Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy aknafedél alatt álltunk meg.

A vámpír felmutatott, jelezve hogy itt kell felmennem a felszínre.

Behunyt szemmel koncentráltam hogy átlássak a vastag betonon, éreztem valami furcsát.

- A felszínen vannak? - néztem a vezető fiúra kérdőn, ő pedig szó nélkül bólintott.

Egyikük felmászott a létrán és lassan felnyomta az aknafedelet.

- Nem jó.. itt nem jutunk ki. - hőkölt hátra.

- Gyere el onnan. - szóltam rá, majd mikor elállt az útból, erőmmel lökéshullámaokat küldtem a beton felé. Szárnyaim felkavarták a szelet.. a betondarabok pedig kirobbantak a helyükről.

Mély morgás töltötte be a teret, én pedig kiemelkedtem a mélyből.

Vörös szemű, emberalakú lények álltak körös-körül és köztük ő, aki azt hittem már rég a pokolban van valahol.

- Alecto.. -suttogtam döbbenten.

- Nahát... azt hittem már nem látlak. - vigyorogott karba tett kézzel, szarvain megcsillant a közeli utcalámpa fénye.

- Mit keresel te itt? A pokolban lenne a helyetek! Mire készültök?

- Nahát. Milyen nagyra nőtt az egód mióta három pár szárnyat növesztettél. Régebben sokkal jobban bírtalak. - vigyorgott rám szemtelenül.

Kezem ökölbe szorult a dühtől.

- Ráadásul vámpírokkal mászkálsz? Hát nem éppen azért hagytál el mert gyűlölöd őket?

- Te nem vámpír vagy. És ők.. csak a békét akarják megvédeni.

Felkacagott.

- Békét? Milyen békét? Ne viccelj! Minden miattad történt. Az uram téged akart megszerezni az Úrtól mikor kirobbantotta az első mennyei háborút, és ez most.. ezt is csak miattad intéztük így. De te belesétáltál a csapdába. Túlságosan szentimentális vagy. Pár emberélet fontosabb neked mint a saját biztonságod? Nagyon ostoba vagy hogy elhagytad a mennyei királyságot. Ostoba és felelőtlen.

Intett a többi démonnak akik körülzártak minket.

A vámpírok vicsorogva morogtak rájuk, de azok csak vihogtak.

- És most.. velünk jössz. Ezeket az embereket már nem védheted meg. Ők a miénk.

Szemeim szinte szikráztak a dühtől.

Még mit nem.

Már éppen nekiugrottam volna mikor megtették helyettem a vámpírok, mintegy varázsütésre.

Egyenként verte le magáról őket.. fél kézzel.

Démonjai csapatostul estek neki egy-egy vámpírnak.. nem hallottam mást, csak azt a keserves ordítást..ahogy fogak hatolnak az eleven húsba.

- Köszönöm hogy hoztál vacsorát a társaimnak. - nevetett elégedetten.

Körülöttem lassan mindent beborított a vámpírok vére. Meghaltak..egyik a másik után.

Testük nem vált porrá, hanem még sokáig véreztek mielőtt kilehellték volna a lelküket.

- Neeeee! - kiáltottam tehetetlenül, de két démon belecsimpaszkodott a karomba, egy harmadik pedig hátbarúgott hogy nyugton tartson.
Szárnyaimon csapatostul csimpaszkodtak hogy a földön tartsanak.. hatalmas erőfeszítésbe telt hogy egyáltalán állva maradjak.

- Mégis micsoda vagy te... ? Hiszen ugyanolyan száműzöttek mint te! - már potyogtak a könnyeim.

Ők azért jöttek hogy engem megvédjenek. Uruk a halálba küldte őket, és ezt nagyon jól tudta.

Figyeltem ahogy az egyik démon a kis vörös hajú vámpír szívével játszik. Jobbra-balra dobálta a kezében.

- Nahát.. miért siratod őket? Hiszen ők csak rusnya vámpírok. - kérdezte kezét az arcomra simítva.

Érintése semmilyen jó érzést nem kelltett már bennem. Csak mélységes undort éreztem. És bánatot.

- Ne nyúlj hozzám!

Elrántottam a fejem, és kapálódzva próbáltam kiszabadulni de csak még többen jöttek.

- Felesleges erőlködnöd. A gazdám már vár. - villantotta rám őrült vigyorát.

Na neeem. Oda nem megyek vissza..akkor már inkább meghalok.

- Nem tudsz meghalni. - kacagott hangosan.

Kezét bedugta a ruhám alá, hegyes körmével megkarcolta a mellkasomat. Égető fájdalom lett úrrá rajtam ott ahol hozzámért, üvölte csuklottam volna össze, ha nem tartanak meg.

A démonok kórusa hangosan vihogott.

Könnyeim megfagytak mielőtt a földre hullottak volna..és csengő hangon verődtek apró kristályokként a földhöz.

De én mindebből nem hallottam semmit csak őket.

Hangjuk betöltötte a fejemet, az az őrült kacaj... sok-sok torokból jövő kárörvendő röhögés.... lelki szemeim előtt pedig megjelent a Sátán arca amint azt mondja: - Az enyém vagy!

- Neeeeeeeeeeeeeeeem!


........


Kiáltásomra mintha csoda történt volna.

Egy villámtól szikrázó dárda vágódott a mellkasának és a vállánál fogva a falhoz szegezte őt.

Az kékes színben szikrázó fegyver még akkoris szikrákat hányt mikor már nem volt a levegőben.

Figyeltem ahogy fekete vért köhög fel, majd fuldokolni kezd.

- Átkozott! Te is pokolra kerülsz majd! - sziszegte felém.

Én? De hát nem csináltam semmit?

De nem is hozzám beszélt.

- Azt hiszem ezt nem te döntöd el. - sóhajtotta egy tengermély hang, én pedig úgy éreztem menten kicsúszik a lábam alól a talaj.

A démonok úgy engedtek el, hogy meg sem bírtam támaszkodni a lendülettől csak földre estem.

Hófehér jelenésként ereszkedett le közénk vitolányi szárnyaim, amik olyaní könnyedén repítették mintha súlytalan lenne, én pedig csak bámultam hátát.. hosszú ezüst haját.. és fehér kabátot amit viselt.

Egy reccsenés ütötte meg a fülemet, meg egy pukkanás, és Alecto, a Sátán szolgája egyszerűen köddé vált.

Feltápászkodtam amennyire tudtam, féltérden bámultam fel rá.

Ruhám tiszta kosz lett a démonoktól, de nem érdekelt.

Körülöttem a földet az apró kristály könnyeim borították... a könnyek amiket azokért ejtettem akik miattam haltak meg.

Halhatatlanok, akik mégis meghaltak mert meg akartak védeni.

Egy fekete folt suhant el mellettünk, és felemelte a földről a fiatal vámpírt.

Ő volt az, a vámpírúr.. arcán lefolytak a vörös könnyek, de arca teljesen nyugodt és közönyös volt.

- Miért küldted őket? Miért? Ha tudtad hogy úgyis meghalnak! - estem neki, de nem volt elég erőm és saját lendületem vitt a földre.

Lehunyta évszázados szemeit majd szinte fájdalmas tekintettel nézett fel rám, aztán Seraph-ra.

Az bólintott.

Mi a fene folyik itt? Ezek ismerik egymást?

A vámpír behunyta a szemét, és elindult.. ki a sikátorból.. távolodó alakját elnyelte az éjszaka. Úgy olvadt a sötétségbe mintha a része lenne..én pedig csak bámultam utána.

- Ki a fene volt ő? - kérdeztem még mindig döbbenten.

- Drake-nek hívják. Ő a föld legöregebb vámpírja.

Mély hangja szomorúan csengett. Mintha lett volna a neve mögött egy történet is..egy tragédia.. amit eszébe juttatott nevének említése.

- Drake? Úgymint... Dracula? - néztem rá döbbenten.

Láttam hogy mosolyog rajtam.

- Az csak egy mese. - sóhajtotta és lehajol hozzám, de ahogy keze a vállamhoz ért visszarántotta. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

Mi a baj?

- Mit tett veled? - kérdezte, és ujjait a ruhám alá csúsztatta.

Kishíján felsikoltottam ahogy a bőrömhöz ért. Jéghideget éreztem ott ahol hozzámért.. bőrömet egy bonyolult minte terítette be, ami a szívverésemmel együtt pulzált.. és fekete volt.. korom fekete.

- Ez meg... mi a franc? - bámult megütközve, és mikor látta hogy kishíján könnyezem a kíntól amit érintése okoz, elengedett. - Sajnálom. Nem tudtam hogy ennyire..fáj..

Szó nélkül vetettem magam a nyakába, megmerevetett és hagyta hogy megcsókoljam.

Ahogy hozzáértem testemben egyre beljebb és beljebb kúszott a jeges hideg.

- Jéghideg az ajkad. - sóhajtotta a fülembe ahogy átölelt. - Mi a fene történik?

- Nem tudom. - feleltem reszketve. - De.. hogy kerülsz ide?

- A Tanács rájött hogy megszöktél. Önként ajánlkoztam hogy megkereslek. - mosolygott rám, majd elkomorult az arca. - Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség hogy egyedül jössz le? Hiszen..

- Nem tudtam hogy én vagyok a célpont. - motyogtam. - Nem tudtam mert ezt mindeddig olyan jól eltitkoltátok. A mennyei háború..az a sok pusztítás.. mind csak ezért.. ? Azért mert a Sátán megkívánt magának egy angyalt?

- Nem. - rázta a fejét. - Gabriel nézz rám.

Lehajtott fejjel sírtam.. nem voltam hajlandó felnézni rá.

Te is elárultál. Ha megmondtad volna nem tartanánk itt.

Ujjait az állam alá csúsztatta, felemelte a fejem, kényszerítve hogy felnézzek rá.

- Nem egy egyszerű angyalt kívánt meg. Azt akarta.. akit az Isten a saját két kezével alkotott meg csodálatosnak.. az elsőt... aki neki is a kedvence.

- Ha a kedvence volnék nem hagyná hogy ezt tegyék velem. - vágtam vissza dühösen. - Ha annyira szeretsz miért hazudtál nekem? Miért nem mondtad el igazat.. azt hogy több ezer ember és angyal halála szárad a lelkemen, csakmert én nem adtam magam oda a Sátánnak? Megtettem volna.. mit számít már hogy jobban bemocskolnak? - hisztérikusan kacagtam fel. Potyogtak a könnyeim. - Egy vagy több mocskos bélyeget még el tudtam viselni. Ha tudtad akkor miért nem mondtad?

Ellöktem magamtól és sírva próbáltam elrepülni de a szárnyaim nem működtek. Törött szárnyú madárként zuhantm a földre.

Aggódva lépett oda hozzám hogy felsegítsen de zokogva ütöttem el a kezét.

- Ne érj hozzám!

- Gabriel.. félreérted...

- Mit? Hogy egy dísztárgyként kezeltek? Hogy olyan vagyok mint egy hatalmas értékű drágakő. Nemzedekék ölik értem egymást, hogy megszerezzek és mégis a képmutatók tartanak búra alatt? Nem igaz hogy én irányítok te is tudod..csak egy dísz vagyok.. a Tanács pedig.. nagyon jól tudja ezt.

- Nem.. ez..

- Seraph kérlek... te is tudod hogy ez hazugság. Hiszen nézz rám.. még egy életet sem tudok megmenteni. - kezeim remegve markolták meg a mocskos földet ami beborított a vámpírok vére.

- Dehogynem tudsz. - rázta meg a fejéd. - Már mondtam neked. Az igazi angyal ereje mindaddig szunnyad amíg saját maga életre nem kelti.

- Ez nem igaz. Már visszakaptam az erőmet. - sírtam tehetetlenül. - Fejem a karomra hajtottam, nem akartam látni. Annyira szerettem..mégis annyira gyűlöltem ezért.

- Az nem ugyanaz. - kezének puha érintését éreztem a karomon. - Más képesnek lenni valamire..és más megtenni. Képes vagy rá.. de nem tudod megtenni. És tudod miért nem?

Könnyes arccal néztem fel rá.

- Nézz csak rám. Nem vagyok főangyal. Mégcsak kiválasztott sem vagyok.. csak egyszerű tanácstag. Mégis képes voltam rá hogy egyszerűen a haragom erejével elűzzem őt. Tudod miért? Mert szeretek.

Döbbent csönd.

- A szeretet olyan erő amit semmilyen gonosz hatalom nem érthet meg, és olyan erőket kelt életre benned, amit semmi más nem képes előhozni. Ha azokért harcolsz..akik a szívednek kedvesek.. az szárnyakat ad.. olyan erőt.. ami nem angyali... nem is földi.. Isteni erő.
A föld, a menny és a pokol.. Isten hatalmas játszóháza.. de mi nem vagyunk agyatlan babák amit azt teszik amit ő akar. Szívet adott nekünk ami szerethet..és erőt ahhoz hogy harcoljuk.. és ez az az erő, amit semmi..de semmi nem vehet el tőled.
Mint elsőszámú angyalnak semmivel sincsen több hatalmad mint a Tanács többi tagjának.. azért van több.. mert szeretsz. Mert te mosolyogsz a világra és a mosolyod nyomán felragyog az, amire ránézel. A többiek akik azért élnek hogy ítélkezzenek..azért hogy szabályok közé szorítsanak mindent.. ezt nem érthetik. Nem értheti senki más.. csakis te.
Életet nem teremthetsz..de esélyt adhatsz..másoknak... arra hogy megtudják azt.. amit te már régen tudsz... ez a te különleges erőd... Gabriel.

Mosolygott... én pedig újra elsírtam magam, ezúttal a meghatottságtól.

Sosem hallottam senkit ilyen szépen beszélni. Valahol legbelül éreztem hogy igazat mondott, de képtelen voltam szavakba önteni.

Könnyekkel küszködve bólintottam, és hagytam hogy a karjába vegyen.

Végtagjaim fáztak... hideg tél uralkodott minden tagomban.. mégis ahogy hozzámért mintha egy pillanatra felengedett volna az örök tél.. és egy pillanatra a tavasz ígérete is felragyott volna abban az érintésben ahogy puha ajka az enyémhez ért.

Suhantunk..végig..az éjszakai égen..

Minden egyes levegővétel fájt.. tüdőmet csípte a hideg levegő...ami olyan fagyos volt..hogy mikor kilélegeztem megfagyott a haja ahogy fölém hajolt.

Pedig a világban nem volt hideg. Csak körülöttem fagyott meg minden...

Ujjaim elgémberedtek.. nem éreztem őket.. holott láttam ahogy ruháját markolják.

- Most meg fogok halni? - kérdeztem lassan mozgó szájjal, olyan halkan, hogy közel kellett hajolnia hozzám hogy érthesse.

- Ne butáskodj.. nem tudsz meghalni... - nyugtatott meg, de a szemén láttam hogy olyan aggodalom gyötri.. amilyen még sosem.

- Akkor jó.. - sóhajtottam és behunytam a szemem.

A sötétség úgy borított be mint egy puha takaró.. aztán már csak az a kiáltás csengett a fülemben...

- Gabriiieeeeeeeeeeeel....!!!


......



Ki az a Gabriel?

****

Az elhagyatott tájon hóvihar tombolt.

A szél ahogy végigsüvített a kietlen hómezőn nemcsak a levegőben szálldosó pelyheket repítette, hanem felkapta a puha takaróban a tájra széjjelszórt, apró, csillag formájú kristályokat is.

Azt hiszem sosem láttam még ilyen szépet.

Az égen nem voltak csillagok, ha voltak egyáltalán, most csak sötét volt, és rettenetesen hideg.

Foglalmam sem volt hogy kerültem ide. Miért éppen ide? Erre a kietlen, kihalt, hideg és elhagyatott tájra. Mintha a halál lehellete volna.. a fagy úgy bizsergette meztelen testemet.

Fáztam.

Szárnyaim helyén két csontból álló valami meredt az égnek. Mint a pokolmadarak csontszárnya, hófehéren ragyogva. Minden egyes mozdulatára amit tettem velük, égető fájdalom hasított a hátamba, mintha valaki tövestül akarná kitépni a szárnyaimat, mintha az egész egy hatalmas, égő seb volna. Mintha minden ami eddig Isteni kegyként adatott volna, most a visszájára fordult volna.

Ezüstszőke hajamba belekapott a szél.. és hópelyhekkel fújta tele. Néma könnyek csorogtak az arcomon, de még azelőtt megfagytak mielőtt a földre érkeztek volna.

Mi lett belőlem..?

És egyáltalán.. ki vagyok én?

- Gabriel.. - mondta egy hang, olyan halkan, mintha vastag fal mögül szólna.

Gabriel.. igen. Emlékszem. Így hívtak mikor még az voltam, aki.

De miért vagyok itt?

És hol van az az itt?

Vissza akarok menni. Vissza a múltba, amikor még nem tudtam semmit. Amikor lefoglalt az ártatlanok megsegítése, és a gonosz elűzése. Amikor hófehér szárnyak repítettek a búzamezők felett, és én élveztem hogy a meleg szellő simogatja az arcom.

Nem akarok mártír lenni, nem akarom hogy értem harcoljanak. Nem akarok háborút.. halált.. vért és szenvedést.. miattam. Egyszerű és szürke szeretnék lenni, hogy beleolvadhassak a tömegbe. Hogy nekem is szabad legyen azt szeretni, akit szeretnék.

Miért nem lehet?

- Gabriel..

Valaki ismét a nevemet mondta.

Ismerős ez a hang.

Hol vagy?

Szólj hozzám.

- Nem szabad hogy megnyerjék maguknak...- mondta egy másik hang.

Megnyerni? Mit?

Héé! Itt vagyok. Figyeljetek rám!

Hirtelen azonban irtózatos fájdalom hasított a mellkasomba, kénytelen voltam összegörnyedni. Térdreestem a hóban, és ahogy kezeim hozzáértek, a puha fehérség azonnal változni kezdett. Vér csordult végig a tájon, mint egy alattomos, sündörgő kígyó úgy kúszott felém, több ágra szakadva mint a folyó, ha tengerbe torkollik.

Hátráltam két lépést, de a vérfolyam követett, útja közben felolvasztva maga alatt a havat, vörös mintát rajzolva az egyhangú fehérségbe.

Mi.. ez...?

Felszaladtam egy kisebb dombra, lélegzetem a torkomon akadt ahogy megláttam a mintát, ami odalentről összevissza vonalaknak tűnt, de innen felülről..

Egy hatalmas fordított kereszt volt, tüskés, csontszárnyakkal. És fölé mintha láthatatlan kéz írna a hóba, vérrel ismeretlen betűket rajzolt.

Megbuktam volna? Azért látok ilyesmit?

Én, aki még akkoris tiszta maradt mikor maga a Sátán érintette?

Az meg hogy lehet?

Vártam hogy a vörös vonalakat beterítse a sűrű pelyhekben hulló hó, de mintha oda nem is hullott volna, a baljós jelként ott virító vér még csak meg sem fagyott, gőzölögve csillogott a havon.. és szinte hívogatott magához.

Mi vagyok én hogy ellenálljak neki.. hiszen.. nekem már úgyis mindegy.. nem..?

De ahogy elindultam felé a hang megint megszólalt.

Már nem csak szólogatott, hanem kiabált, könyörgött.

Először azt hittem a saját lelkiismeretem hangja, de aztán rájöttem hogy valószínűleg az nem mondana nekem ilyeneket.

De akkor kicsoda..?

- Gyere vissza... Gabrieel.. Gabrieel..!!!

Ki vagy te? - kérdeztem ködös aggyal, majd hirtelen mintha egy őrült erejű forgószél kapott volna fel.. és szippantott volna magába, úgy éreztem hogy repülök.. valahová.. az álomból az ébrenlétbe, vagy talán fordítva.. most fogok álmodni valamit.?

***

A sápadt, pislákoló fény is vakította a szemeimet ahogy levegő után kapva rémült sikollyal nyitottam ki őket.

Fájt a levegővétel, mintha valami szúrta volna a belsőmet, hogy minden fájjon. A levegővétel.. a mozdulataim, a beszéd.

Kezem az arcomhoz emeltem, próbálva kiszúrni a fényt, halkan nyöszörögtem valamit arról hogy ez így nem jó.

Aztán szemem lassan megszokta a dolgot, és körül tudtam nézni.

Egy név tolult a nyelvemre.. ahogy megláttam őt... összekócolódott ezüst tincsekkel, zaklatottan, mégis mosolyogva. Szemei mint a kéken szikrázó jégkristályok.. hiszen őt ismerem.

Seraph..

Igen.

- Mostmár rendben? - fordult a fejemnél ácsorgó alakhoz, akit én, mivel mögöttem állt, nem láttam.

Most vettem csak észre, hogy egy sötét, ablak nélküli szobában vagyok, melynek falai fehérek, és mint az emberi kórházakban.. egy vas asztalon feküdtem, szárnyaim lelógtak róla.

A szárnyaim..

Kishíján felsikítottam, mikor meglátta az álomban vagy látomásban látott csontdarabokat, de ahogy hozzájuk értem, maguktól szétporladtak.

Mi a...?

- Igen, azt hiszem mostmár nincs életveszélyben. - felelte egy mély hang, mögülem.

Aztán ahogy az illető kisétált a fény körébe, felismertem. A vámpír.. Drake. De ő .. mit keres itt? És én mit keresek itt?

Felkönyököltem, és a fejemet megrázva próbáltam lerázni magamról a furcsa érzést.. hogy az.. nem álom volt. A csontszárnyak.. az a jel..

Egy kezet éreztem a vállamon. Puhán, mégis erőteljesen érintett, hogy maradásra bírjon, de tudnom kellett..

Hogy mi történt velem...

***

Hatalmas csattanással vágódtam el a fényes fehér kövön. Elmosódott foltként mozdult utánam a vámpír, és fekete hajának libbenését láttam csak, majd nemsokkal később már ugyanott állt, ahogy ezelőtt, mozdulatlan szoborként.. fejét rosszallóan csóválva.

- Mondjátok már el mi van! - néztem rájuk a földön térdelve.

- Megjelölt téged. Az van. - felelte a vámpír szomorú felhanggal.

- Egy démon jele elég ahhoz hogy megbukj. Vagy ezt akarta, vagy a halálodat. De szerencsére egyik sem jött össze neki. - tette hozzá Seraph, miközben felsegített.

Idegesen pillantottam körbe.

De akkor.. azok a szárnyak.. és a fájdalom a mellkasomban...

Drake aranysárga szemei az arcomat pásztázták. A hideg futkosott a hátamon ettől a pillantástól. Vajon Seraph miért bízik meg benne..? Mit tehetett érte?

Éreztem hogy valami más is van a dolog mögött, különben nem vágnának ilyen gyászos képet.

- De ez még nem minden igaz?

- Nem. - bólintott a vámpír.

- Ebben az alakban nem térhetsz vissza a felhők fölé. Nem tudom miért vesztetted el a szárnyaidat, de amíg rá nem jövünk a földön kell maradnod. - suttogta, ezüst haja függönye mögül, kezemet még mindig a markában tartva. Testének melegségét ilyen távolságból is éreztem, szerettem volna hozzábújni, megfürdeni ebben a jó érzésben, de tudtam hogy nem lehet. Most nem. Itt nem.

Egyébként is, van ennél sokkal nagyobb problémánk is.

- Jól van. - akkor itt maradok. - bólintottam rá. Láttam hogy nem éppen ezt várták, mert mindketten csodálkozva pillantottak rám.
- Meg kell akadályozni hogy a démonok rátámadjanak az emberekre. - magyaráztam. - Nem hagyhatom hogy ez megtörténjen. Nem is akartam visszamenni.

- Meg kell. - bólintott Drake, de Seraph közbevágott:
- De nem neked!
- De..

Mindig mosolygó arcán most eltökélt, dühös arckifejezés ült. Nem láttam még ilyennek. Soha.

- Nem fogom hagyni hogy meghalj. Mégha sosem lehetsz az enyém.. akkor sem. Élned kell. - mondta nagyon halkan.

- Seraph.. - a válla felé nyúltam, de Drake intett a fejével hogy ne. Nem érdekelt. Ám amikor hozzáértem, mintha villám csapott volna belém, a fájdalom végigvágott rajtam mint egy áramütés.

Szisszenve húztam vissza a kezem.

- Seraph túl tiszta a démonok által megjelölt testednek. Fájni fog hozzáérsz. Ezt akartam mondani. De nem hagytad. - tette hozzá a vámpír halkan, mint aki mindent tud.

Csalódottan emeltem magam elé a kezeimet. Szóval nem érhetek hozzá? Mi jöhet még? - gondolkoztam magamban sóhajtva.

Azonban hirtelen halkan kinyílt az ajtó, és egy karcsú, barna hajú fiú lépett be rajta. Nem volt rajta semmi különös, azt mondtam volna teljesen átlagos, kivéve persze szürke szemeit, amik zavartan csillogtak ahogy meglátott minket. Alacsony volt, arca kedves, hosszú szempillái feketén csillogtak ahogy lesütötte a szemét.

Drake kitárta a karját, a fiú pedig odasietett hozzá. A vámpír olyan könnyedén ölelte a mellkasára, mintha a gyermeke volna. A fiú mondott valamit, nagyon halkan, amit nem értettem. Figyeltem ahogy ahogy a férfi sápadt kezének hosszú körmeit finoman, szinte simogatva végighúzta a fiú nyakán és valamit súgott a fülébe olyan mosollyal, hogy kivillanó szemfogain megcsillant a gyertyafény.

Oké.. asszem visszavonom a „mintha a gyermeke volna” gondolatot.

- Dean azt mondja.. odakint ahogy felkelt a nap eloszlottak a sötét alakok. A démonok visszavonulhattak.

Felküldte kémkedni a fiút? Hiszen még majdnem gyerek!

- Ez jó hír. - felelte Seraph mellőlem. A fehér falakba szinte beleolvadt hófehér szányaival, és ezüst hajával. A fiú csodálkozva nézte őt, majd rám vándorolt a tekintete.

Drake a vállára tette a kezét, és hátulról a füléhez hajolva megszólalt: - Menj.

Figyeltem ahogy elindul felém. Egészen fiatal volt.. talán 16-17 éves, szemeiben azonban egy felnőtt elszántsága csillogott. Nem, nem volt vámpír.. azt éreztem volna. Egy egyszerű..ember..? Minden idők legöregebb vámpírja mellett? Az kizárt.

Felém nyújtotta a kezét, én pedig először Seraph-ra néztem, aki bólintott. Nem akartam hogy mégegyszer az történjen mint az előbb. Vajon egy ember is elég tiszta hogy fájdalmat érezzek csak mert megérint?

Viszont amikor keze az enyémhez ért, nem éreztem semmit, csak melegséget.

- Még nem vagy odaát. A mezsgyére szorultál. - mondta behunyt szemmel, majd mikor felnézett rám, olyan volt mintha köd gomolygott volna a szemeiben.

Mi van?

A vámpír mögé lépett, a fiú pedig meg se rezzent ahogy a vállára tette a kezét.

- Ezek szerint.. csak meg kell ölni azt a démonfattyat. - suttogta Seraph a hátam mögött. Hangjában düh csendült.

- Addig itt maradhat velünk ha gondolod. - felelte Drake halkan, fekete haja a fiú vállára hullott, ahogy a háta mögött álldogált.

Najó.. ezek most komolyan egymással tárgyalnak meg valamit, ami engem érint főként? Pedig nincs joguk kihagyni belőle.

Seraph viszont látta hogy szólni készülök, ezért elhallgatott és felém fordult.

- Kérlek... meg kell értened. Ha Alecto nem hal meg, örökké a mezsgyén ragadsz, nem tartozol majd sehova...sem a mennybe, sem a pokolba..sem hozzám, vagy bárki máshoz. Nem ölhetnek meg, ahhoz túl értékes vagy.. nekem és a világnak is tartozol ennyivel.

Mosolyogtam volna, mert megérintett amit mondott, ha nem lettem volna ennyire szomorú. Épp most vallotta be hogy szeret, és mégsem ölelhettem meg, egyetlen porcikám sem érhetett hozzá. Ez aztán átok volt a javából.

Beletörődve bólintottam.

- Ígérd meg hogy itt maradsz. - lépett hozzám, keze megállt az arcom előtt. Meg akarta simogatni az arcom, én pedig másra sem vágytam csakhogy érezzen az érintését, de a bőröm felett pár centivel megtorpant.

- Itt.. - motyogtam, bár azt sem tudtam hol van az az itt.

Drake némán bólintott és elengedte a fiút, aki kézen fogott és elkezdett ráncigálni az egyik irányba.

Visszanéztem rájuk. Egy angyal és egy vámpír.. álltak egymás mellett.. egymás teljes ellentétei.. fekete és fehér.. mégis ugyanazon az oldalon álltunk..azt hiszem.. ezt már nevezhetjük.. szövetségnek.

***

Mint később megtudtam Dean nem is egyszerű ember, mint ahogy sejtettem. Felmenői között több nagyhatalmú boszorkány is volt, ő pedig egyfajta iránytűnek született, vészjelzőnek, aki előre megérez mindent. Gondolom a vámpír ezért vette maga mellé.

Furcsának viszont nem ezt találtam, hanem azt, ahogy ragaszkodott a vámpírhoz.

Kétség sem fért hozzá hogy ők ketten szeretők, csak azt nem tudtam felfogni hogy viseli el ez a csöpp fiú, egy ilyen hatalmas vámpír érintését.. hiszen.. ha már a puszta közelségtől égeti az ember bőrét természetfeletti ereje, akkor egyszerűen a többit már elképzelni sem akarom.

Egy modern bútorokkal berendezett, tiszta szobában szállásoltak el. Mivel szárnyak és szikrázó erőm nélkül úgy néztem ki mint egy ember, senkinek sem tűnt fel hogy itt vagyok.

Az egész földalatti erődítményben rengeteg vámpír élt, szabad óráimban sétáltam a folyosókon, mert nem tudtam megmaradni egy helyben, arra gondolva hogy Seraph valahol odakint van.. és a démont keresi.

Drake is elhagyta a rejtekhelyet, a fiú, Dean mesélte mikor meglátogatott és enni hozott nekem. Úgy tűnt hiányzik neki a férfi. Nem kérdeztem rá mi van köztük, elég volt olvasni a pillantásából.. és tudtam.

***

Két nap telt el. Őrlődtem az idegességtől. Nem segített az sem hogy megpróbált nyugtatni, de láttam rajta hogy ő is aggódik.

Aztán a harmadik napon végre megérkezett.

Egy könyvtárszobában ültünk és az angyalokról meséltem neki, amikor beviharzott az ajtón.

Arany szemei feldúltan csillogtak, hosszú kabátjának szárnyai csak úgy repültek utána, akárcsak fekete haja.

Felálltam az asztaltól. Figyeltem a fiút ahogy hozzá szalad, ő pedig végigsimít a haján ahogy az átöleli a mellkasát. Vámpírok jelentek meg, mintegy varázsütésre.

- Elkezdődött. - jelentette ki baljós hangon.

A fiú komoran bólintott.

- Láttam. - tette hozzá szomorú sóhajjal.

- Már embereket gyilkolnak, és a gyermekeimet is. - pillantottak rám az aranysárga szemek. - Nem tudom hol késik Seraph de nem várhatjuk meg.

Bólintottam.

- Fel kell mennünk. Talán szárnyaim már nincsenek, de harcolni még tudok. - mondtam eltökélten.

Végigpillantott rajtam, majd vett egy mély levegőt, és lassan kifújta. Sosem láttam még vámpírt ilyen idegesnek.

- Rendben. - felelte, majd a fiú felé fordult. - Gyermekem.. - nyújtotta felé a kezét. - Jöjj.. szükségem van az erődre.

Figyeltem ahogy Dean lassan a tenyerébe csúztatja a kezét. Én a helyében féltem volna. Az erős karok satuként ölelték..szorították magukhoz, ő pedig behunyta a szemét.

Mellkasán szinte fájóan gyengéden végigkúszott egy sápadt kéz, figyeltem ahogy teste hátrahajol a férfi ölelésében, olyan szorosan tapadt egymáshoz a testük hogy csak Drake leomló haját láttam.. és az ajkát ami most a fiú nyakát érintette.

A többi vámpír a falnál állva figyelte a jelenetet, én pedig félig aggódva, félig hihetetlenkedve figyeltem ahogy megharapja.
A fiú felnyögött ahogy a fogak a nyakába mélyedtek, kis kezei megszorították a férfi ingét ahogy belémarkolt, mégis az arcán átsuhanó érzelmek inkább árulkodtak kéjes extázisról mint fájdalomról.

És ami aztán történt, egészen meglepett. A vámpír lassan engedte el, szájáról lenyalta a fiú vérét, szemei vörösen csillogtak, haját lebegtette erejének szele, egy olyan erőnek.. amit eddig nem éreztem rajta.

Mi a fene..?

- Menjünk. - szólalt meg mélyről jövő, zengő hangon, ahogy még sosem hallottam beszélni.

***

Odakint sötét volt, mikor a metro alagútjában.. végülis kijutottunk a felszínre.

A vámpírok lassú léptekben követték őt, én pedig mögötte sétáltam ki a friss levegőre. A szél belekapott a hajamba, felém repítve egy érzést.. miszert.. csapdába sétálunk bele.

***

És milyen igazam lett.

Egymás után jöttek, bekerítve minket, én pedig dühös vicsorba torzult arccal figyeltem ahogya szájukat nyaldossák.

A vámpírok.. az éjszaka teremtményei, akik maguk is gyilkosok és hatalmas harcosok voltak.. féltek. Éreztem a félelmüket.

Magam sem tudom miért léptem ki közülük.. lábaim maguktól mozdultak, hátamból pedig hasogató fájdalom közepette szakadtak ki a csontszárnyak.

Elhátráltak. Láttam a döbbentet csillogó szemeikben amelyek olyan feketék voltak mint az éjszaka.

Megragadtam az első előttem álló démon szürkés bőrét a nyakánál. Hallottam hogy Drake mögöttem parancsokat osztogat a vámpírjainak, de a fejemben üvöltú fájdalmon kívül nem hallottam semmit. Mintha ezernyi torok sikoltott volna kínjában.

Úgy éreztem valami elpattant bennem. Azt akartam hogy vége legyen. Seraph visszatérjen hozzám, és ezek eltűnjenek a főld színéről.

Örökre.

Kezek ragadtak meg hátulról de leráztam őket. Dühös voltam.. nagyon dühös.

Ujjaim között még a mindig ott volt a démon nyaka.. szinte kívülről láttam magamat amint megragadom, ujjaim a kemény bőrbe vájnak.. felsértik a húst, majd megragadtam és egyszerűen eltéptem a nyakát összetartó húst. A csont szörnyű hangon reccsent.. vér spriccelt rám...

És csend lett.

A fájdalom is elmúlt, csak a vér fénylett a kezeimen, én pedig akkor döbbentem rá mit tettem.

Démon volt.. de akkoris.. lemészároltam akár egy állatot.

Érzéketlenül.. kegyetlenül.

Figyeltem ahogy megmozdulnak.. az egész démontömeg egyszerre mint egy hatalmas hullámzó óceán. És leborultak elém.. letérdeltek...

Mi..a.. fene..

Végignéztem magamon és ijedten, döbbenettől elkerekedő szemekkel vettem észre, hogy szárnyaimat növő fűként borítják el a fekete tollak.

Koromfeketék.. akár az éjszaka ami körülvett minket.

Hát mégis megtörtént.

Az, amit el akartam kerülni... mindenáron..


............




Megbuktam...