Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A kék szín HIKARU ____________________________________ A sárga szín KAORU 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

Lágy napsugár cirógatására ébredek, ami arcomat éri. Lágy, forró lehelet simogatja bőrömet, és elmosolyodom. Ez csak egyvalakié lehet. Kinyitom laposan szemeim, majd öcsém arcára fordítom tekintetemet. Egymást öleljük, Ő még mindig alszik. Mindig is jobb alvó volt, mint én. Lágyan arcára simítom kezem, s majd mintha ezzel kapaszkodnék, húzódzkodom még közelebb hozzá, hogy puszit hintsek homlokára… De nem teszem meg… Nem tehetem meg…
Lassan felkel lágy érintésemre, laposan pislogni kezd… Hevesebben kezd a szívem verni. Szinte minden reggel ilyen… már hozzászokhattam volna…
Bár ilyen lenne az egész napunk… de nem… Miért kellett elvállalnunk ezt a kisördög testvérszerető szerepet abban a pokoli klubban?
Nem hittem volna, hogy valaha ez történik… ha ilyen mélyen belemegyünk a játékba.
Hüvelykujjamal egyszer végigsimítok halványan kipirult arcán. Úgy megcsókolnám… ahogy résnyire nyitott ajkakkal ébredezik… Fáj a szám a gondolattól.
- Jó reggelt… - néz rám apró mosollyal, fáradt csillogással szemében.
Ha így mosolyogsz rám elfelejtek mindent, még azt is hogy hamarosan indulnunk kell a suliba… pedig minden vágyam hogy egész nap csak veled feküdjek itt…
- Neked is Kaoru… - válaszolom szinte áhítatos szemekkel, úgy nézek végig rajta, mintha soha nem látott arcot vagy csodát látnék, de már annyi éve ismerem, mégsem tudok betelni vele, pedig én is így nézek ki.
- Mi a baj Hikaru? – álmos nyögéssel kérdez tőlem, lassan pislog, elég korán van még. Közelsége… Tekintete… újra felgyülemlenek bennem a furcsa bizsergető érzések… Vajon meddig fogom bírni, hogy ne érezhessek többet belőle puszta testvéri érintésnél?
- Semmi-semmi… - válaszolok kissé zavartan, majd arcán felejtett kezem óvatosan leemelem. Karjai eltűnnek forró testemről, s csak hiányát érzem, azonnal kiráz a hideg. Soha… soha nem akarom, hogy egy kicsit is távol kerüljön tőlem. Talán belepusztulnék… Hisz születésünk óta csak egymásnak vagyunk… Senkim se maradna…
De miért is gondolok ilyen dolgokra? Értelmetlen…
Mégis olyan rossz… Hogy a nap minden pillanatában együtt vagyok vele, de amire vágyom, azt nem kaphatom meg. A világ legkínzóbb ketrecébe vagyok zárva. Bármikor szabadulhatnék, de akár bent, kint is a végzet vár rám… Ez lenne a „se veled se nélküled” effektus? Minden bizonnyal igen.
Felül az ágyon, derekára csúszik a takaró, s ezzel kissé rólam is lerántja a leplet.
- Elmegyek zuhanyozni… - jelenti ki, majd kicsúszik a puha anyag alól.
- Megyek én is… - szólok fáradtan, majd feltápászkodom, az ágy szélére ülök, s pár pillanatig az ajtó felé távolodó alakját nézem, ahogy egyszerű pizsamaboxerben lépked a puha szőnyegen, az ajtóban megáll még, és a kilincset fogva tekint rám.
- Na… jössz? – néz még vissza utánam, végignéz rajtam miközben felé haladok, s láthatatlanul viszonzom pillantásait. Bármennyire is egymás másai vagyunk, nem magamat látom benne… Amint beérem, egyszerre lépünk be a fürdőbe, de egyetlen ruhánkat, egymásnak háttal vesszük le. Nem lennék képes még így is végignézni rajta… Nem bírnám ki… De vajon ő miért fordul el?
Miért fordul el ő is tőlem? Talán csak utánoz? Vagy én utánzom őt? Már nem is tudom, hogy ez mind közös gondolat vagy különböző-e… De ikrek vagyunk… akik mindent együtt csinálnak.
Miért kellet bennem ilyen érzéseknek születnie? Miért nem maradtam normális, s csak alakítom a szerepet…? Nehéz… Minden nap szörnyen nehéz, és ez csak egyre rosszabb… Ha nem csak szerepből lenne a karjaimban… ha nem csak játék lenne az egész… teljesen más lenne a világ… Fenekestől fordulna fel, és a lángokkal teli földi pokolból hófehér tisztaság válna. De semmi nem ilyen egyszerű.
Az élet nem egyszerű…
Belépünk közös zuhanyfülkénkbe, és a plafonból azonnal elindul a langyos víz. Olyan mintha az esőben állnánk… egy langyos esőben…
Még mindig háttal áll nekem… nem is baj, mert érzem… tudom, hogy nem bírnék magammal, elvesztené agyam az irányítást, inkább maradok így… mozdulatlan…
Oly közel, s mégis oly távol… Csak egyetlen szál választ el tőle, és hogy megkönnyebbüljön a lelkem, de nem… Ez a szál talán acélból van, és nem akar elszakadni.
Talán minden sokkal jobb lenne, ha elfelejteném az érzéseimet, ha kitörölném fejemből a kusza gondolatokat. Miért nem megy?
Elveszem a tusfürdőt, és tenyerembe nyomok egy adagot, majd oldalra fordulok, és felé nyújtom.
- Tessék!
épp hogy csak felém fordul, fél rám nézni? Miért? Vagy csak azért teszi mert én is?
- Köszi… - válaszol bágyadtan, ujjunk összeér, de nem rezzenek meg. Természetesnek kell mutatnom ezt az érintést, mintha mindennapos lenne… mert az is… Már vagy „ezer éve” mindennapos. De régen nem járt ennyi fájdalommal.
Talán… talán egyszer meg kéne beszélnem vele…
De félek hogy elveszíteném az egyetlen személyt, aki végig velem volt.
Közös reggeli zuhanyunkat a szobalányok zavarják meg, egyszerre közlik, hogy ruháinkat meghozták.
- Köszönjük – válaszoljuk egyszerre öcsémmel, s a fürdéssel végezve lépünk ki, törülköző után kutatva. Végig futtatom rajta tekintetem, de bár ne tettem volna. A fénylő cseppek különleges látványképet képeznek számomra. Ha nem lenne ez a helyzet, örülnék neki.

~*~
 

A limuzinba ülve terveljük ki a mai csínyeinket, hisz a Host Clubban – mint minden délután – dolgoznunk kell, káprázni, csillogni a hölgyek előtt, s a feszültségünket oldva Tamaki-senpai sem maradhat ki játékaink alól.
- Már megint Haruhit használjuk? – kérdem felvont szemöldökkel, apró mosollyal ajkamon. Tudom, hogy tetszik neki, látom amikor néha rá néz, érzem hogy olyankor van valami a levegőben.
- Persze… tudod, hogy királyunkat vele lehet a jobban megfogni – válaszol kissé meglepett arccal. Tudom, ritkán kérdezek vissza, de már… már szinte fáj, hogy mindig őt használjuk. Kezdem ténylegesen azt hinni, hogy Haruhit egyre jobban kezdi megszeretni… és ennek a vége az lesz hogy lassacskán… elveszítem – és amúgy is kíváncsiak vagyunk Haruhi otthonára nem? – zökkent ki zavart gondolataimból. Vissza kell öltenem mindennapi formámat.
- De – válaszolom halkan kuncogva, és hátradőlök a széken, oldalra, felé fordítom fejem, ajkain ugyan olyan mosoly ül mint az enyémen, a kisördögök már iskolakezdés előtt kezdenek kibújni belőlünk, ami nem is nagy baj… Régi énünk soha nem fog kihalni.
- Testvérharc hadi művelet kezdődik! – mondjuk egyszerre hangosan, vigyorogva, tükörképszerűen összefogjuk ujjainkat, és közelről nevetünk egymás arcába…
Csók… csak ez hiányzik nekem… Ha most könnyedén megszűntetném ezt a távolságot vajon mit szólna? Kiborulna? Meglepődne?
Biztosan… De nem merem megkockáztatni. Számomra nagy a tét. Nem tehetem meg.
Sofőrünkre tekintettel léve, befejezzük hadi tanácsunkat, hátunkat szinte egyszerre csapjuk vissza a háttámlának, de felé lévő kezem, még középen marad. Ujjai között…
Csak ez az egy őszinte érintés már sokat jelent.
Még mindig fogja a kezem… Vagy csak én nem akarom elengedni?
Vajon ő el akarja ereszteni ujjaim?
Vajon én fogom az ő kezét?
Vagy ő fogja az enyémet?
Nem… egymás kezét fogjuk…

 
~*~

- Ez itt a „ Melyikünk Hikaru” játék! - hangzik fel egyszerre a vidám mondat, felkapjuk golfsapkánk, hajunk összeborzolódik, de nem törődök vele.
- Találd ki kicsoda Hikaru és kicsoda Kaoru… ha nem találod el, akkor meglátogatunk.
Talán már ennyi is elég lenne Tamaki-senpai bosszantásához, de nem nekünk… A játékaink sokkal bonyolultabbak ennél. Kaoru szerint el fogja találni… Talán ő az egyetlen, aki meg tud minket különböztetni. Vagy mégsem? Majd mindjárt kiderül.
- Te vagy Hikaru, te pedig Kaoru – mutat helyesen Haruhi, de nem rezzenhetünk, játszani kell. Vajon Kaoru honnan tudta, hogy ez lesz?
- Nem talált! – mondjuk egyszerre.
Átkaroljuk egymást mosolyogva.
- Nem… eltaláltam – mondja mosolyogva Haruhi, majd tovább áll. Csak meglepetten pislogunk utána. Sejthettem volna, hogy ez lesz, de mégsem hiszek szememnek…
Ha már eddig eljutottunk, el kell űznünk unalmunkat… Muszáj… muszáj játékba fojtanom a feszültségem, mert különben felrobbanok, így legalább elterelem minden gondolatom felőle.
S jön a csodás megállapítás, Haruhi által, Kaoru kuncogni kezd, édesen ujjait szája elé tartva, alig van szívem azokat a bántó szavakat a szemébe mondani.
Elkezdődött… a testvérharc kezdetét vette… vajon meddig fog tartani? Meddig leszek távol tőle?

~*~

Otthon már az ágy szélén ülünk, felé lévő keze az ágyon támaszkodik, de alatta van az én kezem is… Erősen szorítja. Felhevül egész karom érintésétől. Oldalra fordítom fejem, arcát nézem amibe a vöröses tincsek hullnak. Görcsösen fogja kezem, remeg a válla.
- Nyugodj meg… - szólok halkan, mosolyt erőltetve arcomra. Tudom kevés a szó, de nem szeretem így látni – Semmi bajom, csak egy kis karcolás – és tényleg az. Véletlen volt, hogy egy apró tárgy megvágta az arcom. Hamar eltűnik majd a seb.
Nem válaszol… De remegése legalább lenyugszik. Azt hittem örülni fog majd, hogy összejött a tervünk, hisz be tudtuk csapni Haruhit. Vagy lehet hogy ez a gond? Most az egyszer nem értem, hogy mi baj lehet a bátyámmal. Lassan felnéz végre rám, szemeiben aggodalmat fedezek fel. Ez egyszerre lep meg és nyugtat meg. Aggódik értem, ennyire félt és óv. Nyugtatóan mosolygok rá, és végre lassan az ő arcizmai is rendeződnek. Ennek örülök.
Felé lévő karomra jobban rátámaszkodom, kissé felé is dőlök, már azt hiszem épp elveszítettem az egyensúlyom, de nem… csak felé hajolok. Nem zavartatom magam, viszont szívem mindjárt kiugrik a helyéről… Hikaru…
- Jó estét! – lépnek be személyes iker szobalányaink, egymás mellett állva, én pedig azonnal visszanyerem egyensúlyom, egyszerre nézünk feléjük – Kész a vacsora! – jelentik ki kifejezéstelen arccal. Ezek még azon sem lepődnének meg, ha esetleg egy „akció” közben néznének be hozzánk… Komolyan…
- Köszönjük… - válaszolunk mi is egyszerre, szokásunkhoz híven, majd megvárjuk míg kimennek a szobánkból. Visszafordulok bátyámhoz. Kissé meglepetten pislog rám, értem hogy miért, és ez nagyon zavarba hoz. Kiveszem szorításából kezem, és zavart mosollyal felállok. Majdnem lebuktam, mi van velem? Jobb ha most azonnal leindulunk vacsorázni.

~*~
Már jócskán leszállt az éj, az ablakon keresztül látom a csillagokat. Sőt, talán ha kertünk lámpái nem világítanának, talán többe is láthatnék. Kénytelen vagyok a csillagokkal törődni, mert ha nem tenném, azonnal Kaorura terelődne minden figyelmem.
Végül nem bírom tovább, felé fordulok az ágyban. Rég óta alszik már, oldalt fekszik, egyenletesen szuszog, arca kisimult. Minden éjjel ezzel a látvánnyal kell elaludnom, de csak nem rég óta zavar. Olyan nagy ez az ágy, mégis a közelében vagyok. Mert ott akarok lenni.
Kissé közelebb csúszok hozzá, mert egyszerre izgat fel és nyugtat meg közelsége. Nem szeretem ha távol van tőlem, viszont zavar a tudtat, hogy testvéri szereteten kívül mást nem kaphatok tőle. Fáj…
Motyog valami álmában… alig értem. Olyan aranyos így, mosolygás nélkül nem bírom megállni.
Mocorog, egyik kezével a párnán tapogatózik, óvatosan puhatolózik, míg arcom meg nem találja és meleg tenyerét bőrömhöz nem simítja, majd ő húzódzkodik közelebb hozzám, és átölel… álmában.
Miért nem láttam ezt előre?
Mindig ezt csinálja. Vajon mire gondol, miről álmodhat mikor ezt teszi? Tudni szeretném.
Olyan kísértő közelben van hozzám, szemem is megremeg ahogy ennyire közel látom. Az éjjeli félhomályban sokkal szebb mint a nappali fény csillogásában. Én már csak tudom. Szerepünk alkalmával nem egyszer kerülök hozzá ilyen közel. Megbabonázva hajolok felé.
Vajon vacsora előtt megszédült talán? Vagy mondani akart valamit?
Nem tudom… most nem érdekel… Most csak egy valamit akarok… Birtokolni ajkait.
Már érzem számon cirógató forró leheletét, éget, perzsel, mintha figyelmeztetni akarna mennyire veszélyes is ez, mennyire tilos. Alig egy-két milliméterre állok meg szájától. Fáj a szám már a közelségtől, de nem teszem meg. Mi van ha felkel? Nem merem megkockáztatni.
inkább kissé feljebb emelve fejem, orrára adom a belőlem kikívánkozó puszit, és viszonzom altató ölelését. Kellemes… Legalább közel lehetek hozzá, és most ez a legfontosabb.
- Szép álmokat… Kaoru… - suttogom hajába hajolva, majd lassan én is lehunyom szemem, hogy az álom minél hamarabb találjon rám.