Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sóhajtva csúsztam le a fal tövébe. Percek óta először vettem levegőt, és ez most nagyon jól esett. Láttam hogy felém fordul, leguggolt mellém és összehúzott szemekkel fürkészte az arcomat.
-Te engedted el? -kérdezte kitalálva a történteket.
Lesütöttem a szemeim.
-Nem. -feleltem halkan. -Illetve nem tudom. -felnéztem rá, éreztem hogy mindjárt sírva fakadok, de nem akartam gyengének tűnni előtte. Ígyis épp elég dühös rám.
-Akkor most melyik?
-Lementem hozzá...mert...mert...látnom kellett. Annyira szerencsétlenül nézett ki...én...azt hiszem...megsajnáltam. Ki akartam engedni... de végülis nem tettem. Megfutamodtam.
-Mégis kiszabadult valahogyan. -jegyezte meg sötéten.
-Igen, talán az is az én hibám... elkeztem rángatni a zárat...talán kicsit kinyílt közben. Sajnálom. Nem tudtam hogy ez lesz. Azt hittem elmegy majd..hogy elmenekül és...
-Gabriel...
Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem hogy a szemembe tudjon nézni.
-Ez démon a Sátán fia. Téged akar, hogy visszavigyen az urának. Komolyan azt hiszed hogy érez irántad bármit is most hogy visszakapta az emlékeit? Már nem vámpír többé. Már hozzájuk tartozik. -nézett rám szinte már sajnálkozva.
-Nem...én... nem tudom...nem értem ezt az egészet... -feleltem kétségbeesetten.
Lehajtottam a fejem, éreztem hogy megölel, és a fejem búbjára támasztotta az állát.
-Mindent én sem tudok..azt viszont igen, hogy egy ősi harcba keveredtél bele, angyalok és ördögök harcába, ami már az idők kezdete óta tart. Az hogy a Sátán magának akar, nem egyedi probléma. Mindig is imádott ilyen tettekkel békétlenséget kelteni a menny lakói között, és dühíteni az Istent. De hát, pont ezért ő a Sátán nem? Így volt ez évezredekkel ezelőtt is. Azonban az, hogy emberi lények életébe avatkozzon bele, erre még nem volt példa. Hiszen ez mindkét fél számára tilos. Te pedig ember voltál egy ideig.
-Azt kívánom bárcsak ne lettem volna.. -sóhajtottam halkan és vállára hajtottam a fejem. -Akkor ez a sok minden meg sem történt volna...
-Ez igaz... -felelte és láttam hogy elmosolyodik magában. Elengedett, felállt és a kezét nyújtotta nekem. -De akkor én sem ismertelek volna meg sohasem. -tette hozzá mikor elfogadtam.
Felálltam és felnéztem rá. Hihetetlenül magas volt hozzám képest, szemei, az a hűvös, hideg kékség hihetetlenül csillogónak tűnt ebben a gyér fényben.

-El kell tűnnünk. Ha Rafael meglátja hogy eltűnt rögtön minket fog hibáztatni. -mondta aztán, kizökkentve engem a mélázásból. Látta hogy most kaptam el a tekintetem róla, elvigyorodott, derékon ragadott és kiráncigált a szobából. A folyosón menet közben aztán hozzátette: -Bámulhatsz még eleget, hidd el. Meg is unsz majd. -suttogta a fülembe és felkuncogott, mire én olyan vörös lettem mint a paradicsom. Miért van az hogy mindig el tudja űzni a rossz kedvem alig pár szóval? Az volna az ő különleges képessége?
Láttam hogy az arcomat fürkészi, tekintete távolinak tűnt, mint aki éppen nem is engem lát, hanem valamit, nagyon messze. A fenébe! Megint a gondolataimat olvassa?
Lépteink hangosan koppantak a folyosón, én pedig egyszerűen nem tudtam elkapni a tekintetem. Mint akit hipnotizáltak. Ne már! Nem akarom hogy lássa mire gondolok!

-Azt hiszem rájöttem valamire. -mondta egy idő után. Megindultunk lefelé a lépcsőn. Szárnyaim vége a földet söpörte, tollaim vékony csíkokat húztak a porba ahogy haladtunk.
-Mire? -kérdeztem érdeklődve, ám akkor hirtelen megállt. Felnéztem és ekkor megláttam Rafael-t amint az előcsarnokban áll és minket néz. Seraph megszorította a karom és hallottam hogy azt suttogja maradjak mögötte. Ám ekkor olyan történt amit nem gondoltunk volna.

-Ugye nem esett bajotok? -repült ide hozzánk az angyal. -Valahogy kiszabadult. Nem tudom hogyan. Talán nem zártam rendesen a rácsot. Ugye nem történt semmi baj? -kérdezte aggódva.

Alig bírtam ki hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülten. Tényleg ilyen naiv lenne? Vagy csak nem gondolt arra hogy egy társa lehet a ludas a fogja eltűnésében?

Felnéztem Serapra. Kifejezéstelen volt az arca. Remekül játszotta a szerepét.
-Találkoztunk vele. -jegyezte meg bosszúsan, mintha Rafael hibája lett volna. -Még szerencse hogy időben érekeztem.
-Nagyon sajnálom. -hadarta az angyal, bűnbánóan, és dühösen a saját ballépése miatt. -Elmegyek hátha el tudom még kapni. És még egyszer elnézést a történtekért. -mondta azzal lerohant a lépcsőn, az ajtóhoz, ki az éjszakába.

***

Egymásra néztünk, én csodálkozva, ő megkönnyebbülten.
-Úgy néz ki a szerencse most a mi oldalunkon áll. -mondta halkan, azzal karon ragadott és elindult újra fel a lépcsőn.
-Mi a...? Hová megyünk már megint? -kérdeztem ijedten.
-Én fürödni, te eszel valamit. -felelte halkan. -Vagy talán nem vagy éhes? -nézett rám kérdőn.
-De, az vagyok. Csak...úgy gondoltam hogy....esetleg...
-Hogy? -vonta fel a szemöldökét kérdőn.
Éreztem hogy elpirulok.
-Nem akarok egyedül enni. -feleltem lehajtott fejjel. Hallottam hogy halkan felnevet, közelebb hajolt hozzám és játékosan a nyakamba csókolt. Megborzongtam az érzéstől.
-Jól van. Akkor várj meg. -mondta azzal elengedett mikor felértünk a lépcsőn.

Én a szobába, ő pedig a fürdőbe vette az irányt. Sóhajtva csuktam be magam után az ajtót. Nekidőltem és a nyakamhoz emeltem a kezem, ahol ajka az előbb megérintett. A fenébe! Miért van ilyen hatással rám?

A kitört ablakon hidegen süvített be a szél, és meglebegtette a függönyöket. Odasétáltam a töröt üveghez és lenéztem a mélybe. Tényleg a Sátán fia volna? -kérdezte magamtól, miközben felemeltem a kezem, és az üvegre nyomtam, mire a fénylő üvegcserepek a helyükre rendeződtek. Hátat fordítottam az ablaknak, és kifésültem a hajam az arcomból. Ki kell ezt vernem a fejemből! Most az legfontosabb hogy mindent megtudjak arról aki voltam, és arról, hogyan lehetek megint olyan.

Sóhajtva dobtam le magam az ágyra és elgondolkozva bámultam az ágy mennyezetét. Vajon mikor jön el az az idő amikor majd félelem nélkül gondolok a jövőre? Vár még rám valami jó is az életben? Bárcsak előre tudtam volna.

***

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Arra eszméltem hogy nyílt az ajtó. Ijedten ültem fel, készen arra hogy felugorjak ha kell, de megnyugodtam mikor megláttam hogy csak ő az.

Egyik kezében egy ezüst gyertyatartót fogott, amiben hat-hét szál hófehér gyertya égett, a másikban egy tálcát, szintén ezüstből. Egy hófehér köpenyszerűság volt rajta -köntösnek nem mondanám, mert ahhoz túl díszes volt- egy selyemövvel megkötve a derekán. Haját összekötötte egy szalaggal, így most csak pár nedves tincs szaladt rakoncátlanul az arcába, nem egész csodálatos ezüst hajkorona. Hirtelen erős késztetést éreztem hogy kibontsam és beletúrjak a hajába, de mégsem tettem. Csak ültem az ágyon és őt figyeltem ahogy az ágyhoz lépett, letette a gyertyatartót a közeli asztalra, majd leereszkedett mellém.
A tálcát letette kettőnk közé az ágyra, majd rám nézett és kezembe adott egy apró, csészeszerű tálat, amiben valami gőzölgő levesféle volt. Nagyon jó illata volt annyi biztos.
-Sajnos kanalat azt nem találtam hozzá. -mondta bosszúsan, majd levett egy szemet a tálcán lévő szőlőből és bekapta.
-Te nem eszel? -néztem rá, miközben a számhoz emeltem a csészét.
-Nem vagyok éhes. -felelte, és rámmosolygott. -Én majd csak nézlek.

Éreztem hogy elpirulok ettől a tekintettől ahogy rámnézett. Behunytam a szemem és belekortyoltam a levesbe. Hihetetlenül finom volt, fűszeres, lágy íz, apró tészta és zöldségdarabokkal, amelyek finom omlósak voltak.
-Ez nagyon finom. -néztem rá, mikor lenyeltem az első kortyot.
-Örülök. -felelte mosolyogva és felkönyökölt a párnán. Végignézte ahogy megiszom az egészet, mintha élvezte volna hogy láthatja hogy eszem. Megnyaltam a szám és visszaadtam neki a csészét.
-Köszönöm. Finom volt. -feleltem, mire a kezembe adta a következő fogást. A tányéron porhanyósra sült húscsíkok voltak párolt zöldségekkel. Felszúrt a villára egy darabot és számhoz tartotta.
-Tudok egyedül is enni. -jegyeztem meg zavartan, de azért bekaptama falatot.
-Hmm....isteni. Nagyon finom. -jegyeztem meg boldog mosollyal. Nem szólt semmit, csak felszúrt mégegy falatot, és a számba adta. Majd a következőt. És a következőt.

Az egészet felfaltam. Mindet. Már nagyon éhes voltam, szóval nem is csodálkoztam rajta.
-Huh, köszönöm. Tele vagyok. -mondtam elégedetten nyújtózva.
-Pedig mégcsak most jön a desszert. -felelte cinkos mosollyal, és letette az üres tányérokat a földre, majd a kezembe adott egy kisebb tányért amin egy csodálatosan szép csokis sütemény volt. És mekkora.
-Te jó ég! -néztem rá.
-Nem szereted? -vonta fel a szemöldökét.
-De igen. -feleltem mosolyogva. És levágtam egy darabot a villával. -Te nem kóstolod meg? -kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.
-Egyél csak. -mondta és elnyújtózott az ágyon.

Nem kellett kétszer mondani. Pár pillanat alatt eltüntettem a sütit az utolsó morzsáig, aztán elégedetten fújtam ki magam. Láttam hogy engem néz, furcsa tekintettel. Elvette a kezemből az üres tányért és azt is letette a földre, majd megragadta a karom és közelebb rántott magához.
-Csokis a szád. -jegyezte meg vigyorogva ám mikor felemeltem a kezem lenyomta a takaróra.
-Majd én megeszlek. -mondta, azzal ajkai lecsaptak a számra. Elégedetten nyalta végig az ajkaim, hosszan elidőzött rajtuk, mint aki egy finom falatot ízlelget, majd lassan mélyítette el a csókot, bebocsátást kérve, amit én önkét megadtam neki, egész testemben remegve az érzéstől amit okozott. Ez nem lehet igaz! Mi a fenét művelek?
Ajkai lassan lejebb siklottak a nyakamra, én pedig sóhajtva próbáltam eltolni magamtól.
-Ahhh...Seraph.. mit csinálsz?
-Vacsorázom. -nézett fel rám vigyorogva, és folytatta az édes kínzást. -Úgy döntöttem mégis éhes vagyok. -tette hozzá.
Lágy csókokkal, szívogatásokkal siklott egyre lejjebb és lejjebb, ujjai a ruhám alá bújtak és azt szedegették le rólam. Mire észbekaptam már nem volt rajtam ing.
-De...ez...
-Csss...-suttogta a bőrömbe. Lehelletétől végigfutott a forróság az egész testemen. -Nyugi, hagyok belőled legközelebbre is. -mondta kuncogva és ajkával nedves csíkot húzva végignyalt a mellkasomon. Megremegtem, úgy kellett visszafognom magam hogy ne kiáltsak fel. Nem így képzeltem egy közös étkezést az biztos.

Fölém mászott és kezét végighúzta a hasamon, miközben ajkai a nyakamat, vállamat simogatták, arcát a bőrömbe fúrta, mélyen beszívta a levegőt, mintha be akarna lélegezni, magába szívni az illatom. Gyengéd harapásokkal ingerelte a testem, tényleg olyan érzetet keltett mint aki fel akar falni, csak éppen nem tud. A fogai közé vette a mellbimbómat és végigsimított rajta a nyelvével, amitől fuldokolva kaptam levegő után. A hajába kapaszkodtam, ujjaimmal megkeresve benne a szalagot, amit aztán egy egyszerű mozdulattal eltüntettem és haja lágy eséssel hullott alá, mint valami függöny, elzárva minket a külvilágtól.
-Holnap indulunk tovább. -mondta aztán felnézve rám, miközben azt várta hogy kicsit megnyugodjon végre kapkodó légzésem.
-Ahh..de...a..akkor nem kéne.... inkább pihenned? -kérdeztem halkan, akadozó nyelvvel.
-Majd vacsi után. -vigyorgott rám, én pedig úgy éreztem mintha kirántották volna alólam a talajt ahogy megcsókolt. Tényleg lehet valami ennyire részegítő mint ahogy ő csókol? Vagy csak én látom így?

Teljesen elgyengültem, megadóan kapaszkodtam belé, amit ő fölényes mosollyal vett tudomásul. Nem tudtam miért van ez, de olyan biztonságban éreztem magam az ölelésében mint sehol máshol, és ez megnyugtatott. Talán nem volt véletlen hogy találkoztunk. Így kellett lennie. Nem tudtam, de reméltem hogy így van...............

-----------------------------------------------------------------------------------


Mint a felhőtlen kék égnek, olyan volt a tekintete ahogy rámnézett. Teljesen magával ragadott ez a kékség, engedte hogy belemerüljek, én pedig elengedtem a kezét hogy megfürödjek benne, ebben a csodálatos érzésben aminek még a nevét sem tudtam. De mi ez ha nem csoda?

Valami ami még egy angyalt is ámulatba ejthet.
-Gabriel...-suttogta a nevem halkan, én pedig vágytól ködös szemekkel néztem fel rá.
-Igen? -kérdeztem sóhajtva, mert a kezével éppen a nadrágomon babrált valamit, majd azt is lehúzta rólam.
-Semmi...csak olyan jó kimondani a neved... -felelte mosolyogva, és kitárta a szárnyait, amik aztán rögtön beleakadtak az ágy függönyébe és magával rántották azt, mikor összezárta őket. Három pár szárnya halk surrogással simult a hátára, majd teste halvány fénnyel felderengett és a szárnyak köddé váltak. Kár, pedig imádtam őket. Olyan fennsőbbrendűséget sugároztak ezek a szárnyak, csodálatos erőt és hatalmat.
-Nekem is ilyen szárnyaim lesznek ha visszakapom az erőmet? -kérdeztem tőle halkan, miközben hagytam hogy kibújtasson a nadrágomból és messzire hajítsa azt. Már nem ellenkeztem...nem volt erőm...és.......nem is akartam....
-Nem. -felelte rögtön, majd mikor látta hogy szomorúan nézek rá, az arcán feltűnt egy szelíd mosoly. -Neked sokkal szebbek lesznek. -mondta és egy könnyű, légies csókot lehellt az ajkaimra. Az egész csak egy pillanatig tartott, olyan volt akár egy pillangó érintése, mégis édes mint a méz.
Várjunk csak.... méz???

Láttam hogy elvigyorodik mikor észrevette hogy felfedeztem a dolgot.
-Te meg.... mi a fenére készülsz? -kérdeztem tőle ijedten és feltornáztam magam az ágy végébe.
-Már mondtam nem? Vacsorázni fogok... -mondta egy fölényes vigyorral. Utánam mászott és kezeimet összefogta a fejem fölött. Az ágy támlájának vetettem a hátam, de ő elrántott onnan és lenyomott a párnára.

Már megint ez a kiszolgáltatott helyzet, noha nem féltem tőle, ezt mégsem szerettem annyira.
Láttam hogy egyik kezével az asztalhoz nyúl és elvesz onnan valamit...aztán éreztem hogy valami kellemesen meleget csurgatott a bőrömre, majd lenyalta onann. Felnyögtem az érzésre. Édes illat csapta meg az orromat. Méz? Az volna?

Felnézett rám, találkozott a tekintetünk, én pedig pirulva sütöttem le a szemem. Tényleg éhes volt a tekintete...noha nem pont arra amire én gondoltam.
-Gabriel...-suttogta halkan, lágyan, dallamosan ejtve a nevemet. -Nézz rám! -hallottam a hangját közvetlen közelről. Ránéztem, ő pedig lehajolt hozzám és megcsókolt.
Mézédes volt a csókja, érezni lehetett azt az ízt a szájában, én pedig sóhajtva hunytam le a szemeim és adtam át magam az érzésnek.
Tényleg csodálatos volt. Sosem gondoltam volna hogy egyszer így fogok érezni bárki iránt is. De olyan mértékben uralkodott a vágyam fölött, hogy ha akartam se tudtam volna ellenállni.

Azonban ez a csók sem tartott túl sokáig, mert elégedetten vigyorgva húzta el tőlem az arcát, és nedves ujjait végighúzta a mellkasomon, szétkenve rajta egy újabb adag mézet.
-Neemár...ne csináld...ragadni fogok... -nyögtem fel mikor a mellbimbómat kezdte el simogatni az ajkával és lenyaldosni róla a mézet. Belemarkoltam a takaróba a fejem felett, de ő még mindig nem engedte ki a kezeim a markából.
-Elhiszed hogy nem fogsz? -vigyorgott rám. -Nem hagyok rajtad egy cseppet sem. -tette hozzá kuncogva, majd visszatért ahhoz amit elkezdett. Óvatos simogatásokkal kente szét rajtam az egész üvegcse tartalmát, majd egy kéjes vigyor kíséretében nekiesett és nekiállt lenyalni rólam.

Nem tudtam mit csinálni, sóhajtoztam és nyögtem a kellemes érzésre, egész tudatomat betöltötte elégedett arcának látványa, és az a perverz vigyor ami feltűnt az arcán valahányszor csak lehajolt hogy egy érzékeny területen simítson végig a nyelvével.
-Ehhh...ehhzt most direkt csinálod? -kérdeztem levegőért kapkodva, mert ajkai éppen a combom belső részén siklottak végig. Megremegtem az érzésre, és összerándultam ahogy ujjaival az ágyékomat kezdte el kényeztetni.
-Nem. -felelte fel sem nézve. Aztán mégis felém fordult egy percre és elmosolyodva hozzátette: -Csak teljesen szándékosan.

-...deh...ahhh...ahhkor legalább a kezeim engedd el... -sóhajtottam halkan, és összerándultam mikor megéreztem ujjait a bejáratomnál. Elengedte a kezeim és felnézett rám, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva, mintha meg akarna igézni vele.
Felemelkedtem hozzá és végigsimítottam a haján. A kezemhez simította az arcát, mint egy cica, aki mégtöbb simogatást kér.
Rámnézett és szeméből egyértelműen sütött a kérdés: -Vagy elég bátor hozzá?

Hogy vagyok-e? Hát, nincs sok vesztenivalóm.
Kezeim megradták a ruhája gallérját, széthúztam a selymes anyagot a mellkasán és óvatos simogatással siklottam végig a bőrén. Még sosem érintettem így meg. Pedig meg akartam. Mindig kíváncsi voltam milyen lehet. Mikor elértem a derekához, kibontottam az övet és a földre dobtam. Kicsit elpirultam a látványra, de ő felhúzta magához a fejem és megcsókolt, elfeledtetve velem a pillanatnyi zavaromat.

Lenyomott az ágyra, és fölém mászott. Szárnyaim lelógtak az ágy széléről így kitárva, de nem zavart. Lehajolt hozzám, amitől hosszú haja a mellkasomat érintette, és minden egyes mozdulatára simogatva siklott végig a bőrömön, én pedig úgy rándultam össze tőle, mint akit áram ütött. Hihetetlenül jó érzés volt. Pedig csak a haja érintett meg.

A mellkasomra tette a kezét és a fülemhez hajolt hogy mondjon valamit, miközben kezei éppen a fenekemen simítottak végig. Kéjes nyögés hagyta el az ajkaimat...nagyon kívántam már...akartam.
Elégedetten mosolyodott el, én pedig megfeszültem ahogy megéreztem magamban az ujjait.
-Ezt a kéjsóvár testet...-szólalt meg halkan, mosolyogva, miközben én behunyt szemmel közdöttem az érzéssel.
-Nehm..tudom ki volt az aki...aahhh.. -nem bírtam befejezni a mondatot, mert ahogy megmozdította a kezét kéjes érzés cikázott végig a testemen. Éreztem hogy izmaim megfeszülnek és görcsösen kapaszkodtam a karjába. Ezt ő is észrevette, mert odahajolt és nyelvét lassan végighúzta a karomon, amitől izmaim elernyedtek és elengedtem a karját.
-Lazíts... -suttogta a fülembe. -...hát okoztam én neked valaha is fájdalmat? -kérdezte és nyomatékként a nyakamba csókolt. Megráztam a fejem...mert megszólalni azt nem tudtam.
-Hát akkor ne félj... -felelte azzal leereszkedett rám, és hozzám simult. A bőre egészen hűvös volt az én forró testemhez képest, ezért egészen furcsa és kellemes érzés volt. Felnyögtem és a hajába markoltam hogy még közelebb vonjam magamhoz, de megállított.
-Lassabban... szeretném kiélvezni a vacsorámat... -mosolygott rám.
-Deh...én.. ahh..én már...neehh..ne kínozz... -nyögtem kéjesen. Látszólag tökéletesen értette mit akartam ezzel mondani, mégis csak mosolygott rajtam.
-Kérlek.. -sóhajtottam magamból kikelve, de csak tovább harapdálta a nyakam érzékeny bőrét, kiélvezve minden egyes érintést.
-Szeretnéd? -nézett fel rám.
-I...ihgenn... -feleltem elvörösödve, ám ezzel csak méginkább mosolyt csaltam az arcára.

-Jól van. De csak mert ilyen szépen kéred. -mondta fölényesen, azzal a lábaim közé telepedett és nedves ujjaival lágyan végigsimított az ágyékomon, miközben lassan belémhatolt.
Láttam hogy behunyja a szemét az érzésre, ami csak nekem volt elsőre kellemetlen, neki bizonyára csodálatos volt. Mély torokhangon nyögött fel, én pedig remegve markoltam meg a vállait.
-Ahhh...Seraph...ehhhz...ahhh...nagyon jó... -sóhajtottam halkan, és lehunyt szemeimen át is szinte láttam magam előtt hogy elmosolyodott. Lehajolt hozzám, ajkai megérintették a számat de csak egy futó érintésre. Lassan mozdult meg, én pedig azonnal magamra találtam ahogy megéreztem szétáradni a testemben azt a sürgető kényszert. Nem csak én remegtem, ő is...egyre jobban.

Ahogy fokozta a tempót, úgy lettem én is egyre vadabb, és a végén már nyögve kaptam fogaimmal ajka után, ujjaim a haját tépték, csak hogy még többet kapjak belőle, ami hirtelen sehogy sem lett elég. De neki sem. Mikor már azt hittem hogy innen nincs tovább, itt fogok meghalni a gyönyörtől, ő még akkor is tett rá egy lapáttal, hogy a végén már nem is tudtam magamtól, hangos nyögésekkel vergődtem alatta, mint valaki, akit kínoznak. Édes kín volt ez...amihez foghatót senki mással nem éreztem. Mikor érezte hogy már közel a vége, lehajolt hozzám és arcát a nyakamba temetve élvezett el, miközben én a nevét kiáltottam és testem ívbe feszülve tapadt az övéhez.

Szinte már fájdalmas volt ez a gyönyör. A végtelenségig elnyújtott kéjes érzés ami végigcikázott a testemen, olyan elemi erővel tört rám, mint még soha. Pár percig levegőt is alig kaptam. De ő sem.

Mikor végre meg tudott szólalni, a nevemet suttogva borult rám, és magával rántott, lehúzott maga mellé, én pedig engedelmesen simultam hozzá.

Sokáig pihegtünk egymás karjaiban. Nem volt erőm hogy a takaróért nyúljak és betakarjam magunkat, ezért inkább a szárnyaimat vontam körénk és kényelmesen befészkeltem magam a vállához.

***

Fogalmam sincs meddig feküdhettünk ott. Mikor már kissé megnyugodtam felkönyököltem és onnan figyeltem ahogy elmélyülten simogatja egy tincs hajával a mellkasomat. Olyan érintése volt mint egy parányi, selymes ecsetnek, amit pontos, féltő mozdulatokkal húznak végig a vásznon.

-Még mindig ragadok...-jegyeztem meg egy idő után, egy csepp rosszallással a hangomban, de rögtön megenyhült az arcom ahogy a szemébe néztem. Nem tudtam haragudni rá. Hogy is tudtam volna? Hiszen ő volt az, aki még a pokolba is utánam jött. Tényleg ennyire sokat jelentek a számára.
Nem szólt sem, csak elmosolyodott magában.
-Azt hiszem megyek és lefürdök...-jegyeztem meg halkan és felkeltem mellőle. Még hajnal előtt volt... késő éjszaka, sötét, mégis remekül láttam őt, és ő is engem.

Éreztem hogy elpirulok ahogy végigpillantott rajtam. Látott már meztelenül, de ez akkoris, annyira zavarbaejtő volt.
Aztán elkomorodott a tekintete.

-Mi a baj? -kérdeztem érdeklődve, kissé talán aggodalmas hangon. Felnézett rám, majd megrázta a fejét.
-Semmi. -felelte halkan. Látom hogy vívódik magában, de mégsem mondott semmit. -Semmi. Menj csak. Mindjárt megyek én is. -tette hozzá, azzal elfordult és párnába temette az arcát.

A nyakamat tettem volna rá hogy valamit titkol előlem, de nem akartam tolakodó lenni, így inkább nem kérdeztem meg mi az. Bíztam benne annyira, hogy úgy gondoltam, úgyis elmondja majd ha fontos dolog, és ha rólam van szó. Legalábbis reméltem.

Sóhajtva hátatfordítottam neki, felvettem a köntösét a földről, belebújtam és kisétáltam a szobából.

A fürdőben aztán utolért. Egyszercsak arra lettem figyelmes hogy egy meleg test simul a hátamhoz, miközben a karomat szappanoztam és próbáltam lemosni magamról a rámragadt mézet.
A vízben láttam tükröződni az ezüstösen csillogó szárnyait. Ezek szerint ő sem tudja ennyi ideig elrejteni őket.

Megfordultam és szembenéztem vele. Haja vége a vízbe lógott, kék szemei halvány fénnyel csillantak meg a sötétben.

-Te is tudod hogy tovább kell állnunk mielőtt Raphael visszaér ugye? Még hajnal előtt. -jegyezte meg sóhajtva, miközben leült mellém a medence szélére, kivette a kezemből a mosdókendőt amivel tisztogattam magam és elkezdte lemosni vele a habot a vállamról.
Bólintottam.
-De hova megyünk? Sehol sem vagyunk biztonságban. Sehol sem tudunk elbújni előlük. Egyáltalán mit csinálnának velem ha visszamennék a Szent Szövetséghez?
-Hát vagy bukottá nyilvánítanának, vagy megölnének. Minden bizonnyal. -felelte sötéten. Megmártotta a kendőt a vízben, mögém lépett és hátamon folytatta a mosdatást. Hihetetlenül kellemes érzés volt, bár kissé zavarbaejtő, de azért hagytam neki, mert jól esett.

-Nincs esély rá hogy megússzam? Hogy meghallgassák amit mondani szeretnék? -kérdeztem a vállam felett hátranézve rá.
-Ha beszélnél a tanáccsal lehet. De ha Zara már beszámolt neki akkor csak belesétálnánk a csapdájukba. Elméletileg én sem hagyhattam volna el a Székházat, de utánad mentem, szóval most én is rajta vagyok a tiltólistájukon.

-Nem kellett volna ezt tenned. -jegyeztem meg szomorúan. -Most miattam téged is üldözni fognak.
-Inkább megyek veled együtt a pokolba mint egyedül a menyországba. -felelte mosolyogva.
Meghatódva sütöttem le a szemeim. Tényleg ennyire komolyan gondolja ezt az egészet?

-Úgy érzem meg kell próbálnom beszélni velük. Hátha tudnak arról valamit hogy hogyan szerezhetem vissza az erőm. Bár ők nem tudják ki voltam, de én igen. És ha megtalálom ezt a Michaelt, talán ő segíthet. Nem? -néztem rá tanácstalanul.

-Amennyire én tudom ő szinte sosem hagyja el az őrhelyét. Mint a Tanács egyik legfőbb irányítója, folyton az Tanács Palotájában tartózkodik. Az nincs messze onnan ahova én vittelek mikor először találkoztunk.
-Szerinted be tudunk oda jutni észrevétlenül?
-Észrevétlenül aligha. -felelte fejcsóválva. -Viszont átverhetjük őket. -tette hozzá elgondokozva.

A kezem nyújtottam a kendőért hogy rajta folytassam a kényeztetést. Értetlenül nézett rám.
-Kérem.
Mikor odaadta elhúztam a haját a hátáról és azt kezdtem el dörzsölgetni vele. Halkan felsóhajtott és behunyt szemmel élvezte a kényeztetést.

Olyan meghitt volt ez a helyzet. Mint két szerető akik lágyan kényeztetik egymást egy mozgalmas éjszaka után. Két ember akiknek semmi gondjuk és boldogan élvezik egymás társaságát.

Kár hogy ez ránk volt igaz. Mindennél jobban szerettem volna hogy igaz legyen. Fogalmam sem volt mit fogok kezdeni az örök életemmel ha ennek vége lesz. Vajon akkoris mellettem marad? Vagy akkor teljesen más leszek? Nem ilyen mint amilyen most vagyok.

Sajnos ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ, de reméltem hogy a dolgok változni fognak is, azt nem a rossz irányba teszik, és megmarad egy kicsi ebből a kellemes érzésből amit akkor érzek hacsak hozzámér. Szerettem ezt az érzést...és nem akartam elengedni..bármi történjék is...

-----------------------------------------------------------------------------------


Még hajnal előtt útrakeltünk.

A kelő nap sugarai lágyan cirógatták meg a testemet ahogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedtünk a felhők közé.
Lemaradtak mögöttünk a madarak, a felhők, eltűnt minden ami a földi világhoz tartozott.

Izgatott voltam és talán féltem is. Igen.... féltem.

Nem csak magamat féltettem a büntetés miatt, hanem őt is, mert azzal, hogy segített nekem, csúnyán belekeveredett...és már nem volt menekvés számára sem. Hiszen mindketten megjártuk a poklot, jóllehet nem önszántunkból.
Ez azonban nekik nem számított. Bűnösök voltunk, akik vétkeztek az Úr szava ellen.

Bűnösök..

Pedig nem követtünk el semmit...

Az egyetlen bűnöm hogy élni szeretnék..úgy ahogy én akarom. Olyan nagy vétek ez?


***


Lassan egyre hidegebb lett ahogy egyre magasabbra emelkedtünk, és már éppen kezdtem aggódni, mikor messze, egy hatalmas épület tűnt elő a felhők közül.

Még sosem láttam ehhez hasonlóan szépet. A Szent Szövetség épülete ehhez képest olcsó tákolmány volt.
Olyan volt, mintha minden egyes tornyot jég csipkézett volna, a napfényben gyémántfénnyel szikrázott az egész, a hófehér falak pedig úgy vakítottak mint amikor a reggeli napfény tükröződik a csillogó havon.
Összesen hat tornyot számoltam össze, de lehet hogy több volt. Mindegyik tetején volt egy ezüstszínű harang, ami ilyen távolból aprócska csengőnek tűnt csupán, ám ahogy közeledtünk tűnt csak fel hogy mekkora is valójában. Hatalmas volt mindegyik.
És az ablakok... óriásiak, és színesek, mint a legszebb templomokban, faragott kő díszítette a széleiket, és arany meg ezüst dízsek csillantak meg a faragványokban.

Egy pillanatra megálltam a levegőben, egyhelyben csapkodva a szárnyaimmal. Felnéztem a csodaszép tüneményre, ami innen nézve akkora volt, mint egy kisebb hegy.

-Gyere! Sietnünk kell. -szólt hátra nekem, és továbbrepült, szárnyával felkavarva a kósza felhőket.
Gyorsan a helyére igazítottam leesett államat, és követtem őt.

A hatalmas főbejáratot elkerülte, és egy oldalsó, kisebb kapun vezetett be.

-Ez nem ugyanaz a hely ahová engem hoztál nem is olyan rég. -jegyeztem meg halkan, még mindig csodálkozva.

-Persze, mert az egy szálláshely, ez pedig az Angyalok Tanácsának palotája. Igazából itt nem kell őröktől tartanunk, mert senki sem gondolná hogy megtámadhatják ezt a helyet. Ha minden igaz most Michael-en kívül senkit sem sem fogunk itt találni, mert nincs tanácskozási időszak. Most kelt fel a nap, és a gyűléseket általában kora délután, vagy éjjel tartják. De azért nem árt óvatosnak lennünk. -mondta halkan.

Bólintottam és követtem őt be az ajtón, amit halkan kinyitott nekem.

Ami először feltűnt amikor beléptem, az a ragyogás volt. Pompa. Minden ezüst és arany, csupa fény, csupa káprázat...csupa gyönyörűség.

De hogy élhetnek az angyalok itt ekkora pompában, mikor odalent az emberek szenvednek? Ezt nem tudtam megérteni. Talán azért tűnt fel ez a dolog, mert egy darabig emberként éltem, vagy legalábbis az emberek között.

Közben pedig rájöttem hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. És az nem a pompa és csillogás voltak, nem a rang és hatalom, hanem sokkal inkább az érzések, és a szeretet amit mások iránt érzünk. Az olyan anygalok akik ki sem teszik a lábukat a palotából..vajon hogyan tudhatnák ezt? Pedig az ember azt képzeli hogy az angyalok jóságosak, és azon munkálkodnak hogy segítsék az elesetteket, ehelyett, a legtöbbjük segédkezés helyett egy ilyen helyen múlatja az időt.

-Erre. -hallottam a hangját és keresztül vezetett a tágas előcsarnokon. Több lépcső is vezetett felfelé, de ő megkerülte őket, és benyitott egy arany keretezésű ajtón.

Hosszú terem tárult a szemem elé.

Akár a tárgyalótermük is lehetett volna, mert egy hatalmas asztal volt középen, melynek közepére egy arany kereszt volt festve, és minden egyes szék előtt, a simára csiszolt fában, vékony arany szál kapcsolódott a gyönyörű arany kereszthez.

Megigézve hajoltam közelebb a furcsa ám ugyanakkor ámulatbaejtően szép mintához. Végighúztam rajta a kezem, mint bármi máson amit meg akarok ismerni. Rossz szokásom volt, de mindent megfogtam ami a kezembe került.
Most azonban valami olyasmi történt, amire nem számítottam.

Ahol hozzáértem az asztal lapjához és az arany vonalakhoz, azokon pulzálva szaladt végig valami remegő fény, és mikor elérte az asztal közepét, a hatalmas keresztet, az halványan felderengett majd kihunyt.

Ijedten léptem hátrébb, kezemet a mellkasomra vonva. Mi a fene volt ez?

Ránéztem, de ő csak mosolyogva rázta meg a fejét.

Jól van, tudom, nem bámészkodok. Fontosabb dolgunk van.

Újra a nyomába szegődtem.

A terem hatalmas volt, szinte alig láttam a végét. Valami szobor lehetett az egyik végén, bár csak a lábát láttam, de már az is monumentális méret volt. És bizonyára egy angyalt ábrázolt, mert a szárnyának végei voltak azok a hatalmas kőtömbök amik elfoglalták a terem egyik végét.

Még soha életemben nem láttam ennyi csodát egy helyen, mégis valahogy olyan érzésem volt... ez nem új... már semmi sem újdonság...

Egy hatalmas aranykeretes tükör mellett sétáltam el és kíváncsian pillantottam vissza, mikor elhaladtam előtte.

Seraph már jóval előttem járt, remekül ismervén a járást.

Hirtelen azonban megtorpantam és visszaléptem a tükörhöz. Ujjaimat sima lapjához érintettem és elkerekedett szemekkel bámultan a tükörből rámmosolygó tüneményt.

Én voltam, és mégsem én. Az arcomhoz emeltem a kezem, mire a tükörképen is úgy tett, és felemelt keze mellett megpillantottam három pár aranyosan csillogó szárnyat. Csak nem?
Az öltözékem is arany volt, egy fénylő keresszttel összefogva a mellkasomon, ellentétben azzal az egyszerű fehér ruhával amit a valóságban viseltem.

Egy kezet éreztem a vállamon.

-A lélek tükre megmutatja az igazi arcodat. -mondta halkan, pár centire a nyakamtól. - A vallatásoknál használják... így rájöhetnek hogy kik az emberbőrbe bújt démonok..és kik az igazi emberek...

-Ezek szerint én....

-Igen. Te valójában az vagy, amit a tükörben látsz. Felemelte a kezem és a tükörre tette, mellé az övét.

Újból belenéztem a tükörbe. Mostmár láttam magam mellett őt is, bár rajta semmi sem változott, olyan volt mintha egy egyszerű mezei tükörként mutatta volna az alakját.

Én viszont más voltam.

Más.

Fenségesebb, büszkébb, erősebb. Még az arckifejezésem is magabiztosságot és erőt sugallt, ellentétben a valósággal, ahol aztán minden voltam csak nem magabiztos.

-Menjünk. -mondta, azzal elkapta a kezem és maga után rángatott.

Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből. Holott már egy ideje tudtam az igazat, ez most mégis valami olyasmi volt, amit nem hittem volna. Bizonyíték.

Igen. Hát tényleg igaz? Az a sorsom hogy angyalként éljek itt, a felhők között, és hogy sose térjek vissza a földre?

De mivan ha én ezt nem fogadom el?


***


Beléptünk egy újabb hatalmas terembe, aminek nem láttam a tetejét. Lehet hogy nem is volt. Csak a végtelen kék ég, ami mintha a fejünk felett terült volna el. Tátott szájjal bámultam.

-Nocsak... a bukott angyal és társa... micsoda meglepetés... -hallottunk meg egy hangot hirtelen. Megdermedtem és ijdeten kapkodtam a fejem jobbra-balra.

Dallamos, mély hang volt, olyan ami inkább megnyugtatja az embert mintsem megrémíti, most mégis megijedtem.
Éreztem hogy Seraph megragadja a kezem és maga mögé ránt. Felágaskodtam, és a válla fölött néztem az érkezőre.

Ő tehát Michael... a három főangyal egyike... és a tanács feje.

Lassú léptekkel sétált le a lépcsőn, vörösfehér köpenye vége a földet söpörte, akárcsak a haja.
Sosem láttam még ilyen hajat. Sárgásvörös volt, mint a lemenő nap, és a vége arany csillogással hullott alá.

-Nem vagyok bukott. -szólaltam meg és kiléptem a védelmemre kelő Seraph mögül.

Az érkező rámemelte lilás, ibolyakék szemeit, majd felkacagott.

-Szóval nem vagy az? Te, aki megjártad a földet és a poklot, te aki olyan mocskos vagy hogy még a Sátán is megérintett? Te ne lennél bukott? Arról nem is beszélve hogy tudok róla hogy mit tettetek ti ketten. Nem kell áltatnotok. Nem vagyok hülye. Ti viszont nagyon ostobák vagytok ha azt hiszitek hogy az Úr megbocsát egy ekkora bűnt.

-Tudod ki vagyok ugye? -kérdeztem lassan közelebb lépve.

-Ne, ne menj közelebb! -kapott a kezem után Seraph, de már nem ért el.

-Tudom, hogyne tudnám. De ez még nem metség arra amit tettél. Te is tudod mit érdemelsz.

Nem. -gondoltam magamban. Nem tudom. De nem is akarom megtudni.

-Arról is tudsz hogy a Szentlélek a védelmébe vette Gabriel odalent? -lépett elő Seraph mögülem. Elsétált mellettem, és megállt Michael előtt, egy lépcsőfokkal lejjebb. Még ígyis magasabb volt nála, így hiába volt a lépcső.

A mesterangyal tétovázni látszott.

-Ezek szerint nem. -húzta mosolyra a száját Seraph.

-Ne legyen nagy a szád! Ennyire nagyra vagy a helyeddel? Te akit még csak most választottak be a tanácsba? Alig pár éve vagy itt. Miért véded hát ezt a szentségtörőt?

-Tévedsz. Méghozzá hatalmasat. Nem Gabriel volt szentségtörő hanem én. Metségemre legyen szólva, akkor még nem tudtam hogy kicsoda vagy micsoda. Mondhatni gyönyörűen elrendeztétek hogy ne is tudjon semmiről. Először nem értettem, de mostmár tudom.
Régen sokat pletykáltak arról milyen becsvágyó és hataloméhes is vagy. Sértette a büszkeséged hogy Gabriel erősebb nálad? Vagy az, hogy az ő szava a döntő, hogy neki is ugyanolyan hatalmat adott az Úr mint neked? Hogy csak együtt dönthettek, hogy beleszól abba amit csinálsz? Hogy véleményez, hogy bírál téged? Vagy csak egyszerűen magad akartál írányítani? Ő túl jóságos volt egy ilyen szerepre igaz? Ezért kellett mennie? Így volt... igaz Michael?

-Hazudsz! -ordított rá magából kikelve. -Nem tudsz te semmit!

-De igenis tudok. Méghozzá az igazat. Gabriel elmondta nekem amit megtudott és tudod, rengeteget gondolkoztam a dolgon. Valahogy nem hagyott nyugodni a tudat, hogy hogy lehet hogy a Tanács úgy döntött hogy nem tesz semmit, és meghagyja őt rendes angyalnak. Már az furcsának tűnt hogy beleegyeztetek abba hogy a földre menjen. De jól van, ezt még aláírom, viszont a visszatértével azonnal vissza kellett volna állítanotok őt a rangjába. Az amnézia nem lehetett kifogás, a segítők meg tudták volna gyógyítani. De te... te nem akartad. Mert úgy nem dönhettél volna egyedül. Te akartad az egyedüli hatalmat. Raphael, sosem szólt bele semmibe ezt te is tudtad, Gabriel viszont túlságosan és jólelkű volt, és mindent megvétózott amit kegyetlennek tartott, vagy nem helyesnek. Ez volt amit nem bírtál elviselni ugye? Ezért nem adtad vissza neki az erejét?

Egyszerűen nem tudtam elhinni. Minden..emiatt a férfi miatt volt? Egy becsvágyó angyal miatt? És még ő nevez engem romlottnak. A hataloméhség nem az? Mi ez ha nem bűn?

Láttam rajta hogy dühödten figyelt minket, és morogva csikorgatta a fogát.

-Na és ha így volt? -kérdezte kacagva. -Ez már semmit sem számít. El fognak kapni titeket, és eltűntök. Örökre. Az ereje a kezemben van. Sosem kapja meg. Ő már egy bukott angyal, és vele együtt Seraph... te is az vagy. Együtt fogtok elpusztulni. -nevetett gonoszan.

Egy gyors mozdulat, és ruhájának ujjából előtűnt egy apró, üveggömbszerűség, amiben valami arany fénnyel ragyogott. Seraph elrugaszkodott mellőlem és rávetette magát.
A gömb kiesett a kezéből és elgurult a a lépcsőn.

Hangos puffanások közepette zuhantak ők is földre. Szinte szikrázott a levegő az erejüktől, szárnyaik csapásaitól felkavarodott a levegő.

-Gyorsan... vedd el.. az te erőd... -kiáltott Seraph, miközben erőlködve próbálta meg a földhöz szorítani.

A gömbhöz szaladtam, ám ekkor félelmetes ordítás rezgette meg a levegőt. Láttam hogy Micheal kezeit Seraph mellkasára nyomta, és az igézet hatására ezüst haja alatt a hátán felfénylett egy kör alakú jel, olyan hatalmas fénnyel hogy átvilágított a ruháján, és még a haján is.

Mi a fene ez? Te jó ég..ugye nem tett semmit sem vele?

-Azonnal tedd le, különben vége. -hallottam azt a fenyegető hangot.

-Ne halgass rá! Törd össze! Siess! -felelte Seraph halkan, és köhögni kezdett. Szájából vér csordult az alatta fekvő Michael ruhájára.
Ne! Ugye nem?
Majdnem felsikítottam a rémülettől mikor megláttam hogy ahol a fény az előbb kirajzolódott a hátán, most vér itta át a szövetet. Mintha éles késsel karcolták volna a bőrébe az ábrát. Ez kegyetlen. Hogy tehetette ezt?

-Törd már össze! -kiáltott rám, majd a hangja elcsuklott, ahogy a másik torkon ragadta.

Dühömben teljes erőmből a fölhöz vágtam a gömböt, az pedig millió darabra tört a fehér márvány padlón.

Ekkor az arany fénylabda kiszállt belőle, és lebegve megállt előttem. Nem tudtam mi ez...de nem féltem tőle. Valahogy olyan melegséget árasztott amit még sosem tapasztaltam. Kinyújtottam felé a kezem, az pedig egyre csak közeledett.
Magamhoz öleltem mintha csak ő volna Seraph, aki most éppen értem harcol, az a Seraph akit talán... szerettem.
Éreztem hogy melegség önti el a testem, mintha belémolvadt volna a furcsa tünemény, eltűnt a testemben, én pedig földre zuhantam a rámtörő hirtelen rosszulléttől.

Nem láttam. Nem hallottam. Csak sötétség és semmi.

Éreztem hogy szárnyaim iszonyatosan sajognak, mintha késsel feszegették volna a hátamat hogy új lyukat vágjanak rajta. Valami megcsiklandozta a nyakam, majd egyre lejjebb és lejjeb jutott. Forróság cikázott végig a karomon, vállamon, egyenesen a szívem felé tarta, majd mikor elérte azt, egy hatalmas közös dobbanással árasztotta el a testem.

Kinyitottam a szemem. A földön térdeltem, és most felálltam onnan. Megmozgattam a szárnyaimat. Bár nem láttam, tudtam hogy három pár van. Hajam a vállamat csiklandozta, megnőtt és puhán ölelte körül az arcomat. A ruhám is más volt, egy fénylő kereszt lógott a nyakamban, az fogta össze rajtam a ruhát. Kinyújtotta a kezem és mikor ökölbezártam az ujjaimat halványan felderengett a testem.

Végre önmagam voltam. Igen. Visszakaptam azt az erőt ami mindig is az enyém volt. Az enyém, mégha nem is tudtam róla. Az enyém mégha nem is ismerem.

Ajkaim maguktól kezdtek el latin szavakat formálni.

- Falsa tempore ac spatio vanescunt. (=a hazugságok idővel semmivé foszlanak). Preparat... (=készülj!)... ego domito (=mert legyőzlek)...

-----------------------------------------------------------------------------------



Mennyei fényesség öntötte el a termet ahogy kitártam a szárnyaimat, mintha harangok hangját hallottam volna a távolból, de az is lehet hogy csak képzelődtem.

Michael hátrált két lépést és majdnem elesett a köpenyében ahogy azok a lába alá kerültek a márvány lépcsőfokokon.

Felemeltem a kezem, mire abban megjelent egy halvány fénygömb, ami lassan kezdett alakot ölteni és felvette egy keresztes végű bot formáját.

Rászegeztem a bot hegyes pengében végződő végét a mellkasára és úgy kényszerítettem hogy mégjobban elhátráljon, így én odaférhettem a földön fekvő Seraphoz.

Nehezen vette a levegőt, és a ruhája csupa vér volt. Óvatosan a mellkasa alá nyúltam és a hátára fordítottam. Szemei behunyva ... az gyönyörű kékség...nem láthattam őket... de miért? Úristen...ugye nem esett semmi baja? Szemeimet végig Michael-en tartva letérdeltem mellé és a térdemre fektettem a fejét.

-Seraph... -mondtam halkan a nevét, de nem hallotta... eszméletlen volt. A fenébe!

-Te szemét... -morogtam halkan, egyre erősödő..féktelen dühvel. -Mit tettél vele?

-Amit megérdemelt. Képes volt lemenni a pokolba és beszennyezni magát egy ilyennel mint te.

-Szóval szerinted én mocskos vagyok? -nézek rá dühösen. -És akkor a te hatalomvágyból elkövetett hazugságaidat és egyéb bűneidet minek neveznéd? Egy másik angyal ellen támadsz..érvényes parancs nélkül... hazudozol... és megkeseríted mások életét.

-Ha a más alatt magadat érted, akkor aztán végképp nem érdekel. Te nem vagy vezetőnek való... és ezt más is belátja. Mióta én osztogatom a parancsokat sokkal kevesebb az engedetlen szolga.

-Képzelem milyen jó vagy... -vetettem oda neki morogva, és szárnyaimat kitárva szólítottam magamhoz az erőt... a mesterangyalok erejét. Lassan mint millió szentjánosbogár...apró fénylő pontok jelentek meg a levegőben és elindultak felém.

-Na neem..abból nem kapsz... -hallottam fenyegető, dühös hangját és összecsapta a tenyerét, mire kezében megjelent egy arany íj. Felálltam Seraph mellől és óvatosan visszaengedtem őt a földre. Éreztem a körülöttem, bennem bizsergő hatalmat...a saját erőmet...aminek azonban még nem tudtam olyan jól parancsolni mint kellett volna. Ujjaim végei halványan derengtek, mintha fénylő festékbe mártottam volna őket.

Lágy pendülés hallatszott ahogy a kilőtt nyíl sebesen szelte a levegőt. Elugrottam az útjából, mire az apró fényes szikrákra esett szét mikor becsapódott a márvány padlóba. Felemeltem a botomat és megindultam felé. Szárnyaim segítettek lendületet venni... most hogy több volt belőlük meglehetősen könnyűnek éreztem a testem és olyan könnyedén szökelltem mintha semmi súlyom nem lett volna.
Elhajolt mikor felé suhintottam. Sárgásvörös haja lágyan követte a mozdulatot, de a pengém még azt sem érte el.
Megvetette a lábát a lépcsőfokon és onnan ugrott rám, ledöntve ezzel a lábamról. Összegabalyodva gurultunk le a lépcsőn. Ő megpróbálta a torkom megragadni, én pedig minden erőmmel azon voltam hogy felrántsam a pengét amit lefogott és a hasába, mellkasába döfhessem.

Sajnos azonban nem tudtam, mert túl erős volt. Erejének forró szele végigszáguldott a bőrömön, olyan volt mintha perzselné. Kellemetlen forróság volt, nem ahhoz hasonló mint amit Seraph-nál éreztem. Az ő ereje megborzongatott ugyan, de szerettem a melegségét. Ezt az érzés viszont viszolygtató volt... nem akartam tovább érezni.

Dühösen löktem le magamról, ő pedig nem messze tőlem hason landolt a kövön. Feltápászkodtam és felé suhintottam a bottal, ám újra elvétettem. Majd újra és újra. Túl erős volt... hasonló képességekkel mint nekem, ám ő tökéletesen tudta őket használni, én viszont csak most kaptam vissza az erőm.

Ki tudja meddig kergetőztünk a hatalmas teremben. Ha ő támadott én védekeztem. Főleg gyors mozgásommal sikerült kitérnem csapásai elől, ő pedig mindent hárított. Botom hegyes vége legtöbbször a maga köré emelt fénylő pajzson csattant hatalmas döndüléssel. Kezdtem fáradni. A verejték ömlött a testemről... hajam az arcomba tapadt, remegett a kezemben a bot. De ki kellett tartanom. Muszáj volt. Márcsak Seraph miatt is. Tényleg... Seraph...

Ijedten pillantottam feléje, ám ekkor hatalmas erővel a vállamra súlytott valami nehéz tárggyal. Nyögve rogytam térdre.

-Úgy... térdelj csak le a feljebbvalód előtt.. -nevetett angyalhoz nem illő gonosz kacajjal. Megforgatta a kezében a nehéz vasláncot amivel eddig támadott és egy suhintással a nyakam köré tekerte. A fogamat csikorgatva próbáltam meg kibújni belőle...de nem ment.. az arany láncszemek úgy szorítottak, hogy a levegőt is kipréselték belőlem.

Lassan elhomályosult a látásom is... szédülni kezdtem nem kaptam levegőt.

Nee...nem akarom hogy így legyen vége. Hiszen mégcsak most kaptam vissza az erőmet. Mégcsak most...

Hirtelen sötétségbe borult minden. Azt hittem elájultam de csak aztán vettem észre hogy nem..csak a terem sötétült el, mintha minden gyertyát elfújtak volna, és kialudt minden fény.

A lánc még mindig szorosan fogta a nyakam, megpróbáltam letépni, ám ekkor valami puhán hozzámért. Selymes és puha érintést éreztem a karomon.

-Nyugi... elengedlek.. -hallottam egy halk..suttogó hangot, közvetlenül az arcom mellett, és a láncszemek halk kattanással szakadtak el és csörögve hullottak földre.

Felemeltem a kezem hogy utánakapjak, de már nem értem el akárki is volt. Ugyan ki az aki a segítségemre kel ilyenkor? Hiszen mindenki bűnösnek hisz Seraph-on kívül, ő viszont eszméletlenül fekszik a földön.

Seraph...

Koncentráltam és erőm maradékát egy fénygömbbe gyűjtöttem a kezemben.

És ekkor megláttam őt.

A démont aki éppen dühödt vigyorral nézett az előtte álló mester angyal.

-Alecto... -mondta az elhűlve, alig hallhatóan. -Azt hittem te az én oldalamon állsz..és őt akarod. -mutatott rám.

A vámpír/démon rávicsorgott és felé karmolt hatalmas körmű kezével.

-Hát ezt vehetjük nemnek is. -jött a válasz Michael mély hangján. -Akkor viszont te is meghalsz.

-Az uram élve akarja Gabrielt. Ezért aztán nem engedhetem hogy kárt tegyél benne. -mordult rá komoran.

Hát ez marha jó, mostmár mindenki engem akar... megölni vagy elmenni a pokolva..számomra ugyanaz..nem akarok oda visszatérni...nem akarom...egyszerűen nem...

Egyetlen lehetőségem maradt, mentálisan segítségül hívni a kerubokat. De ha ez sem sikerül..akkor elvesztem.

Idegesen figyeltem ahogy egymásnak esnek, majd letérdeltem a lépcső aljára. Kezeimet egymásba kulcsoltam, fejem lehajtottam és összes erőmet a hangomba koncentrálva halk hangon énekelni kezdtem a dallamot...és mondani az imát...latin énekkel... lágyan, alig hallhatóan.

Láttam ahogy Michael felém pillant, tekintetén látszott hogy nagyon is tudja mivel próbálkozom, de vagy nem hitt benne hogy sikerül, vagy nem érdekelte, mert éppencsak egy pillantásra méltatott és már folytatta is a harcot.

Éreztem hogy túlvilági erőm átjárja a testem és ahogy a hangok elhagyják az ajkaim, úgy távozott belőlem is ez az erő, hívássá erősödve.

semmi biztosítékom nemvolt hogy a kerubok meghallják a hívásomat. Eredetileg csak a Tanács egészének szavára felelnek.. és csakis akkor ha együtt hívják őket, nekem azonban most mégsem volt más választásom. Vagy ők..vagy semmi.

Magamra maradtam és egy mester angyallallmeg egy démonnal egyszerre még én sem bírnék el, még erőm teljében sem, de így legyengülve semmiképp.

Ha a kerubok most felelnek a hívásomra...akkor megmenkültünk, ha nem..akkor mindennek vége.

Minden erőmet beleadtam hát az imába. Hangom egyre hangosabban zengett, és mint egy harang bongása...visszhangzott a falak között.

Egyszerre megrohant egy érzés..mintha meleg levegőt fújtak volna rám, és csiklandós érzés indult ki a mellkasomból felfelé a fejem felé.
Nem értettem. Ennek nem így kellene lennie. Mikor a furcsa érzés elérte a fejemet iszonyatos fájdalom hasított belé...azt hittem a koponyám is szétreped belé.

Láttam hogy megállnak a harcban és engem néznek..elkerkedett szemekkel.

A fájdalom csak lassan csitult el, én pedig felnéztem rájuk. Kezemen furcsa jelek díszelegtek..ahhoz hasonlatos ezüst minták amik Seraph bőrén jelentek mikor elrejtette a szárnyait. A fejemhez emeltem a kezem és két oldalon furcsa tollas képződményekbe akadtak az ujjaim.

Te jó ég!

-A kerubok ereje. -suttogta Michael hitetlenkedve. -A kerubok megosztották vele az erejüket. Nem válaszoltak a hívására... nem jöttek el.. de megosztották vele az erejüket. Ez lehetetlen... ilyen nem létezik. Ezt nem tehetik. Hiszen ők a Tanácsot szolgálják. -dühöngött.

Tény és való hogy a kerubok a Tanács szolgái, olyan angyalok akiket megvakítottak hogy ne a saját akaratukból cselekedjenek. Pokoli erősek, és gyönyörűek...de nekik csakis a tanács parancsol. Testük több részén tollak láthatóak, és a hajuk gyönyörű aranyszínben játszik. Senki sem tudja hogyan lettek olyanok amilyenek... de a Tanács csak a legvégső esetben hívja segítségül a kerubok seregét. A legutolsó háborúnál a menny és a pokol között is ők döntötték el a csatát.

Nem is reméltem hogy segítenek hiszen én csak egy angyal vagyok mégha nagy erejű is, nem a Tanács maga. Most mégis... adtak valamit...egy ajándékot amivel talán győzhetek.

Felálltam a fölről és feléjük indultam.

-Mi..mi a fene ez? -hallottam a démon hangját, mikor egy fényből formálódó kéz megragadta őt, és hatalmas ujjai közé fogta a testét. Ugyanez történt Michael-lel, ő azonban nem kapálódzott.

-Add fel, a kerubok ereje elpusztít ha ellenállsz. -nyögte tehetetlenül, a démon azonban tovább vergődött.

Fejem körül arany fény jelent meg, ahogy koncentráltam hogy elküldjem őket egy másik helyre.

Lassan körbefonta őket a derengés, én pedig erőmet megfeszítve koncentráltam.

-Pokolba veletek! -ordítottam hangosan, mire a fény felerősödött, majd lassan elnyelte őket.

Lihegve estem térdre.

Teljesen kimerültem.

Eltűntek. De nem örökre.


***


Lélekszakadva siettem a folyosón. Három pár szárnyam könnyedén szelte a levegőt, és még így Seraph-al a karjaim közt sem jelentett megterhelést.

Eszembe jutott hogy ő mennyit tartott engem a karjai közt, és éreztem hogy némán könnyezni kezdek.

Nem akarom hogy meghaljon. Nem, nem mehet el így. Hogy engem védett...


***


A segítők ellátták a sebeit.

Mint kiderült nem volt most senki a Tanács palotájábban rajtunk kívül, így nem kellett aggódnom hogy ránk találnak és számonkérik rajtam mit keresek itt, és mi történt. Vagy esetleg azt hogy hol van Michael.

A segítők parancs nélkül engedelmeskedtek nekem amint meglátták az aranyos tollacskákat a fejem két oldalán. Vajon eltűnnek ezek egyáltlán? Vagy örökre így maradok?

Idegesen szemléltem magam a tükörben. Hófehér arany szélű tollak bújtak ki a hajam alól, ami olyan hosszúra nőtt hogy a vállamat seperte. Szemeim maradtak aranysárgák... csak most bnnük volt az az aggódó, ideges csillogás.

Megőrjít ez a várkozás. -gondoltam magamban tehetetlenül.


***


Eltartott egy darabig mire újra láthattam őt. A segítők a földig hajoltak előttem, én pedig hálásan fogtam meg a kezüket. Kezet is csókoltam volna nekik amiért megmentették de már ettől az apró gesztustól is könnyek gyűltek a szemükbe, és sírva hajlongtak előttem a meghatottságtól.

Leültem mellé hát az ágyra. Ezüst haja szinte beleolvadt a hófehér takaróba, teljesen lecsupaszították a felsőtestét hogy be tudják kötözni.

Óvatosan végigsimítottam a kilógó bőrén amit elértek az ujjaim.

-Köszönöm amit értem tettél. -suttogtam neki halkan. -De mostmár igazán visszajöhetnél. -hajtottam fejem a vállára amit nem fedett kötés.

Nem is tudom mennyi ideig maradhattam ott. Egyszercsak éreztem hogy gyengéd ujjak bújnak a hajamba.

-Kerub vagy Gabriel... miről maradtam le? -hallottam azt a kellmesen mély, lágy hangját ami most is úgy simogatott mint egy meleg fuvallat.
-Semmi fontosról. -mosolyodtam el.

Láttam ahogy körülnéz, majd tekintete kíváncsian tér vissza rám.

-Ez a Palota. Hogyhogy itt vagyunk? -kérdezte csodálkozva, miközben az ujjai közé vettem a hajamat és finoman simogatta.

-Nincs itt senki. Csak mi ketten.

-Jajj tényleg. A gyűlés. -csapott a homlokára majd sziszegve kapott a mellkasához.

-Nyugalom. -csitítottam halkan. -Milyen gyűlés? -tettem hozzá aztán a kérdést halkan.

-A gyűlés amin a Tanács és a Szent Szövetség együtt vesz részt. Most biztosan odamentek. Akkor viszont van egy napunk.

-Remek. Talán te is rendbejössz annyira hogy el tudjunk menni. -fújtam a ki levegőt megnyugodva.

-Miattam ne aggódj. -mosolygott rám és felemelkedett, annyira hogy ajkai a számra tapadjanak. -Ha melletted lehetek... akkor mindig jól érzem magam... életben maradok... bármi történjék is... -suttogta az ajkaimba.

Boldog örömmel a szívemben viszonoztam a csókját, nyelvem érzéki táncot járt az övével, majd mégis én voltam az aki megtörte ezt a harmóniát.
-Seh..raph... -toltam elmagatól lihegve. -Most neh... nem vagy olyan állapotban. -néztem rá aggódva, de bepólyált mellkasán kívül semmi sem emlékeztetett rá hogy bármi is történt volna vele.

-Ne félj... ehhez mindig van erőm... -vigyorodott el, azzal megragadta a ruhámat és lerántott maga mellé.

Nem voltam biztos benne hogy ez jó ötlet, de egyszerűen annyira vágytam az érintését hogy képtelen voltam ellenállni.

-Érints csak meg! -bíztatott. -Nem fáj.

Óvatosan végighúztam kezem az oldalán, egészen le a derekáig ameddig a takaró takarta. Láttam hogy behunyja a szemét és halkan felsóhajt az érzésre. Lekönyököltem a hajára és fölé hajoltam, az apró tollacskák a fejemen megcirógatták az orrát ahogy a nyakába csókoltam óvatosan.

Éreztem ahogy végigsimítja őket, majd a hajamat kezdi el fésülgetni, és ujjai azonnal rátalálnak arra az érzékeny pontra a nyakamon, amit eddig nem rejtett el haj.
Szárnyait körém fonta teljesen magához láncolva ezzel.

-Segíts..... pár perc alatt rendbejövök ha adsz nekem az erődből.
-De... hogyan..?
-Hiszen kerub vagy... menni fog hidd el... semmit sem kell tenned... -nézett rám sokat mondóan. -...csak engedd hogy szeresselek...