Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem akartam hogy megküzdjenek egymással, hiszen mindenki tudta ki az erősebb. Nem bíztam a harc kimenetelében és csodálkozva vettem észre az érzést ami eltöltötte a szívemet. Aggodalom? Tényleg az volna?

Igen, aggódtam Seraph miatt. Nem akartam hogy a sátán bántsa őt, hiszen ő nem tehet semmiről. Bár nem tudtam milyen okból jött ide, de azért valahol mélyen legbelül nagyon örültem neki hogy itt van. Egy kis reménysugarat adott, meggyújtotta bennem a remény lángját, ami már majdnem elaludt ebben a mocskos pokolban, most mégis új erőre kapott.

Csak néztem őt, ezüst haját, amelyen most is mint mindig csodásan tört meg a fény, megszégyenítve a legcsodásabb gyémántot is. Nyugodtnak tűnt. Kezét ökölbe szorította és behunyta a szemét, teste ezüst fénnyel derengett fel, és megjelentek a szárnyai. A sátán csak kacagott rajta.
-Azt hiszed így megölhetsz? -kérdezte nevetve. -Szárnnyal, vagy anélkül...de itt és most meg fogsz halni. Egy angyal sem sebezhetetlen, ne gondold hogy olyan nagy és erős vagy, csak azért mert tagja vagy a béna szentéletűek tanácsának.
-Nem áll szándékomban megölni téged. -felelte erre hűvösen, szinte már közömbösen. Felemelte a kezét, és szétnyitotta az ujjait, mire megjelent a kezében az a hegyes, keresztes végű botja, amit velem szemben is használt.
-Akkor minek küldtek ide? -kérdezte Lucifer értetlenül, a fogai között szűrve a szavakat. -Hiányolják a kis árulójukat?
-Nem küldött senki. -felelte még mindig síri nyugalommal. Őszintén csodáltam hogyan lehet ennyire hidegvérű. Hiszen az alvilág urával áll szemben. Kicsit sem fél?
-Magamtól jöttem ide. -tette hozzá, azzal felemelte a botot és végét a sátánnak szegezte. Kék szemei hűvös szikrákat hánytak, úgy éreztem ha én lennék a sátán helyében már megfutamodtam volna.
-Érte jöttem. Ha nem adod, elveszem erővel. -tette hozzá vetve rám egy pillantást. Mintha láttam volna megvillanni a tekintetében valamit, egy pillanatra mintha más lett volna, nem az a hidegvérű, szenvtelen illető aminek mutatta magát.
-Hahaha...nevetnem kell. Minek nektek angyaloknak egy ilyen áruló? Azért hogy börtönbe vessétek kár szenvedni, akkor már inkább használom én. -röhögött kárörvendően.
-Fogd be! -mordult fel ezekre a szavakra, azzal lendületet véve, a levegőbe emelkedett és lecapott a bottal. A sátán a kezével hárította, elkapta a fényes pengét. Ujjai között vér csordult a padlóra ahogy a fém megvágta a bőrét, de elkapta, és erősen tartotta. Seraph felette lebegett a levegőben, majd elengedte a botot, összetette a kezeit, és apró fénygömbök jelentek meg körülötte, amik hófehér lepkévé válva indultak meg Lucifer felé.

Azon tökéletesen látszott hogy megijedt, kezével hajkurászta magától a lepkéket, ahol pedig azok hozzáértek, mély sebet okozva robbantak fel.
-Átkozott fehérszárnyú! -kiabálta dühösen, azzal ő is kitárta vitorlányi szárnyait. Hideg fuvallat söpört végig a termen, a lepkék pedig szertefoszlottak.
-Lehet hogy én nem tudok repülni mint te, de azért ne becsülj alá. -morogta fennhangon. Ököltbe szorította a kezét, mire sötét csillogással a kezében termett egy vörös kasza. Rémülten figyeltem őket ahogy összecsapnak. Fém csattant fémmel, egymásnak feszült a testük, szárnyaik erőlködve csapdostak a levegőben, tollakkal borítva a márvány padlót.
-Nem kérek sokat... -sziszegte Seraph erőlködve. -Csak engedd őt el!
-Majd meg mit nem! Ő már az enyém. -felelte a sátán, és hegyes végű farkával a mellkasára vágott, mire az összegörnyedt, az egyensúlya is megingott. Ezt a helyzetet használta ki remekűen az ellenfél, és súlytott kaszájával a nyakára, de nem érte el, mert már csak a hűlt helyét találta ott.
-Fenébe! -szitkozódott magában.

Láttam hogy Seraph hihetetlen sebességgel lebukott a nyakára indított csapás elől, majd lendültet véve felszökkent a levegőbe és felém indult. A sátán dühösen nézett utána, majd megindult utána, futva. Léptei hangosan csattantak a márvány kövön, kinyújtotta a kezét és az utolsó lépcsőfoknál megragadta az angyal hosszú ezüst haját.
-Na olyan sietősen. Hova mész? -kérdezte gonoszan vigyorogva, és visszarántotta. Seraph hátraesett, a kasza pedig lesújtott, de ő gyorsabb volt, és az elgördült az útjából. Újabb csapás, a márvány ripityára tört a nyomán, de ő ismét eloldalazott a fegyver útjából. Lucifer megrántotta a haját, mire kénytelen volt felállni. Kezeit a sátán hasára nyomta, odakoncentrálta az erejét az így létrejött fénygömb hatalmas erővel lökte hátra a sötét kinézetű lényt, sajnos, egy tincs hajával együtt. Sziszegve kapott a fejéhez, kisimította az arcába lógó haját, és hihetetlenül dühös ördögöt nézte ahogy feltápászkodik a földről. Sejtettem csupán, hogy ennyire még sohasem alázták meg. Szemei vörösen felszikráztak, egészen mélyvörössé vált mindkettő, sötét aura jelent meg körülötte, kezdte elveszíteni a fejét.
-Megölllek te szemét! -ordította és felé lendült a kaszáját a feje felett lengetve. Seraph ellépett a csapás elől, ám ez csak az elterelés volt, mert az ördög farka egy tőrt markolva az oldalába fúródott. Összegörnyedt a fájdalomtól.
-Neee! -kiáltottam fel kétségbeesetten. Potyogtak a könnyeim. Nem lehet így vége... nem lehet!
-Most megvagy...-hallottam azt a kérörvendő kacajt, majd a következő pillanatban eget rengető ordítás csapta meg a fülem. Ijedten nyitottam ki a könnyektől elhomályosult szemeimet és akkor megláttam hogy a sátán volt az, aki kiáltott. Egy kard döfte át a mellkasát.
-Te átkozott! -hörgött félelmet keltve még a hangjával is. Egy egyszerá mozdulattal kirántotta magából a kard pengéjét és elhajította, láttam hogy Seraph meglepődött egy kicsit erre a lépésre, hiszen a seb ellenfele mellkasán szinte azonnal begyógyult, ő viszont, még mindig sérült volt.
-Nem tudsz megölni. Hiszen én vagyok a Sátán! Fogd már föl végre, hazai pályán vagyok, itt semmit sem érsz. -mondta kárörvendően vigyorogva. Csapott egyet hatalmas szárnyaival, mire az összes fény kialudt a teremben. Egy csattanás hallatszott, ziháló lélegzetvételek, szárnysuhogás.

Semmit sem láttam. Hallgattam a zajokat. Néha néha felpattant egy két szikra, amikor a két fém egymásnak súrlódott, de azon kívül semmi fény nem volt az egész csarnokszerű, hatalmas teremben. Féltem. Magam köré vontam a szárnyaim és reméltem a legjobbakat. Minden egyes csattanás olyan volt, mintha a fülemben hallatszott volna, a dobhártyámat szaggatta.

Egy puffanás, elfojtott nyögés. Gúnyos kacaj, majd csattanás. Hallottam hogy valami lecseppen. Csip-csöpp. Majd megegy. Te jó ég! Ugye nem?

Ekkor újabb csattanás, szitkozódás. Ezek szerint a csata még nem dőlt el.
-Ne menekülj angyal! Úgyis elkaplak. -hallottam azt a ördögi kacajt. Hirtelen valami puhán hozzámért. Sikítani akartam, de befogták a számat.
-Cssss....ne áruld el neki hol vagyok. -suttogta a fülembe halkan. -Szabadjára engedem az erődet. Menekülj olyan gyorsan ahogyan csak tudsz. -tette hozzá. Egy lágy, légiesen könnyű csókot éreztem a nyakamon, ott ahol a jel volt, majd éreztem hogy az erőm újra átjárja a testemet. Elengedett és eltűnt mellőlem.

-Ne bújócskázz angyal! Sokáig úgy sem menekülhetsz! -dühöngött a sátán.
-Itt vagyok. -felelte Seraph, majd újabb csattanás hallatszott. Egy rántással eltéptem a láncokat amik csörögve a földre estek.
-Mi volt ez? -kérdezte a Sátán dühödten. -Te elengedted!
-Ide figyelj, ne őrá! -hangzott a válasz amit egy reccsenés követett, majd egy újabb hatalmas ordítás.
-Eressz el te szemét!

Kinyújtottam a kezeim, mire megjelent bennük egy fénygömb. Mostmár láttam a csatateret. A hatalmas oszlopok között álltak, Seraph kezei közt az ördög karjával, amit a reccsenésből ítélve épp most tört el. Láttam azokban a vörös szemekben hogy Lucifer legszívesebben elindulna felém, de nem tudott. Egy dühödt szárnycsapással ütötte félre Seraph-ot, majd felemelte a kaszát és belédöfte. A vörös penge ezúttal nem tévesztett célt. Beleszaladt, egyenesen a húsába. Félelmetes sikoly csapta meg a fülem. Fájdalommal teli, elfolytott kiáltás. Futva indultam meg feléjük, remélve hogy még időben odaérek. Kirántotta a pengét a vállából. Már láttam hogy megemeli a kaszát hogy végezzen vele egy utolsó csapással. Seraph pedig tehetetlen volt. Mozdulni sem tudott.

Túl lassú vagyok... nem fogok odaérni időben. -járt a fejemben folyton miközben őrült ütemben szedtem a fokokat, repüléstől elszokott szárnyaimmal hajtva magam. Túl késő... nem lehet neeeeemm!

Hallottam a csattanást. Nem akartam odanézni. Nem akartam látni hogyan veszik el az utolsó reményem. Hogyan foszlik köddé minden egy pillanat alatt.

Fény öntötte el a termet. Csodálkozva emeltem fel a fejem. Egy galamb lebegett a levegőben, kettejük között, aranyos csillogással körülvéve, a kasza pedig valamivel Seraph feje mellett fúródott a földbe.
-Elég legyen a harcból. -mennydörögte egy hang. Láttam hogy még a sátán is elsápad, elhátrált az angyaltól és a felette lebegő jelenéstől. Ez volna a Szentlélek...aki isten akaratát közvetíti? Lehetetlen. Mondjuk, a képeken is mindig galambnak ábrázolják, de sosem hittem volna.
-Nem tudom tovább nézni amit műveltek! -folytatta a hang. -Szégyent hoztok valamennyi élőre és holtra. Azonnal fejezzétek be.

Seraph lassan feltápászkodott a földről. Odasiettem hozzá hogy támogassam, de csak rámmosolygott, megrázta a fejét és elhárította a segítséget.

Magához húzott és megölelt. Remegve bújtam a karjaiba, és szinte magamon kívül hallgattam végig a szónoklatot amit a galambba zárt lélek Lucifer-nek tartott. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Csak végre elmenjek innen.

Éreztem hogy felemel, a karjába vett és kitárta a szárnyait.
-Tegyél le! Nem kell vinned! Hiszen megsérültél.
-Jól vagyok. Maradj nyugton. -jött a helyreigazítás, azzal felrepült a magasba, ki a pokol tornyai közül, át a sötét mennyezeten, mintha ott sem lett volna. Vagy csak álmodtam? Nem tudom. Félúton behunytam a szemeim és a mellkasának dőltem. Szél fújta az arcomat, könnyek csordultak ki a szememből. Boldog voltam hogy megmenkültem, de milyen áron? Vajon miért mentett meg minket az Isten, ha utána meg kitagad és eldob magától? Hibát követett el hogy utánamjött, hiszen nem parancsolták meg neki. Parancs nélkül el sem hagyhatná a palotát. Mégis megtette. Vajon miért? Miért akart mindenáron megmenteni? Vagy csak vissza akar vinni a mennybe hogy megkapjam méltó büntetésem? Az is lehet.

Igazából, nem tudtam az indítékait. Nem ismertem mi jár a fejében, még az arcáról sem tudtam leolvasni semmit. Kifejezéstelen volt, mint egy festmény, egy szobor vagy valami hasonló. Kifejezéstelen, mégis gyengéd. Karjai erősen ölelték a derekamat, haját az arcomba fújta a szél, de nem zavart. Úgyéreztem bárhová visz is, nem fogok tiltakozni. Ha bezárat, azt is elfogadom, ha nem azt is. Behunytam a szemem és vártam mikor és hol ér véget az utazásunk. A felhők között, a pokolban, vagy a földön..........

****

Csodálkoztam. Ámulva néztem körül, mint aki még nem látott ilyet. Egy hatalmas réten szálltunk le, ahol mindent beborítottak a virágok. Ezüstös kankalinok, árvalányhaj, hófehér kamillák, fehér harangvirágok és még rengeteg olyan virág amelyet életemben nem láttam. A szél végigsöpört a tájon és virágszirmokat fújt felénk, néhány közülük a hajamba akadt, beletúrtam hogy kiszedjem.
-Mi ez a hely? -kérdeztem halkan, felpillantva rá. Hófehér ruhájában teljesen elveszett a fehér virágok között, csupán a vérfoltok tűntek kicsit furcsának ebben az ezüstös környezetben.
-Sajnálom. -hajtottam le a fejem. -Miattam sérültél meg.
Felnézett rám, majd megrázta a fejét. Az arcán egy pillanatra megjelent egy olyan kifejezés amit nem tudtam beazonosítani. Kék szemei fürkészőn szegeződtek rám, összecsukta a szárnyait és elindult az egyik irányba.
-Gyere! -fordult hátra, mikor látta hogy még mindig ott állok és elgondolkozva bámulok utána. Felsóhajtottam és elindultam utána. Lassan sétált, ráérősen, hófehér, ezüstösen hímzett kabátjának alja a földet seperte, hajába belekapott a szél. Olyan távolinak tűnt...elcsodálkoztam rajta hogy lehet ilyen gyönyörű. Ekkor szomorúan hasított belém a felsimerés, egy ilyen illető nem arra született hogy elhagyja a mennyet egy ilyen ostoba, szerencsétlen valaki miatt mint én. Nincs szüksége rám. Megmentett, mert...mert... nem tudom...talán mert megsajnált. De semmi több.
-Seraph...-szólítottam meg egy idő után. -...én...végre tudom hogy ki voltam.....hogy ki vagyok...de...
-És az mit számít? -kérdezte halkan, égkék szemei gyanakvóan villantak rám.
-Hogy érted hogy mit számít... átvertek... mindenki...elhitettek velem valamit, ami nem volt igaz, én pedig majdnem feláldoztam az életem egy olyan álomért, ami egy nagy hazugság volt...semmi több. Ez az élet..sosem volt az enyém.
Felém fordult és elkapta a kezem amivel épp a hajam után nyúltam volna.
-Az élet amit élsz... az tied... senki sem veheti el tőled. Legyél akár ördög akár angyal...vagy ember a földön, vagy csak egy csúszómászó. Te döntöd el mit csinálsz vele, hogyan éled, mit teszel...mindez csak a te kezedben van. Lehet hogy átvertek...hogy becsaptak...de felesleges egy olyan dolgon rágódnod mgam amit nem értesz, amit nem irányíthatsz, és ráadásul ami már elmúlt. -mondta azzal közelebb húzott magához, a mellkasára vonta a fejem és megölelt.
-Azt hiszed én nem utálom hogy azt kell tennem amit a tanács határoz? Hogy minden egyes lépésemről számot kell adnom?
-A te helyzeted azért kicsit más... -feleltem halkan és elhúzódtam tőle.
-Úgy gondolod? Meggondolnád ha a helyemben volnál. -felelte komoran, majd hirtelen felkapta a fejét és rámmosolygott. Megjelenése óta először láttam mosolyogni, és melegség öntötte el a szívemet, hacsak ránéztem. Valahogy...megnyugtatott ez a mosoly, az sugallta hogy minden renben, mert itt vagyok és megvédelek. Vajon hihetek neki? -folyton ez járt a fejemben.
-Szóval...akkor mostmár tudod a neved... elárulod? -kérdezte halkan, fejét egy csábos mozdulattal oldalra döntve, mintha várna valamire. Az arcához emelte a kezét, és ujjait végighúzta az arcélén.
-Gabriel......a nevem......Gabriel.....-sóhajtottam halkan. Felnéztem rá és láttam hogy elkerekednek a szemei a felismerésre.
-Az lehetetlen... hiszen ő... eltűnt... és... te nem lehetsz ő..mert ő... -nézett rám ijedten.
-Pedig ez az igazság... én sem hittem el... -hajtottam le a fejem szomorúan. -Én már egyszer meghaltam a földön..és nem emlékszem semmire... talán nem is fogok...
Éreztem hogy hirtelen átlölte a derekamat és magához húzott, állát a fejem búbjára támasztotta, és végigsimított a hajamon.
-Ha ez igaz...akkor én.... fel sem érek hozzád...hatalmas erőd van...és ha visszaszerzed... azt teszel amit csak akarsz...
-De hogyan szerezhetném vissza? Hiszen arra sem emlékszem hogyan néztem ki, vagy mit csináltam. Az összes emlékem arról az időről néhány homályos álomkép, semmi több.
-Majd én segítek. -suttogta a fülembe lágyan. -Van egy ötletem. -tette hozzá és egy lökéssel ledöntött a lábamról. Hanyattestem a fűben, a virágok között. A selymes árvalányhajak lágyan simogatták a nyakam, a harangvirágok fehéres-lilás kelyheiből harmat hullott az arcomra. A távolban éppen ment le a nap, utolsó sugarai halványvörösre festették az eget és narancsosra, rózsaszínesre a felhőket. Megbabonázva néztem. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt mióta nem láttam naplementét itt a földön. Olyan csodálatos volt. Az ezüstös fűszálakról egy szöcske ugrott az orromra, majd tovarebbent ijedten. Egy hatalmas éjjeli lepke szállt tova a feltámadó szélben, és kezdte meg éjszakai útját. A természet még csak most ébredezett a meleg nap után.

Csak akkor eszméltem fel mikor megéreztem ajkait a sajátomon, selymes ezüst haja pedig az arcomba hullott, úgy, hogy nem láttam tőle semmit. Felemeltem a kezeim kétoldalról az arcára csúsztattam. Miért teszi ezt velem? Még most is...hiszen tudja az igazat rólam.. miattam került bajba...megsérült... nem értem miért ilyen velem... mit akar még ezek után...?
-Én sem értem magamat. -felelte halkan mikor elszakította tőlem az ajkait. -Ostobának érzem magam mert követek egy érzést amit nem tudok elfelejteni. Mióta elengedtelek... rájöttem hogy mekkora őrültség volt ezt tenni. Nyomoztam egy kicsit...a vámpírodról..ígyha rólad nem is, róla megtudtam az igazat. Ezért mentem utánad. Féltem hogy bajod esik. Olyan naiv voltál...bárkinek elhittél bármit.
Szomorúan fordítottam el a fejem. Igaza volt, tényleg ostoba voltam.
-Nem mehetek vissza a mennybe... mert... bajba kerülnék....de te sem térhetsz vissza... -tette hozzá komoran.
-Itt maraduk a földön? -kérdeztem halkan, lesütött szemmel. Úgy éreztem elpirulok ettől tekintettől amivel rámnézett. Orromba virágok illata kúszott, a lilás kankalinoké, a távoli akácfák mézédes illata, kamillák kellemes aromája, együtt rettentően finom, ugyanakkor rettentően bódító illat volt.
-Nem bánod? -kérdezte lágyan, kezével gyengéden végigsimítva az arcomon. -Ez a ruha... -tette hozzá sóhajtva. Megcsóválta a fejét. -Nem áll jól neked a fekete. -mondta mosolyogva, és egy mozdulattal eltépte a mellkasomon. Ijedtem rezzentem össze. A testem még mindig tele volt karmolásokkal és zúzódásokkal, de úgy láttam nem nagyon zavarta. Lehajolt hozzám és ajkát végighúzta a nyakamon, majd gyengéden beleharapott.
-Ahh, nee....mit csinálsz? -sóhajtottam fel, és megmarkoltam a haját. Alulról puha fű simult a hátamhoz, felülről meg ő nehezedett rám, erős karjaival tartva engem nyugton. Az értelem és az érzelem csatázott bennem, hogy megadjam-e magam az érzésnek. Végülis...már teljesen mindegy volt. Az élet, amibe eddig vissza akartam térni, sosem létezett. Csupán egy múló ábránd volt, aminek vége szakadt, és ennyi. Ő viszont...valóságos volt. Éreztem hogy engem akar, legalábbis az ajkai ezt követelték tőlem. Többet és többet.
Erről eszembe jutott az az őrült éjszaka a sátánnal. Egy valamit hiányoltam csak...a csókokat. A gyönyör amit nyújtott valóban csodás volt, de tudtam, éreztem hogy ez csak önös érdek, csak egy ösztön, és az a vad vágy sem szerelemből született, hanem mert ő úgy akarta.

Ő viszont más volt. Ahogy beborított forró csókjaival, egyszerűen őrjítő volt. Kezdtem valóban elveszíteni a kontrollt. Rájöttem hogy tényleg erre vágytam, még ott..a pokolban a sátán karjai között is. Ezekre a szerelmes, lágy csókokra, az ő érintéseire.

Szégyelltem magam hogy ilyen vagyok. Pirulva fordítottam el a fejem. Ám ekkor meghallottam hogy felkacagott azon a borzongatóan mély hangján.
-Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányoztam neked. -mondta fölényes mosollyal. Megint olvasott a gondolataimban. Lesütöttem a szemem.
-Ne... -simította végig az arcomat. -...nem kell hogy zavarban légy. Nem ez az amit akartál? -kérdezte mosolyogva. Oldalra döntötte a fejem és belecsókolt a nyakamba. Halkan felnyögtem az érzésre, és kezeimmel átöleltem a hátát.
-Azt hiszem ezt vehetem igennek. -felelte erre fölényesen elvigyorodva. Feltérdelt fölöttem, és hátravetette a fejét amitől haja a hátára hullott. Teste arany fénnyel derengett fel, csillogó aurát vonva köré. Tátott szájjal bámultam. Ezúttal nem tűntek el a szárnyai...nem történt semmi, csak az a fény...
-M..mit csinálsz? -kérdeztem ijedten és el akartam húzódni, de elkapta a kezeimet és a csuklómnál fogva visszanyomott a földre.
-Nyugi... -suttogta a fülembe lágyan. -...nem kell félned...
Éreztem hogy az erejét használja, a testemen bizsergés futott végig az érzéstől. Olyan volt, mint az elektromos töltés, valami eddig sosem érzett, mégis ismerős erő.
Felmelte a kezét és mellkasom fölé tartotta, nem ért hozzám, csak pár centire a bőrömtől végighúzta a kezét, a ruhaanyag pedig szétfoszlott a nyomán, egyszerűen eltűnt rólam, mintha ott sem lett volna.

Végignézett rajtam, mosolyogva, majd lehajolt hozzám és ajkát az enyémhez érintette. Lágy csók volt, nem várt el megadást és nem kényszerített semmire. Én voltam az aki felemeltem a fejem és szomjazva kaptam az ajkai után mikor el akarta húzni a fejét. Megragadtam a haját és lerántottam magamhoz. Éreztem hogy ajka megrándul, talán éppen most folytott el egy mosolyt.
Boldogan folytatta a csókot, látszott rajta hogy nem is számított másra, csak erre várt, hogy végre én is eláruljak neki valamit, hogy is akarjam őt. Először csak gyengéden végignyalta az ajkaim, majd nyelve behatolt közéjük és onnantól kezdve nem volt megállás.

Ha a föld megnyílt volna alattunk és mi lezuhantunk volna a mélyébe, azt se nagyon vettem volna észre, annyira az eszemet vette a szenvedély. Éreztem hogy ujjai a mellkasomat, hasamat simogatják, lejjebb csúsztatta a kezét, és valahogy a nadrágot is eltüntette rólam. Úgy gondoltam ráérek azon később aggódni hogy mi lesz velem ruha nélkül a földön.

Most jöttem csak rá mennyire vágytam erre. Az érintéseire, a csókjaira...testének melegére. Tényleg történt velem valami.....valami...furcsa.
-Gyönyörű vagy. -suttogta a fülembe, én pedig azt hittem eszemet vesztem az érzéstől ahogy ajkai célba vették azt az érzékeny területet a nyakamon. Hosszan felnyögtem, kezeim a ruhájába markoltak, kapkodó mozdulatokkal próbáltam meg lefejteni róla a hosszú kabátot, de mondanom sem kell...teljes kudarc volt. Annyira remegtek a kezeim hogy egy gombot sem voltam képes rendesen a helyére illeszteni, vagy kigombolni. Szánalmas voltam. Szerencsémre észrevette az ügyetlen próbálkozást, mert a következő pillanatban mosolyogva tolta el a kezeimet. Néhány gyors mozdulattal szétnyitotta a kabátot, és kibújt belőle. Aztán az ingből is...és végül a nadrágból is. Elakadó lélegzettel figyeltem ahogy vetkőzik, miközben kezemmel igyekeztem eltakarni vörös arcomat, de felesleges volt, hiszen úgyis látta. Ledobta a ruháit a földre, én pedig felszisszentem mikor forró bőre az enyémhez ért. Fölém hajolt, haja beborította a vállait, és a mellkasomat, kezeivel megmarkolta a csípőmet miközben ajkai felfedezőútra indultak a testemen. Egyenként csókolta végig a friss sebeket, a sok elkékült zúzódást a bőrömön. Akaratlanul is felszisszentem az érzésre. Nem fájt, sőt...csodás érzés volt.
Láttam hogy fekapta a fejét, szemei ijedten villantak meg, de én csak megráztam a fejem, és gyengéden végigsimítottan a karján. Hihetetlenül izmos volt...erős karok, izmos mellkas, széles vállak, és az a mindent beborító ezüst hajzuhatag. Bőre hófehér volt, és hibátlan, csodálkozva húztam végig a kezem a vállán ahol a sátán által okozott sebnek kellett volna lennie, de nem találtam semmit. Begyógyult. Nyomtalanul.

Hangosan felnyögtem mikor ajkai elérték az ágyékomat. Nyelvével lustán körözött az érzékeny bőrfelületen, én pedig a hajába markoltam, és ívbe feszült testtel, verejtékben fürödve hagytam hogy azt tegyen velem amit csak akar.
-Ahhh, kérlek... ne csináld... -nyögten elhaló hangon, mikor forró ajkai újból a nyakamra siklottak.
-...miért? -duruzsolta a fülembe lágyan. -...talán nem jó...?
-...n...nem...erről van szó... -lihegtem elakadó lélegzettel. -....hanem én...mindjárt....ahhh....ne...
A hajamba markolt és felhúzta magához az arcom. Homlokunk egymásnak simult, egészen közelről néztem a szemeibe, azt hittem elveszek bennük. Kezét a tarkómra csúsztatta és lassan végigfutatta a gerincemen.
-Akarlak...-suttogta a fülembe. -...nemcsak a tested...hanem mindened. Téged...egészen. -mondta kéjes hangon. Éreztem hogy pír önti el az arcomat erre a szavakra. Nem tudtam mit mondani. Átöleltem a nyakát és lehúztam magamhoz. Remegve simultam hozzá, abban reménykedve hogy ezt szavak nélkül is érteni fogja.

Értette is. Hajajj...de még hogy. Ajkai szomjasan tapadtak a számra, vad és birtokló csók volt, mégis olyan melegség öntötte el a szívemet mint eddig sohasem. Minden izmom pattanásig feszült, láttam hogy ő is úgy fogja vissza magát hogy ne essen nekem. Pedig nem bántam volna. Most bezzeg nem olvasott a gondolataimban. Vagy csak nem akart nekem fájdalmat okozni.

Feltérdelt fölöttem és ajkaival perzselő csíkokat húzva indult meg lefelé a testemen. Belemarkoltam a fűbe magam mellett, a virágok pedig szégyenlősen hajoltak félre az utamból ahogy dobáltam a fejem jobbra-balra. Kitéptem egy marok füvet, de nem találtam kapaszkodót sehol sem.
Felhördültem mikor megéreztem kőkemény férfiasságát a bejáratnál, és hátrevetettem a fejem és felsikoltottam mikor végre magamban éreztem.
-...ahh...igenn...-nyögten mikor megmozdult és kezemmel átfogtam a derekát, mikor észrevettem hogy meg akar állni. Rámnézett de csak azt az eszelős vágyat olvashatta ki a szememből, semmi mást.
Olyan volt mintha valamilyen homályos ködön keresztül látnám őt, erőtől duzzadó izmos testét, hosszú, selymes haját, tengerkék szemeit.
-...mmm...ez az... méggg.... -kértem sóhajtva, minden szégyenérzetemet félredobva.

Közben feljött a hold is, ezüstös fénye beragyogta a tájat, megtört a fűszálokon és vékony sávban a vállára vetült, mintegy palástként borítva be őt.

Lenyomta a kezeimet a földre, és ajkával a mellbimbómat kezdte el kényeztetni, miközben térdével kicsit széjjelebb tolta a lábaimat hogy még mélyebbre tudjon hatolni.
Újabb kéjes nyögés hagyta el az ajkam mikor megéreztem a mozdulatot, megemeltem a csípőm hogy kicsit rásegítsek, szemeim lehunytam a gyönyörtől, és belenyögtem azt ezt követő szenvedélyes csókba. Forróság futott végig a testemen, villámként cikázott rajtam végig az érzés. Összerándultam, megfeszült a testem. Lihegve..kérlelő tekintettel néztem fel rá...láttam hogy az ajkába harap hogy elfolytson egy kéjes sóhajt, szemei egészen kivilágosodtak a szenvedély hevében, mint amikor a zavaros víz tisztul ki a vihar után....vakítóan kékek voltak.

Újból megmozdult, éreztem hogy teste az enyémnek feszül, kezei elengedték a csuklómat és lecsúsztak az ágyékomra. Felkiáltotam az kéjes érzésre, egyszerű, lágy cirógatás volt ugyan, de képtelen voltam fékezni magam. Egyszerűen az őrültebe kergetett vele.

Láttam hogy elmosolyodott, majd lehajolt hozzám, olyan közel, hogy a nyakamon éreztem forró lehelletét.
-Szeretlek...-suttogta a fülembe halkan. Elkekedett szemekkel bámultam fel az égre...nem értetett miért mond nekem ilyet. Szinte magamon érezte a tekintetét. Biztosan azt várja hogy én is mondjak valamit. De nem tudtam. Éreztem hogy a könnyeim forró patakban indulnak meg az arcomon, de ő lecsapott rájuk és lecsókolta őket.
-Semmibaj, nem kell semmit sem mondanod. -felelte halkan. -Elég ha én tudom. Rá fogsz jönni hogy mit érzel.. idővel..minden emléked visszatér majd...de lehet hogy nem is kell addig várnod. Ki tudja?
-Dee...-kezdtem sóhajtva, de egy csókkal folytotta belém a szót. Bőre nedves volt a verejtékcseppektől, megborzongtam ahogy hozzámért, és felnyögtem mikor újra mélyen elmerült bennem. Halkan nyöszörögtem a kéjtől, akartam őt, mindennél jobban. Kezeim a hátára csúsztak, végig a feszes izmokon, a bársonyosan sima bőrön. Hevesen összerázkódtam ő pedig fokozta a tempót, egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott bennem, én pedig már képtelen voltam visszatartani a hangomat.

Éreztem hogy milyen gyorsan ver a szíve, egy ritmusra dobogott az enyémmel, kapkodó lélegzetvételei is mintha csak a sajátjaim lettek volna. Elhaló nyögései összemosódtak az enyémekkel, már nem számított semmi, csak a csúcsra jutni, gyorsan...vele együtt...most.
Lehajolt hozzám, éreztem hogy teste megfeszül, felnyögött és abban a percben én is felkiáltottam a mindenemet elborító vad gyönyörtől. Csókkal üdvözöltem a csodálatos érzést, amely pulzálva futott végig a testemen, mámorba taszítva mindkettőnket.
Lihegve borult rám, a szárnyaival takarva be reszkető testemet. Óráknak tűnő percekig csak csókolt, lágyan simogatva az ajkaimat, majd lassan elhúzta az ajkát a számtól, és vágytól ködös szemeimbe nézett.
-Ha nem tudod minek szenteld az életed...- suttogta halkan. -...akkor add nekem. -mondta, és lágyan a nyakamba csókolt. -Ígérem nem élek vissza vele...úgy vigyázok rá mintha a sajátom lenne. -mondta mosolyogva.
-Hát...én.....én........rendben. -bólintottam, és átöleltem a nyakát.

Habár még mindig nem voltam biztos az érzéseimben, azt tudtam, hogy mellette biztonságban érzem magam, szeretek vele lenni... nem félek tőle mint akárki mástól, megbízom benne, úgy mint senki másban. Akármi is ez az érzés ami mindig a karjaiba sodor...rá fogok jönni. Akármit hoz is a holnap...meg fogok vele birkózni... meg fogok...mert amíg ő mellettem van, úgy érzem nincs mitől félnem.....


***

Pihegve feküdtem a karjai között, fejem a mellkasám és hallgattam a szívverését amint lassan megnyugszik. Hatalmas ereje eltűnőben volt, még mindig kellemesen bizsergette bőrömet, szárnyai szétterültek a testemen, mindent befedtek a puha fehér tollak, amiket néha meg-meg borzolt a feltámadó szél.
Mikor megszólalt, hangja mély volt és simogató, dallamos, mégis kissé fátyolos a nemrég átéltektől.
-Sajnálom hogy nem jöttem előbb...-mondta és hangja a végén bűnbánó suttogássá halkult. Megráztam a fejem.
-Nem számít. -feleltem.
-De igen. Ki tudja miket kellett ott átélned...ha előbb érkezem, talán nem is szenvedtél volna ennyit.

Lesütöttem a szemem, és arcom a hajába rejtettem. Virágillata volt, mint mindennek körülöttem. Ez a mézédes virágillat és ő természetes illata keveredett a levegőben, ezt az illatot éreztem már magamon is. Éreztem hogy végigsimít az oldalamon, keze megállapodott a csípőmön, megmarkolta és közelebb vont magához. Nem ellenkeztem.

Éreztem hogy a friss szél felszárítja bőrömről a verítéket, a fűszálak lágyan lengedeztek, és meg-meg simogatták meztelen testemet. Megborzongtam.
Ő ezt bizonyára annak tudta be, hogy fázom, mert még közelebb vont magához, szárnyaival takarva be mindkettőnket. Sosem éreztem még ilyen feltétlen biztonságot. Örökké ellettem volna ebben a kellemes „öntudatlanságban”, lebegésben olyan kellemes érzés volt, olyan.. mintha hazatértem volna.
Először megijedtem. Hogy érezhetek ilyet? Hiszem nem is ismerem! Ekkor tudatosult csak bennem, hogy a külső megjelenésén, és pár apróságon kívül szinte semmit sem tudok róla.
-Seraph..-szólítottam meg halkan.
-Igen?

Felnézett rám, gyönyörű kék szemei elégedett csillogással pillantottak az arcomra, pupillája kitágult, mint a ragadozóknak, mintha belém akarna látni, megnyílt a feneketlen mélység és én azt hittem elveszek, elmerülök benne.

Megint olvasni akar a gondolataimban? -kérdeztem magam. Összerezzentem, elkaptam a tekintetem. Ujjait gyengéden végigfutatta az arcomon, majd megfogta az államat és visszafordított.
-Mondd! -kérte halkan, a hangsúly miatt azonban inkább parancs volt.
-Én csak... most jöttem rá, hogy .... én... semmit sem tudok rólad.
Felnéztem rá, és hozzátettem:
-Mondd el...meséld el hogyan lettél angyal!
Láttam rajta hogy kicsit meghökkentette a kérdés, sóhajtott egyet és kifésülte a haját az arcából.
-Miért vagy erre kíváncsi? -kérdezte érdeklődve. Arca nem tükrözött érzelmeket, eltűnt róla az a jóllakott párducos kifejezés, és szoborszerű merevségnek adta át a helyét.
-Nem is tudom...én csak... Ha nem akarod nem kell! -feleltem gyorsan és lehajtottam a fejem.

Felült és körülnézett a réten. Én is felültem, szárnyai lecsúsztak rólam, kitárta őket és nyújtózott egyet. Egy lepke szállt ezüst hajára, majd tovarebbent csillogó szárnyain. Megbabonázva néztem. Vajon minden mester ilyen szép? Vagy csak ő? Még sosem láttam hozzá hasonlót...kivétel persze Zara-t...de ő.. inkább ijesztő volt mint gyönyörű.
-Nem mondtam hogy nem akarom. -szólalt meg hirtelen, felelve ezzel nemrég kiejtett szavaimra. -Egy szóval sem mondtam kedves..- tette hozzá mosolyogva, majd újból elkomorult az arca.
-Ezek szerint tényleg semmire sem emlékszel. -mondta és mutatóujjával megcirógatta a nyakam, ott ahol tudta hogy nagyon érzékeny. Összerándultam. Széles mosoly tűnt fel az arcán, élvezte hogy ingerelhet.
-Gabriel..az Úr elsőszámú angyala...pontosan tudná ezt...de te most nem emlékszel semmire..így ezt sem tudhatod. -mondta szomorúan ingatva a fejét. - Mester angyal nem lehet akárkiből. -tette hozzá komoran. -Csakis olyan tragikus sorsú emberek válhatnak azzá akik halálukban megmentették embertársaik életét, vagy az életüket áldozták értük. Ez az a fajta önfeláldozás ez, ami sírig tart. Mondhatnánk örökké. -felelte a szemembe nézve.

Bánatos volt a tekintete, szomorú, mintha évszázados magány és vágyódás csillogott volna azokban a kék szemeiben és még valami...talán fájdalom.

-Az egyetlen különbség köztünk és a sima angyalok között hogy mi mindenre emlékszünk... és pont ez az ami miatt nem felejtjük el hogy melyik oldalon állunk. Mindannyiunk menekül valami elől, ami a múltjában van, ezért aztán ha választhatna...a legtöbb mester angyal sosem térne vissza földre.

Csodálkozva bámultam őt. Sosem gondoltam volna hogy ez az igazság. Ezek szerint ő mindenre emlékszik az emberi életéből? Ez kegyetlenség.

-Akkor Zara...ezért ilyen goromba? -kérdeztem halkan.
-Én nem ismerem őt, szóval nem tudhatom, de éppenséggel lehet hogy azért gyűlöl ennyire mindenkit, mert emberek voltak azok, akik megfosztották fényétől.
-A fényétől? -kérdeztem értetlenül.
-Igen, a fényétől. Az életünk értelmét nevezzük így. Valamit, ami értelmet ad az életednek, a létezésednek és fényként bevilágítja az utad amin jársz. Akármi is legyen az, e nélkül a dolog nélkül sötétségbe veszel és lehet hogy sosem találsz ki onnan.
-És... -néztem rá félénken. Valamit meg akartam kérdezni de nem mertem.
-Arra vagy kíváncsi, hogy én miért lettem mester angyal? -kérdezte halkan. Megint olvasott a gondolataimban. De az is lehet hogy csak ennyire az arcomra volt írva.
Bólintottam.
-Mert megmentettem valakit, aki fontos volt nekem. -mondta egyeszerűen, szinte már közömbösen. Ránéztem...szótlanul kérve hogy folytassa. Sóhajtott.
-Az egyikük a szerelmem volt. Ő akkor már nem szeretett, másvalakivel volt, de mikor megtudtam hogy mit tervez ellenük a sors, nem tudtam csak tétlenül ülni és nézni. Becsapott, megalázott, de én akkoris szerettem. Álmomban azt láttam hogy egy hídon sétálnak amikor egy kocsi beléjük szalad, a híd összeomlik ők pedig lezuhannak. Több száz ember hal majd meg a leomló törmelék alatt, vagy zuhan a folyóba. Tudtam hogy őrültséget teszek, de odamentem arra a helyre és vártam őket. Tudtam, hogyha meglátnak ostobának fognak gondolni, azt hiszik majd csak a fájdalom a bánat beszél belőlem, de nem tehettem mást. Ott álltam és vártam őket.
-És eljöttek? -kérdeztem visszafolytott lélegzettel.
-Igen. -felelte. -És a végzetük is eljött. Egy részeg sofőr képében. A kamion lesodródott az útról, nekiütközött a korlátnak, de én még időben félrelöktem őket. A vezető mikor meglátott engem félrerántotta a kormányt így kamion áttörte a korlátot és a vízbe zuhant, velem együtt, de híd nem omlott össze. Megrongálódott ugyan, de állva maradt. Mindenki megmenekült.
-Kivéve téged... -suttogtam megütközve. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Megmentette akit szeretett pedig az már nem érzett iránta semmit. Több száz ember életét mentette meg azzal hogy feláldozta a sajátját...ez hát az erő ára. Az erőé amit egy mester kaphat. A szárnyaknak...a hatalomnak.

Éreztem hogy kicsordulnak a könnnyeim. Hozzásimultam és átöleltem.
-Ugyan, ez már rég volt... -mondta és megsimogatta a hátam. Felemeltem a fejem, ő pedig rámmosolygott és megcsókolt. Mikor elengedett letörölte a könnyeimet és kedvesen nézett a szemembe. Felállt, felemelte a kabátját a földről és a vállamra terítette, majd kereste a cuccait és felöltözött. Fázósan gomboltam össze magamon a batátot. Hatalmas volt rám, de mivel az én cuccaimat kicsit széttépte, nem tudtam mit tenni.

-Hova megyünk? -kérdeztem mikor láttam hogy körülnéz a holdfényes réten. Hajába belekapott a szél, az arcába fújta.
-Az angyalok tanácsának több titkos rejtekhelye is van a földön, amiről csak a tanács néhány tagja tud. Az egyik itt van a közelben, alig pár kilométerre az erdőtől. -mutatott a távolba. - Azt gondoltam ott maradhatnánk egy darabig amíg ki nem találunk valamit.
-Oké. -feleltem bólintva. Kitártam a szárnyaim és megsuhogtattam őket. Izmaim remegtek a felindultságtól...olyan rég nem repültem már. Rámmosolygott és felrepült a levegőbe, egy olyan könnyed szökelléssel, mintha egy madár volna, én pedig követtem. A szél megborzolta a hajam, csodálkozva néztem le a tájra ami felett elrepültünk. Innen fentről valahogy még szebb volt. Pirulva gondoltam vissza az elmúlt pár órára... és mégegyszer utoljára az emlékezetembe véstem az ezüstös holfényben ragyogó virágos rétet, a hófehér virágokat, a levegőben cikázó pillangókat, a halványan derengő szentjánosbogarakat, minden illatot, érzést, hangulatot.

Valahol legbelül azonban éreztem, hogy akármi is történik, ezt sosem fogom elfelejteni...

************


Magasan repültünk, a felhők fölött, és csak néha-néha ereszkedtünk lejjebb hogy lássuk pontosan hol is vagyunk. Kicsit fáztam a hűvös szélben, mert hosszú kabátjából kilógott a meztelen bőröm és minduntalan le akarta rólam fújni a szél.
Az erdő hatalmas zöld foltnak tűnt csupán ebből a magasságból, a zöld különböző árnyalatai, egészen világos és sötétzöldek váltogatták egymást, hol ritkásabban hol sűrűbben.

Végül lassan ritkulni kezdett a növényzet, és a távolban hegyek tűntek fel. Először csak apró sziklák, majd egyre szaporodtak, végül mindent beborítottak ezek az embernél is nagyobb gránittömbök, szürke színükkel kormorrá, és kihalttá téve a vidéket. A virágos rét után, annyira lehangolónak tűnt ez a táj hogy lassan én is elszomorodtam.

Leszálltunk egy gránitból faragott lépcsősor legalján. A kőlépcsők felvezettek a hegy tetejére, ahol már inenn is látszott a palotának is beillő ház, ami a kopár hegytetőn állt, a sziklába faragva, mintha onnan nőtt volna ki. Tehát ide jöttünk? Ez egy menedék?
-Mire használja a tanács ezeket a házakat? -kérdeztem halkan és elindultam utána fel a lépcsőn. Azt hiszem a ház rossz szó volt az építményre, ugyis sokkal inkább egy kicsinyített kastélyra hasonlított.
-Ha küldetésre küldenek egy mester angyalt, ezekben a menedékházakban húzhatja meg magát amíg be nem fejezte a küldetését. Vannak olyan ügyek, amiket nem tudunk elintézni egy nap alatt, vagy ha megsérülünk, ide bármikor visszajöhetünk hogy már kipihenten térjünk vissza a tanácshoz. -felelte.

Közben felértünk a lépcső tetejére, én pedig ámulva néztem körül. Az előttem álló épület, csipkézett tornyaival, kőfaragásaival rózsaablakaival, olyan volt mint egy templom. Igen, innen közelről kétségkívül az volt.
-De ez....
-Igen...ez egy templom volt valamikor. -felelte kitalálva a gondolataimat. -Most viszont már a tanács használja. Szerencsére jelenleg rajtunk kívül egyetlen angyal sem tartózkodik itt. Megéreznénk egymás jelenlétét, mert ez a hely jelentősen megnöveli az erőmet.
-De nem te mondtad hogy a mester angyalok nem szívesen jönnek le a földre? Akkor meg miért maradnának itt...?
-De, igazad van. És épp ez az oka amiért itt nem fognak ránktalálni. Első hallásra ostobaságnak tűnhet hogy pont egy olyan helyen akarlak elbújtatni, ami a tanács ellenőrzése alatt van. Azonban az igazság az, hogy ők annyira rühellik elhagyni a köztes világot hogy aligha minden évben egyszer idetéved egy-egy magamfajta.
-Értem...-feleltem halkan.

Előrelépett és kitárta a hatalmas kétszárnyú ajtót. A faragott fa ajtószárnyak keserves nyikorgással nyíltak ki, belépett, én pedig követtem.
A teremben sötét volt, csupán a színes rózsaablakokon beszűrődő halvány fény szolgáltatott némi világosságot, az aranyozott díszeken megcsillant a fény ahogy rájuk esett.

Egy templom belsejében álltunk, csak a széksorok hiányoztak, de egyébként minden a helyén volt. A szentképek a falakon, szobrok, rengeteg aranyozott kegytárgy, az oltár, rajta a gyertytartók, minden.

Halk suhogásra lettem figyelmes ahogy kitárta a szárnyait. Kezeit kinyújtotta, mintha magához akarna ölelni valakit, karjain ezüstös fénnyel felderengett valami furcsa írás, majd a betűk egyesültek egy furcsa fényben és üstökösként körbeszállva meggyújtották a gyertyatartókat körben a teremben. A levegő megfagyott, alig kaptam levegőt. Folytogatónak éreztem az ereje áramlását, szinte fizikai elemében éreztem ezt az erőt, ami körülfogta a testét, mint valami csillogó aura. Szél söpört végig a termen, meleg fuvallat, szívdobogásszerű hang szólalt meg a falakból, és a latin szövegek halványan felderengtek. Mi a fenét csinál? Mozdulni sem mertem. Néhány tárgy felemelkedett a helyéről és megállt lebegve a levegőben. Csapott egyet a szárnyaival, mire mintha villám cikázott volna végig a kupola oszlopain, az ereje csillogó folyamként végigáramlott az oszlopokon, míg végül elérte a kupola tetejét ahol aztán a kisebb ágak összetalálkoztak és egy tüzijátékszerű villanással eltűntek. A tárgyak koppanva földetértek, végeszakadt a furcsa tüneménynek, ő pedig felém fordult.
Végre kaptam levegőt, mélyet sóhajtottam és felnéztem rá.
-Mi volt ez? -kérdeztem őszintén csodálkozva.
-Megerősítettem a védelmet. Most senki sem tud bejönni ide anélkül hogy én ne érezném meg. -felelte mosolyogva.
-Gyere! -nyújtotta felém a kezét. -Keresünk neked valami normális ruhát. És biztosan éhes is vagy.
Most hogy így mondja..tényleg nagyon rég ettem utoljára. De ezekben a nagy izgalmakban el is felejtkeztem róla. Fürödni is szerettem volna, hiszen a szökés, és fűben fentrengés után mindenem viszketett. Követtem hát őt fel az emeletre.

***

Odafent, ahol a harangtoronynak kellett volna lennie, egy keskeny folyosó volt, ahonnan négy ajtó nyílt különböző irányokba.
-Úgylátom te már voltál itt ezelőtt... -jegyeztem meg, mikor tétovázás nélkül benyitott az egyik ajtón.
-Igen. Voltam. -felelte röviden, minden hozzáfűzött magyarázat nélkül, és beterelt az ajtón.

Egy hatalmas szobában találtam magam, olyasmiben, mint az ő szobája a Tanácsnál, csak ez sokkal gazdagabban díszített, mindenféle festménnyel a falakon. A szemközti falon például egy csapat angyal állt egy tó tükrén és a velük szemben álló ördögök üvöltésre nyíló szájjal húzódtak el az útjukból, fényesen ragyogó testük közeléből. Elkaptam a tekintetem a falról és őt figyeltem ahogy kihúzkodja egy komód fiókjait, és elővesz belőle valami fehér anyagot. Mikor a kezembe adta jöttem csak rá hogy egy nadrág, egy ing és egy kabát volt, méghozzá a legpuhább fehér bársonyból. Ezt vegyem fel? -néztem rá értetlenül, mint aki nem érti. Elmosolyodott, majd hátatfordított nekem és kisétált a nyitott ajtón.

Értetlenül néztem utána, szótlanul, néma szoborként. Reméltem hogy nem hagy egyedül, ugyanis magamnak sem akartam bevallani, de azok után ami történt, nem szívesen voltam magamban. Villámgyorsan kibújtam a kabátjából, ám ekkor eszembe jutott hogy még fürödni is akartam. Felkaptam a ruhákat és azokkal a kezemben kislisszoltam a folyosóra és benyitottam az első ajtón, ami a legközelebb jött.

Pont eltaláltam, ugyanis egy fürdőhelységbe nyitottam be. Sűrű gőz gomolygott mindenütt, kicsit furcsálltam ugyan, hiszen ez egy elhagyott épület volt, de aztán napirendre tértem a dolog felett, és hozzáírtam a többi furcsasághoz a listán.

Odafenről hatalmas vízesésként ömlött alá a forró víz, egy bokáig érő vízzel teli „medencében” gyűjtve össze azt, hogy aztán onnan lefolyva újra előtörjön valahonnan, immár megtisztulva.
Letettem a ruhákat a medence szélére és beleléptem a vízbe. A vízesés alá sétáltam, és hagytam hogy a víz végigfollyon a testemen. Forró volt és illatos, remekül ellazított és megnyutatott, úgy éreztem magam mintha újjászületnék.

Kicsivel később immár felfrissülve léptem ki az ajtón, új, hófehér ruhámban, kicsit furcsán éreztem ugyan magam, de úgy döntöttem nem teszem szóvá. Elvégre annál a fekete cuccnál, vagy a nálam három számmal nagyobb kabátnál sokkal jobb volt. A selymes anyag rásimult a testemre, kicsit úgy éreztem magam mintha meztelen lennék. Arannyal hímzett ábrák végigfutottak a kabát magas gallérján, és az ing ujján, hajam még mindig nedvesen lógott az arcomba, kisfésültem onnan, és elindultam lefelé a lépcsőn hogy megnézzem mit csinál.

Kezem a korlátva téve sétáltam le a lépcsőn, de az aljában aztán megdermedve megálltam. A hatalmas csarnokban vagy száz meg száz gyertya égett, ő pedig ott térdelt közöttük, egy hatalmas kereszt előtt, fejét lehajtva, és halkan suttogott valamit.
Sajnos innen nem hallottam hogy mit mond, és mikor elindultam felé, észre is vett, felkapta a fejét, és felállt. A közelében lévő gyertyák lángja megremegett a fuvallattól amit szárnyai keltettek.
Végignézett rajtam, de nem szólt semmit. Elégedett mosollyal konstantálta hogy felvettem a ruhát, bizonyára azt is látta rajtam hogy megfürödtem, hiszen a hajam még most is nedves volt kicsit. A sok gyertya fényében a bőre valahogy még sápadtabbnak tűnt mint egyébként, ruháján még mindig ott virítottak a vérfoltok.
-Nem kéne neked is megfürödnöd? -kérdeztem miközben odasétáltam hozzá. Megrázta a fejét.
-Nem akarsz pihenni? -próbálkoztam egy újabb kérdéssel, ám erre is fejrázás volt a válasz. Az ujja köré csavarta a hajam és közelebb húzódott hozzám, mélyen beszívta az illatom, és mintha ízlelgetne, végignyalta a nyakam. El akartam húzódni, de elkapta a derekam és átkarolt. Szemei kéken villantak meg, hideg tűz volt ez, teljesen más mint a gyertyák lángjai, mélyről jövő belső tűz, ami nem éget, amíg nem kerülsz a bűvkörébe. Ajkai a számra tapadtak, szomjasan csókolt, vadul, birtokolva amitől hirtelen a lélegzetem is elállt.
Hogy lehet még azok után is ilyen? Ennek semmi nem elég?
El akartam tolni magamtól, de nem volt elég erőm, a közelségétől akaratlanul is megborzongtam, remegés futott végig a testemen. Hát ennyire uralkodik rajtam, a tényre hogy nem tudok ellenállni neki halvány pír gyúlt az arcomon.
Hirtelen szárnysuhogás hangja csapta meg a fülem, összerezzentem és hozzábújtam, de csak pár galamb szállt alá a harangtoronyból. Halkan felkuncogott és felemelt. Lábaim elemelkedtek a földtől, alájuk nyúlt és az a karjaiba vett.
-Seraph...-suttogtam halkan.
-Igen?
-Nem pont erre gondoltam amikor azt mondtam neked adom az életem...-mondtam lesütött szemmel. Megint jót kuncogott rajtam, én pedig összerezzentem ahogy valami hideget éreztem a hátammal. Félelmetesen tornyosult fölém, és egy ragadozó mosolyával nézett le rám. Most vettem csak észre, hogy a hatalmas kőből faragott oltáron fekszem, szárnyaim kétoldalt lelógtak róla és a sima kő hidegen simult a hátamhoz.
Elvigyorodott.
-Ne, ez szentségtörés! -nyögten ijedten, ám ekkor fölémhajolt és gyengéden a nyakamba csókolt. Megpróbáltam a hajánál fogva elrántani a fejét, de a csuklómnál fogva megragadta a kezem és leszorította. Az egyik gyertyatartót lesodorta a földre, az hangosan koppant a földön és elgurult.
-Ugyan, nem hinném hogy a hatalmas és mindenható Isten megbüntetne egy kis lopott élvezet miatt... -felelte vigyorogva.
-De...itt... -kezdtem halkan, de belémfolytotta a szót egy újabb csókkal. Keze besiklott a kabát alá és szétnyitotta a mellkasomon.
-Igen...pont itt... -lehellte a fülembe, és feltépte az ingemet. Na ennyit az új ruháról. Gombok pattogtak szana-széjjel, a drága kelme elszakadt az erőteljes rántásra. A sok száz gyertya fénye megvilágított az arcát, ott táncolt a szemeiben, amelyek most éhesen pillantottak rám. Láttam bennük a vágyat, azt a mohó szenvedélyt amivel nemrég ölelt...pont olyan volt, és mégis más. Egyszerűen kiismerhetelen. Felsóhajtottam mikor hozzám simult és megéreztem testének súlyát magamon, lehellete a bőrömet simogatta, nem volt visszaút. Innen már nem............................................


-----------------------------------------------------------------------------------


Még sosem éreztem ilyet azelőtt, testének közelsége megnyugtatott ugyanakkor fel is tüzelt, annyira hogy szinte el is feledkeztem róla hogy hol vagyok. Aztán persze eszembe jutott és levegőért kapkodva toltam el magatól a fejét. Ez már tényleg Isten ellen való vétség...hiszen ez egy templom...és egy oltár...mi pedig angyalok vagyunk....
-Ne...ezt nem szabad... -mondtam halkan, levegőért kapkodva. Lenézett rám, kék szemeiben vágy csillogott, arca kipirult, olyan élőnek tűnt, annyira természetfelettinek...annyira szépnek.
Elfordítottam a fejem, talán kicsit féltem mi lesz a következő lépése, de nem tett semmit, csak nézett, aztán hirtelen éreztem hogy felemel, szárnyaim a földet érintették, és végigsúrolták a lépcsőket ahogy elindult velem fel a szobába.

A lábával rúgta be az ajtót, egy percre sem engedett el, de nem is akartam. Bár meg is rémisztett még mindig az ő közelében éreztem magam legnagyobb biztonságban. Furcsa, kettős érzés volt ez, mert bár tudtam, hogy nem szabadna, akartam őt, és mindazt, ami ennek a tiltott kapcsolatnak a velejárója.

Óvatosan tett le az ágyra, minthacsak porcelánból lennék és összetörnék a durva bánásmódtól. Meg kell mondjam nagyon jól esett ez a fajta törődés, főleg azok után, amiket a pokolban átéltem.

Végignézett rajtam, kibomlott ruhámon, amit nagy kegyesen végigszakított a gombok mentén, kócos hajamon, ami még mindig kicsit nedves volt, kipirult arcomon és elmosolyodott.

Aztán a mosoly rögtön lefagyott az arcáról, ahogy meghallotta azt a hangot. Hatalmas fémes döndülés volt, a harang hangja, amely erőteljesen végighullámzott a falakon, szinte dobhártyaszaggató csengéssel.

-Ez meg mi a fene volt? -kérdeztem értetlenül, kicsit talán ijedten.
-Valaki megpróbált behatolni az épületbe. -mondta. - De mivel megerősítettem a védelmet, így nem tud, az erő pedig, amit a falakba áralmoltattam jelzi nekem a jelenlétét. Megnézem ki az. -felelte és elindult kifelé. Felpattantam az ágyról és követtem.
-Jobb lenne ha itt maradnál. -felelte egy pillanatra visszafordulva és rámnézve. Megráztam a fejem.
-Nem. Én is látni akarom ki az.

Felsóhajtott és bólintott, ezek szerint tudomásul vette hogy én már csak ilyen meggondolatlan és akaratos vagyok.
-De maradj mögöttem! -tette hozzá, miközben gyors léptekkel szedte a lépcsőfokokat. Az utolsó pár lépcsőfokot átugrotta, szárnyaival fékezve az esést, végül puhán földetért a talajon.
Kicsivel később mikor én is megérkeztem a lépcső aljára, ő már az ajtónál volt, és kinyitotta azt.

Nem láttam hogy ki állt az ajtóban, csak azt vettem észre hogy hátrál két lépést. Kíváncsian sétáltam a háta mögé.

És akkor megláttam. Egy angyal állt az ajtóban, szőke, kék szemű, három pár szárnnyal, vitathatatlanul mester angyal.
-Rafael. -biccentett Seraph.
-Seraph. -köszöntötte a másik, ünnepélyesen meghajolva. Kezében egy láncot fogott, vége beleveszett a sötétbe, ami odakint uralkodott.
-Ne haragudj, nem tudtam hogy itt vagy. Épp most végeztem egy fontos küldetéssel és gondoltam idejövök...
-Semmi gond. Gyere csak. -felelte az, majd mikor megfordult láttam csak azt a furcsa arckifejezést ami megjelent az arcán. Úgylátszott nem repesik az örömtől hogy látja társát.

A másik angyal megállt egy percre és szemügyre vett engem.
-Ő meg... -nézett rám furcsa ábrándos tekintettel.
-Ő az egyik segítőm erre a küldetésre. -hazudta Seraph szemrebbenés nélkül.
-Áh, értem.

Magamban próbáltam felfogni a szavaik értelmét. Ez a mester angyal ezek szerint nem tudja, hogy a fajtája el akar fogni engem, mindenáron. Mert nem úgy néz ki mint aki bármit is tud arról a zűrzavarról ami körülöttem folyik. Akkor lehet hogy ő csak a feladatát végezte errefelé és idejött pihenni? Végülis lehetséges. Pár mester angyalon kívül más nem nagyon ismeri ezt a helyet. Legalább is Seraph ezt mondta. Ezek szerint akkor, ő is tanácstag? -gondolkodtam magamban.

Közben ő bejött az ajtón és beráncigálta maga után a láncra vert illetőt akit hozott. A szám elé kaptam a kezem hogy ne kiáltsak fel. A vámpír volt az. Illetve mostmár démon vagy mi a fene. De hogy a fenébe kerül ő ide? Elkerekedett szemekkel bámultam. Szánalmas látványt nyújtott így, láncra verve, megkínzottan, sebekkel borítva.

-Ez meg kicsoda? -kérdezte Seraph mintha nem tudná. Próbált közömbös maradni, ami remekül ment is neki. Semmi nem látszott az arcán. Hideg volt, szinte teljesen kifejezéstelen.
-Ez itt? -rántotta meg a lánc végét a Rafael nevű angyal. -Ő Alecto, drága Luciferünk egyik kedvenc háziállata. Állítólag egy halandó asszonytól született fiacskája, de én ezt nem hiszem el. Egy jelentés szerint az egyik társunk életére akar törni, így azt a feladatot kaptam hogy kapjam el és hozzam el nekik.
-Te lementél érte a pokolba? -kérdezte Seraph csodálkozást tettetve.
-Áh, nem kellett. Éppen errefelé szaglászott a kicsike. Látszólag nagyon keresett valamit. Odafönt azt mondják, hogy maga a kénnel kifent sátán küldte a földre hogy vigyen el neki valakit. Nagyon csodálkoznék ha ez igaz volna, nade nem az én dolgom hogy eldöntsem. -mondta vállat vonva. -Bedugom egy cellába aztán megyek és alszom egyet. Rémes egy napom volt. -tette hozzá ásítva.
Seraph bólintott, és gyengéden megérintette a karom. Gyere! -olvastam ki a szeméből. Bólintottam és követtem őt fel a lépcsőn.

***

Odafönt aztán becsukta maga után az ajtót és felém fordult. Azonnal nekiestem a kérdéseimmel.
-Ki a fene ez? És hogyhogy nem tud rólam? Mit akar itt? És hogyhogy nála van a vámpír? Mit akar vele tenni?
-Hé-hé! -tette a vállamra a kezét. -Lassabban.
Lenyomott az ágy szélére és leült mellém.

-Ő Rafael. Michael-lel és veled együtt ő is az Úr elsőszámú angyalai közé tartozik. De amíg te független vagy és csak Úr parancsait teljesíted őnekik a tanács parancsol. Rangban alattad áll, de azért nemárt vigyázni vele.
-És hogyhogy nem tudja hogy én....szóval...
-Azért mert ő évekig a elzárva élt a Menny ügyeit intézte. A mester angyalok mindegyikének megvan a kijelölt feladata. A tanács csak a legvégső esetben küldi őket küldetésre. Bizonyára nem tartották szükségesnek hogy tájékoztassák a helyzetről. Tudván hogy mennyire hirtelenharagú, és ismervén azt a megrögzött szabálymániáját nem is csodálom.
-És a vámpír? -kérdeztem szomorúan. Fogalmam sem volt mit tehetnék, de sajnáltot és szánalmat éreztem iránta, talán még mindig szerettem annyira hogy ne hagyjam szenvedni.
-Nem tudom hogy igaz-e amit Rafael mondott, de az tény, hogy ő a Sátán szolgálatában áll. Az a valaki akit el kellett hogy kapjon, bizonyára te vagy. A tanács már régóta el akarta őt tenni láb alól, akkoris mikor te még a Szent Szövetségnek dolgoztál. Most azonban hogy visszakapta a régi alakját és erejét méginkább szálka a szemükben. Nemcsoda hogy fenik rá a fogukat.
-Akkor meg fogják ölni? -kérdeztem halkan, megtörten.
-Nem tudom. -felelte. Közelebb hajolt hozzám, és megsimogatta az arcomat.
-Gabriel... te még mindig szereted őt? -kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
-Nem tudom. Valaha... amikor vámpír volt...azt hiszem szerettem. Mégha tudom is, hogy ő csak ezköz volt a Sátán kezében, hogy az érzései irántam nem voltak valódiak, akkor sem tudom csak így otthagyni. -feleltem a könnyeimmel küzködve.

Átkarolt és magához húzott.
-Pedig ezt kell tenned. Nem tehetsz érte semmit. Ha Rafael megtudná hogy elengedted éktelen haragra gerjedne, arról nem is beszélve, hogy azért jött a földre hogy téged visszavigyen a pokolba. Talán vissza akarsz menni oda?
-Nem. -suttogtam. -Nem, dehogy.
-Akkor most felejtsd el őt szépen. -felelte, azzal lágyan végigsimított a hajamon. Ujjai végigcsúsztak a szőke, már-már fehérbe hajló tincseimen és a nyakamon állapodtak meg. Egy gyengéd csókot lopott a homlokomra, majd felállt az ágyról és az ajtó felé indult.
-Beszélek Rafael-lel. Te maradj csak itt. -mondta, azzal kinyitotta az ajtót és eltűnt.

***

Mélyet sóhajtva dőltem végig az ágyon. Fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Rafael...a vámpír... és Michael, akit Seraph említett... minden annyira zavarosnak tűnt. Látnom kell őt! Muszály! Nem ülhetek csak így itt, míg ő odalent szenved. Rafael azt mondta bedugja egy cellába. Ezek szerint odalent a templom alatt valamiféle börtönszerűség van? Meg kell néznem. Látnom kell, hacsak egy pár percre is.

Felugrottam egy ágyról és elindultam hogy megkeressem őt.

***

Viszonylag gyorsan megtaláltam a lejárót. Az oltár mögött volt egy csapóajtó, amiből egy lépcső vezetett a sötétségbe. Látszott hogy nemrég nyithatták fel, mert a por el volt söpörve róla. Gyorsan felnyitottam és elindultam lefelé a lépcsőn.

Fáklyákal gyéren megvilágított folyosó tárult a szemem elé, mindenfelé vasrácsok tömkelege, mögöttük azonban nem volt senki. Ahogy lenéztem a lábamra egy csíkot pillantottam meg előttem a porban. Mintha végigráncigáltak volna valamit a földön. Valamit, ami nagyon nem akart menni. Lélegzetvisszafolytva követtem a nyomot, míg el nem értem egy cellához, majdnem a folyosó végén.

Itt már alig égtek a fáklyák, a fény kialvóban volt, de még így is láttam a padlón fevő alakot, körvonala élesen kirajzolódott előttem a sötétben. Hideg volt, fázósan húztam magam köré a szárnyaimat, miközben közelebb sétáltam a rácsokhoz.

Erre ő is felkapta a fejét, és rámemelte vörös szemeit. Felállt. Vártam a dühkitörést, a dühöngő, éles, káromló szavakat, de semmi sem jött. Szemeiben nem volt düh, sem utálat, csak bánat, szomorúság. Csuklyás, denevérszerű szárnyai furcsa szögben meredtek elő a hátából, látszott rajtuk hogy néhol eltört bennük a csont. Szarvai azonban, amelyek a fején nőttek ki, csavart ördögszarvként, még mindig ugyanolyan hegyesek és feketék voltak. Felső nem volt rajta, csak egy elnyűtt bőrnadrág, az is több helyen elszakadt, bizonyára a harcban ami kettejük között lezajlott.

Nem tudtam megszólalni. Annyira szánalmasan festett így, és annyira nem látszott veszélyesnek. Közelebb sétált a rácshoz, a kezét nyújtotta felém, mintha kérne valamire, én pedig a zárhoz léptem hogy kinyissam. Már félúton jártam mikor észbekaptam. Nem tehetem! Ha Rafael itt talál engem is megöl. Kezem ökölbe szorult, sarkon fordultam és otthagytam.

***

Némán, álmatlanul feküdtem az ágyban. Seraph még nem tért vissza, bizonyára még beszélgetett. Elgondolkozva, fájdalmas arckifejezéssel bámultam az ágy mennyezetét. Mit tehetnék...hiszen én csak egy átlagos angyal vagyok. Azaz, nem vagyok az, de nincs annyi erőm mint annak a másiknak... vagy akár Seraph-nak. Bárcsak visszatérnének az emlékeim. Akkor legalább tudnám mit kéne tennem. Legalább tehetnék valamit. De így...tehetetlen vagyok. Tehetetlen vagyok és ez idegesít. Fáj, nagyon bosszant.

Sóhajtva hunytam be a szemeim. Megpróbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Végül éjféltájban nagy nehezen elaludtam.

***

Arra ébredten hogy az ajtó csukódik a szobában. Bizonyára Seraph jött vissza. -gondoltam magamban. Nem nyitottam ki a szemem, alvást tetettem. Az ágy halkan megnyikordult ahogy leereszkedett rá. A hátamon feküdtem, nyakig betakarózva, éreztem hogy megsimogatja az arcom, hosszú haj érintését éreztem a bőrömön ahogy közel hajolt hozzám. Egy darabig hagytam, hátha megunja, de nem úgy tűnt, így kinyitottam a szemeim és felnéztem rá. Mikor pedig megláttam, azt hittem kiugrok az ágyból ijedtemben. Nem Seraph volt. Hanem a vámpír. Arcán fölényes mosollyal nézett rám, vörös szemei szinte világítottak a sötétben.
-Szia. -szólalt meg mély hangján. Szárnyát kissé leeresztette, elfeküdt és felkönyökölt mellettem az ágyon. Egy hang sem jött a ki torkomon. Hogy szabadult ki? A fenébe, bizonyára én engedtem ki mikor otthagytam a félig kinyitott cellában. De miért jött ide? Miért nem menekült el?

Végignéztem rajta. Csodálkozva tapasztaltam hogy a sebei nyomtalanul begyógyultak, bőre hibátlanul csillogott a holdfényben.
-Miért nem menekültél el? -hebegtem akadozva.
Rámvigyorgott.
-Tudod hogy nélküled nem megyek sehova....

***********************************************************

Lágy csókot éreztem a számon... ismerős érzés volt, mégis idegen, én pedig mozdulni sem bírtam a tudattól hogy már megint mekkora ostobaságot tettem. Igen...az én hibám ez is... mint sok minden egyéb. Ha nem akarok a földre jönni akkor sem senkinek sem kellett volna szenvednie. Se neki, se nekem. Ez olyan igazságtalan.

-Nem mehetek veled. -mondtam neki halkan mikor elengedett. Összehúzott szemekkel meredt rám, némán gondolkozva, majd elkapta a kezem és felrántott.
-Már miért nem? Hiszen te hozzám tartozol.
-Te is tudod hogy ez nincs így. -sütöttem le a szemem. -Én... sosem voltam ember. Mostmár tudom. És azt is hogy te mi vagy. Nem mehetek veled, sajnálom.

Erre dühösen rántotta meg a karom és magához húzott, kényszerítve hogy ránézzek.
-Szóval elárulsz? Nem azért jöttél oda le hogy kiszabadíts? Hogy megments?
-De, azért. -suttogtam megsemmisülten.
-Akkor meg?
-Menj el. Kiszabadultál. Menj el, mert különben megölnek.
-Elmegyek. -bólintott vigyorogva. -De te is velem jössz. -felelte és kitárta a szárnyait.
-Nee, kérlek! -kiáltottam fel, mikor el akart kapni. Elütöttem a kezét a sarokba hátráltam. -Nem akarok oda visszamenni.

-Hallottad mit mondott. -hallottam meg ekkor egy mély hangot, és mintha a sötétség is elillant volna a szobából ahogy megjelent.
-Seraph... -suttogtam halkan. -Ne, kérlek ne bántsd!
-Már miért ne? -nézett rá dühösen, és kék szemei csak úgy világítottak a sötétben. -Hiszen el akart rabolni téged.
-Hagyd elmenni! Kérlek! -könyörögtem neki még mindig a falhoz lapulva.

Láttam hogy rávillantja a szemeit, az pedig vicsorogva mordult rá. Hegyes szemfogai kivillantak, szeme vérvörössé vált, csapott egyet a szárnyával, mire meglebbentek a függönyök mellette.

-Ugye tudod hogy ha elengedem, Rafael minket fog hibáztatni érte? Megint menekülnünk kell majd. -mondta közömbös, szinte már hideg hangsúllyal, miközben lassú léptekkel közelebb sétált hozzám és hatalmas szárnyait, mint egy pajzsot elém vonta.

A szemben álló vámpír-démon elvigyorodott, amitől arca valahogy sokkal ijesztőbb lett.
-Még látjuk egymást! Arra mérget vehettek. -mondta, azzal nekiugrott a csukott ablaknak, áttörte azt, és elrepült.