Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Eső hull a kerti gyepre, mire kijövök a zuhanyzóból. Puha apró virágos köntösömben lépek közelebb az ablakoz, lassan az ég is besötétedik. Olyan komor sötétség terül el az égen, mintha már este lenne… pedig még csak alig múlik a délután. Tenyerem a hideg üvegre simítom, körvonalán halvány pára dereng fel, ahogy a kinti lehűlt levegő hatására lecsapódik a kezemből áradó hő. Habár az esős sosem volt a kedvencem, nem utáltam… Most viszont tökéletesen illik a jelenlegi hangulatomhoz.

Kinyitom az ablakot ami halk kattanással adja meg magát, kitárom, és mélyet szippantok a zápor illatából. A kertünkben lenyírt friss fűvel keveredve igazán bódító és kellemes.
- Meg fog fázni, Hinata-sama – szólal meg mögülem egy kedves hang, hirtelen megfordulok.
- Csak picit nyitottam ki az ablakot – mondom a szolgálólánynak, be is hajtom a szárnyakat, de nem zárom be… később vissza akarok ide osonni. Meghajol, majd hagyom, hogy távozzon.
Órámra nézek.
Ennyire elszaladt volna az idő? Tényleg este van már, pedig azt hittem csak délután. Biztos túl sokat merengtem a zuhany alatt.
Alig… alig pár éve volt…
Alig? Inkább túl rég. Rég történt már, mikor titokban találkozgattam vele.
„Szeretem a hangod” villan fel egy mindig mély hang a tudatomban, ha csak becsukom a szemem látom azt a felejthetetlen körvonalat.
Nem… Már rég el kellett volna felejtenem. Miért reménykedem? Már az is egy csoda volt akkoriban hogy engem vett észre… Hogy akkor engem választott. Pedig annyi, de annyi rajongója volt, annyian epekedtek utána. Én csak meghúztam magam inkább, oda sem figyeltem.
Hisz egy magam fajtának hol lett volna akkor esélye egy ilyen bálványnál?
Leülök fésülködőasztalomhoz, s hajkefémet kézbe véve bontom ki hosszú fekete vizes hajamat.
Sosem értettem miért választott engem. De egy biztos. Annál boldogabb soha nem voltam az életben, még ha nem is mondtam ki soha senkinek.
Még neki sem. Pedig annyira, annyira el szerettem volna mondani. De soha nem is hagyott rá lehetőséget. Ő sem mondta, mégis tudtam. Éreztem.
Furcsa kapcsolat volt a miénk. Miután felismertem a helyzetet, más után kezdtem sóvárogni. Egy szőke bolond után, aki mindig mag tudott nevettetni, mindig okozott meglepetéseket. S ekkor jött Ő. Féltékenység? Vagy más? Soha nem tudtam meg. Nem is kérdeztem. Nem is érdekelt.


Kép

Szerettem a karjaiban lenni. Lágy csókját érezni a nyakamon. Kiváltságosnak tudhattam magam, hisz az volt az enyém, amiért annyian áhítoznak. Egy Uchiha odaadó titkos szerelme. Szerelem volt vajon? Vagy csak gyermeki fellángolás? Nem tudom, de akkor csak az enyém volt. Senki másé.
 
„Mit szeretsz bennem?” – kérdeztem tudatlanul.
 
„Hogy te vagy az egyetlen” – súgta nyakamba, majd újabb borzongató csókot hintett rá, akkor nem értettem miért mondta ezt, nem is kérdeztem. Csak átöleltem engem tartó tarjait. De azóta már tudom… rájöttem, hogy mit is akart azzal az apró mondattal közölni velem.
Én voltam az egyetlen, aki az álcázott bűverejének ellent tudott állni… én voltam az egyedüli… Különleges…
Amíg nem találok újabb igaz szerelmet, biztos vagyok benne, hogy ezeket az emlékeket nem fogom elfelejteni. Még kiverni sem tudom a fejemből hisz nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá.
Azon a fagyos éjszakán… kettészakadt minden…
Minden amit akkor azt hittem életem végéig el fog kísérni. Pedig még akkor is titok volt az egész.


Kép

Azon az éjszakán a parkban jártam. Szerettem a kertünk virágait és szépségét is, de sosem szerettem hogy minden ablakból egy-egy szempár figyeli minden mozzanatomat. Felálltam a fa tövéből, ekkor hirtelen egy ziháló test simult hozzám hátulról, nekinyomva a törzsnek.
„Ne ijedj meg” - duruzsolta nyakamra, ekkor már tudtam ki lehet az, elcsituló szívdobogással sandítottam hátra.
„Sasuke-kun…” - kérdeztem aggodalommal tele. Félig láttam arcát…. elmosolyodott…
„ Imádom a hangod…” – felelt egyszerűen, majd lefagyott arcáról a mosoly. Megijedtem.
Szorosabban ölelt át, aprót nyögtem, hisz a fa is túl közel volt. Majdnem magába préselt.
„Mi a baj?” – kérdeztem halkan… nyakamba borult.
„Mennem kell…” – közölte rekedtes hangon, szívembe mély fájdalom hasított… Nem… nem mehet csak így el. A bosszú, a hatalomvágy, és minden amit annyiszor hajszolt nem viheti ilyen messze tőlem, nem hagyhatom. Összeszorítottam szemeim, nem akartam sírni előtte mégis megtettem.
„Nem mehetsz el…” – szipogtam visszafojtva hangomat. Megfogtam kezét, erősen szorítottam meg, ragaszkodóan. Nem hagyhat így el… nem.
Ujjai közé vette állam, maga felé fordított kinyitottam könnyáztatta szemeimet. Szeme éjfekete volt, elsüllyedtem bennük ha csak ránéztem arcára. Puha csókkal nyugtatott meg, habár rajtam ez akkor nem segített… Mégis élveztem.
„ Visszajövök… hozzád…” – suttogta utoljára, majd mint egy álomkép úgy foszlott szerte. Hirtelen fordultam meg, körbenéztem, de semmit sem láttam.
Hiába aktiváltam a Byakugant… Hiába kerestem, semmi.
Lerogytam ismét a fa tövébe, keserves sírásom tenyerembe temettem.
Hirtelen felkaptam fejem, a semmibe révedtem.
Öt különböző árny, mely a messziben állt egy domb tetején. Középen az ismerős chakravonalakat ismertem fel, innentől már tudtam, hogy tényleg vége, hogy tényleg elmegy… Nem csak engem, mindenkit itt hagy.
„Gyere még vissza…” – súgtam csak magamnak…
 
És most itt vagyok… újra egy keserves emlékkép végén összetörve… Folyton csal telik, csak telik az idő, és nem jutok semerre. Akkor… akkor egyszer… megígértem neki, hogy csak az övé leszek.
Azóta is ehhez tartom magam, és őszintén betartom, minden titkot és okot magamnak megtartva. De vajon hihetek a szavában hogy visszajön hozzám? Soha nem tudtam mellette érvet mondani, mégis… mégis kitartok mellette… Mégis várom epekedve, hogy eljöjjön az a nap, amiért annyira áhítozok. Hogy újra érezzem.
Kezembe veszem a hajszárítót, és hajam kezdem el szárítgatni vele. A tükörbe nézve szabályozom kezem mozgását, már majdnem épp készen vagyok, mikor hirtelen olyan erős hideg csapja meg hátam, hogy kikapcsolom, a széken pördülve fordulok meg, kikerekednek szemeim.
Körülötte lebeg a fátylas függöny, hátra nyúlva visszahajtva azonnal az ablakszárnyat, elhúzva a függönyt… végig engem néz…
Szívem akkorákat dobban, majd’ kiesik, gyomrom összerándul, termelődik bennem az adrenalin, könnybe lábadnak szemeim.
- Sasuke-kun… - nyekergem halkan, mintha csak egy álomkép lenne… De nem… nem…. látom, hogy ő az. Épp állnék fel, de tenyerét előre tartva állít meg.
- Ne tégy hirtelen mozdulatot… - ledermedek. A házaink, épületeinkben a klán másik fele őrködik nap 24 órájában. A Byakugannal a falon is képesek átlátni, annak aki engedi. Chakra falat kéne bocsájtanom, hogy elrejtsem a szobám.
- Hogy jutottál be? – kérdem halkan, lassan felállok a székből, ügyelve igazítom meg köntösömet. Mosolyra húzza ajkait úgy mér végig… Éget a tekintete.
- Még mindig gyönyörű a hangod – suttogja mély hangján, úgy hiányzott, úgy vágytam már erre… Nem illúzió, nem fantázia… Visszajött… tényleg visszajött, tudtam…
Leülök az ágyam szélére, nem mehetek közelebb. Nem tehetek olyan mozdulatot, amit nem tennék a jelenléte nélkül sem. Pedig már minden érzékem arra vágyik, hogy érezzem karjai szorítását… de nem teszem meg ezzel a végletekig kínozni magam. Ráemelem tekintetem, lassan lépked felém, megkerülve az ágyat. Elém áll… Leveszi kardját és oldalra teszi a falnak támasztva. Remegek… egész testemben ahogy egyre közelebb ér hozzám. Kezét előre emeli tenyereibe simítja arcomat, lehunyva pilláim boldogan dörgölöm bele orcám, az erős kezek… s ez az illat… mind, mind újabb bizonyíték arra, hogy ez a valóság…
Mosolyogva néz le rám.
- Megnyugodhatsz… a szobát egy másik dimenzió veszi már körül, nem fog senki észrevenni.
Fellélegzek mondatára akkor is, ha megrémiszt… Amíg ő itt van, bajom nem eshet.
Felnyitom szemem, rámosolygok, ekkor térdre rogy előttem, előre biccentve fejét.


Kép

- Sasuke-kun! – fogom meg vállait hirtelen, testét vizsgálom át, de egyetlen sebet sem találok rajta. Felemeli fejét, éjfekete tekintete perszelőn figyeli szemeimet, karjával hosszant combjaimon támaszkodik meg. Olyan közel van, bizsereg a szám. Feljebb kúszok hozzám, ajkai enyémet veszik birtokba, és lassan, fokozatosan adom át magam csókjának. Szenvedélyes és követelőző… mohó, éhes, szinte kiéhezett, mégsem vad… minden érzelem benne van. Ingének hosszú vágásán nyúlok be alá, felsőtestét így ölelve át. Felmorran, én megnyekkenek, de semmi pénzért nem válnék most el innen, nincs aki megszakíthatná ezt a pillanatot, ez most csak az enyém. Vállait megmozdítva csúztatja le magáról a fehér inget, halk susogással hullik de, s már csak azt tapasztalom nincs ami fedje karjaimat.
Elhajol tőlem, hüvelykujjával cirógatja meg arcom, szemeimben még mindig a könny lapul, de nem engedem kifolyni őket… nem… túl szép ahhoz a pillanat. Hirtelen ölembe borul, karjaival átölel, szorít magához, megremeg teste… Meglepődöm…
De azonnal rájövök mindennek a titkára. Átkarolom nyakánál, egyik kezem a hátára siklik, sötét hajába fúrom arcomat, mélyet szívok férfias illatából.
- Te is hiányoztál… - suttogom csak neki, elmosolyodom, és lehunyom szemeim…
Szeretem…
Hirtelen köntösömből kivillanó dekoltázsom közepén érzem meg ajkait, felsikkantok, de azonnal visszafojtom… tudom, azt mondta el vagyunk zárva, mégis bennem van még a tudat, hogy valahol talán mégis lehetnek a közelben. Mosolyogva hajol el tőlem és néz fel rám, mélyen pirulva tekintek rá, rebegő ajkakkal.
Felemelkedik, ezzel egy időben dönt hátra az ágyon, nem szólok, nem tiltakozok, hagyom magam és végig belé kapaszkodva figyelem minden mozzanatát… Leveti kesztyűjét, és a kötéseket, lecsúsztatja cipőjét, majd felém térdel az ágyon, hosszant igazít el. Fejem már a puha párnák között pihen, belesüppedek a matracba, teste forró ahol érintem, minden izom megfeszül… Felcsillannak szemeim, ahogy ezt láthatom. Hogy csak én láthatom.
- Megígértem, hogy eljövök… - mondja mélyen szemembe nézve, szívem nagyobbat dobban, testem elönti a melegség, a boldogság… Könnyem nem tudom visszafojtani egy kis patakban folyik le arcomon egyenesen a párnára, ujjaival törli le, arcom csókolja meg, nyakam… vállam… majd vissza, egészen számig, ahol újabb csókért követelőzik cirógatja ajkaimat. Nyelve enyémmel játszik, nedves forró táncot járnak egymáson csúszva, szinte már összeölelkezve. Hozzám simul teste, térdével combjaim közé férkőzik, minden porcikám érte ég…
Eljött a pillanat, amit csak neki tartogattam… amit megígértem.
Arcomon végighúzza ajkait, majd nyakamat csókolja ismét, felsóhajtok az érzésre, lehunyom szemeimet. Ujjaim tarkójánál hajába fúródnak, erősebben szorítom magamhoz. Kezeivel tevékenyen cirógatja le a köpenyt, vállamat apró csókokkal halmozza el, mint minden egyes felszabaduló négyzetcentimétert. Arcom ég a pírtól, sóhajaim egyre csak szaporodnak apró kis nyögésekkel, nyöszörgéssel párosulva. Középen csúsztatja szét az anyagot testemen, áhítatos szemekkel fürkészi majd ott is csókokkal halmozza el. Mellkasomat körbe égeti ajkaival, eléve mellbimbómat. Leheletével ingeri tovább, s már a nem csak a hűvös levegőtől kezd ágaskodni ajkai közé veszi, nyelvével nedvesíti körbe, felsikkantok a belül mardosó érzésre, ágyékomban őrületes forróság kezd gyülekezni. Felül testemről lesimogatja a ruhát, kissé megemelve magam hagyom hogy végleg lehúzza rólam, s csak ekkor jövök rá… nem volt a köntös alatt semmi. Fülig pirulok, kezeim szám elé kapom, és karjaim melleimre feszítem, ha tudnám térdeim is összezárnám, de lába megakadályoz ebben. Halkan kuncog, ami csak még nagyobb zavarba űz engem. Kezemre simítja övét.
- Nyugodj meg… gyönyörű vagy… - szavától megbűvölten hagyom, hogy elhúzza karom testemről, mindkét csuklóm megragadva oldalra feszíti, így hajol ismét felém. Orra enyémhez ér, mélyen, velőig látón néz a szemembe. Várom… várok egy szót, mely annyit jelentene nekem, de érzem nem fogja kimondani… Ha kérném, még jobban belé rekedne, mint most tüdőmbe a levegő, ahogy érzéki csókjával kábítva már mezítelen testünk simul össze, minden eddiginél bódítóbb jelenségbe ködösítve engem.
- Sas-uke-kun… - nyöszörgöm akadozva, ahogy még mindig csuklóimnál fogva szorít az ágyra, felsőtestemen játszadozva ajkaimmal.
- Mondd még… - kéri bőrömbe susogva, nyelek egyet, bár torkom olyan száraz, hogy a levegőt is majdnem karcolva veszem.
- Sa..Sa-su-ke-kun… - sóhajtom egyre jobban akadozva, ahogy már hasfalamat kóstolgatva fogaival érzékien megkarcolva, megrándulok, már vonaglok a nyekergő ágyon. Lassan ér le, már bizsereg a bőröm csókjai nyomán. Végre elengedi csuklóimat, karjaim felemelem, majd ujjaimmal megcirógathatom izmos vállát, fejét…
- Még… mondd még… - követeli arcomat nézve, néha letéved tekintete, nem tudok ellenállni.
- Sa…Saaahhh… - szakad fel belőlem a nyögés, ahogy nyelvét eddig legféltettebb kincsemen érzem végigívelni, s mikor ezt megismétli felsikoltok. Ujjaim megint tincsei közé fúródnak fejbőréhez simulva, reflexből eltolnám magamtól, de erősen, túl erősen tartja magát. Meg nem állnak ajkai, nyelve sem a mozgásban, ajkaimra harapva fojtom vissza hangom, mert félek ha elereszteném a hangos sikolytól minden szerte foszlik.
- Ne hagyd abba… mondd még… - beleremeg szemérmem duruzsolásába, mélyről tör fel nyögésem, fülem is beleremeg. Egy pontba gyűlik minden érzés, s ahogy át-át siklik rajta nyelve egyre erősebbé válik, megfeszül testem, benn reked egy mély levegő, majd egyszerre, hosszan, sikollyal ejtem ki nevét, végén elcsuklik hangom, elernyed testem, és elönt a kába forróság. Párducként mászik felém, arcán mosoly, körbenyalja ajkait. Hozhat engem még ennél is nagyobb zavarva? Ha több ilyen mozdulatot tesz, akkor biztosan. Mikor vette le a nadrágját? Mos már biztos, hogy még a homlokom is piros, ahogy meglátom… teljes valójában. Halkan zihálok, már megrándulni sincs erőm.
- Sosem láttam még ennél szebbet – cirógatja meg arcom, majd fejemre simítja egyik kezét, a másikkal államat fogja meg, hogy maga felé fordítson, apró csókokat kapok ajkaimra, míg nem bírom viszonozni őket. Az újabb csók után átölel, magához von, és feljebb csúsztat az ágyon, szinte már ülök, ahogy a hátammal süppedek a párnák közé. Egyik keze lefelé kalandozik a lepedőn, combomat simogatja lassan fel majd le, óvatosan terelgetve, de nehezen adom meg amit kér, szörnyen félek.
Végül csak sikerül széjjelebb simítani lábaimat, épp be tud férkőzni közéjük. Újra remegni kezdek.
Hideg ujjai ágyékomnál tevékenykednek, először kiráz a hideg, majd ahogy hirtelen felforrósodnak már a vágy mozgat semmi más. Belém vezeti ujjait és összerándulok, szemeim is összeszűkülnek, ajkaim összeszorulnak. Szenvedélyes csókkal bódít, lassan ellazul testem, s már csak arra eszmélek, hogy gyorsabban mozog keze, a forróság megint közeleg. Elködösült tekintetemmel nézek rá… arca olyan sima és nyugodt szemében mégis tűz ég, amit csak akkor látok, ha kettesben van velem…
Máskor mindig hideg volt tekintete bárkire nézet… csak rám tudott igazán gyengéden tekinteni. Puha kezem arcára simítom, úgy mélyítem el a csókot, ujjai megállnak, lassan más veszi át a helyét… Vágyom rá mégis félek… akarom, testem mégis tiltakozni vágyik. Minden vágyam, hogy végre beteljesüljön, mégis rettegek mi lesz a végeredmény. Észre se veszem már, lassan csúszik belém szörnyen óvatosan. A csókból egyikünk sem hajol el, nem is hagynám. Egyre jobban feszít, egyre forróbb, egyre kábítóbb… Soha nem éreztem még ilyet… Hirtelen nagyobbat lök, tompa fájdalom hasít belém majdnem ajkaira harapok, de csak egy nyögésre telik a csókba… Kinyitom szemem… ő is engem figyel. Megáll, nem mozdul tovább…
Lassan ölelem egyik karommal, másik kezemmel még mindig arcát fogom. Óvatosan, csak jelzésképpen rántom magam felé izmos testét, halványan elmosolyodik, majd továbbra is arcom figyelve újra mozgásba kezd…
Csitul a fájdalom, csillapodik a zúgás, lassan újra érezhetem azt, amit az előbb adott nekem…
Puszta, nyers, sóvárgó vágyat. Mintha fájdalom nélkül zsibbadnának le végtagjaim úgy árad szét bennem az érzés, aprókat nyögdécselek, lassan újra szabad levegőt vehetek, ahogy elhajol tőlem. Alkarjaival a párnákon támaszkodik meg, mink két tenyerében már csak arcom pihen, nekem csak egyik tenyerem virít sima arcán. Ajkai résnyire nyitva úgy kapkodja a levegőt, hasonlóképp teszek, már alig bírom tovább, pedig csak fekszek. Gyorsul a tempó, fokozódik a feszültség, szívem elönti minden érzés, ami az évek során felgyülemlett. Eltűnik a vörös ködben a fájdalom, a keserűség mely napokig ölelt körbe.
- Szeretlek… - mondom ki végül, s ez bármennyire is őszintén hangzik tőlem, akaratlanul csúszott ki.
Nem válaszol, csak felbőszülve, sokkal gyorsabban kezd el mozogni, hátra vetem fejem, lehunyom szemeimet, mér nem kell sok, és újra…
Vállamba hajtja fejét, megszívva csókol bele, egyre erőszakosabb, mégis annál csodálatosabb… Megemelkedik mellkasom, majd teljesen megfeszülök. Nyögése sikolyommal közösül ahogy egyszerre élvezünk el ebben a pillanatban, teljesen eggyé válva.
 
Erősen szorít magához, úgy ernyed el teste, rám nehezedik, majd engem is oldalra fordítva fekszik le mellém… Nem néz rám… Nem szólal meg… Csak liheg mint én, és arcát még mindig vállamba fúrva tartja.
De nem bánom… Hisz mellettem van… Én is átölelem ahogy tőlem telik. Hátát és haját cirógatom, míg újra nem tudok normálisan levegőt venni.
Mától teljesen hozzá vagyok kötve… Teljesen mindegy mit hoz a jövő… Ezt a köteléket elszakítani képtelenség… Ennél erősebb talán nincs is, amit én átéltem most vele.
Önként adtam oda nemi ártatlanságomat.
Vajon várjak tőle kölcsönös vonzalmat? Ha igen vajon ki is mondja ezt talán? Talán csak hiú ábránd hogy ezt halljam tőle. Hirtelen megint szorosabban ölel. Felnyitom szemhéjaim.
Szemei össze vannak szorítva… fogai már majdnem csikorognak úgy feszülnek egymásnak.
Tenyereit hátamra terítve ölel meg ismét… Nem… nem értem… Hosszú percekig, talán órákig fekhetünk így, egy idő után a hidegtől remegek… fázom.
Rám teríti a félresöpört köntöst. De neki vajon mit adjak?
Arca komor… mozgása lusta… Egyre furcsább, nem tudom értelmezni.
Felülök az ágyon, majd lábaim lecsúsztatva a földre szekrényemhez lépek, kiveszek egy sötétkék köntöst… Lehet hogy kicsit női, de legalább sötét… visszamegyek hozzá.
- Vedd fel ezt… - nyújtom felé kedvesen mikor visszaültem az ágyra. Végre ellágyul arca, úgy fogadja el tőlem, és felülve magára teríti… így máris férfi öltözéknek néz ki. Elmosolyodom. De ez is hirtelen lefagy arcomról. Felkel az ágyról… nekem háttal. Ablak hoz lép. Ismét felállok és követem.
Nyakára simítja kezét, lecsúszik nyakán a köntös, és felvillan előttem a pecsét, amelyet visel.
Átokpecsét… találó név.

 

Kép
Ekkor jövök rá… Hiába is reménykedem… nem marad megint velem. Csendben, kétségbeesetten tarkóimhoz teszem kezem, és előbukó könnyeimet így próbálom visszatartani.
- Hinata… - dörmögi halkan… megrázom fejem…
- Tudom… menned kell… - nyöszörgöm, a mondat végére már cincogva… Pokoli kín… Tudom hogy ez lesz. Hirtelen felém fordul, elém lépve ölel át. maga felé irányítja tekintetét.
- Sajnálom… - mondja ismét halkan mély hangján, megborzongok hallatán… Nem… nem akarom…
Remegve szorítom össze reszkető ajkaimat, mégis megcsókol, és hagyom… hagyom hogy elcsábítson, pedig így csak még jobban fáj… darabokra törik a szívem.
Elhajol… homlokát enyémnek dönti…
- Visszajövök érted… - homlokomra csókot ad… azt sugallja nem kell sokat várnom… Vajon bízzak benne? Szívem már ezt teszi, eszem már menekülne… Zavaró ez a kétes érzés.
Fájdalom nélkül nem lehet szeretni? Erre az emberiség talán soha nem kap választ…
És én sem… Megfogom karjait, s abba kapaszkodva nézek rá.
- Ígérd meg! – követelem halkan, de annál határozottabban.
Elmosolyodik…
- Megígérem… - ujjait hajamba fúrja, bizsereg tőle a fejbőröm kellemes érzés.
Lehunyom szemem, hagyom hogy magához öleljen…
Nekem már az ígérete is elég… Tudom hogy igaz és őszinte. Tudom, hogy nem hagyna cserben…
S már azt is tudom szeret… de kimondani ezt nehezebb.
Felöltözik, s én ha szemérmesen is de végignézem. Hosszú búcsúcsókot kapok, kiélvezem minden pillanatát. Szeretlek…
Ujjának utolsó cirógatásával kibuggyanó könnyem törli le, fellép az ablakba, majd onnan már szökken is tovább. Az ablakhoz szaladok, a párkányba kapaszkodva nézek utána, de már csak sötétséget látok.
Itt hagyott…
Hiába már a Byakugan is… rég messze jár. Behajtom az ablakot… későre jár, és szörnyen hideg van. Csendesnek kell lennem, mindenki alszik már a házban…
Lefekszem az ágyba… átöltözni sincs erőm…
Sírjak? Legyek boldog? A kettő most csak egyszerre meg… Keserű könnyek, szívemben boldogság… Megtévesztő lehet az emberi szemnek. Párnám szorítom magamhoz, amiben még illata lakozik…
Álmomban tovább élsz, ha szívem megszakad is… Várni foglak…
Ha minden kötél szakad is várni foglak…