppanással már a parkettára is kerülök.
Au… a fenekem… ez fájt…
- Kaoru! – hallom mély hangját. Mégis sikerült felébresztenem. Hallom, ahogy recseg az ágy, biztos felült, de én nem merek felállni. Mi lenne, ha meglátná a kis sátrat rajtam? Most is biztos teljesen vörös az arcom – Hol vagy? Kaoru? – keres kétségbeesetten, én pedig még mindig elnyúlva a földön emelem fel jobb kezem.
- Itt vagyok… - nyöszörgöm fájdalmasan. Nem esett jól ez az esés.
- Hála az égnek – jaj ne… közeledik. Azonnal oldalra fordulok, még szerencsém, hogy a takaró félig-meddig lelóg az ágyról, így ágyékom el tudom fedni előle, épp mielőtt nagy szemeivel lekukkantana rám az ágyról.
- Semmi bajom… mindjárt felkelek… csak fáradt vagyok… - hadarom a kifogást, s csukott szemmel legyintek felé, nyomatékosítsam mondanivalóm. Nyugodtan visszafeküdhet. Én még megvárom, amíg lelohad a vágyam…

~*~
Furcsa volt az éjjel… Az az álom… Olyan valóságos volt. Majdnem azt hittem, hogy igazi. Szép is lenne, ha Kaoru tényleg önmagától kényeztetne így. Remélem az éjjel nem mondtam semmit álmomban, és azt is csak remélni tudom, hogy nem valami ilyesmi miatt zuhant le az ágyról. Már majdnem teljesen elaludtam, mire újra felkecmergett mellém. Bárcsak nyíltan is szerethetnélek, és nem csak akkor érinthetnélek gyengéden, amikor a szerepünk megkívánja…
Összepakoltuk holminkat végre, s indulunk haza a kis kiruccanás után, hisz holnap megint iskola. Egyik vállamra csapom kistáskámat, és öcsémmel együtt lépdelünk le a hosszú lépcsőkön, miközben a szolgálók a nagyobb csomagokat cipelik a kocsiba. Lent meglátom Haruhit és nagyobbra veszem lépteim, mellé lépek, és könyökömmel megtámaszkodom a vállán.
- Felkészültél a holnapi angolra? – vigyorodom el, de csak ekkor veszem észre, hogy a várt társhangom nem szólalt meg. Tamaki-senpai azonnal megfordul hangomra, hogy miért vagyok megint kislánya közelében, de nincs időm ezzel foglalkozni. Hol van Kaoru?
Azonnal hátra fordulok, és megáll bennem az ütő is.
Kedvesen mosolyog a mellette állóra… Kyoya… Hisz az Kyoya…
Nem… nem,nem az nem lehet. Nem biztos csak túlképzelem a dolgot, biztos vagyok benne.
Ne mosolyogj rá. Rám mosolyogj. Enyém az a mosoly, csak az enyém.
Ökölbe szorulnak kezeim, de amint mellém érnek, kilazítom, nem mutathatom ki, mit érzek. Le kell nyugodnom. Nem birtokolhatom azt, ami nem is az enyém, nem lehetek ennyire önző. Vagy mégis?
Jobb lesz beletörődni… Sokkal jobb lesz… ha elfelejtek mindent… Végleg…