Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1.


Amikor először küldtek egyedül küldetésre, a szívem a torkomban dobogott, és remegtek a térdeim. Kezdő kis chounin voltam… nem kaptam veszélyes feladatokat.

Később Hokage-sama megbízott az akadémiai oktatói poszttal, és én boldogan vállaltam el. Sokkal jobban feküdt nekem ez a nyugalmasabb munka, hiszen tisztában vagyok saját korlátaimmal. Nem vagyok semmiben sem tehetséges, csak az intelligenciám emel ki némileg az átlagból... De egy komoly csatában ez kevés...

Az oktatás... jó dolog. Szeretem csinálni...

- Iruka... - szakít ki gondolataimból a Hokage mély hangja. Udvariasan meghajolva lépek közelebb az íróasztalához, és érdeklődve figyelem, ahogy elgondolkozva szívja meg a pipáját.
- Felderítési feladatot szeretnék rád bízni... habár az ANBU-ink már dolgoznak az ügyön, de... - harapja el a mondat végét. Jól tudom mit nem akar kimondani. Nem bízik a sötét harcosokban. Nem is értem mi szükség erre a szervezetre, hiszen azon kívül, hogy nagy baj esetén segítenek a falunak, nem látjuk nagy hasznukat. Titkos társaság, soha nem derül ki, kikből áll, mert maszkot viselnek, és nagyon óvatosak... és veszélyesek. Gondolkodás nélkül megölik akár a falubelieket is, ha szükségét érzik... vagy a társaikat. Veszedelmesek... nagyon. A Hokage is tart tőlük, sőt... még Tűz-föld ura is.

- Uram... - sápadok el. Tudom, jól, hogy ez a küldetés nagyon veszélyes. Ha az ANBU kiszagolja, vagy összefutok velük, megölnek engem.
- ...elvállalom, de biztos én vagyok erre a megfelelő személy?
- Igen... - bólint. - ...rólad biztosan tudom, hogy nem fogsz elárulni.
Nyomós érv. Átveszem tőle a tekercset, és alaposan átolvasom.
Az ellenséges falvak ninjáinak őrhelyeit kell felderítenem, és megjelölnöm egy térképen. Bólintok, és némán meghajolva távozom, feltűnésmentesen.


***


Francba...francba...
Körülvettek...
Fű ninják... hárman vagy négyen lehetnek, nem tudom. Nem látom őket ebben a sötétben, csak az egyiküket, aki előttem hever holtan. A társai a fák között figyelnek, és támadásra készülnek. Semmi esélyem ellenük, így is több sebből vérezve, a fatörzsnek dőlve zihálok. Hasamon és bal combomon ronda vágott seb... Nem vészes, de kimerült a chakrám is...
Itt fogok meghalni...

Az idegen harcosok előlépnek a fák takarásából, és nyugodt léptekkel indulnak felém. Látják, hogy nincs okuk félelemre, teljesen legyengültem a sok sebtől és a kemény harctól...
Négyen vannak, jól sejtettem. Megpróbálok támadásba lendülni, de lábaim felmondják a szolgálatot, és a fa mentén lecsúszok a földre.

Ez lenne a vég? Remegő kezemmel letörlöm a szemembe folyt vért, és felemelem az utolsó kunai-késemet. Legalább elmondhatom magamról a túlvilágon, hogy utolsó leheletemig harcoltam.
Kihúzom a combomból a dobótűt, hogy alaposan megnézzem. A felszínén lévő zöldes folyadék mindent elárul. Mérgezett. Még ez is... Látásomon már érzem is a hatását, pár másodperc múlva már csak foltokat látok...

Küzdelem zajait hallom, majd néma csendet. Furcsa... Felnézek a nagy fehér fényes foltra, amelyről tudom, hogy a hold az, s lassan süllyedek az ernyedt öntudatlanságba, sebeim sem fájnak már...

- A hold… gyönyörű ma este nem igaz? - hallom a mély orgánumot, és felriadok. A hang felé próbálok nézni, de nem látok semmit sem. Léptek zaja, és a férfi már közvetlen közelről beszél hozzám... valószínűleg leguggolhatott elém. Rémülten rándulok össze...
- ...te nem látsz? - kérdezi a nyilvánvalót, hangja kifejezéstelen, érzelemmentes. - Ó, nem kell félned tőlem. Várj... - megfogja a kezem, és felemeli. Hideg fémet érintenek az ujjaim. Mi ez? Egy homlokvédő? Levél-szimbólum?
- Én is konohai vagyok. - mondja.
Közelebb hajolva a vállamra nehezül egyik keze. - Ahogy gondoltam... nincsenek komolyabb sérüléseid, egyszerűen csak kimerítetted a chakrádat... - a fülemen érzem forró leheletét, és orromat elárasztja a kesernyés illata.
- ...a méreg, amely bejutott a keringésedbe a legkomolyabb probléma jelenleg. - duruzsolja halkan. Furcsán beszél és viselkedik... Miféle levél-ninja ez?

Különös hangokat hallok, és gyanakodva nézek felé, de nem látok csak halvány foltokat...
- Ne nézz így... - kuncog halkan. - ...ellenszert fogok adni neked.
Meglepetten kerekednek el világtalan szemeim. Ilyen szerencsém lenne? Valóban megmenekültem?
- Nyújtsd ki a nyelved... - mondja halkan, elmélyült hangon. Szót fogadok, és azonnal megérzem a gyógyszer keserű ízét... és még valamit... nedves és meleg... mi lehet ez?
A látásom lassan tisztul, de már enélkül is rájöttem... a nyelvével adja a számba az ellenszert, és kihasználva az alkalmat, megcsókol... nyelve mélyen a számba hatol, és...


Fellángol bennem a gyilkos harag. Mi az, hogy én itt haldoklom, ő pedig kihasználja a helyzetemet? Ráadásul férfiak vagyunk! Egy jól irányzott ütés, amely váratlanul éri, és hátrazuhan. Röptében szaltót ugrik, és fellendül egy fa vastag ágára. Felháborodva pillantok fel rá időközben kitisztult látásommal. Ezüst, borzas hajtincseit a holdfény szinte fémesen csillogóvá festi, homlokpántján levélszimbólum... Egyik szemére ferdén ráhúzva hordja. Nagyon jóképű férfi, maszkja a nyakán lifeg.
- Hékás, óvatosabban... - mondja szemrehányóan, de gúnyosan mosolyog.
- Ez azért volt, mert furcsa dolgot csináltál... - válaszolok zavartan.
- Ez a leggyorsabb módja a gyógyszer beadásának. - vonja meg a vállát unott arccal, majd szélesen elvigyorodva néz le rám. - ...vagy esetleg... talán csak nem ez volt az első csókod?
Zavartan lesütöm a szemeimet, és halk nevetését hallva legszívesebben elsüllyednék...

Nem szabad gorombának lennem, elvégre az életemet köszönhetem neki. Sajgó fejemre szorítom a kezem.
- Nem tudom ki vagy, de bárhogy is... köszönöm neked, hogy megmentettél. - mondom lenyugodva.
- Szóra sem érdemes. - válaszolja, és könnyed ugrással leugrik elém, puhán, hangtalanul a talajra érkezve, mint egy macska... vagy fekete párduc. - Nem számít a te elismerésed vagy hálád.
Közelebb hajol, és kedvesen rám mosolyog. Már éppen viszonoznám, de...
- Egyszerűen csak gyilkolni támadt kedvem. - hallom mély hangját, és kiráz a hideg.
- Huh? - nyögöm döbbenten. Biztos rosszul hallottam…
- Ezenkívül nem azért vagyok itt, hogy megmentselek. Az ciki lenne... - folytatja zavartalanul. - Azért vagyok itt, mert meg kell ölnöm téged. Hiszen a Hokage kéme vagy nemde?

Rémülten csusszanok hátrébb, de a kunai-kés már a kezében csillog... felém lendül, és rémülten figyelem halálos útját...




Bamm...





Becsapódik a fejem mellett a fa törzsébe, én pedig lélegzetemet visszafojtva nézek fel a hidegen csillogó pengére...

Mosolyogva hajol közelebb, és a fülembe susog lágyan.
- Ez a helyzet... Most már érted mit akarok ezzel mondani?
- Te...te egy ANBU árnyékharcos vagy? - kérdezem remegve, enyhén sokkos állapotban.
- Így van! - mosolyog, mintha kvízjátékon lennénk, és megütöttem volna a főnyereményt. Kegyetlenül csillog a szeme, és arcán gonosz mosollyal figyeli remegő testemet... Felegyenesedik.
- Ezért nem érzékelted a chakrámat, és nem tudsz olvasni az arcomról... Gőzöd sincs kivel állsz szemben, amíg én nem akarom, hogy tudd. - mondja enyhe mosollyal az ajkain, de szemének jeges tekintete szinte vérfagyasztó. Látom az arcát... ha másért nem is, ezért biztosan megöl... Senki nem láthatja az arcukat. Vajon miért nincs rajta kerámia-maszk?

Összeszedem maradék bátorságomat, és megszólalok.
- Értem... mit fogsz most tenni velem? - kérdezem kissé akadozó nyelvvel.
- Meg akarsz halni? - duruzsolja.
Megremegek, és lesütöm a szemeimet. Pengeélen táncolok, úgy érzem... De dühös is vagyok.
Lehajol hozzám, és megérinti az arcomat.
- Minden rendben, ne fogd vissza magad. - gügyög hozzám, mint egy kisgyermekhez. - Ha nem mondod ki, később bánni fogod. - belecsippent az arcomba, és megrázogatja kicsit. Nem vagyok dedós...! Dühöm fellángol, és mérgesen nézek fel rá. Még ha ANBU árnyékharcos is, akkor sem bánhat így velem!

Mosolyogva figyeli a reakciómat. Behunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak... Miért mentett meg, ha úgyis meg kell ölnie? Neki csak kényelmesebb lett volna, ha végignézi ahogy kivégeznek a fű-ninják, vagy a méreg.
- Nem értem... - nézek fel rá, egyenesen a jegesen metsző szemébe. - ...ha meg fogsz ölni... akkor miért mentettél meg?
- Egyszerűen csak gyilkolni támadt kedvem. - válaszolja kifejezéstelen arccal.
Tessék? Ezért ölt meg négy embert? Na most teljesen kiakadtam... Miféle eltorzult lélek csinál ilyet? Kedve támad gyilkolni és gyilkol? Nincs kedve gyilkolni, akkor meg nem gyilkol?
- Dühös vagy? - kérdezi lágyan, és halványan mosolyogva figyeli az arcomon átfutó gondolataimat.
Feláll, és hanyagul int kezével.
- Nyíltan kimondva... nem érdekelt hogy életben maradsz e vagy meghalsz. Egyszerűen csak unaloműzésképpen elszórakoztattam magam. Ennyi. - mosolyog.

Ezt most komolyan mondja? Visszafojtott dühömtől remeg a testem. Legszívesebben megnyuvasztanám... Félek tőle nagyon, de... Ez azért nagyon durva. Felháborodásomat képtelen vagyok magamban tartani...
- Hogy tehetsz ilyet...? - szűröm a fogaim közül. - ...megölsz valakit vagy megmented... csak mert unatkozol...?
Lepillant rám kifejezéstelen arccal. Félelmetes egy férfi...
- Ó ez igazán félelmetes nemde? - mosolyodik el gúnyosan. Lehajol hozzám, megragadja az államat, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
Belevigyorog az arcomba.
- Eressz el... - sziszegem felháborodva, de ő közelebb hajol hozzám, mélyen a szemembe néz. Félek...
- Ha már régóta vagy ANBU, haszontalanná válnak az érzelmek. Dühösnek vagy boldognak lenni... nincs értelme... - susogja, és ellenkező kezeimet megragadva a fatörzshöz szorítja a csuklóimat. Még gyenge vagyok a méregtől... nem tudom megvédeni magam... Valószínűleg erőm teljében is képtelen lennék egy ANBU-val szemben bármit is tenni...

Dühös vagyok és félek is... nagyon közel hajolva figyeli az arcomat, és önkéntelenül is elpirulok...
Halkan felnevet.
- Jó érzés ilyen emberrel találkozni, aki ennyire nyíltan kimutatja az érzelmeit... - mondja szórakozottan, és még közelebb hajol hozzám. Szinte összeér az orrunk. Rémülten nyelek egyet...
- Játszunk egy játékot... - susogja halkan. - ...nem öllek meg, ha jól elszórakoztatsz...
Felhúzza a bal szemét takaró homlokpántot, és élénkpiros szem pillant rám alóla, furcsa formájú pupillával.
Rémülten felnyögök. Mi a fenére készül?
- Meg fogom változtatni az emlékeidet... Elfelejtesz mindent... engem és ami itt történt és történik majd. Enyhe sebeket szereztél, de teljesítetted a küldetést, és visszatérsz a faluba. - mondja mély hangon, és a szavai belevésődnek a tudatomba. Elmerülök a vörös szemben... mintha forognának a fekete pöttyök benne...

Már nem értem amit mond, teljesen lebénultam... nem tudok...gondolkozni... mintha egy álomban lennék...
- Ez az elmekontroll nem tökéletes... - sóhajtja. - ...ha te és én újra találkozunk, hogy mi fog történni...ki tudja... Izgalmas lesz. De ne aggódj... - simogatja meg ajkaival a számat. - ...a falu hatalmas. Minimális az esélye annak, hogy valaha is összefutunk. - nyelvével lágyan végigsimít az ajkaimon, és beleremegek az érzésbe. Lenyalogatja a szám sarkáról a vért.

- És most... szórakozzunk egy kicsit... - súgja a fülembe.












***

Teljesen kába vagyok... nem hallok semmit, csak tompán érzékelem a környezetemet...
Mintha néma filmet néznék, és időnként eltekerném...

Látom ahogy fölém hajol valaki...

A hold az arcomba világít...

Oldalra pillantok, és a ruháim mellettem hevernek a földön...

Meleg ajkak a számon...

Kezek simogatnak...

Forróság és bizsergés az ágyékomban...

Valahonnan a távolból hallom a saját nyögéseimet... majd egy férfiét...

Fájdalom nyilall az alsótestembe...

Ritmikusan mozog fölöttem egy ezüst-hajkoronás jóképű férfi, szemei behunyva, arcán tiszta élvezet...

Felkiáltok, ahogy szétömlik testemben a kéj, és a fölöttem lévő arc meglepett mosollyal figyel felemás szemeivel...

Valamit a fülembe súg...

- Az életed most már a kezemben van... - hallom a távolból mély hangját.

Sötétség...



***

***

***

- Szép munka volt Iruka. - dörmögi a Hokage, és a térképet nézegeti
- Köszönöm uram. - hajtom meg tisztelettel a fejemet.
- Jelentést ezúttal nem kell írnod, nehogy kitudódjon... Történt valami említésre méltó a küldetés során?
Elgondolkozva nézek rá. Van rajtam néhány seb, amelyeket harc közben szerez az ember, pedig nem találkoztam senkivel. Talán fáradt lehettem, elaludtam és leestem egy fáról? Nem emlékszem erre, de nem kizárt.
- Nem... senkivel sem találkoztam. - válaszolok halkan.
- Értem. - szívja meg elgondolkozva a pipáját. - És a sérüléseid? - néz végig a véres, megviselt ruháimon.
- Nem tudom uram... enyhe sebeket szereztem. Talán leestem egy fáról...