Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Elég gyakran jártunk ki a tengerpartra éjszaka sétálni, élveztük, ahogy mezítelen talpunk alatt ropog a langyos homok, lábujjaink közé is beférkőzik, és óvatosan melenget egyben karcol és masszíroz. Leültünk egy pontnál. Hallgattuk a tenger mély morajlását, és ahogy a kicsapó, szelíd fehér habok lágyan cirógatják lábunkat. Szerettem, ahogy a szél felkapja szőkés-vöröses hajamat, és a zabolátlan tincsek csiklandozzák arcomat. Lehunytam a szemem, és úgy szívtam magamba az enyhén sós, mégis hűs levegőt. Nyugodtság költözött lelkembe, ha itt ülhettem, de sokkal jobb volt, ha társaságom is volt annak személyében, akit a legjobban szerettem. Sokkal jobban éreztem magam, ha tapinthattam kezének melegét, ha érezhettem testének közelségét. Térdeimet felhúzva átkaroltam lábaimat, és fejemet rájuk hajtva élveztem tovább a szellő cirógatását. Senki sem volt, aki zavarhatott volna; senki sem volt, aki elhívhatott volna minket ebből a nyugodt környezetből. Chiyo-baa-sama és nagyapám Ebijou-jii-sama elvonultak a közeli hegyekbe remetékként, itt hagyva minket. Sosem tudtuk meg miért, nem kaptunk magyarázatot. Mi tovább folytattuk ninja utunkat. Megfogadtuk, hogy mindig segíteni fogjuk egymást az életben; együtt tanulunk és edzünk majd, hogy egyszer... Mi lehessünk a legjobbak.
Keményen dolgoztunk ezért az álomért, amelyről tudtuk, hogy agyümölcse később fog megérni, mert az igazi siker nem a látszatban rejlett, hanem a tudatban és a saját magunk hitében.
Tanulmányainkat nemcsak tanáraink ismerték el, hanem maga a Kazekage is, ami nagy megtiszteltetés volt abban a korban. Sasori volt az, aki engem átsegített tanulás nehézségein.
Alig múltunk tizennégy évesek, az egyik legszebb kor, ami valaha megéltünk.
Sasori általában csak némán ült mellettem, hol a tengert nézte merengve a semmibe, mint én, hol a csillagos eget kémlelte, amit mind a ketten szerettünk; hisz elmerülhettünk gondolatainkban és érzéseinkben, akár a habos tengervízben, de volt, hogy rám tekintett, meleg szemeiben gyengéd lágysággal. Akkoriban annyi, de annyi érzelmet sugárzott felém az a szempár, de egy szót sem szólt, nem törte meg a nyugodt mélázó csendet. Ez többet jelentett egy mélyen kiejtett szónál, vagy egy szép mesénél. Ez a szikrázó csend volt maga a harmónia.
Így volt tökéletes...
Ha fáztam, s testem remegett a lehűlt éjszakai levegőtől, ő ott volt mellettem, hogy levetett ruhájával, vagy lágy, melengető ölelésével csillapítsa reszketésemet. Kedves gesztusát egy boldog mosollyal viszonoztam, ezzel mutattam ki, hogy milyen fontos is számomra a nekem tett ígérete, miszerint mindig velem lesz.

- Várj itt... – hallottam végül mély hangját, ami az évek során úgy megváltozott. Bársonyos baritonja mindig képes volt megborzongatni, egészen lelkem legmélyéig. Megváltozott, mégis ugyan az maradt.
Felállt mellőlem, és ruháját leporolva indult el a part mentén. Távolodó alakja után néztem, a csillagok által adott félhomályban alig láttam, mégis egyszerre tisztán. Lábnyomai finom körvonalakat hagytak a vizessé vált homokban. Fekete nadrágja és pólója fátyolosan libbent izmos testén a felgyorsuló szél által. Lángvörös buja tincsei vígan rakoncátlankodtak feje körül.
Abban a pillanatban, ahogy végignéztem rajta, szívemet egy különös melegség öntötte el, karom és lábam lúdbőrös lett és már nem csak a hidegtől.
Csak lassan kezdtem felfogni, hogy Ő már sokkal több nekem, mint egy kedves barát.
Sokkal...
Lehajolt, és felvett valamit a homokból, majd háta mögé rejtve sétált vissza hozzám. Ekkor már nem mellém ült le, hanem mögém lépett. Lábait két oldalt kinyújtotta mellettem, így simult hozzám hátulról. Gyengéd érintései felhevítettek, szívem hevesebben kezdett kalapálni, s már nem is volt szükségem felsőjére. Kíváncsisággal telve pislogtam hátra, de nem láttam mást, csak lágy mosolyát. Épp ekkor, a másik oldalt elém tartott valamit, amit először csak perifériámmal láttam, majd előre fordulva meglepetten néztem az előttem lebegő nagy, fehér és göcsörtös kagylót. Mosolyogva vettem el tőle az enyhén szúrós különös héjat, majd a fülemhez helyeztem. Visszhangzott benne a tenger dühös moraja. Állát óvatosan a vállamra helyezte, karjaival gyengéden ölelt át. Testem lúdbőrös lett, és az enyhe remegéstől elejtettem a fülemhez tartott kagylót. Lehelete az arcomat cirógatta, nem rezzent, csak ölelt. Olyan volt ez a pillanat, akár egy csoda. Nyugodt, zavartalan, megtörhetetlen idill, amit csak akkor szakítunk meg, ha mi akarunk. Oldalra döntöttem lábaimat, s engem ölelő karjára téve kezemet hajtottam fejemet az övére. Jobban belesimultam ölelésébe, és így ültünk tovább. Senki és semmi nem zavarhatott meg minket.
Ez a mi esténk volt...

Geninné válásunk után nem sokkal nekem is sikerült megtalálnom azt az emelet, amit magaménak tudhattam, amit uralhattam.
Szél harcos lettem.
Ruháink kicsi korunk óta már régen megváltoztak; velünk együtt. Egy krémszínű szoknyát hordtam, fekete pántos felsővel, ami alatt egy hálós póló virított. Néha küldetéseken mellény borította testemet, hogy megvédjen. Sasori talpig fekete öltözéket választott, miután kis koráról elhagyta a zöldes köpenyt, hiába mondtam neki, hogy egy kissé vidámabb szín is ráférne, de e téren soha nem hallgatott rám. Ennek ellenére nagyon is jól állt neki, vörös hajával tökéletes kontrasztot alkotott fekete ruházata. A pántot és a rajta levő szimbólumot szimbólumot, ami a Homokfalu ninjái közé tartozást is jelképezte, én a nyakamban hordtam, míg ő az egyik felkarjára kötötte. Továbbra is egy lakásban éltünk, immáron nagyszüleink felügyelete nélkül. Két különböző, egymástól távol fekvő szobában aludtunk.
Ha vitára is került sor, bármivel kapcsolatban, főleg az együttélés miatt, az sosem volt igazán komoly, csak felszínes nézeteltérés volt közöttünk, semmi több. Mindig találtunk rá megfelelő megoldást.
Szerettük az éjszakákat.
Sokat jártunk együtt hol a tengerpartra, hol csak a tetőre, hogy a csillagokban gyönyörködhessünk, és mélázhassunk, hogy együtt tölthessük nyugalomban az időnket.
Ez volt mindig az a napszak, ami megnyugvást adott háborgó lelkünknek.

Mint mikor kicsik voltunk, úgy feküdtünk a tetőn, fejünk egymás mellett, testünk az ellenkező irányban nyúlt el. Fejünk mellett fogtuk egymás kezét, és ez a lágy és meleg érintés volt az, amely nem engedte, hogy álomba szenderüljek.
Néha hüvelykujjával cirógatta meg kézfejemet, ha látta, hogy hosszasan lehunyom pilláimat.
Érintése és közelsége.
Hetek óta ez a két dolog az, ami valahogyan más értelmet nyert számomra, s máshogy reagáltam rá testem és lelkem is. Minden reakcióm különbözött a régi énemtől... Valami mást éreztem.
- Sasori... – szólítottam halkan, fejem felé fordítva, úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy ezt megbeszélhessem vele. Ahogy ő is felém irányította arcát elengedte kezemet, s orrunk hegye majdhogynem összeért.
- Mondd Zakuro... – duruzsolta lágyan, tenyerét a földre simítva figyelt rám. Nyeltem egy nagyot, majd nagy nehezen megpróbáltam megformázni mindazt a kósza érzést, mely kaotikusan kavargott bennem. Olyannyira megfogalmazhatatlan volt mindez, hisz még magamban sem tisztáztam a dolgot, akkor hogyan fogalmazhatnám meg? Végül egy kérdésbe sűrítettem mindenem.
- Mit érzel, ha mellettem vagy? – csillogtam rá zöld szemeimmel, tekintetemben annyi bizonytalanság cikázott. Hosszan tétovázott, egyik szemöldökét felvonta, majd ő is mélyen gondolkodóba esett, mikor rájött kérdésem igazi fontosságára. Végül mégiscsak válaszolt, szemlesütve.
- Ha melletted vagyok, úgy érzem nem kell más. Ha veled vagyok, úgy érzem, megvan mindenem, ami csak kellhet. Ha hozzám érsz, megremegek, s gyomromban ezernyi pillangó kezdi meg fullasztó táncát. Ha rám nézel... – akadt el a szava, majd újra a szemeimbe nézett, barna tükrében láttam saját arcomat.
- Igen? – kúsztam feljebb, áhítattal nézve rá, alig bírtam tartani a babonázó szemkontaktust, mégis megtettem.
- Ha rám nézel... s látom szemedben a vidámságot, az maga a boldogság – mondataira elmosolyodtam, arcára simítottam tenyerem. Éreztem, ahogy mint a ketten megborzongtunk, s ez csak még jobban bizonyította azt, amit mind a ketten éreztünk. Bár szerintem tudta, de el kellett mondanom.
- Pontosan ez az, amit én is érzek... – suttogtam már majdnem ajkaira, lehelete forrón cirógatta számat. Olyan boldog voltam.
- Daisuki...* - susogta Ő, majd puhán érintette meg ajkaimat, szemét lehunyva. Ugyan így tettem én is, minden meglepettség nélkül. Átadtam magam a kíváncsi vágynak, az akaratnak, s neki. Lágyan cirógattuk egymás ajkát, félve mégis mohón. Ez volt életünk első igazi csókja, alig tizenhat évesen.
- Daisuki... – válaszoltam kábán a bódító csók után, s csak ekkor jöttem rá, milyen fontos is ez.


A félhomály uralta szobába rontottunk be, nem bírtam elszakadni ajkaitól. Ledöntött a puha ágyra, majd lassan fölém mászott. Nyaka köré kulcsoltam karjaimat, hogy közelebb húzhassam magamhoz, majd átadtam magam az újabb éhes csóknak, nem bírtam betelni vele. Forró teste hozzám simult, szikrázott a bőröm minden érintésétől, elmémet kezdte elborítani a rózsaszín köd. Kutakodó keze besimított felsőm alá, hasamon keresztül eljutott egészen mellemig. Felsikkantva szakadtam el tőle, csillogó szemekkel néztem fel a mogyoróbarna ködös tengerbe. Soha nem láttam még ilyen lágynak, gyengédnek mégis tüzesnek a tekintetét.
- Sasori... – nyöszörögtem remegve – én úgy félek... – suttogtam tovább elhalón. Bizonytalanságom erős józanító hatással volt rám. Felhajolt, s egy nyugtató puszit nyomott a homlokomra, amitől elmúlt a reszketés. Arcomat is megsimította alig érintve, s megnyugodtam.
- Nem kell félned... – mosolygott rám, amitől elszállt minden kételyem, erőt adott nyugtalan énemnek – csak szólj, ha készen vagy... – cirógatta tovább ujjbegyeivel arcomat, nyakam ívét és kulcscsontom. Enyhén ívbe feszültemgyengéd érintésétől, szemem lehunyva felsóhajtottam a feltörő kéjtől. Biccentettem néma válaszként, majd csókjába fullasztottam minden nyögésem. Soha olyan óvatos nem volt még velem.
Karcsú ujjaim lángvörös tincseibe furakodtak, mélyen szívtam magamba férfiasan kesernyés illatát. Ahogy ajkaimról áttért nyakamra, a bizsergés egy új formájával ismerkedhettem meg, ami a kényeztetett ponttól egészen lábujjam hegyéig szétáradt bennem. Duzzadtra csókolt ajkaim szinte rezonáltak, hevesen markoltam fekete pólójába kapaszkodót keresve. Hagytam, hogy lábaim közé térdeljen, és úgy férkőzzön közelebb. Lassan felfelé kezdte simogatni felsőmet. Ereimben úgy cikázott a vágy zabolátlan szikrája, hogy egész testemet vonaglásra késztette. A kis fekete anyag lassan lekerült a hálóssal együtt, pár végtelennek tűnő percig csak csodálta fedetlen kebleimet, néha végigsimított rajta, s én csak kipirult arccal figyeltem minden egyes mozdulatát.
Lehúztam róla a megragadott pólót, és végigsimítottam izmos felsőtestén, széles vállain, végigmérve minden egyes kockát.
Ismerkedtünk egymás testével.

Félig lehunyva szemeit hajolt egyik halmomhoz, hogy ajkaival is birtokba vegye érte ágaskodó bimbómat. Felsikkantottam a hirtelen rám törő érzéstől, szokatlan volt mégis oly csodálatos. Ujjai most combom belő bőrfelületén siklottak fel s alá, sikolyaim sóhajaimba fulladtak, és egyre vadabbul kezdtem el vonaglani alatta, könyörgőn nyöszörögtem, de nem kímélt.
Újra és újra beletúrtam lángvöröshajába. Mikor egyik halmom már elég nedves lett, egy utolsó szívással tért át a másikra, ezzel is őrjítő forróságot csiholva bennem. Csókjai vonala hasamhoz vezette tovább, s mikor elakadt a kis szoknyában, azt is elkezdte lefelé simogatni. Remegve hagytam, hogy megszabadítson tőle.
Mikor ez is lekerült, és immáron csak egy falatnyi átázott fehérnemű volt a fedőanyagom, felém kerekedett, mezítelen felsőteste hozzám simult, keze combomon pihent. Résnyire nyitva ajkait fullasztóan lihegett rám, és én feljebb hajolva könyörögtem újabb csókért, amit meg is kaptam. Hátát simogattam, míg ő az oldalam. Nyelvünk rituális tánca oldott csak fel igazán, s ajkaiba sikítottam gyönyöröm, mikor ujjai a nedves anyagon keresztül kezdtek kényeztetni körkörös mozdulatokkal. Az első dolog, ami a kezembe akadt megmarkoltam, s így kezdtem el cibálni fekete nadrágját, ami lassan le is került.
Már csak két vékony fehérnemű választott el minket a végzettől, de nem volt valami nagy akadály. Az egyik lában felemeltem, hogy derekára fonhassam, csípőm lágyan ringani kezdett. Ő egy vad tépéssel tüntette el az utolsó foszlányokat.
Soha nem láttam még olyan lángot a szemeiben, mint akkor.
Forró ölét nedves szemérmemhez dörgölte, az érzéstől hátravetettem a fejemet és úgy sóhajtottam fel.
Nyakamba csókolt, hozzásimulva felsőtestemhez, cirógatva ott, ahol csak ért. Addig nem tett újabb lépést, míg én nem engedtem neki. Simogatott, csókolt, nyugtatott, hogy teljesen el tudjak lazulni. Teljesen addig kényeztetett, míg ajkaiba nem suttogtam azt az egyetlen szót:
- Dearou... **
Ekkor felcsillantak barna szemei, vadul csókolni kezdett, keménységét éreztem csiklómnál, de csak hevesen viszonoztam a csókot, próbáltam ellazulni, és éreztem, hogy szétfeszít. Fájón ajkaiba sikkantottam, de amikor meglepetten el akart szakadni, újra ajkai után kaptam.
- Ne... folytasd... kérlek... – susogtam a csókba szaggatottan, de szemem sarkából még így is legördült egy kósza könnycsepp. Lecsókolta arcomról, majd gyengéden folytatta. Ahogy kezdett eltűnni a fájó feszítés, valami új, valami csodálatos kezdte átvenni a helyét. Testem ismét izzott a kéjtől, csípőm ösztönösen kezdett ringani, átöleltem, ahogy ő is engem, és egymás nyakába lihegve folytattuk gyönyört hozó táncunkat. Nyögéseim a néma szobába fulladtak, testünk verejték mézes gyöngyeitől csillogott, szikrák csiholódtak, ahogy összesimult bőrünk.
Eggyé váltunk, elszakíthatatlanul...
Nagyon szerettem, mindennél jobban...
Ő volt a mindenem...


Addig a napig...


Egy rövidebb küldetésről értem haza, nem is értettem, miért kellett egyedül mennem, hisz Sasorival mindig együtt mentünk. Mikor beléptem a falunk kapuján, pillantásom az ujjamon lévő apró, vörös köves gyűrűre vetettem. Ez még csak egy jel volt, egy szimbólum, ami azt jelentette, hogy összeköt minket valami.
Beléptem közös házunk ajtaján. Sötét volt, csak egy-két gyertya pislákolt fényt biztosítva, s elrejtve pár zug titkát. A hálószobából motoszkálást hallottam, ahogy beléptem megláttam az ágy szélén ülve, amint éppen a táskájába pakolászott.
- Küldetésre mész? – kérdeztem rá kedvesen, ledobva saját pakkomat. Nem kaptam tőle választ, még csak felém sem fordult, csak folytatta tovább, zavartalanul. Nem értettem.
- Sasori... – tettem vállára a kezemet, mire Ő hirtelen felém fordult egy szúrós pillantással, minek következtében azonnal megállítottam az útjára indított gyengéd érintést. Féltem azoktól a dühös szemektől.
Mikor meglátta, hogy én vagyok, tekintete ismét ellágyult, majd felállt helyéről.
- Bocsáss meg... – állt meg velem szemben, és átölelt. Tétován viszonoztam csak az óvatos gesztust.
- Hová mész? – kérdeztem újra, de csak erősebben szorított magához.
- Bocsáss meg... – ismételte elhalón, majd forró nedvesség került a vállamra.
Sírt...
Megijedtem, de nem mutattam ki. Vajon mit tett? Vagy mit fog tenni? Mi az, ami miatt így feldühödött? Miért viselkedik így? Mit kell megbocsájtanom? Vajon miért sír?
- Sasori... – súgtam vállába, de csak még jobban átölelt. Hosszú percekig álltunk így hagytam, hogy testének meleg közelsége elárasszon, egy ilyen hosszú út után felmelegítsen.

Azon az éjjelen határtalan volt a szenvedély...

Bágyadtan feküdtem az ágyban, mellettem egy idegesen feszengő test hevert. Átöleltem, hogy megnyugtassam, de csak egy sóhajt kaptam, egy keserű sóhajt. Hosszasan bámultam, figyeltem rezdüléseit, de ő meg sem fordult, rám sem nézett. Órákkal később csak könnyedén lefejtette magáról őt ölelő karomat. Döbbenetemben szólni sem tudtam. Kikelt az ágyból, felöltözött, fejpántját a táskájába tette, és azt magára véve indult el.
Nem szólt semmit, rám sem nézett, el sem búcsúzott.
Valami rosszat sejtettem.
Azonnal kipattantam az ágyból, és felkapva valamit utána eredtem. A falu kapujában még utolértem, és nevét kiáltva sokszor szólítottam, míg meg nem állt.
- Hová mész? Áruld el! – Nem jött válasz. – Mikor jössz vissza? – kérdeztem utoljára, mire megrándult, szemem elkerekedett. Lassan fordult felém, hófehér angyali mégis szomorú arcán végigfolyt egy vékony könnycsík. Soha nem láttam sírni, csak akkor, azon a napon.
- Sasori... – léptem volna felé, de kezével maradásra intett engem.
- Ne gyere utánam... Ne keress, és ne kutass... Egyedül kell mennem... -
- Nem értem... – ráztam meg enyhén a fejemet – Mondd meg, hogy mikor jössz vissza!
- Talán soha... – válaszolt elhalón. Szívembe egy olyan hatalmas fájdalom nyilallt, mintha pont most tépték volna ki. Hirtelen elárasztott mindenféle érzés. Szomorúság, keserűség, kín, fájdalom, félelem, és még annyi minden más. De végül a düh volt az, ami győzedelmeskedett.
- Azt ígérted, hogy itt maradsz! Hogy mindig velem leszel! Hogy soha nem hagysz el! Akkor mégis miért?! Hová mész, áruld el! Miért mész el? – ekkorra már kifakadtak könnyeim, a mondatsorozat végére a kiabálásomból már csak erőtlen suttogás maradt.
- Ne hagyj el... – fordult át könnyezésem zokogásba, nem bírtam elviselni ezeket a szavakat, s a tomboló félelmet. Megint nem válaszolt. Nem bírtam ezt a csendet. Gyötrő volt és szívmarcangoló, teljesen más, mint az együtt töltött némaság.
Láttam a szemeiben, hogy neki is fáj mindez, de mégis átölelt, amit félve viszonoztam. Ha ennyi fájdalommal jár, akkor mégis miért megy el?
Mi van, ha tényleg ez az utolsó ölelés? Az utolsó érintés? Nem akarom, hogy valaha is véget érjen. Nem akartam elveszíteni egy személyben mindenem.
Ujjaival közrefogta állam, hogy könnyes szemébe nézzek. Az a temérdek fájdalom megint ott csillogott, mint akkor, kiskorában.
Értettem, hogy mit érez... Ugyan azt, amit én... Kínt...
Akkor mégis miért?

Puhán csókolt meg, ajkaink cirógatását sós könnyünk fűszerezte... Ez volt... Az utolsó csók...
Lágy, meleg, mégis szívszaggatóan fájdalmas.
Elhajolt tőlem, hogy letörölje könnyeimet. De mindhiába, hisz jöttek az újabbak, megállíthatatlanul.
Lassan eltávolodott, majd hátat fordítva indult meg a semmibe, az örvénylő homoktengerbe. Némán néztem távolodó alakja után, amit talán soha nem láthatok újra. Mikor a repkedő sötét porfelhőben már elvesztettem körvonalát, keservesen bömbölve rogytam térdre és könnyeim, a száraz homokba csorogtak. Keserű-sós sírással itattam a szomjazó port, amit aztán ökleimmel ütöttem jobban bele. Kiáltó hangom elnyelte a néma táj, a vihar elnyomta kínzó kiáltásomat.
Aznap... Alig húsz évesen...
A lelkem egy része meghalt...

* Daisuki=szeretlek
** Dearou=lehet