Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha kardoddal keresztüldöföd ellenfeled, és végighúzod alulról felfelé a gerinc mellett, nem hal meg azonnal. Végig a szemedbe néz, amíg béltekercsei kifordulnak hasából, majd hitetlenkedve pillant le. Elvágtad az érzőidegpályákat, így nem érzi, csak látja. Leírhatatlan élmény, amikor szemükben megjelenik az értetlenség, majd a sokkoló tény felfogását jelentő pánik, miközben végignézi ahogy belei kifolynak.

 
 
 

A többség megfogja általában a kardot tartó kezemet, hogy egy tétova, gyenge mozdulattal megpróbálja kihúzni magából, aztán ahogy a felszakadt hasi aortából vérük néhány másodperc alatt elfolyik, úgy ködösül el tekintetük, és az utolsó amit látnak haláluk hajnalán, egy kerámia maszk.

 
 
 
Az enyém.
 
 
*
 
 
 

Ridegen figyeltem rövid haláltusáját újabb áldozatomnak, és lassan felemeltem kardomat. Néztem ahogy a rubintpiros vércsíkok egészen a markolatig csorogtak. Az erős holdfényben tökéletesen láttam, és színe olyan élénk volt, amilyen csak a véré lehet.

 

A holdra tekintettem, és lélekben már teljesen máshol jártam, nem a véres, hullatömegek közepén álltam. Nem.

 
Egy zöld mezőn.
 

Hevertem a puha fűben, karjaim a fejem alatt, számban egy kis fehér virág. A szárát rágcsáltam. Egy mosolygó arc került a látóterembe. Iruka hajolt fölém, és egy édes, félénk csókot kaptam a számra.

 

Szemeimet behunyva, reszketeg sóhajjal hullajtottam ki kardomat a kezemből. Földet ért egy halk puffanással, és felriadtam. Egy dühös morranással vettem újra magamhoz, megtöröltem és hüvelyébe csúsztattam, majd körülnéztem.

 

Embereim még a csata túlélőit keresték.

 
- Befejeztük uram!

- Épp ideje volt már, lusta banda. Ezért büntetőgyakorlatokat kaptok holnap - morrantam. - Indulás!

 

Figyeltem az embereimet, ahogy a missing-ninják testeit összekaparták. Konohában majd felboncolják a tetemeket, hogy tanulmányozhassák a képességeik hátterét.

 

Éjszakai szellőként suhantunk be a kapukon, az őrök csak egy oldalpillantással vettek rólunk tudomást, ahogy ez már lenni szokott. Minket nem láthat senki, nem vehet rólunk tudomást senki, és ha mégis, hát akkor úgy kell tennie, mintha nem venne észre, különben egy szép reggelen arra ébred, hogy nem ébred fel többé.

 

Egy intéssel eresztettem szabaddá harcosaimat, jómagam pedig a szokásos utam felé vettem az irányt. Semmi pénzért nem hagytam volna ki. Ha több sebből véreztem volna, vagy végkimerültségtől menni sem tudtam volna, akkor sem. Nem térhettem úgy nyugovóra, hogy nem láttam őt... hogy nem láttam Irukát. Az én Irukámat...

 

Már aludt, amikor hálószobájának ablakát kívülről kinyitottam. Hátamat a keretnek támasztva teljesen elfojtva chakrámat, mozdulatlanul ültem a párkányon. A hold sápadt fényében figyeltem alvó testének körvonalait, hallgattam szuszogását, és magamba szívtam otthonának és testének semmivel sem összehasonlítható illatát. Testem zsibongott, vérem forrón száguldott ereimben, de nem mozdultam.

 

Már az is boldoggá tett, hogy egy hónap után ilyen közel merészkedtem hozzá.

 

Megmozdult, és egy halk sóhajjal megfordította fejét a párnán. Hosszú haja arcába hullott, ajkai résnyire nyíltak...

Megremegtem, és megroppant a téglapárkány elfehéredett ujjaim alatt.

 

Gondolataim száguldoztak a fejemben, és újabb meg újabb ostoba terveket ötöltem ki magamban, hogyan közeledjek ismét felé és tegyem meg nem történtté a dolgokat.

Ha a sharinganommal kitörölném az emlékeit... áh nem. Azt nem tudná feldolgozni, és megzavarodna az elméje. Tudtam, hisz csináltam már számtalanszor.

Nem, nem akartam kárt tenni benne. Soha... soha többé.

 

Egyszerűen magam mellé kényszerítem újra és kész - döntöttem végül a helyes megoldás mellett, elvetve az elrablást és fogva tartást is. Abba összeomlana szintén. Maradt hát a bevált módszer.

 
 
 

Kidugta lábát a takaró alól, és a látványtól elmosolyodtam kerámia maszkom alatt. Olyan kis szégyenlős volt mindig... ezúttal is pizsamában aludt. Mivel tudtam mennyire fázós, ezért nesztelenül mellé léptem és visszatakartam. Sóváran néztem végig rajta. Egyik keze a feje mellett nyugodott párnáján, hosszú ujjaival fogta álmában a puha szövetet. Számtalanszor aludtunk úgy, hogy ez a kéz ugyanígy pihent mellkasomon.

 
 
 
Iruka...
 
 
 
 

Sóváran nyújtottam ki felé kezemet, hogy megérintsem, de ekkor eszembe jutott, mennyire véres vagyok. Nem érinthetem meg őt így. Nem... nem piszkolhatom be. Már épp elég mocskot zúdítottam rá saját magamból.

Lassan visszahúztam a kezem, és pecséteket formálva, halk pukkanással teleportáltam magam a házamba.

 
 
 
 

Zihálva rogytam térdre hálószobám szőnyegén.

 
 
 
 

Kétségbeesett ordításomtól megremegtek a falak...

 
 
 
***
 
 

Türelmesen vártam egész délután. Végre megérkezett, és ahogy belépett a házába, remegő kezemet ökölbe szorítva fogtam vissza magam. Még nem, még nem. Nyugalom.

 

Hagytam egy kis időt magamnak, hogy dübörgő szívem, és sóváran izzó testem lecsillapodjon, majd nesztelenül és észrevétlenül suhantam be az otthonába. ANBU egyenruhám még mindig rajtam volt. Éjszaka küldetésre kell mennem, de addig hátra volt néhány óra. Talán a kibékülésre elegendő lesz.

 

Az ajtóból figyeltem ahogy a földre ejtett egy tányért. Épp mosogatás közben zavartam meg. Remegve állt ott, ledermedve, mozdulatlanul. Elhúztam a számat maszkom alatt, és az ajtófélfának támaszkodtam, idegesen karba tett kezekkel. Lefogtam magam.

Lassan, nagyon lassan fordult felém. Mézbarna szemeiben félelem csillogott, már nyoma sem volt annak az örömnek és pirulós mosolynak, amivel régen fogadott.

 

- Szia - törtem meg a csendet, viszonylag normális hangon, pedig kiszáradt a szám.

- Szia... - válaszolta nagyon halkan, ujjai elfehéredtek a konyhapulton. Utáltam, hogy ennyire félt tőlem.

- Nem tűnsz meglepettnek.
 

Csak megrázta a fejét. Okos fiú volt mindig is. Tisztában volt most is azzal, hogy úgyis jelentkezem, pláne hogy egyik emberem is értesítette. Furcsa mód, nem bántottam Ebisut, pedig mindenki mást megöltem volna amiért beleavatkozott a magánéletembe.

 
Elmosolyodtam a maszk alatt.

- Ó igen, tudod hogy tudom. Ha rólad van szó, nincs semmi amit ne tudnék... - búgtam lágyan, és elindultam felé, közben ANBU vértezetemet kezdtem levenni. Először az alkarvédők és a kesztyűk. A konyhaasztalra hajítottam őket, és karnyújtásnyira tőle megálltam. Képtelen voltam elszakítani a szememet róla... Szívtam magamba látványát, illatát... Maszkomat egy hanyag mozdulattal a fejem tetejére tolva mosolyogtam le rá, és kardomért nyúltam. Összerezzent. Picsába.

 

- Csak leveszem - nyugtattam meg. - Tudod miért vagyok itt ugye?

 

Biccent. Elégedett mosollyal mérem végig. Idegeim pattanásig feszültek már. Alig vártam, hogy a karjaimba szoríthassam, de nem mertem letámadni.

 

- Hogyne tudnád... Akkor miért nem jössz ide és teszed a dolgodat?

 

Mohón figyeltem őt, és szívem hatalmasat dobbant amikor felém lépett végre, majd hozzám simult. Rávetettem magam puha szájára, zakatoló szívvel csókoltam meg, mélyen magamba szívva illatát, ízét, még édes nyálát is. Ahhww... őrület! Zsibongott egész testem, ágyékom pedig szabályosan belesajdult az őrült kívánalomba.

Meg akartam baszni. Nagyon.

 

Hozzá dörgölőztem, magamhoz szorítottam, nyelvemet mélyen a szájába dugtam és élveztem a pillanatot, amelyre már harminc napja és tizenegy órája vártam. Halkan a számba nyögött. Ahh anyám... Morogva markoltam seggébe, és felemeltem a fejem.

- Hiányoztam? - néztem a szemeibe mélyen, de nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Kurva életbe.
Megragadtam állát, és szemkontaktusra kényszerítettem. Tekintete hideg volt, csak félelmet sugárzott felém. Dühömben összeszorult a gyomrom is, és legszívesebben megütöttem volna. Mégsem tettem. Lenyeltem haragomat, és imádattal simogattam végig arcának minden vonását. Istenem, olyan gyönyörű volt! Álmaimban testének minden részlete kísértett, de mosolygó arca volt az, amely után a legjobban sóvárogtam. Kibontottam hosszú, selymes haját, mert ilyenkor volt a legszebb.

Mézbarna szemeit lesütve hagyta magát nekem.

- Nézz rám - súgtam, és szót fogadott.

 
Semmi. Semmi!
 
Üresek a szemei.
 
Üresek!
 

Remegtem az indulattól, pláne ahogy hátralépett, hogy eltávolodjon tőlem, de derekánál fogva rántottam vissza.

- Nézz rám - mordultam rá. - Nézz rám úgy... ahogy régen!

- Nem tudok többé már úgy nézni rád - lehelte, szemei szomorúan néztek rám. - Akkor éjjel megölted a szerelmet amit éreztem irántad... Méltatlan voltál rá.

 
Lefagytam.
 

Eltartott egy ideig, amíg tudatosult bennem, de mégsem a valós értelme számított, hanem az a szó, amit mindig hallani akartam a szájából. Szerelem... ezt mondta. Istenem! Hát szeretett engem!

 

Olyan forró öröm áradt szét bennem, amilyet még soha nem éreztem.

 

Soha... soha nem voltam még ennyire boldog!

 

Iruka... Iruka... édes Irukám... hát szeretsz... mégis szeretsz engem... pedig nem érdemlem meg azt sem hogy rám nézz... Én is.. én is imádlak... minden porcikádat, sejtedet... a földet is, amire lépsz... Iruka...  

 

Mire feleszméltem, már a hálószobájában, az ágyon voltunk, rajta feküdtem, és szüntelenül a nevét zihálva cibáltam le róla és magamról a ruhákat. Készségesen ölelt és csókolt, mohón és szenvedélyesen ahogy én őt...

Iruka... édesem, kincsem, egyetlenem...

 

Felordítottam a gyönyörűségtől, ahogy forró és szűk testében elmerülhettem végre újból. Ó igen... nincs semmi, ami megközelíthette volna ezt a csodát...

 

Csókoltuk, marcangoltuk egymást, kíméletlenül és észvesztően... Ahh!  Csak arra voltam képes, hogy a nevét nyögjem, sóhajtsam, hörögjem és ordítsam! Annyira... annyira imádtam őt abban a pillanatban!

 

- Mindegy hány szajhát, nőt és férfit dugtam meg... - hörögtem önkívületben, miközben puha nyakának finom bőrét harapdáltam. - ...csak te jártál a fejemben. Téged láttalak, hallottalak és éreztelek... könnyes, szépséges arcod, fahéjszínű bőröd, finom illatod és ízed... sikolyaid...

Szólalj meg... válaszolj... - rimánkodtam némán, de nem tette.

 

Kihúzódtam belőle, és hasra fordítottam, hogy ne lássa feldúlt arcomat.

 

Újra elmerültem benne mélyen, és erőteljes döfésekkel csaltam ki belőle gyönyörteli nyögéseket.

 

- Nem bírom tovább... - ziháltam a fülébe. - ...nélküled... Álmaimban újra és újra megdugtalak... és minden reggel arra ébredtem, hogy beleőrülök, ha nem vagy az enyém...

- Kakashi-sensei... - nyögte édes hangján, de nem tudta félbeszakítani vallomásaim áradatát. Muszáj volt tudnia, mennyire fontos nekem! Muszáj!

- Csak te jártál a fejemben folyton... mindig csak érted harcoltam, hozzád sietem és csak veled akartam lenni... és ez most sincs másképp...

- Kérlek... ne mondd ezt... - suttogta, és oldalról láttam arcán a könnyeit.

 
Neeem!
 
Hát nem érted?
 
Nem érzed....?
 
Érezd! Könyörgöm érezd!
 

Kétségbeesett, sós könnyek marták végig arcomat, hogy aztán karamella színű bőrére cseppenjenek.
- Iruka... - suttogtam elkeseredve. - ...hát nem érted?

 

- De igen... Ne folytasd kérlek... már vége.

 
 

Szavai mint éles tőr, úgy szúrták keresztül mellkasomat. Még levegőt sem voltam képes venni néhány másodpercig, majd hirtelen pokoli harag ködösíti el az agyam.
- Nem, nem lesz vége! - tört fel belőlem a vad indulat, fékezhetetlenül. - Sosincs vége...!

 

Felsikoltott, ahogy chakrám kitört a testemből, kiszabadulva a blokk alól. Nem érdekelt, csak a fájdalom és a testemben zsibongó pusztító őrült vágy... csak az számított. Elkeseredetten, könnyezve basztam meg őt.

 

Az orgazmus pillanatában ahogy felkiáltottunk, rárogytam, és gyengéden csókoltam le arcáról a sós cseppeket. Ne... ne sírj...

Mellé fekve húztam magamhoz, szorosan átölelve őt.

 

Hallgattam ahogy pihegett karjaimban, és édesen zsongó, zsibongó testem ernyedtségét élveztem. Nem volt semmi sem jobb annál, amikor Irukával együtt az orgazmus után összebújtunk.

Állát megfogva néztem mézbarna, gyönyörű szemeibe.

 

Vajon... fog még valaha úgy nézni rám? Vajon képes leszek újra elnyerni a szívét? Vagy örökké csak egyoldalú lesz ez a szerelem? - kavarogtak a fejemben gondolataim. Elkeseredve ejtettem vissza fejemet a párnára, és felsóhajtottam.

 
Ha visszapörgethetném az időt... ó ha megtehetném...
 

- Amikor a szemedbe néztem... - suttogtam, de nem bírtam közben ránézni. Az üres tekintetét képtelen voltam elviselni. - ...és felfogtam mit tettem veled... belehaltam majdnem a gondolatba, hogy többé nem fogsz már úgy nézni rám. Olyan gyengéden és kedvesen... ami mindennél többet jelentett nekem.

 

Elhúzódott tőlem, és felült, összekuporodva az ágyon. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt abban a pillanatban... olyan kis szánalmasnak, esendőnek. Összeszorult a torkom, mert ezt én tettem vele.

 
Tönkre tettem őt.
 

- Szavaiddal nem tudok mit kezdeni... - mondta édesen lágy, halk hangján, amit úgy szerettem benne. Mindenkivel kedves volt, és soha nem kiabált vagy beszélt csúnyán. Gondolataimból kemény szavai rángattak vissza a valóságba. - ...pedig néhány hónappal ezelőtt a világot jelentették volna számomra...

Mögé ülve öleltem magamhoz.

- Iruka... még nem késő - leheltem összeszorult torokkal, de felzokogott.

 
- De igen... - forgatta meg bennem a kést. - Mégis hogy képzelted...? Azok után amit tettél velem... megölted a szerelmemet...abban a pillanatban, amikor a szemembe nézve vetted elő a kést...

 

Nyögve szorítottam közelebb magamhoz sírástól rázkódó testét. Könyörgöm ne...  


- Iruka... ne csináld...

- ...hogy tehetted azt velem...? ...soha...soha többé nem foglak szeretni... soha...

 

Soha... soha... azt mondta, hogy soha többé nem fog szeretni... soha többé... soha...

 

Durván löktem hanyatt az ágyon, és dühtől őrjöngve markoltam bele feje mellett az ágyneműbe. Egész testemben remegtem... bántani akartam őt. Nagyon.

 

Mert... nem szeretett engem... pedig én meghaltam volna érte.

 

Ha nem képes többé szeretni, és úgy nézni rám, akkor máshogy fog. Inkább gyűlöljön, és ez tükröződjön a szemeiben, mint a semmi! - határoztam el magamban. - Képes vagyok kihozni ezt belőle, elvégre fél Konoha utál, beleértve az összes harcosomat is.  

 

- Ha nem vagy képes többé szeretni, akkor gyűlölni fogsz... - mondtam neki halkan, fenyegetően. Ó igen, a félelem már ott is csillogott álomszép szemeiben.

- ...mert még ez is több mint a semmi. A gyűlölet és a vágy lesz a mi kettőnk köteléke. A kötelék, amelyre szükségünk van.

 
 
 
És amely egyszer majd a vesztünket okozza.
 
 
 
 
***
 
 

Tétova ellenkezését figyelmen kívül hagyva formáltam pecséteket kezeimmel. Tiltott jutsu, de nem számított. Nekem nem. Felhelyeztem a kezünkre, és ezzel egy életre összeláncoltam magunkat.

Egyébként sem tudtam volna elviselni ha elveszítem.

 

Így ha baja esik egyikünknek, azonnal együtt halunk meg, és jutunk a túlvilágra, hogy ott is magamhoz láncoljam őt... a szerelmemet.

 

- Mit műveltél...? - hadakozott ellenem, de letepertem.

- Ne foglalkozz vele... - súgtam a szájába. - Talán majd egyszer megtudod. Remélem soha...

Még egy utolsó sóvár csók... és vonakodva másztam le róla, hogy felöltözzem és elinduljak. A konyhában hátamra csatoltam kardomat, majd visszamentem hozzá.


Lélegzetelállító látvány volt, ahogy a gyűrött ágyban, szex után hevert. Fahéjszínű bőrén ragyogtak az izzadtságcseppek, a naplementének köszönhetően, az ablakon beszűrődtek a vörös napsugarak, és mézbarna szemei úgy ragyogtak, mint két csiszolt borostyán.

 
Gyönyörű volt...
 

Mellé léptem, és hajánál fogva rántottam fel magamhoz egy perzselő, mohó csókra. Kurvára nem akartam elmenni. Vele akartam maradni...

- Majd jelentkezem...
 
Eltéptem tőle magam, és eltűntem.
 

Imádatom, szerelmem feneketlen mélységétől függetlenül, képtelen voltam lemondani róla.

 

Soha, soha nem adom fel... - határoztam el magamban. - Ő az enyém. Csak az enyém... és ha nem kapom meg a szerelmét, akkor enyém lesz a gyűlölete... a legtisztább és legvalóságosabb, legerősebb érzelem a világon. Még a szerelemnél is hevesebb.

 
 
 
Iruka... szerelmem... inkább gyűlölj...
 
 
 
...mert a közönyödbe belehalnék.