Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3.
 
 
 

Talán órákkal, vagy napokkal később ébredek...

 

Halk nyögéssel tápászkodom fel az ágyban, úgy pillantok körül. Jól sejtettem, ez nem az én szobám. Elég csak az ágyra pillantanom, már körül sem kell néznem alaposabban ahhoz, hogy tudjam, Asher szállásán vagyok. Egyedül.

 

Nyögvenyelősen, de sikerül kikászálódnom az ágyból, majd az ágyfüggönybe tekeredve kishíján megfojtani magam. Átverekedve magam a kezdeti akadályokon találomra kinézek magamnak egy ajtót. Benyitok. Nem nyert, ez egy dolgozószoba. Másik ajtó. Ehh, itt csak ruhásszekrények vannak.

A harmadik ajtó a befutó, végre megvan a fürdőszoba. Mivel meztelen vagyok, semmi dolgom, mint gyenge ujjaimmal csavarintani a zuhanyrózsákon, és végre lemoshatom magamról a vért, és Anita illatát. Az ardeur emlékétől megborzongok és megszédülök, de összekaparom magam. Hidegvizet zúdítok magamra, és felszisszenek ahogy végigmarja érzékeny bőrömet. Remegő kezemből kiesik a tusfürdő flakonja... Óvatosan lehajolva veszem fel, és kezdek végre fürdeni.

Percekkel később, halálosan elfáradva, kimerülten húzok magamra egy köntöst, amelyet az egyik fogason találtam. Kissé nagy nekem, épp a földet söpri az alja, teljesen fekete, és rajta sűrű aranyhímzés. Nem számít.

Kitámolygok a fürdőből, és ledermedek.

A szoba közepén egy fiú áll. Azonnal felismerem, a változatosság kedvéért most ruhában van, de ő az. Asher kajája.

 

Egy likantróp. Egyedül. Velem. Egy. Szobában.

 
Basszus!

Leteszi a gyümölcstálat az asztalra, és mosolyogva néz végig rajtam.

- A mesterem azt üzeni, pihenj és egyél. Nemsokára csatlakozik hozzád, addig én vigyázok rád.

Nos, ha Asher megbízik benne ennyire, akkor nem gond. Biccentek, és az ágy felé veszem kissé girbe-gurba irányvonalamat. Sötétedik a világ... ah fenébe...

 

Segítő kezek karolnak át, és tartanak függőleges helyzetben.

- Köszönöm... - suttogom. - Megtennéd, hogy elkísérsz a saját szobámba?

- Sajnálom, nem hagyhatod el a lakosztályt, csak mesteremmel együtt.

 

Visszakísér az ágyba, és mire párnát érne a fejem, már nem látok és nem hallok semmit.

***
 

Finom cirógatásra ébredek. Feltekintek, s gyönyörű arcot, kedves mosolyt és zafírkék szemeket kapok ajándékul.

- Szia álomszuszék... - búgja lágyan.
- Jó reggelt - mosolygok vissza rá, és behunyom egy pillanatra szemeimet amikor ujjaival hajamba túr gyengéden. Ha egy kívülálló látna most minket, ki tudja mire gondolna...

El is pirulok a gondolatra, és elfordítom fejemet.

- Nem vagy éhes, mon cygne?

- Egy kicsit...

- Idehozom neked és megetetlek, jó?

- Jaj erre semmi szükség! - Felpattannak a szemeim, és hirtelen felülök. Ezzel a lendülettel a párnán hagyom a vérnyomásom is.

Szárnyaszegett hattyúként hanyatlom vissza, és lüktető fejemre szorítom kezemet.

- Uhh... Anita nem sok energiát hagyott nekem... - nyögöm halkan.

- Hát nem. Mondhatni majdnem halálra szeretett... Úgyhogy, most ne nagyon ugrálj mignon.

- Rendben, de... szeretnék visszamenni a szobámba. Nem szeretném elfoglalni a szobád, és zavarni sem akarlak... semmiben.

Elpirulok a gondolatra, hogy miben is zavarom őt. A látvány, ahogy a szeretője vagy milye az ágyban kielégülten, gyönyörtől elmosódott arccal, meztelenül hevert... Hát beleégett a retinámba. Pedig nem lehetett rá ideje, hogy azt csinálják akkor, ezek szerint a harapásától...?

- Min töröd a szép fejedet, mon cygne? - ül vissza mellém egy tányér gyümölccsel.

- S...semmin.

Villára szúr egy gyümölcsdarabot és a szám elé tartja. Zavartan veszem ki a kezéből az evőeszközt.

- Köszönöm, megy egyedül is...

Eszegetni kezdek, és ő hasra fekszik, felkönyökölve, fejét tenyerére támasztva figyel közben.

- A többiek hogy vannak? - csevegek közben, és igyekszem nem tudomásul venni, mennyire szép, ahogy aranyszínű hajtincsei a krémszínű selyemágyneműre folynak szemet gyönyörködtetően.

Hallgatom beszámolóját, és csupa jó hírt hallok. Nah ezt már szeretem. Anita és Jean-Claude már teljesen jól vannak, Richard még lábadozik, de megmarad. Szuper.

- Na és az idegen vámpírok?

- Még nem jelentkeztek, valószínűleg ők is a sérültjeiket látják el, és erőt gyűjtenek az újabb támadásra.

Sóhajtva teszem le a villámat a tányérra.

- Ezek szerint még nincs vége...

- Sajnos nincs, úgyhogy igyekezz hamar felépülni, mert még szükség lehet rád.

Testem akaratom ellenére fellángol, ahogy felidézem az ardeur emlékét. Igen, sajnos ez ezzel jár. Pihegve hunyom be szemeimet. Ah de kellemetlen... hnn...

Még szerencse, hogy egy köntös és egy takaró is van rajtam, így nem látszik...

- Ez az ardeur hatása - közli velem a nyilvánvaló tényt a mézédes hang. - Ne aggódj, idővel majd enyhül.

Megrázom a fejem.
- Pár órára van szükségem, és megtisztul tőle a testem. Már csak energiára van szükségem - borzolok zavart mosollyal a hajamba.

- Oh... ez komoly?

- Ühüm. Az ardeur számomra ugyanolyan negatív energia, mint a többi. Legalábbis a testem úgy kezeli.

Hanyattfekszik, és felmosolyog rám. Arany legyezőként terül szét haja, finom illatát érzem...

 

Egyre komolyabb problémát jelent az alsófertályi ardeur mellékhatás... ajaj.

 

Kicsusszanok a takaró alól, és imbolyogva, de elindulok a fürdőszoba felé.
- Mindjárt jövök...

Paccs.

Utolsó pillanatban karol át és szorít magához, hogy ne harapjak a szőnyegbe.

- Hová készülsz, mon cygne?

- Ah fürdőszobába... szükségem van egy... zuhanyra - hajtom le a fejem zavartan. Szerencsére háttal vagyok neki, így nem látja azt...

- Ahh! - Megfogta! Megfogta az én...!!! - Mit csinálsz? Neh... ez annyira...kínos...!

Zavartan tolom el a kezét, szerencsére csak a köntösömön keresztül ért hozzám, de már ettől is majdnem... Jaj de kellemetlen...

- Most már értem mi a baj. Ne aggódj, segítek neked... - súgja, arcát nyakamba temeti. Megremegve próbálok elhúzódni tőle, csak éppen sikertelenül.

Gyenge vagyok, mint egy fióka.

Szemfogaival finoman végigkarcolja bőrömet, és megdermedek. Meg fog harapni!

Meg fog harapni! Jézusom!

- Mon cygne... - Lehelete nyakamat bizsergeti, és végtelennek tűnő másodpercek múlva felemeli a fejét. - Ne félj tőlem kérlek... Csak kikísérlek a fürdőszobába.

- Re...rendben...

 

Kitámolygok a segítségével a fürdőbe, és magamra hagy. Hidegzuhany... igen...

A hideg cseppek kínja segít kiűzni fejemből az erotikus képeket, nem csak az Anitával történt aktusról, de Asherről is. Nem értem... nem értem saját magam. Tutira becsavarodok itt, ha sokáig kell még itt maradnom. Már három, vagy több napja nem voltam a szabad ég alatt. Biztosan ez a bajom... igen.

 

Felfrissülve, fellelkesülve lépek ki a fürdőből, tiszta köntösben és vadiúj elhatározással.

- Milyen napszak van most? - kérdezem a fotelben üldögélő vámpírt.

- Hajnalodik. A többiek már elvonultak aludni - feleli türelmesen. Reggel? Oh de kár... egyedül nem mehetek ki, ő pedig most nem jöhet velem... Akkor sajnos várnom kell, pedig már sóvárgok a szabad ég után... hiányzik a szellő hűs érintése bőrömnek, és a végtelen tér...

 

- Értem - ülök le kényelmesen a kanapéra, lábaimat magam alá húzva. A kandallóban pattogó tűz felé fordulva figyelem a lángok bíbor táncát.

 
 

Amióta rájöttem, hogy mi hiányzik, egyre jobban sóvárgom utána...

 

- Szeretnél kimenni - szólal meg halkan. Összerezzenek, amikor észreveszem, hogy előttem térdel, és úgy figyeli arcomat. Kérdő tekintetem láttán újra megszólal. - Olyan a tekinteted, mint a kalitkába zárt madáré... vágysz az ajtón túli világra. A szabadságra. Igazam van, mon cygne?

Biccentek.

- Holnap, ha jobban leszel kikísérlek, jó? - Hosszú ujjaival megfogva egyik kezemet, tenyerembe simítja arcának ép felét. - És ha van kedved, át is változhatnál...

Elmosolyodom az átlátszó próbálkozáson.

- Ennyire szeretnél látni hattyú alakban?

Felpillant rám, gyönyörű szemeiben tükröződnek a kandalló lángjai és még valami.

- Mindennél jobban... - súgja, és fejét az ölembe hajtva hunyja be szemeit. - Biztosan gyönyörű vagy akkor...

Elpirulva hajtom le a fejem.

- Ne mondj ilyeneket kérlek - motyogom az orrom alatt. - Szörnyen zavarba hozol vele.

- Tudom, de nem baj, mert szeretem amikor elpirulsz.

- Gonosz vagy...

- Igen.
 

Csendben ülünk így. Én az aranyhajtincsein visszatükröződő lángok fényeinek játékát figyelem, ő pedig behunyt szemekkel pihenteti fejét ölemben.

 

Olyan meghitt ez a perc...

 

Az elmúlt napokban szoros barátság alakult ki közöttünk, amelyről azt hittem eddig, hogy vámpír és köztem soha nem alakulhat ki. Örülök... Boldog vagyok azt hiszem.

 

- Miért mosolyogsz mon cygne?

- Sok szörnyűség történt az elmúlt napokban ugye?

- Oui.

- Mégis történtek jó dolgok.
- Mint például? - emeli fel a fejét, térdemre támasztva állát, úgy néz fel rám mosolyogva. Szemeiben csillognak a kandalló lángjai.

- Találtam egy csodálatos barátot, aki többször is megmentett az életemet. Ha nem is lennék lekötelezetted, akkor is teljes szívemből ragaszkodnék hozzád... - mosolygok le rá kedvesen.

Visszahajtja fejét combomra, és felsóhajt.

- Mon ami... - mondja, ami azt jelenti franciául, hogy „barátom”.  

- Oui - válaszolom lágyan. - Mon ami.

 

Megfogja a kezem, és finoman megszorítja. Tekintetem a kandallóban táncoló lángok felé fordítom, és átjár a béke...

 
 
 
 
                              
                                                                  4.
 
 
 

Békés álom, melegség és a biztonságérzet.

 

Ismét az ő ágyában ébredek. Felülök, és tétován megvakargatom fejemet. Határozottan emlékszem, hogy a kanapén ültem... Bizonyára elnyomott az álom, és az ágyába fektetett.

Körülpillantok. Nincs itt. Mennyi lehet az idő?

 

Kikászálódom az ágyból, és örömmel tapasztalom, mennyivel jobban megy, mint legutóbb.

Már nem szédülök, sőt. Éhes is vagyok.

 

Az ágy mellett egy széken találok nekem kikészített ruhákat, és felöltözöm.

 

Nyílik az ajtó. Nagyot dobban a szívem, megperdülök és csalódottan veszem tudomásul, hogy ez csak Byron.

- Jean-Claude szeretne veled beszélni.

 
***
 

Belépek az ajtón, és csodálkozva pillantok körül. Nah itt még nem jártam. Ez egy nagyon szépen berendezett dolgozószoba.
Jean-Claude az íróasztal mögött ül. Mosolyogva hajtom meg fejem.

- Üdvözöllek Város Ura.

- Megtisztelsz Donovan. Kérjek, foglalj helyet nálam. Megkínálhatlak valamivel?

- Köszönöm nem. - Leülök vele szemben egy székre, és figyelmesen szegezem rá tekintetem. Komoly az arca, de most is gyönyörű.

Átesünk a kötelező frázisokon, a „hogy érzed magad”-on és hasonlókon, a hálás köszöneten, majd végül a lényegre tér.

- Szeretnék rákérdezni, miféle kapcsolat van Asher és közted.

Belém reked a levegő, és a gondolataim vadul kezdenek kavarogni. Miért érdekli? Mit akar ezzel?

- Barátok vagyunk.

- Bon... Szóval semmi komolyabb, ugye?

Talán féltékeny? Úgy tudom Asher és ő szeretők... bár ez csak pletyka, és én a pletykáknak nem szeretek hitelt adni.

- Miért kérdezed ezt tőlem? - szegezem neki nyíltan a kérdést. Szeretek nyílt kártyalapokkal játszani.

- Történt valami, és nem szeretném ha emiatt neked is bajod esne...

- Mi történt? - húzom össze gyanakodva szemöldököm. Most már végképp nem értem ezt az egészet.

- A betolakodó vámpírok vezetője, Viktoria foglyul ejtette Ashert, két másik vámpírommal együtt.  

 
...
 

Levegőt sem bírok venni... csak tátogok. Összeszorul a torkom...

 

- De hát... ez hogyan lehetséges? Hiszen Asher a helyettesed, és nagyon erős... és... és...

Idegesen harapok ajkamba. Jaj istenem...

 

- Anitáék már keresik. A likantrópok és a vámpírjaim is, mihelyt beesteledik útra kelnek, hogy megtalálják őket.

- Akkor én sem vesztegetem itt az időmet! Bocsáss meg.
Felpattanok a székről, és az ajtóhoz sietek.

- Donovan... - Hangja megállít, és a kilincsre fagy a kezem. Visszapillantok rá, már áll. Arca komor, tekintete sötét viharként örvénylik. - Ne szeress bele Asherbe.

 
Biccentek.
 

- Nem is állt szándékomban. Ő a barátom. Megmentette az életemet többször is. Most rajtam a sor, hogy segítsek.

 

Vele szemben pedig úgyis esélytelen lennék.

 
 

Kirobogok az irodából, az épületből.

 

Ez mind szép és jó, de mi a fenét tehetnék én?

 
***
 

Jobb ötlet híján bepattanok a kocsimba, és Anita házához hajtok. Mákomra meg is találom őt, épp csak hazaugrottak átöltözni és felfegyverkezni.

- Don? Te mit keresel itt? - Fogad engem csodálkozva, és a nappaliba vezet.

- Segíteni szeretnék.

- És hogyan, ha szabad kérdeznem? - hajol az arcomba Richard. Látszólag megint dühös valamiért, de ez most a legkevésbé sem érdekel.

- Azt még magam sem tudom, de majd igyekszem kreatív lenni.
Anita összepattintja fegyverszíjának csatját, felveszi zakóját, és rám pillant.
- Tudsz bánni a fegyverrel?

- Gyorsan tanulok.

 

Pár perccel később, már egy kocsi hátsó ülésén zötyögök, zsebemben egy kis 38-assal, amit Anitától kaptam.

 

Az úton röviden felvázolja nekem a tervet. Mit ne mondjak, egyszerű terv. Berúgni az ajtót, bemenni és szétlőni mindenkit.

 
Csodálkozom.
 

Ezzel a mentalitással és taktikai érzékkel még mindig életben van?!

 

Bárhogy is, mindent beleadok.

 

Tartozom ennyivel Ashernek.

 
 
***
 
 

Besötétedik, mire megtaláljuk St. Louis egyik külvárosi településén azt a címet, amelyet Anitának diktált le mobiltelefonon valaki.

Egy hatalmas, régi, kihalt épület. Törött, bedeszkázott ablakok, mindent benőtt a gaz, rengeteg szemét szétdobálva. Ijesztő.

Kiszállunk a kocsiból, torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy Anita előresiet. Mögé sorakozunk a többiekkel, ő pedig tökösen megdöngeti az ócska kaput ökleivel.

Semmi.

- Nem akarok beleszólni, de jobb lenne, ha előbb körülnéznénk, nem? - firtatja Micah halkan. Anita bólint, Nathaniel elindul az egyik irányba.

- Én a másik oldalát nézem meg - mondom halkan.

- Jó, de vigyázz magadra Don.

- Úgy lesz.
 

A hátsó kertig lopakodom a sötétben. Nem félek nem félek nem félek - mantrázom némán magamban, és izzadó kezemmel szorongatom az Anitától kapott 38-ast.

Nathaniel lép mellém.

- Semmi - mondja halkan.

- Szintúgy. Egy bejáratot sem találtam azon kívül. Az ablakok pedig bedeszkázva, de szükség esetén lefeszegethetjük az egyikről. Már ha érdemes...

- Igen... a jelek szerint, nincs itt senki. Menjünk vissza a többiekhez.

 

Elöl, csendben várnak minket. Nathaniel beszámol nekik. Úgy fest, nem ez lesz az a hely, amit keresünk.

- Nem érzem vámpír jelenlétét én sem - suttogja Anita. - De attól még vígan tivornyázhatnak odabent. A bedeszkázott ablakok is érdekesek. Mindet alaposan lefedték, önmagában már ez is gyanús. Bemegyünk.

Micah egy ütéssel betöri az egyik ablak deszkáit, és nesztelenül bemászunk. Megjegyzem: az előbb olyan hangazavart okozott a kapudöngetéssel, hogy a holtak is felébrednének, tehát számítanak ránk. Ezt a véleményemet Anitával is megosztom, és ő bólint.

- Maximum szarrá lőjük mindet.

Jahhhj istenkém. Tökös csaj, de nem igazán taktikus. Nem baj, bízom benne, elvégre ő sokkal tapasztaltabb ezen a téren, és biztosan tudja mit csinál. Vagy nem. Utóbbi esetben azt hiszem elérkezett az ima ideje.

 

Odabent por és kosz, régi törött bútorok és szeméthalmok, amelyek már olyan régóta állhatnak itt, hogy már a bomlás idején is túl vannak, így csak dohos, penészes szag fogad minket.

Beljebb hatolunk, és a folyosóra osonunk. Ott már meglepő tisztaság van, és szőnyeg borítja a padlót. Helyben vagyunk.

- Ha sejtésem nem csal - súgja Anita nekünk - az alagsorban lesznek. Keressetek egy pincelejárót vagy hasonlót. Minden bizonnyal jó elrejtve lesz.

 

Szétszóródunk, de azért nem veszítjük szem elől egymást.

 

- Megvan! - hallom, és felkapom a fejem. Nathaniel találta meg. Egy régi könyvszekrény mögött találjuk meg a falba vágott nyílást. Kényelmesen befér rajta egy ember, pont akkora.
- Gyerünk - súgja Anita. - Don, te maradj itt.

Megrázom a fejem.

- Szó sem lehet róla, én is le akarok menni veletek. Nem hátráltatlak titeket, ígérem.

- Don...

- Kérlek, Anita.

Sóhajtva biccent, majd elindul befelé.

Hosszan haladunk lefelé a vaksötétben. Az én likantrópiám nem párosul jó látási képességekkel, így óvatosan lépkedek lefelé. Hallom ahogy a többiek határozottabban trappolnak. Odalent már fáklyák égnek.

- Nem tetszik valami... - súgja Nathaniel. - Ha ez valóban a bázisuk, hol vannak az őrök?

- Lehet, hogy csapda...

 

- Üdvözöllek benneteket Viktoria Úrnőm szálláshelyén!

Rémülten perdülünk a hang irányába.

- Egy alakváltó! - suttogja dermedten Micah.

- Én is érzem az erejét - kontrázok rá. - Azt hiszem tigris vagy oroszlán...

A férfi előrébb lép, levéve kalapját elegánsan meghajol. Ugyanolyan XIV. Lajos korabeli cirádás ruhát visel, mint a vámpírok a legutóbbi összecsapásnál. Fején fehér, göndörített paróka, arca fakó a sok rákent púdertől, szája pirossal hangsúlyozva. Ha nem érezném a likantrópia bizsergető erejét, akár vámpírnak is nézhetném.

- Kövessetek, kérlek!

Anita bólint, így szót fogadva neki, megyünk utána. Van benne logika, hiszen ha nem támadnak ránk, akkor akár ki is dumálhatjuk a szorult helyzetből magunkat, sőt. Hű de optimista vagyok mostanában...!