Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

2. éj: Düh és mosoly
 

„Homályos köd keretezte a tájat, a fák susogása visszhangzott egy ideig, majd elhallgatott ahogy a szél elállt. Éjszaka volt, csak a csillagok biztosítottak fényt, valamint a kifli alakú sápadt Hold. Egy híd alatt szinte némán csobogott a patak, ami a kollégiumok mellett folydogált, a közelben cipő tompa kopogása törte meg a csendességet.
- Zero várj! Zero! – egy gyorsabb tipegés társult a nyugodt hang mellé, majd hirtelen neki csapódott, és átölelve tartotta meg, mind a ketten megálltak. A fiú nem szólt semmit, hallgatta a lány mondandóját szíve majd megszakadt, belül marcangolta a démon.
- A szövetségesed leszek… - mondta halkan suttogva a lány, az előtte lévő kabátjába fúrva arcát. Zero felnézett az égre, szemében tükröződött a Hold fénye, és minden érzés, amit nem mondott ki soha, mégis ott volt benne… A tekintete mindent elárult.”


Egy mély ijedt sóhajjal ült fel az ezüstös hajú fiú az ágyon, kikerekedtek lila íriszei, szaporán vette a levegőt. Mikor látta, hogy már reggel van, és mellkasáról épp most esett le a könyv, megnyugodott… lassan…
Nem ez volt az első álma az évek során, de ahogy telt az idő, egyre kevesebb ilyen emlék tört elő belőle, kezdett hozzászokni… De valamiért, kiélesedtek érzékei…
- Már megint elaludtam… - morogta halkan, egyik tenyerébe temetve fél arcát. Lehunyta szemhéjait, sóhajtott egyet, majd beletúrt borzos tincseibe, hogy kissé rendbe szedhesse őket. Összecsukta az ölébe esett könyvet, majd ásítozva kelt ki ágyából… késő éjjelig tanult. Pár percnyi gondolkodás után az ágy szélén ülve, végre felkelt, hogy egy frissítő zuhannyal ébressze fel jobban magát.

~*~

A napi vizsgák után felkapta hosszú kabátját, majd hazafelé indulva eszébe jutott mestere.
„Jobb lesz ha még ma délután bemegyek hozzá, különben hétvégén fog zargatni” – morogta magában, majd zsebre vágva kezeit változtatott útirányán.


Hamarosan meg is érkezett a felújított épületbe, mindenki tisztelettudóan biccentett felé, amikor meglátta, a fiatalabbak között volt, aki meghajolva köszöntötte, de csak alig pár embernek viszonozva az üdvözlést haladt tovább az egyesület elnöki irodája felé. Egyet koppantott öklével a hatalmas falapon, meg sem várta a választ, már be is nyitott az irodába, úgy gondolta megteheti.
- No lám, Zero… hát ide is benézel néha…? Hehh… - morogta cigije mögül, fél szemével sandított rá Yagari, majd hátradőlve székében, felcsapta két lábát az íróasztalra.
- Ne panaszkodj Shishou… tudod, hogy mennyi szabadidőm van ilyenkor – válaszolt unottabb hangnemben, bezárta az ajtót, majd az asztal felé közelített.
- Ne húzd fel magad – mosolyodott el, majd a majdnem teli hamusba, elnyomta a csikket – De épp jókor jöttél be, mondandóm van neked, ülj le, érdekelni fog.
- Kösz nem, inkább állnék – válaszolt nyugodtan Zero, majd két karjával megtámaszkodott az előtte lévő szék háttámláján.
- Pedig jobban tennéd – javasolta összeszűkült kék szemmel, Zero egyre gyanúsabbnak érezte a mondandót, nem ült le, csak ő is hunyorítani kezdett rá.
- Mondd már! – siettette türelmetlenül, mire a férfi csak felsóhajtott.
- Hahh… - levette lábait az asztalról, majd előre dőlve könyökölt fel az asztalra – Emlékszel még a kis barátnődre? – Zero szíve kihagyott egy ütemet, majd nagyobbat dobbant mint valaha, egész feje belezúgott a gondolatba, mikor rájött kiről is van szó.
- Mi van vele? – morogta mélyebb hangon, mint eddig, kezdte érezni azt, amit már napok óta… Közeledik valami.
- A héten visszaérkezett. Kurosu Kaienhez jött – jelentette ki hivatalosan Toga, majd figyelte a fiú reakcióját. Ami… Fogcsikorgatással kezdődött, halkan morgolódott magában, szemeit lehunyta, és kicsit előre dőlt.
„Tehát nem képzelődtem…” – érte utol a felismerés, majd kipattantak szemei.
„Addig kell, míg lehetőségem van rá…”
Hirtelen felemelte fejét, mesterére nézett haraggal tele.
- Most megyek – jelentette ki egyszerűen, majd sarkon is fordult.
- Várj! – szólt volna utána, de már csak dühös ajtócsapódás maradt válaszként, semmi más. Yagari a fejét fogva rázta meg, aprót sóhajtva.
- Önfejű… - duruzsolta halkan, szinte csak magának, majd elmosolyodott.

~*~

- Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta mámor ittasan Kurosu, miközben Yuukit szorongatta, azaz saját elmondása szerint, ölelgette.
- Én… is… igazgató – nyöszörögte, és próbálta viszonozni az ölelést – megfojtasz… - mondta utoljára, mire lazult a szorítás.
- Bocsánat, csak már nagyon hiányoztál – mosolygott rá szélesen, majd leültek egymással szembe két széken – És… mi járatban vagy errefelé? – érdeklődött izgatottan, felcsillanó szemekkel.
Yuuki elmosolyodott, majd lassan felemelte bal kezét, megcsillogtatva gyűrűjét.
Az igazgató szeme szinte ugyan úgy csillogott, mint a drágakő a gyűrű tetején, összefűzte ujjait, és szája elé téve kis ökleit gyönyörködött a látványban.
- De szép… - mondta halkan, majd kijózanodott és Yuukira nézett – csak nem?
Kedvesen bólogatott válaszként, megvárta, míg Kaien megfogja kezét, hogy közelebbről is megnézze.
- Gratulálok… - mondta halkan, szemében már könnyek kezdtek gyűlni – az ééén kislányom férjhez meeegy – megint rávetette magát, Yuuki már nem tudott kitérni a „támadás” elől, inkább hagyta magát.
- Köszönöm… - mondta elakadva, majd mindketten megdermedtek, mikor erősen csapódott ki a bejárati ajtó.
Az igazgató elengedte, arca teljesen komorrá vált, felállt helyéről, majd az ajtó felé sietett, de mielőtt oda érhetett volna, egy dühös lila szempárral találta szembe magát.
- Hol van? – morogta ingerülten, kezével már kabátja belső zsebe felé nyúlt, hevesebben nézett ki mint egy vérszomjas vadász.
- Üdv Kiryu-kun – mondta megnyugodva Kurosu, mikor meglátta, hogy Zero az – Épp jókor jöttél – fordult meg, de mögötte már senki nem volt a szobában – Hová lett? – mondta szinte csak magának, mire visszafordult a fiú már elő is kapta fegyverét kabátjából.
- Elbújtattad? – morogta megint, sokat futhatott, mert még ekkor is lihegett.
- Kit keresel Kiryu-kun? – pillogott rá.
- Ne játszd a hülyét… érzem, hogy itt van… - szinte félrelökte magától, belépett a szobába – Yuukiról beszélek.
Hosszú csend telepedett kettejükre, Zero felkutatta a szobát, az igazgató csak állt mögötte, lassan fogta fel az eseményeket.
Mire rájött miről is van szó, újra elkomorult az arca, arany szemei fagyosan csillogtak, igazi szigor szikrázott fel benne.
- Zero-kun… azt hittem, azt már elfelejtetted – mondta komolyan, Zero lenyugodott nyom nélküli kutatása után, eltette fegyverét és a férfi felé fordult.
- Nem felejtettem el… amit ígértem, azt betartom – válaszolt szokásos hangnemében.
- Ezt nem engedhetem, a kislányomról van szó – igazi apai szigor csengett fel hangjában.
- Csak a nevelőapja voltál – vágta hozzá a szavakat, majd az ablak felé fordult.
- Miért mondasz ilyeneket?! – könnypatak ömlött szeméből, de kettőt pislogott, és Zero már sehol nem volt, a függöny hosszan lebegett a beosonó széltől.



Zero ismét loholni kezdett, csak úgy kerülgette a fákat, hunyorítva nézett, hogy élesebben lásson, előnyére volt, hogy már épp ment le a nap, a sötétben néha jobb volt a látása… Vadászként tapasztalta ezt.
- Merre vagy? – szinte csak magának mormolta a szavakat, minden érzékét kiélezte, hajtotta valami bensőjét, amit nem tudott megmagyarázni… Látni akarta.
- Csak nem engem keresel? – kérdezte egy vidám hang – Zero… - tette még hozzá, majd felkuncogott, és egyik ágról a másikra szállt.
Zero lábával hangosan fékezett az avarban, megállt egy fa mellett, követte a hang útját. Egy ideig kapkodta a fejét, majd megtalálta a célszemélyét, hirtelen megint kabátja alá nyúlt, de amint bemérte a lányt, már rögtön másik helyen volt, elbizonytalanította.
Yuuki végül megunta a játszadozást, egy ágra ült le, lábait lógatva. Rövid rakott szoknya volt rajta, és hosszú szárú kecses bakancs. Vékony pulóvere alakját tökéletesen kiemelte, hosszú haja folyondárként lepte be vállát és hátát is.
- Emlékszel? Legutoljára kiskorunkban fogócskáztunk… bár akkor inkább én futottam – mosolyodott el, az emlékeken merengve. Zero félmosolyra húzta ajkait, majd elővette újra a fegyvert, maga előtt lógatta ujjai közé véve – Csak nem a Bloody Rose? Rég nem láttam már – mondta, fejét karjaival megtámasztva.
- Ha gondolod, közelebbről is megismerheted… - válaszolt Zero, mélyen Yuuki szemébe nézett, majd felrántotta a fegyvert, lehunyta szemhéjait és lőtt.
Sistergett a lilafényű, kereszt alakú töltény lángja, de a fán egyszerűen áthaladt, mire szemét kinyitotta, csak az elhalványuló lövést látta, semmi mást.
- Nem talált! – mondta háta mögül a lány, hirtelen megfordult, megint a mosolygó arcot látta, fogcsikorgatva lőtt megint abba az irányba, de Yuuki el sem mozdult, nem találta egyetlen töltény sem. Zero felhördült, keze remegni kezdett, de igyekezett visszafogni.
- Elfelejtetted? Zero… - mondta halkan Yuuki, kényelmesen pattant le az ágról, közelebb sétált hozzá – Én már nem az a Yuuki vagyok, akit régen ismertél…
Zero lenyugodott, tudta, hogy semmire nem fog menni, ha csak egy pici nyugtalanság vagy zavar is van benne.
- Épp ezért akarom betartani az ígéretem… megmondtam, hogy megkereslek és megöllek – mondta komolyan, fegyverét zsebébe helyezte, közel, hogy kézre essen, amikor csak kell.
- Sejtettem… - mondta Yuuki kissé csalódott sóhajjal, majd reményteli szemekkel emelte fel ismét fejét, halványan mosolyodott el – Azért még örülök, hogy láthattalak – mondta kedvesen.
Zero lélegzet visszafojtva nézte az előtte álló lányt, az ingerültséget egy új érzés emésztette fel.
„A mosolya még ugyan az…” – gondolta magában fel-felcsengő mély hangján, majd megrázta fejét, hogy kiűzze a zavart.
- Hazudsz… - mondta halkan morogva, Yuuki arcáról lefagyott a mosoly – Még mindig van benned emberi – tette hozzá a fiú, ugyan olyan arccal, mint eddig.
- Talán igazad van… - mondta a lány felkarjait simítgatva, oldalra fordulva – de még így is megtartod az ígéreted?
A válasz csak egy biccentés volt, és egy szúrós lila szempár, semmi több.
- Értem… - újra csalódottságot tükrözött arca – Akkor… Szia… - fordult meg, még egy utolsót intett majd tovább illant, pár pillanattal később már a nyomát sem lehetett látni.
Zero ledermedve állt a fák tömkelege között, felemelte egyik kezét és mellkasánál a ruhát megfogva, erősen markolt bele, mintha csak szívét akarná kitépni.
„Túl korán jött még ide…” – gondolta magában, összeszűkültek szemei, majd hátat fordított és elindult kifelé a fák közül, összeszorított szemhéjakkal.