Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Először értetlen voltam. Hogy lehetne attól jobban. De valahogy már ettől eltűnt a sápadtság az arcáról hogy hozzáértem és végigsimítottam rajta.

Még sosem láttam senkit aki ennyire sóvárgott volna az érintésem után. Mi ütött belé? És belém? Hogy szerethettem bele ennyire...? Tényleg bűnös vagyok, de nem bánom.

-Seraph... - megremegett a hangom, ahogy végignyalt a nyakamon.
Olyan furcsa volt az arckifejezése... egy pillanatra mintha szomorúság tükröződött volna az arcán, majd rögtön el is tűnt ahogy rámnézett.

-Semmi baj... -suttogta a fülembe lágyan. - Csak feküdj ide mellém.
-De... -kezdtem, de elkapta a derekamat és lehúzott magához. Megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, ám így csak fájdalmat okoztam neki. Láttam hogy összeszorítja a szemét, izmai megfeszülnek a kíntól.
-Mit kell tennem? - néztem rá eltökélten. Nem akartam szenvedni látni.
-A ruháid.. Vedd le őket. - sóhajtotta.
Megvártam míg arréb húzódik a hatalmas ágyon, és csak aztán kezdtem el vetkőzni.
Most hogy visszakaptam az erőm már fölötte álltam rangban, de ez engem egy cseppet sem zavart. Mellette valahogy még mindig úgy éreztem magam mint egy kis tapasztalatlan fiú az első éjszakáján. Képes volt egyetlen szavával elbiszonytalanítani, vagy felizgatni ha kell.. miközben ő tökéletesen uralkodott magán. Most pedig.. rám volt szüksége..és az hihetlen nagy örömmel töltött el.
Nem tudtam mit tegyek..sőt..igazából hozzáérni sem nagyon mertem... de reméltem ő majd leveszi a vállamról ezt a terhet.

Kigomboltam a inget a mellkasomon, és hagytam hogy ő lesimítsa a vállamról. Felemelkedett hozzám, hogy szája az ajkaimat érintette... épp csak rájuklehellt, és végigsimított rajtuk a nyelvével, amitől én vadul kaptam utána. Felnyögött a meglepetéstől. Felemelt kezével az arcomat simogatta, az apró tollakat a fejem két oldalán.
-Nem tűnnek túl bizarrnak? - kérdeztem halkan.
-Gyönyörű vagy. -suttogta a fülembe, és szavaitól úgy éreztem meleg borzongás fut végig a testemen..

Lefektetett az ágyra és fölém mászott. Hosszú haja a mellkasomra hullott, pedig még csak nézett... mosolyogva, olyan arccal amiről nem tudtam eldönteni hogy most pontosan mit is gondol rólam.

-Most hogy visszakaptad az erőd többé nincs szükséged rám. - hunyta be a szemeit. Láttam hogy az arcán átsuhan egyfajta fájdalmas kifejezés, majd mikor újból felnézett rám már ismét mosolygott.
Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
-Nem. Ez nem igaz. - ráztam a fejem.
-Te is tudod hogy igen. Mostmár tudod ki voltál és hova tartozol. Te vagy az Úr elsőszámú angyala... a kerubok erejével... egy ilyennek mint nekem semmi keresnivalója melletted. Én a Tanács szolgája vagyok.. csak velük együtt döntök, viszont te.. magasan fölötte állsz ennek. Mindenki el fog fogadni téged..hiszen tudják hogy Michael hibázott. És a történet itt végetér............... boldog lehetsz...
-... nélküled? - néztem rá könnyes szemmel. Komolyan gondolta. A fene egye meg..tényleg azt gondolta hogy itthagy engem.

-Gabriel.. -simított végig az arcomon gyengéden. -..te is tudod hogy nem kergethetsz délibábokat. Mint a vezetőnek..tisztának kell maradnod. Ebbe nem fér bele hogy egy ilyen szeretőd legyen mint én. Én ezt nagyon jól tudtam.. a kezdetektől fogva mikor rájöttél ki voltál.
-Akkor miért nem hagytál ott? - kiabáltam rá kétségbeesetten. Eltakartam előle könnyes arcomat, nem akartam hogy lásson. - Miért nem hagytál békén... miért hagytad hogy beléd szeressek? Miért???
-Ne sírj... -hajolt közelebb hozzám. Megcsókolt, olyan gyengéden mint még sohasem. Már ettől sírni tudtam volna. -... ennek így kell lennie.
-Nem. Én nem akarom ezt!
-Nem akarsz engem? - mosolygott rám, mintha félreértette volna. De direkt csinálta. Tudom.
-Dehogynem. Pont ez a baj.
-Akkor miért nem jössz közelebb? - kérdezte félrehajtva a fejét. Hosszú ezüst haja a takaróra folyt, mint valami vízesés.
-Fájni fog. - feleltem a könnyeimet nyelve.
-Eddig még egy alkalommal sem fájt tudtommal.
-Nem az. -ráztam meg a fejem. -A tudat hogy elmész.. az fáj nagyon. Én..képtelen lennék...így..... nem... kérlek... ne hagyj itt...! - zokogva temettem a karomba az arcomat.
Erős karok ölelését éreztem a testem körül, puhán körülölelt, mint valami meleg takaró.
-Nem hagylak magadra. Ha szükséged van rám, bármikor hívhatsz mint akármelyik másik angyalt.
-De.. -szipogtam. -...az nem lesz olyan...
-Tudom. De ha azt tesszük mint eddig, azzal a legfőbb törvényt szegjük meg. - éreztem hogy kezei a hátamat simogatva próbálnak csitítani.
-Eddig is azt tettük nem?
-De most te vagy a legfőbb vezető. Nem teheted ezt! Értsd meg.. nem lehet...
-És ha lemondok róla? Ha azt mondom nem kérem...?
-Ne beszélj butaságokat.
-Nem viccelek.. én..ahh... Seraph..ne aahh.....nehh most... éppen... beszélni próbáh..lohk...

Ajkai körüljárták a mellbimbómat, finoman végignyalt rajta, majd gyengéden megharapta. Kezeim maguktól hanyatlottak le, és a hajába süllyedtek. Ujjai pedig becsúsztak a nadrágom dereka alá és lefejtették azt rólam.
-Ne törődj most ezzel... csak engedd szabadjára az erődet... - súgta a bőrömbe.
-...ahh...ahzt hogyan..? - kérdeztem lihegve.
-Tárj ki minden kaput... engedd hogy beléd pillantsak. - ezeket a szavakat már a fülembe suttogta, amitől úgy éreztem a testem lassan teljesen elolvad az ölelésében. - Nyílj meg nekem Gabriel... engedj magadba...
Ahmm...rendben..éhn..megpróbálom...

Behunytam a szemeim és erősen koncentrálva próbáltam csak őrá összpontosítani. Erőmet kiküldtem a testemből, hogy örvénylve kavargott a szobában. Csak az érintésére figyeltem. Mutatóujjával a köldökömet simogatta, miközben ajkai az ágyékomat nyaldosták. Selymes haja mindenhol simogatott, még a szempillái is csiklandoztak ahogy a hasamhoz simult az arca.

-Lazíts... -súgta mély hangján, amitől megremegtem. Keze végigsimított a combomon, éreztem hogy izmaim elernyednek mintha csak valami varázslat volna ez az egész.
-Nézd csak... - hallottam hangját közvetlenül a fülem mellől. A kéjtől zsibbadtan néztem fel rá, ő pedig magához vonta a kezem és a mellkasára helyezte. Kezem magától csúszott hátra a hátára, a kötés pedig lehullott róla. Teljesen ép volt a bőre alatta... a seb... egyszerűen eltűnt. Nem láttam..de éreztem az ujjaimmal.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, ő pedig elmosolyodott.
-Köszönöm..
-Én....én nem is... én nem csináltam semmit...
-Dehogynem.

Lehajolt hozzám és megcsókolt. Csókja édes volt és hosszú. Addig játszott a nyelvemmel és az ajkaimmal míg már csak sóhajtozni tudtam, és aléltan fordítottam el a fejem hogy levegőt kapjak. Így azonban csak újabb területet adtam neki, mert kihasználta az alkalmat lecsapott védtelen nyakamra. Felnyögtem.

-Gyere. - súgta és magához húzott, majd felemelkedett velem a magasba. Ijedten rezzentem össze és rémülten néztem a magasból a szobát és az ágyat amit elhagytuk.
Félig lehunyt szemei alól engem figyelt, hogy úgy éreztem a testem már ettől a pillantástól bizseregni kezd.
Behunytam a szemem és felsóhajtottam ahogy szabad keze felfedezőútra indult a testemen. Más kezével erősen ölelte a derekamat hogy a levegőben tartson.. magával együtt.
-Látom a szenvedélyt ami elemészt... engedd szabadjára... ne folytsd el... -suttogta halkan. Kábán pillantottam rá, láttam hogy szárnyai nem jelentek meg, a puszta akaraterejével tartott minket a magasban.
Engedjem szabadjára.. hogyaaaahhh jézusom...
A nyakába kapaszkodtam, testem remegve simult az övéhez... túl sok volt ez az érzés egyszerre...
Egész tenyerével az ágyékomat simogatta, miközben oldalt fordult és lehúzott magához. Haja takaróként borult rám..mintha csak az ágyban feküdnék és nem a levegőben.
-Engedj be... - suttogta a fülembe. -...kérlek...
Ledobtam a láncokat minden ajtóról. Éreztem a csiklandós érzést, ahogy a gondolataimba furakodik, de ezt teljesen elnyomta a másik...annál sokkal jobb érzés ahogy belém hatolt. Ívbe feszülő testtel nyögtem fel, hajam úgy lógott a levegőben mint valami pókháló, lihegve, csípőmet előre tolva hagytam hogy mélyebbre hatoljon belém, miközben a vállát markoltam és az ajkamba harapva nyögdécseltem. Csodás érzés volt... egyszerre éreztem magamban mindenhol..mintha belém bújt volna.. és most mindenhol simogatna..miközben kemény pénisze kitölt teljesen.
A gondolataimban éreztem őt, teljesen eggyé váltam vele, miközben azért sóvárogtam hogy még többet kapjak belőle..egyre többet és többet.. mert hirtelen sehogy sem lett elég.
Hihetetlen érzés volt. Minden egyes mozdulata egy apró orgazmus erejével cikázott végig rajtam, de a gyönyör ami végül lecsapott rám mindent felülmúlt.
Hátravetett fejjel sikoltottam fel, görcsösen összerándulva a sosem tapasztalt érzésre.

Minden ízemben remegtem. Úgy éreztem elolvad a testem olyan forróság tört rám. Aztán mint egy jeges vihar, érintése mindent elfeledtett velem.

Gyengéden rakott le az ágyra. Alig tudtam magamról, de arról nem feledkeztem meg hogy a kezem nyútsam érte...nehogy itthagyjon. Most nem is akart. Lefeküdt mellém, készségesen hagyta hogy odasimuljak hozzá, és kezem izmos karján nyugtassam. Lélegzete még neki is kapkodó volt..de feleannyira sem mint nekem. Szívem csak minden második dobbanásra találta el a helyes ütemet.

Ez volt az utolsó? Tényleg? Az nem lehet.

-Nem mehetsz el. Nem engedem. - motyogtam a nyakába.
Nem szólt semmit, csak megsimogatta az arcom.

Ezzel a kétséggel merültem álomba.


***

A hajnal olyan gyorsan jött el, mintha direkt szaladt volna, hogy mielőbb megérkezzen.

Mikor kinyitottam a szemem, ő már nem volt mellettem, a magas ablaknál állt, felöltözve és a függönyt elhúzva tekintett ki a kertre.
Hosszú haja úgy hullott a hátára mint egy ezüst palást, szárnyait összecsukta a hátán.
Csak profilból láttam az arcát, mégis tökéletesen láttam azt az ezüstös könnycseppet ami legördült az arcán. A kelő nap vöröses fényében olyan volt mintha vérezne.

Mocorgásomra felém fordult, de az arcán már semmi sem látszódott abból a szomorú merengésből amit az előbb láttam. Hogy képes ilyen nyugodt lenni, mikor én majdnem üvöltve estem neki hogy azt követeljem hogy ne legyen ostoba...???

-Szóval felébredtél. - konstantálta halkan. Semmi szükség sem volt erre a kijelentésre, hiszen tökéletesen látta hogy fent vagyok, csak arra volt jó hogy megnyugtassa saját magát. Igen... mert a hangja mostmár teljesen nyugodt volt.
-Vissza kell mennem a Tanácshoz és jelenteni nekik a történteket. Biztos vagyok benne hogy menesztik majd Michaelt, te pedig ártatlannak minősülsz majd. A Tanácstagok nagy többsége nem ismeri ennek a történetnek mind a két oldalát, de annak ellenére hogy ők könnyen befolyásolhatóak..általában mindig igazságosan ítélnek.

Némán hallgattam. Pedig üvölteni tudtam volna..de mintha elhagyott volna minden erőm.. és egy hang sem jött a ki torkomon.

-Ugye tudod mi a dolgod ezután? - kérdezte kedvesen.
Jah igen... láncot és pórázt tenni rád és magamhoz láncolni. - gondoltam magamban, de végül nem szóltam semmit.
-Az emlékeid itt annak ebben a Palotában. Meg kell őket keresned... aztán visszatérned a téged megillető helyre.
-És akkor elfelejtek mindent ami eddig történt? - kérdeztem halkan. Nem akartam elfelejteni.
-Talán nem. - felelte elgondolkozva.
De talán igen? Ez nem hangzott valami biztosan.

-Gabriel.. - lépett mellém. -.. eddig önző voltam.. de most nem lehetek az. Nem csak nekem van szükségem rád, mégha ez az érzés előbbrevalónak is tűnik a többihez képest. Amíg te itt vagy, tudom hogy a Menny biztonságban van.. és a földön is minden rendben lesz.
-És ez neked elég? -néztem fel rá fájdalmas arccal.
Megsimogatta az arcom. Szinte már vártam mikor fog megcsókolni, de nem tette. Bizonyára túl fájdalmas lett volna.

-Te is tudod hogy nem. De éppen ezért..kérlek ne tedd ezt még nehezebbé.

Nem is tudom hogy lehetne ennél nehezebb. Halkan felsóhajtottam, és eltakartam az arcomat. Nem akartam látni hogy kisétál az életemből. Nem.

Gyűlöltem ezt az egészet.. hogy olyan főangyal vagyok, akit pont a rangja akadályoz abban hogy boldog legyen. Méghogy tiszta maradjak.. hiszen már minden lehető módon bemocskoltak... nem hiszem el hogy ezt mondta. Ő sem gondolhatta komolyan.

Mikor felnéztem, már nem volt a szobában, csak a finom illata maradt itt nekem, és testének melege az ágyneműm ahol feküdt mellettem.
Zokogva temettem arcomat a párnába.

***

Egyszerűen nem találtam a helyem ezen a gyönyörű, díszes helyen. Mindenki hajlongott előttem, és mégha vissza is kaptam a rangom és az emlékeim akkor sem tudtam megszokni.

Micheal nem tért vissza..de Ő sem.

Néhány nap múlva kaptam egy jelentést a Tanácstól, hogy döntésükben bukottá nyilvánították és száműzték Michaelt, engem pedig hivatalosan is elismertek a Menny elsőszámú irányítójának. A tizenkét aláírás között megtaláltam az övét is, amibe a szívem újból belesajdult.

Hiába próbáltam elfejeteni, nem ment. A munkába temetkeztem.. de ez nem volt elég. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. Nyugodt perceimben is folyton azon járt a fejem hogyan hághatnám át azt szabályt végre.

A napok lassan és unalmasan teltek. Szenvedtem a súlyuk alatt.

***

Pár nap múlva jött a hír hogy odalent a szokásosnál is több démon jelent meg, ezért leküldtem néhány angyalt hogy intézzék el a dolgokat.
A természetfeletti lények háborogtak odalent.. valami készült... és a Tanács úgy látta jónak hogyha tudok róla.

A felderítők nem tértek vissza. Köztük voltak régi társaim Silver és Tristan is. Úgy döntöttem a saját szememmel nézem meg a dolgot...ezért egyik éjszaka leszálltam a földre.

***

Már nagyon rég nem jártam itt. Furcsának hatott a hűvös szellő, és a hópelyhek amik úgy tapadtak a hajamra mint az apró kristályok... furcsák voltak az illatok.. a sok dolgára siető ember. Minden furcsa volt.

Most először éreztem úgy... sajnáltam hogy mindebből kimaradok a Palotába zárva.

Elrepültem egy utca fölött, ahol az emberek karácsonyra vásárolgattak mindenfélét. A díszek színesen villództak, mézeskalács illat szállt a levegőben. Minden olyan békésnek tűnt.

De csak egy pillanatig.

***

A gonosz erő szele azonnal megcsapott ahogy elrepültem fölötte. Csodálkozva álltam meg, és egyhelyben lebegve figyeltem mi történik odalent.

Vagy hat férfi állt körül egy nőt egy sikátorszerű utcában. A nő kapálódzott, szökni próbált, de engedték. Sikoltása elveszett a szájára tapadó ujjak mögött.

Hatalmas szelet kavarva szálltam le melléjük. A kidobott szemétből néhány darab arréb gurult a széltől amit három pár szárnyam kavart a levegőben.

Vámpírok voltak. Egytől-egyig.

Nade..azok nem vadásznak falkában.

-Engedjétek el! - mennydörögtem rájuk, bár az én hangom sosem volt annyira fenyegtő. Láttam hogy összenéznek, majd hátra, és nemsokára a sötétből megjelent egy hetedik alak.

Sötét, fekete haja a háta közepéig ért, szemei pedig ijesztően sárgák voltak..szinte már aranyszínűek.
-Te vagy a vezérük? - kérdeztem fennhangon. - Akkor parancsold meg nekik hogy engedjék el!

-Hihetetlen. Sosem hittem volna, hogy igazak azok a mesék. -szólalt meg hihetetlenül mély hangon. Kinyújtotta felém a kezét. Nem mozdultam, nem akartam hogy úgy tűnjék megijedtem. Hatalmas erőm arany derengéssel ragyogott a sötétben. Meg sem moccantam.

-Te egy főangyal vagy ugye? - kérdezte mintha csak egy kíváncsi gyerek volna... pedig szerintem több ezer éves volt. Még sosem láttam ilyen öreg vámpírt. Először nem éreztem az erejét, most mégis szinte égette a levegőt a mágia ami áradt belőle.
-Mit számít ez? Kértem valamit, ha nem teszitek meg, akkor annak nem lesz jó vége.

Intett, mire a társai döbbenten engedték el a nőt, aki elfutott hanyatt-homlok.

Nah, így már mindjárt más.

-Bocsáss meg a gyermekeimnek.. csak nagyon éhesek. Mostanában a démonok minden áldozatunkat elveszik tőlünk. Annyian vannak, hogy mi szinte alig tudunk táplálkozni mellettük.

Értem. Ezek szerint tényleg nincs rendben valami idelent.

-Ez akkor sem ok arra, hogy hatan támadjatok egy emberre. Megöltétek volna, ebben biztos vagyok.
-Nem volt más választásunk.

Na nézd már. Milyen diplomatikus vámpír. Még tárgyalni is lehet vele. És ráadásul udvarias is. Az a több ezer év biztosan megtanította egy kis jómodorra.

-És te angyal... miért jöttél a földre?
-Éppen emiatt.
-A démonok?
Bólintottam.
-Akkor egy oldalon állunk. Nekünk is előnyünkre válna minnél előbb megszabadulni tőlük.

Nos, ez kezd érdekesen alakulni.

-És esetleg azt is tudjátok hol rejtőznek?

A fiatal vámpírok összesúgtak a hátam mögött, ám rögtön elhallgattak ahogy rájuk villantotta a szemét.

-Természetesen nem. De sejtésünk van róla.

Mély hangja úgy szállt a levegőben..mint valami meleg fuvallat. Arca kortalan volt..és hófehér..mégis sütött róla hogy ő már sok mindent megélt. Hatalmas ereje volt.. bizonyára azért nem szállt szembe a démonokkal mert nem akarta kockáztatni a.... hogy is mondta..."gyermekeit".
Ezek szerint még a vámpírok is aggódhatnak valamiért? Igazán érdekes.. főleg hogy a Szent Szövetség irtandó lényekként könyveli el őket. Nem árt majd tájékoztatni őket hogy nem mind azok.

-És honnan tudjam hogy nem akarsz csapdába csalni?
-Megmutathatom neked mit tett a démonhorda az egyik gyermekemmel. Biztosan nem fogod azt mondani, hogy velük vagyunk ha meglátod.
-Mutasd!

Felémnyújtotta a kezét. Kicsit féltem elfogadni, hiszem az ember nem fog csak úgy kezet egy több ezer éves vámpírral akinek még a tekintete is megbűvölhet, nem beszélve arról hogyha már kezet fogtál vele akkor onnan már nagyon kevés van vissza hogy rád vethesse magát.

Most mégis meg kellett bíznom benne ha ennek az ügynek a végére akarok járni. Seraph biztosan nem ezt tenné a helyemben de....... ah a fenébe..már megint ő jár a fejemben.

Megráztam a fejem és tenyerébe raktam a kezem.
Ereje végigszáguldott a bőrömön, de nem égetett meg. Ha egy sima angyal lettem volna, most biztosan erőtlenül hullok a lábai elé. Villant egyet a szeme, de álltam a pillantását. Bár a külsőm már a régi volt, a kerubok ereje nem hagyott el, így még erősebb voltam mint valaha. És ezt szerintem ő is érezte rajtam. Közelebb rántott magához, kezem fekete kabátján csattant. Furcsán nézhettünk ki, elvégre én talpig fehérben voltam, ő pedig teljesen feketében.

Az arcomra simította a kezét. Összerezzentem. Hideg volt az érintése...de nem is csodálkoztam rajta..hiszen több ezer éve halott már.

Hirtelen képek villantak fel a fejemben, egy fiatal fiúról akit halálra égetnek. Ijedten húzódtam el tőle.
-Ő volt a fiad? -kérdeztem megütközve.
-Mondhatjuk úgy is. - bólintott. - A gyermekeim egyike volt. De már eltávozott az örök éjszakába.

Heh milyen fennkölten fogalmaz valaki. Mindenesetre sajnáltam szegény fiút..mégha vámpír is volt. Nagyon fiatalon tehették vámpírrá, mert alig nézett ki 17-18 évesnek.

-Most már hiszel nekem angyal?
-Hiszek. - bólintottam. -Segítek neked elkapni a démonokat, de csakis azért, mert ez a felső világ akarata is. De tudnod kell, hogy ez nem változtat semmin. Ugyanúgy üldözni fognak titeket ha megszegitek a törvényt.
Bólintott.
-Testvéreim már hozzászoktak ehhez. Üldöznek, akkoris ha semmit sem követtünk el.
-Azért ártatlan emberek meggyilkolását én nem nevezném semminek.
-Valahogy nekünk is ennünk kell. - pillantott rám. Tekintete komor volt és sötét.
-Nem vitatkozom. -ráztam a fejem.

-Nos rendben. -emelte fel a kezét. A többi vámpír körém gyűlt. Heh? Ezek meg mit akarnak. -Szóval a szövetségesünk leszel. Akkor meg kell pecsételnünk valamivel ezt a szövetséget.

Egyikük felém nyúlt, de a szárnyammal ellöktem magamtól.
-Arról ne is álmodj! Nem adom a vérem a gyerekeidnek. Te is tudod milyen pokolian erősek lennének tőle. Ráadásul a Szent Szövetség első körben vadászná le őket emiatt.
-Ugyan.. én nem is kértem ilyet. -suttogta halkan. Mellém lépett, egy karmozdultától a többi vámpír úgy hátrált el mint akit dróton rángatnak. Olyan közelhajolt hozzám hogy láttam magam a szemében. Mióta van egy vámpírnak arany szeme?

-Azt hittem hogyha majd találkozom egy angyallal az ezt jelenti, hogy elérkezett az idő hogy végre nyugovóra térjek. -súgta a fülembe. Fekete haja a vállamra hullott.
-Meg akarsz halni?
-Ezer év fölött minden vámpír gyakran gondol a halálra. Neked talán nem teher az örök élet?
-Ezen még nem gondolkoztam.
-Persze. Hiszen az Isten ostorainak nincs is idejük ezen merengeni...
-Ezt meg hogy érted?
-A teremtő kitagadott minket, de általad most megbocsátást nyerhetünk...
Mi? - akartam kérdezni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Én ostoba.. hogy dőlhettem be neki.. hiszen mégiscsak egy vámpír...
Ereje fogvatartott pár percig, én pedig úgy lógtam a karjai között mint egy rongybaba. Saját erőtlen hangomat hallottam, ahogy félrebillentette a fejem és a nyakamba harapott.

Ezt nem kellett volna.. a fenébe...

Nem fájt nagyon.. de a tudat hogy általam most pokoli erőre tesz szert.. méregként áradt szét a tudatomban. Olyan fegyvert adtam a kezébe, amivel annyi pusztítást vihet véghez amennyit csak akar.

Erőtlenül hullottam volna földre, de megtartotta a derekam. Furcsa lehetett kívülről nézve, mint valami táncos..úgy hajoltam hátra a karjaiban..és hajam a földet söpörte.

-Átkozott... - suttogtam halkan.
-Igen. Azok vagyunk. Mindannyian. -felelte halkan, fölém hajolva.
-A Tanács meg fog öletni.
-Miért? Hiszen nem öltelek meg. - kérdezte kuncogva. - Csak megpecsételtem a szövetségünket. A vér a legjobb kötelék évezredek óta.. ezt bizonyára te is tudod.

Igaza volt. Sőt.. most hogy ivott a véremből és az én vérem folyik az ereiben hazudni sem fog tudni nekem. Nagyon úgy fest hogy nem csak ő nyert ezzel a szövetséggel.
Szédelegve tápászkodtam fel. Elengedett és úgy hátrált el, mintha a föld fölött lebegne.

-Akkor mostmár beszélhetünk a démonokról? - kérdeztem a nyakam dörzsölgetve. Ez nem történt volna meg velem ha Seraph most itt van..de ő nincs itt..és talán soha többé nem látom...
Fájdalmas sóhajjal hunytam be a szemeim egy pillanatra.

- Persze. - felelte mézes-mázos hangon. -De mindjárt felkel a nap, úgyhogy keressünk menedéket. - fordult el és intett a többi vámpírnak.

Elindultam utánuk.

Tényleg valami hatalmas összecsapás készülődött, a zsigereimben éreztem. De vajon elég erős vagyok még így is, hogy egyedül megakadályozzam egy újabb háború kitörését?

Odafönt senki sem tudott arról hogy elmentem, hiszen elméletileg nem hagyhatnám el a Palotát. Vajon az hogy otthagytam őket.. újabb lázongást hogy kiváltani.. vagy összefognak végre? Remélem az utóbbi..és nem kell még ezen is aggódnom.

A legutóbbi háború szörnyű volt. Mostmár emlékszem rá.

Pokol és Menny..sosem állt olyan távol egymástól mint most. Főleg hogy a Sátánnak jelenleg más vágya sincs, csakhogy megszerezzen engem magának.

Veszélyes volt lejönnöm ide, magam is tudom, de ha nem avatkozom közbe, talán újra egy mészárlás közepén találom magam mint annak idején.. és talán ezúttal nem tudom majd megállítani.

Azt pedig nem akarom. Semmi esetre sem.












xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx



Nem láttam az orromig sem abban a sötétben ahová hozott.

Egy hosszú lépcsőn mentünk le valami pinceszerűségbe, ahol nem volt világítás. Csak sejteni tudtam hova lépek, abból hogy az ő lépteit hallgattam.

Aztán valami halvány fény gyulladt odalent, ami először annyira elvakított hogy el kellett takarjam a szemeim.

Egy kezet láttam felé nyúlni, megfogtam és éreztem hogy lesegít az utolsó magas lépcsőfokról..............

- Félsz? - kérdezte, mikor látta hogy összerezzenek a legkisebb hangra is.

- Ne nevettess! - modrultam fel fenyegetően. Halkan felkuncogott.

Egy hosszú folyosó vezetett körben, mintha egy termet kerültünk volna meg, aminek csak egy bejárata volt, az is középen.

Hatalmas boltíves vájt kőkapu.. melynek téglái nedvesek voltak.

- A város csatornarendszere alatt vagyunk.. pontosan 200 láb mélyben. Innen a város minden pontja elérhető, csak tudni kell hol a kijárat. - magyarázta mosolyogva. Szemfogai kivillantak vékony ajkai mögül.

Csodálkozva néztem körül a hatalmas teremben, amelynek egy egész falát elfoglalta egy papírvékony monitor világítő képernyője, amin egy bonyolult tervrajz volt, rajta vörös és lila pontok villództak.

- A lilák a testvéreim és gyermekeim. - magyarázta egy pontra mutatva, ahol sok lila pont gyülekezett. - A vörösek pedig a démonok. Ma éjjel egész sok van belőlük. Látod?

Most hogy jobban megnéztem..a város északi fele..csupa vörös pötty volt. Hogy lehet az? Hiszen tudtommal a kaput kerubok őrzik. És nem nyitották ki az elmúlt 2000 évben egyszer sem.

- És ezek miért nagyobbak? - böktem az egyik oldalra, ahol egy nagyobbacska pötty mozog lassan.

- Az a felszínen van. Ameddig a csatornában maradnak a rendszer kisebbnek mutatja őket.

Na nézd már. Egy ősöreg vámpír aki ért a mondern technikához. Ezt se hittem volna.

Ujja finoman érintette a képernyőt, mire a térkép egy részlete nagyobban is a szemünk elé tárult.

- Főleg ezen a részen gyülekeznek. - jegyezte meg halkan, arany szemei az arcomat figyelték. - Gondolod hogy tudsz tenni valamit?

Elgondolkozva meredtem a képernyőre.

Odafönt miért nem tudnak róla hogy ilyen rossz a helyzet?

- És az emberek? - kérdeztem.

Ujjai végigszáguldottak a billenytűzeten, kezét elhúzta a képernyő egyik pontjától a másikig, mire apró pittyenés hallottszott és villogó szürke pontok is feltűntek a térképen.

- A város lakossága. - mutatott körbe.

Elsápadtam.

A démonok pont ott gyülekeztek ahol a legtöbbember is volt.

- Ezek készülnek valamire. - suttogtam halkan, rémülten.

- Nos, igen. Erre magam is rájöttem.. khm...

- Gabriel. - mutatkoztam be utólag.

- Te vagy akiről a biblia azt mondja hogy szépsége még a mennyben is egyedülálló? - kérdezte csodálkozva, arcán futó mosoly tűnt fel.

Lesütöttem a szemem.

Hülyeség.

- Nos hát... azt hiszem igazak a mondások. - tette hozzá mosolyogva.

- Haggyuk ezt most. Inkább azt mondd meg hogyan jutok fel oda. - néztem rá.

Égtem a vágytól hogy lecsapjak rájuk.

Égtem, még akkoris ha tudtam hogy ennyi démonnal magam sem bírok el.

- Egyedül akarsz felmenni oda? - pillantott rám felvont szemöldökkel.

Fekete haja olyan volt mintha elnyelte volna azt a csekély fényt..amit a világító képernyő adott.

- Van jobb ötleted? - kérdeztem ingerülten. Nem akartam bevallani neki hogy azért nem hívhatok segítséget mert akkor megtudnák hogy elszöktem.

Láttam ahogy mosolyra húzódik az ajka, ujjai az államat simogatták.

- Nahát.. mik vannak.

- Lennél olyan szíves és turkálnál a fejemben? - mordultam rá ingerülten.

Ha ideges voltam sokkal nehezebb volt olyan mélységben tartani a gondolataimat ahol nem férhet hozzájuk senki. Ráadásul egy ilyen erejű vámpír.

- Elküldöm velem a fiaimat. - felelte, és megfordult. Haja lágyan libbent utána a mozdulattól.

- Nem szükséges. - feleltem fogcsikorgatva. Én vagyok az egyik legerősebb angyal a mennyben.. csak nem gondolja hogy..?

Mintegy varázsütésre jelent meg vagy 10-20 vámpír, bizonyára a gondolatai erejével hívta magához őket.

- Kísérjétek a felszínre... a 87-dik kapunál. - parancsolta nekik, azok pedig fejet hajtottak előtte.

- Remélem látjuk még egymást. - mosolygott rám. - Gabriel..

Ahogy kimondta a nevem, éreztem hogy végigfut a hideg a testemen.

Fogalmam sem volt honnan jöhetett ez az érzés, de olyan volt mintha..

Áh nem is igaz..verd ki a fejedből ezt a baromságot... és ne gondolj már folyton Rá.. az Isten szerelmére..

- Van valaki... - suttogta, engem nézve. Szemei vörösen világítottak. - Akiért az erődet is feladnád..

Lassan csuktam be a számat és kissé dühös voltam magamra. Már megint árulkodtak a gondolataim.

- Nem a te dolgod!

Hátatfordítottam neki, és elindultam a vámpírok felé.

- Ha megfogadsz egy tanácsot... egyik erő sem ér annyit hogy feladj érte valamit amiért ennyire fáj a szíved.

Megfordultam belebámultam arany szemeibe.

- Csakhogy én.. nem mondhatok nemet. - feleltem keserűen, és otthagytam.


***


A vámpírok szótlanul meneteltek előttem.

Volt időm szemügyrevenni őket.

Egyik sem volt kimondottan öreg.. fiatal fiúk és lányok voltak.. a legöregebb földi kora körülbelül 30 év körül lehetett.

Ruházatuk mindannyiuknak fekete, kisebb nagyobb berakásokkal.

Ezek szerint ez a vámpír divat a földön? - húztam el a számat gúnyosan.

- Hamarosan ott vagyunk. - figyelmeztetett egyikük és vörös rövid hajú fiú. Ő kilógott a többi közül, metr olyan alacsony volt.. hogy alig lehetett látni.

A járat olyan keskeny és szűk volt hogy szorosan a hátamhoz kellett simítanom a szárnyaimat hogy elférjek benne.

Ez a csöpp vámpír viszont olyan könnyedén mozgott benne..hogy csak na.

Biztosan azért ő vezet. Lehet hogy direkt ezért tartja a gazdája...a..hogy is mondta... az uruk.. az „apjuk”..

Elfintorodtam.

Furcsa sz ezó olyanokra, akiket egy átkos vér, egy kéjes harapás tett ilyenné. Emberből..örökké élő.. vérszomjas gyilkosokká.

De miért is lennének előítéleteim, hiszen nem is olyan régen még szerelmes voltam az egyikükbe.