Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A foglya voltam. Az övé, és saját szenvedélyem rabja. Kicsit megnyugodtam, mert megígérte hogy nem bántja őt, csak azt nem értettem miért vágott olyan csalódott arcot közben. Mindegy...úgysem fogom megérteni. És ő sem akar engem megérteni úgyhogy egy-egy. Valahogy nem tudtam megérteni mi a fene van rajtam, ami ennyire felizgatja, de egyáltalán nem úgy viselkedett mint ahogy egy magafajta nagyerejű mester angyalnak kéne. Ahogy visszaemlékeztem Zara-ra, ő mindig távolságtartó volt és szótlan, ellenben ő... minden csak nem távolságtartó. Hajj, de még mennyire nem.

Gyorsan feltornáztam magam az ágy végébe, és onnan figyeltem őt, ahogy nyelvével a bőrömet csiklandozta, érzéki harapásai nyomán apró piros foltokat hagyva a testemen.

-Miért....pont...én...? -kérdeztem összeakadó nyelvvel, és halkan felkiáltottam, mikor az ajkai közé vette az egyik mellbimbómat. Felnézett rám, majd egy mosollyal válaszolt.

-Mikor kiszabták rám a küldetést, már akkor azt gondoltam hogy látnom kell téged. Egy angyal aki szembeszáll a fajával és elintézi három társát egy vámpírért. Ilyet aztán még nem hallottam. Főleg hogy akkor én már majdnem vagy fél éve ki sem mozdultam innen. Nagyon unalmas a tanácstagok élete. Nem is tudod mennyire. Ha nincs egy kis balhé örökké csak ülhetünk és imádkozhatunk. De te felkeltetted az érdeklődésemet. -felelte sokat mondóan vigyorogva.

-Unatkozol? -nyögtem halkan, mikor megéreztem ajkait a nyakamon. A hajába túrtam és belemarkoltam az ezüst tincsekbe. -Ezen a helyen élsz...mindened megvan..teljes luxusban... a legtöbben csak álmodhatnak ilyesmiről... te meg...ahhh...ne ott...nee...

-Gondolod? -kérdezte és felnézett rám. Láttam hogy még mindig vigyorog, és az az elégedett kifejezés sem tűnt el az arcáról. -Szerinted én élvezem ezt amit csinálok? -kérdezte komolyan.
-Hát...nekem úgy tűnik...

Értetlenül nézett rám, majd nevetni kezdett.

-Nem erre gondoltam...- felelte kacagva majd hozzátette: -Ezt élvezem is.

Éreztem hogy elpirulok, ezért az arcom elé kaptam a kezem hogy elrejtsem zavaromat, azonban látta hogy mire készülök és elkapta a karom.

-Nem úgy volt, hogyha nem bántom a barátodat azt teszed amit mondok? Ne rejtsd el az arcod! Látni akarom! -mondta határozottam, azzal elengedte a kezem, és megcsókolt. Az ajkain még mindig éreztem a gyümölcsök ízét, megremegtem a vad csókra, de hagytam hogy birtokba vegye a szám és elkalandozzon rajta, míg már levegőt is alig kaptam. Nagyon lassan vált csak el tőlem éreztem hogy selyemsima hajtincsei még mindig nedves testemre tapadnak és most lágyan simogatva váltak el a bőrömtől ahogy felemelkedett rólam. Megmarkolta a csuklómat és felránott magához.

-Most olyat mutatok neked amit sosem fogsz elfelejteni. -suttogta halkan a fülembe és megerősítésképpen egy lágy csókot lehellt a vállamra. Mögém mászott és fél kézzel átfogta a derekamat. Ujjai egészen lentre csúsztak amit már egyszerűen nem bírtam hang nélkül. Halkan felnyögtem a kéjtől. Éreztem hogy teljesen hozzám simult, izmos mellkasa a hátamnak feszült, ezüst hajtincsei a vállamat csiklandozták, miközben kezét a szám elé emelte és mutatóujját végighúzta az ajkamon. Akaratlanul is beleharaptam, mert a másik keze éppen nagyon érzékeny pontokat érintett rajtam. Hallottam hogy felszisszen, de nem vette el a kezét. Hagyta hogy végignyaljam az ujjait, majd kezével nedves csíkot húzva a bőrömön, egy furcsa jelet rajzolt a mellkasomra. Mi a fene? Feleszmélni sem volt időm, mert elöntött a forróság és a kéj a levegőbe dobta a testemet.

-Úristen... -nyögtem fel, majd felkiáltottam a meglepetéstől amint megláttam a bonyolult ábrát a mellkasomon, ami ezüstösen fénylett, akár valami mágikus jel.

-Ő egy kicsit messze van...-felelte mosolyogva, azzal kínzó lasssúsággal végigcsókolta a nyakam. Észre sem vettem hogy a szárnyaim közben eltűntek, csak akkor tűnt fel, amikor magához húzott, és meztelen bőröm a mellkasához simult.

-Mi....mi a fenét csináltál? -kérdeztem ijedten.

-Ezzel a kötéssel összekapcsoltam az erőnket így most én rendelkezem fölötte. A szárnyad csak útban lenne. -mondta halkan, kezét lágyan végighúzva a különös ábrán. Felsikoltottam a kéjtől. Hihetetlen érzékeny volt ott a bőröm, meleg bizsergés futott végig a testemen, pedig csak éppenhogy hozzámért. Hallottam ahogy halkan felkuncog. Tetszett neki a dolog. Lihegve dőltem a hátának, éreztem hogy a hajamba markolt és hátrarántotta a fejem, majd ajkával lecsapott a számra, miközben másik keze már egészen lentre kalandozott.

-Ahhhh...kérlek....-nyögtem magamból kikelve.

-Igen? Mit szeretnél? -kérdezte egészen halkan, a fülembe suttogva.

-Ne kínozz.... -sóhajtottam, majd éreztem hogy eleresztett és egy erőteljes mozdulattal lenyomott az ágyra. Arcom a párnába süppedt, kicsit feljebb emelkedtem hogy kapjak levegőt. Egyik kezevél átölelte a derekamat, és kicsit feljebb húzott, mellkasát a hátamnak feszítve.

-Ahhhh...neee.... -nyögtem amikor megéreztem kezét az ágyékomon. Lágyan harapdálta a nyakam, nyelvével ingerelve azt az egy pontot, majd másik keze a mellkasomra csúszott, és az ezüstösen derengő ábrát vette kezelésbe. Összerándultam a hirtelen jött kéjes érzésre, és nekifeszítettem a hátam. Kezeim a lepedőbe markoltak, és egy újabb sóhaj szakadt fel a torkomból ahogy megéreztem magamban.

-Ahhh....ne...kérlek...ez már....

-Cssssss -csitított halkan, és nyelvével körberajzolta a fülem. -Nyugi... lazulj el... -suttogta a fülembe, kezével folyamatosan kényeztetve legérzékenyebb pontomat. Kínzóan lassan mozdult meg, én pedig azt hittem eszemet vesztem a gyönyörtől.

-Kérlek.... méggg....ahhhh...

Kezével mellémtámaszkodott az ágyra és egész testében hozzámsimult. Felemelkedtem, ő pedig az ölébevont, egyik karjával átfogva a nyakamat, erősen fogva tartva, nem eresztve egy pillanatra sem. De már nem is akartam elmenekülni. Megtámaszkodtam a combján és hátam a mellkasának döntve kapkodtam a levegőt. Tempónk egyre gyorsult, a végén már azt se tudtam hol vagyok annyira ívbe feszítette a testem a vágy, nem láttam semmit, szemeim előtt csillagok ugráltak, míg el nem öntöttek végre a gyönyör hullámai és reszketve hanyatlottam hátra. Eldőlt velem, én pedig hasra fordultam és elfeküdtem rajta.

Egy jó darabig nem tudtam magamról, csak hallgattam a lélegzetvételeit, ahogy lassan megnyugszik és elcsitul a légzése. Lágyan a hajamba túrt, végigsimított kezével a hátamon, majd megszólalt:

-Nem adlak senkinek! -mondta halkan, én pedig úgy éreztem mintha lassan egy tüske fúródott volna a szívembe. Mi a fenét mondhatnék erre? Behunytam a szemem és már aludtam is, egyik pillanatról a másikra merültem álomba, mintha fejbekólintottak volna.

***


Halk kopogásra ébredtem, az éjszaka közepén. Felemeltem a fejem hogy körülnézzek, de semmit sem láttam, olyan sötét volt. És egyedül voltam. Hiába tapogatóztam... nem találtam őt sehol. Eltűnt...csupán testének nyomát és az illatát hagyva hátra az ágyon. Óvatosan lecsusszantam az ágyról és belebújtam az ágy mellé dobott selyemköntösbe. A kopogás újra hallatszott, majd olyan volt, mintha egy faágat húztak volna végig az üvegen. Kihúztam a fiókot és elővettem egy gyertyát hogy meggyújtsam. Aztán rájöttem hogy az erőm híján, most erre sem vagyok képes. A szárnyaim már újra a helyén voltak, és az ezüstös ábra is eltűnt a mellkasomról, de az erőmet még mindig nem tudtam rendesen használni.

Óvatos léptekkel az ablakhoz sétáltam hát, kinéztem rajta és majdnem felkiáltottam meglepetésemben mikor megláttam az ablakpárkányon ülő fekete madarat. Gyorsan kitártam az ablakot hogy berepülhessen, ám madár ottmaradt, helyette valami sokkal nagyobb landolt a szobában, egyenesen rajtam. Hirtelen esett nekem, én pedig eldőltem és hanyattvágódtam a földön. Fájósan dörzsöltem meg a fejemet, a köntös lecsúszott a vállamról, gyorsan visszahúztam majd ijedten hőköltem hátra mikor a vörös szemekbe néztem.

-Te.... itt? -kérdeztem ijedten. -Hogy kerülsz ide?

Lemászott rólam majd felsegített. Csodálkozva néztem végig rajta. Megint azok a fekete szárnyak, az a sötét aura... ezek szerint megint elvette valaki erejét? De hát nem úgy volt, hogy nem bántják őt? Hiszen megígérte nekem! Az a szemét! Hát hazudott.

Végignézett rajtam, láttam hogy sérülések után kutatott, majd megkönnyebbült mikor látta hogy semmi bajom. Megölelt és szorosan magához szorított, úgy, hogy alig kaptam levegőt.

-Úgy örülök... -suttogta halkan. -Azt hittem bántott téged az a szemét.

Lesütöttem a szemeim és nem szóltam semmit. Hogyan mondhatnám el neki hogy mi történt? Elárultam őt, az irántam érzett szerelmét...mindent. Az egy dolog, hogy csak azért tettem, hogy megmentsem.. kényszerből...de attól még élveztem... ráadásul a végén már nem is volt kényszer..... a fenébe... olyan egy undorító szemét vagyok.

Elfordultam tőle, és felsóhajtottam. Bűntudat öntötte el a szívemet, és úgy éreztem a sírás folytogatja a torkomat. Magam köré húztam a szárnyaimat és nekidőltem a falnak.
-Bocsáss meg...-suttogtam.

-De hát miért? -kérdezte értetlenül.

-Elárultalak...-feleltem halkan.

A varjú felkárogott odakint az ablakban, felkaptam a fejem, majd hátráltam két lépést... mert a következő pillanatban kivágódott az ajtó és belépett rajta a dühös Seraph.

-A folyosó végéről éreztem a szagodat vámpír! -morogta dühösen. Megint abban a fekete ruhában volt, ami csak mégjobban kiemelte magas alakját, és karcsú testét. Elhátráltam tőle és a falhoz lapultam.

-Hazudtál... -szólaltam meg halkan. -Azt mondtad nem fogják bántani...megígérted... -néztem rá szemrehányóan.

-Csak azt mondtam hogy én nem bántom... azt nem ígérhetem hogy a többiek és békénhagyják majd. Hiszen egy szökevény. Azok akiknek én paracsolok, nem is indultak a keresésére. Ennyit ígértem és nem mást. -vette oda nekem komoran.

-Legjobb lesz lemondasz róla... ő az enyém... -morogta neki a vámpír vicsorogva, hegyes szemfogai kivillantak szép vonalú ajkai mögül.

-Heh, azt csak hiszed. Szerinted átengedem egy ilyen undorító lénynek mint te? Csak bemocskolnád.

-Még te beszélsz? Mit tettél vele te undorító dög!!! Kihasználtad hogy nem emlékszik semmire... -mutatott rám, én pedig zavarodottan összehúztam a köntöst a nyakamon hogy elrejtsem a csókok nyomát a nyakamon és a vállamon.

-Most mi a bajod? -kérdezett vissza Seraph vigyorogva. -Te talán nem ezt tetted?

-Semmi közöd hozzá...én legalább nem önző érdekből tettem...hanem szerelemből...

-Szerelem? Hah, röhögnöm kell! Ezt pont egy ilyen vámpír mondja mint te? Hiszem embereket ölsz csak azért hogy élhess. Milyen élet ez?

-HAGYJÁTOK ABBA! -üvöltöttem kétségbeesetten és a fejemre szorítottam a kezem. Hirtelen szédülés jött rám, megtántorodtam. Seraph elkapott, de ellöktem magamtól. Nem akartam most senkit sem látni. Sosem látott képek villództak a szemem előtt, emlékek amelyeket elfeledtem, emlékek a múltból, abból az életből amit önként eldobtam magamtól mikor angyal lettem.

Egy szobát láttam, majd egy iskolát, tantermet, barátokat, ismerősöket akikről nem tudtam kicsodák, de éreztem hogy ismerem őket. Helyszínek jelentek meg a szemem előtt, egy utca, egy ház, egy kert, egy hálószoba. Láttam őt, sokkal tisztábban mint a többieket, és az emlékképekben még nem volt vámpír. Gyönyörű tengerkék szemeit átvilágította a napfény ahogy a napba nézett, hunyorogva takarta el az arcát. Fogtam a kezét és nevettem. Sétáltunk...végig a folyóparton... kéz a kézben... vidáman mosolyogva.

Csalódottan dőltem a falnak. Az emlékfolyamnak vége szakadt, és én lihegve kapkodtam levegő után, alig tudtam felfogni az értelmét annak a sok mindennek amit láttam. Ismertem ezt a sok embert? Kik voltak ők? És egyáltalán én ki voltam?

Síri csönd honolt körülöttem. Egyikük sem szólt egy szót sem. Ijedten kaptam fel a fejem mikor eszembe jutott hol is vagyok. Hiszen ezek az előbb meg akarták ölni egymást. Felnéztem, de azok ketten csak álltak és meredten bámultak rám.

-Jól vagy? -kérdezte Seraph gyengéden, de a vámpír gyorsabb volt és hozzám lépett. Elléptem a faltól és nekidőltem. Arcom verejtékes volt az erőlködéstől, és a kíntól amit átéltem. Még mindig úgy éreztem hogy majd széthasad a fejem. Fejem óvatosan a vállára hajtottam, ő pedig átölelt mindkét kezével. Szárnyának puha fekete tollai kellemesen simogattk az arcomat. Fél szemmel láttam hogy Seraph-ot majd szétveti a düh.

-Kérlek... -suttogtam halkan, felnézve rá. -Ne akard a halálát. Ő nem tett semmi rosszat.

-De egy vámpír. -morogta dühösen.

-De csak a bosszúja miatt lett az. Aki a büntetést érdemli az nem ő.

-Nekem ezt hiába mondod. -rántotta meg a vállát. Láthatóan nagyon zavarta a dolog, hogy a vámpír tart a karjában és nem ő, de nem szólt semmit, csak magában fortyogott. Elengedtem hát a puha vállat amire eddig a fejemet hajtottam és hozzásétáltam.

-Kérlek Seraph... -kértem halkan. -Ha csak egy kicsit is szeretsz...akkor most el kell engedned. Meg kell tudnom mi volt a múltamban és ahhoz a földre kell mennem. Vele. -tettem hozzá ránézve.

Bosszúsan rázta meg a fejét, majd elfordult. Hosszú ezüst haja akár egy függöny, lágy eséssel libbent utána.

-Tégy amit akarsz. -felelte mogorván, azzal az ajtóhoz lépett hogy kinyissa és távozzon, ám az ajtóban már állt valaki...

***


Zara. Az egyetlen angyal akitől mindig is tartottam. Zara a megközelíthetetlen, az aki sosem szól egy szót sem ok nélkül, Zara a legyőzhetetlen, Zara a mester angyal.

Igen, ő volt az. Ott állt az ajtóban, teljes fenyegető valójában, kardját egyenesek Seraph mellkasának szegezve.

El sem hittem hogy őt látom. És hogy itt. De minden kétséget kizárólag ő volt az. Nem téveszthettem össze. Hosszú derékig érő vöröses-barnás haj, komor tekintet, kifejezéstelen arc, sötét, már-már fekete szemek, hófehér, latin szövegekkel hímzett ruha, és az a kard a kezében. Igen, ő volt az, csak ő lehetett.

Elkerekedett szemekkel bámultam, nem tudtam mit mondani. De nem is kellet, mert megszólalt ő. Mély hangja most valahogy még fenyegetőbben csengett mint ahogyan emlékeztem rá.

-Seraph... megszegted a törvényeinket azzal hogy idehoztál egy szökevényt... ráadásul még egy vámpírt is rejtegetsz... Mégis mit képzelsz meddig fogja még tűrni a tanács hogy azt tedd amit te akarsz? Hogy mindig csak a saját fejed után menj?
-Félreérted... én nem...

-Nem érdekel a magyarázatod. -dörrent rá Zara, és kardjával a vállára csapott. Az éles penge azonnal átszelte a bársonyos kelmét a védtelen húsba mart, az angyal azonban mindezt egy szisszenés nélkül tűrte. Fejét büszkén a magasba emelte, és nem szólt egy szót sem.

-Ne kérlek! Ne bántsd! -kiáltottam, de a vámpír befogta a számat és elrángatott onnan.

-Azonnal add át őket nekem. Az a parancs hogy mindkettőnek halnia kell. -hallottam a komor hangot. „Minkettőnek halnia kell... mindkettőnek...” -csak ez csengett a fülemben. Dehiszen ez nem lehet! Hol itt az igazság? Már majdnem fölordítottam tehetetlen dühömben, ám ekkor meghallottam azt a halk hangot.
-Nem. -mondta erőteljesen.

-Ezt meg hogy képzeled! -dörrent rá Zara és egy suhintással a földre küldte. Csak néztem milyen könnyedén dőlt el. Az az erős test, az angyal akiről azt hittem mindenkinél erősebb, hozzá képest azonban ő is gyenge volt. Vajon mitől lett Zara ilyen erős? És mióta?

-Nem hagyom hogy megöld! -szólalt meg Seraph ismét, és megragadta a kabátja szélét. Három pár szárnyát kitárta, teste ezüstösen felderengett ahogy az erejét használta, lendületből nekiugrott a szívtelen szolgának. Az nem számított a támadásra, így felkészületlenül érte, és elesett. Előnytelen pózban ért földet, Seraph-al a mellkasán és egy karddal a nyakán.

-Menjetek! -vette oda nekünk az ezüst hajú, miközben megpróbálta nyugton tartani erőlködő társát.

Csodálkozva néztem rá. Segít nekünk? Az meg hogy lehet?

-Mire vártok még? Meneküljetek! -kiáltotta dühösen. Vetettem rá egy tétova pillantást, majd megfordultam, a vámpírra néztem és bólintottam. Az átölelt, kitárta a szárnyát és kiugrott az ablakon. Még hallottuk azt a félelmetes ordítást ami a szobából jött miután távoztunk. Fájdalommal teli kiáltás volt, reméltem hogy nem Seraph volt az, aki segítségért kiáltott, hanem Zara, aki dühében ordított utánunk, megígérve hogy egyszer úgyis elkap minket.

***


Repültünk...a felhők között magasan. Rettenetesen fáztam, de nem mentem szóvá tenni. Mondjuk...természetes volt, hiszen csak egy vékony selyemköntös volt rajtam. Közben madarak suhantak el mellettünk, lassan közeledtünk a föld felé. Hallgattam ahogy szárnyai surrogva szelik a levegőt, nem szólt egy szót sem, míg meg nem érkeztünk.


Ismeretlen helyre hozott. Nem voltam még itt. Egy ház volt, kisebb villa, messze minden várostól, egy erdő közepén. Már fentről láttam mennyire el van zárva a külvilágtól, de mikor megérkeztünk jöttem csak rá hol vagyunk. Megint bevillant egy kép, ahogy szaladok le egy hatalmas lépcsőn, majd az ajtón belépő férfi nyakába vetem magam. Az én házam? De hogyan?


Felvitt a lépcsőn. Egyenesen egy szobába. A szárnyait elhagyta útközben, fekete tollak jelezték amerre ment. A ház elhagyatottnak tűnt, mindenhol sötét volt, a bútorok nejlonnal letakarva, mintha senki sem lakott volna itt. Csak ez a szoba volt teljesen érintetlen. Lerakott az ágyra, felemelte a takarót és betakart vele. Fázósan húztam össze magam a takaró alatt. Még mindig reszkettem a hidegtől.

-Hol vagyunk? Mi ez a hely? -kérdeztem.

-Azt hittem emlékezni fogsz. Ez a te házad! -mondta.

Hát mégis igazam volt. Itt laktam míg éltem. Érdeklődve sandítottam körbe. A nyakamig húztam a takarót, de még ígyis hideg volt. Ő persze rögtön észrevette.

-Nagyon régen nem lakik itt senki. De fa van a pincében. Hozok fel és begyújtom a kandallót. Elég hideg van itt. -mondta azzal kisétált az ajtón.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Össze voltam zavarodva. Minden olyan gyorsan történt... Zara megjelenése... hogy Seraph mellénk állt... mostmeg ez. Egyszerűen nem tudtam mit gondoljak. Remegve húzódtam meg a takaró alatt és vártam hogy visszajöjjön.


Nemsokára meg is jött, egy öl fát hozott a kezében, amit a kandallóba szórt. Valahol talált egy doboz gyufát, gyorsan használatba vette és begyújtott vele. Álmatagon figyeltem ahogy a narancsvörös lángok belekapnak a száraz fába. Csak akkor eszméltem fel mikor leült mellém az ágyra. Arrébbhúzódtam hogy elférjen. Rámnézett, de nem szólt egy szót sem. Bizonyára neki is bűntudata volt. Pedig nem ő volt a hibás...
-Figyelj én..

-Nee, ne mondj semmit! -vágott a szavamba. -Sajnálom hogy nem tudtalak megvédeni. Semmiért sem hibáztatlak... -mondta lágyan, és megsimogatta az arcomat, majd ijedten kapta el a kezét.

-Te jó ég! Hiszen te jég hideg vagy! -kiáltott fel, azzal közelebb hajolt hozzám és kezét a nyakamra csúsztatta hogy érezze valóban igaza volt-e.

-Hát...eléggé fázom. -vallottam be vacogva. Hallottam hogy fogaim egymáshoz koccannak. Kezét a homlokomra tette, majd majd hozzám hajolt és egy lágy csókkal lehellt az ajkamra. Meglepetésemben mozdulni sem tudtam. Kinyitottam az számat, ő pedig behatolt, nyelvével térképezve fel a jól ismert részeket. Öntelenül és belenyögtem a csókba ahogy megéreztem a kezét becsúszni a takaróm alá.

-Mit csinálsz? -kérdeztem ijedten és eltoltam magamtól az arcát.

-Fázol nem? Majd én felmelegítelek. -mondta komolyan. Felnéztem rá, de az arcán láttam hogy tényleg komolyan gondolja. Elpirultam.
-Nem hiszem hogy...

-Ugyan, ne szabadkozz... -felelte mosolyogva. -Tényleg ez a legjobb módszer hogy felmelegítselek. Ha külső tűz nem elég...melegítsenek belső lángok. -tette hozzá vigyorogva.
-Dee...én...

-Hiányoztál. - Suttogta a fülembe halkan, hegyes fogaival nyakam érzékeny bőrét harapdálva. -Sajnálom hogy csak most jöttem. De eltartott egy darabig amíg a nyomodra akadtam.

-Nem...ahhh... nem haragszom... -nyögtem halkan és a hajába markoltam. -De... muszály ezt most? Hiszen én még csak most...

-Muszály! -felelte halkan, azzal egy csókot lehellt a nyakam hajlatába. -Már nem tudom visszatartani. Sajnálom!

Hangosan felnyögtem az érzésre... pont olyan őrjítő volt mint egyébként... és ő tudta hogy ezzel tud az őrületbe kergetni. Ah, de még milyen jól tudta. A testem megfeszült a kéjtől, halkan nyögdécseltem és vergődtem alatta, mint egy ketrecbe zárt vad, akit kínoznak, noha édes kín volt minden egyes érintés amit okozott.

Már egyáltalán nem fáztam. Sőt melegem volt.

-Ne csináld! Már....jól vagyok.... nem...fá...zom... -lihegtem akadozó hangon.

-Csak nem képzeled hogy itt abbahagyom. -felelte szemrehányóan. Észrevétlenül bújtatott ki a köntösből, észre sem vettem, annyira el voltam foglalva hogy magyarázkodjak, hogy könyörögjek neki.

-Csssss...most miért ellenkezel... tudod hogy jó lesz... -suttogta a fülembe mikor belémhatolt. Összerándultam, az érzésre, testem megfeszült, nem tudtam elfojtani a hangos nyögést ami előtört belőlem, önkéntelenül is közelebbhúzódtam hozzá, magamba húzva őt, testem remegett a kéjtől, kezeim györcsösen markolták a takarót.

-Ez azz...-suttogta a fülembe halkan felsóhajtva. Éreztem ahogy kezei megmarkolják a csípőmet és feljebb húztak, még mélyebbre hatolva bennem.

-Ahhhh...nee... -nyögtem tehetetlenül, jóllehet pont az ellenkezőjét akartam és ezt ő is tudta. Lehajolt hozzám, ajkaival a mellkasom csókolva, nyelvével ingerelve a bőrömet, fogaival gyengéden harapdált, kezei pedig tovább folytatták felfedezőútjukat a testemen. Lassan úgy éreztem már azt sem tudom hol vagyok, éreztem hogy el fog pattanni bennem valami, pillanatokon belül. Egy felhúzott rúgónak éreztem a testemet, ami csak arra vár hogy elengedjék. Nem bírtam már tovább.

-Kérlek... -könyörögtem neki. -Erősebben... ahhhh... mééégg....

Tenyerével lágyan végigsimított a combomon, majd ujjai megállpodtak az ágyékomon. Gyorsított a tempón, egyre gyorsabban csinálta, szemét behunyta, karjaival a fejem mellett támaszkodva az ágyra. Ahhh igen, hogy én mennyire szerettem ezt az érzést. Legbelül utáltam hogy egy ilyen kéjenc vagyok, egy undortó dögnek tartottam magam, de ez most itt, nem számított. Átkaroltam a nyakát és lehúztam magamhoz, éhesen kaptam az ajkai után mikor egy pillanatra is elengedett. Magamba ittam az egész lényét.... szenvedélytől fűtött tekinetét, hozzám simuló testének illatát, selymes bőrét, a fülembe suttogott szavakat. Mindent. Nem ellenkeztem. Képtelen voltam elengeni... egyre erősebben szorítottam... körmeim a hátába vájtak ahogy a vállát markoltam, majd hátra vetettem a fejem és egy hangos sikollyal feszültem meg alatta mikor végre elöntöttek a gyönyör hullámai. Györcsösen rándultam össze, megborzongtam az érzésre ami olyan tökéletes volt mint eddig semmi más. Ő is akkor ment el, velem együtt, felkiáltott, teste az enyémnek feszült, hátravetette szép fejét, haja csodás kört írt le a levegőben, majd a hátára hullott. Halkan lihegve dőlt a mellkasomra és elfeküdt rajtam.


Sokáig feküdtünk így, mozdulatlanul, apró mozdulatokkal simogatva becézgetve egymást. Mostmár tudtam hogy tényleg nem menekülhetek a múltam, az érzéseim elől. Meg kell találnom a kulcsot az emlékekhez, ez az egyetlen esélyem. A reményem hogy talán egyszer végre boldog lehetek.

Összerezzentem mikor megszólalt. Hangja fátyolos volt még a vágytól, mégis olyan érzékien és tisztán csengett.

-Ebben a házban töltöttük az első éjszakánkat... -mondta halkan. -Ez mostani... pont olyan mintha csk az lett volna. -tette hozzá mosolyogva, én pedig megborzongtam mikor megsimogatta a szárnyaim. Ujjai a puha tollakba markoltam, odahajolt és hozzásimította az arcát.

-Szeretlek! -mondta, én pedig kénytelen voltam elhinni neki. Éreztem hogy igazat mond, és tudtam hogy nekem is mondanom kéna valamit, de nem tudtam.

-Én... -sóhajtottam szomorúan, de az számra tapasztotta a kezét.

-Ne. Ne mondj még semmit. Rá fogsz jönni hogy hogyan érzel. Hamarosan. Csak még idő kell. -mondta halkan. -De én tudok várni. -tette hozzá és a mellkasomra hajtotta a fejét. -Enyém az egész örökkévalóság... szóval nyugodtan...van időd hogy átgondold.....


Szavai még akkor is fülemben csengtek mikor elaludt végre és én csak feküdtem ott, némán, és elégedett, halk, lélegzetvételeit hallgattam magam mellett. Nem tudtam mit gondoljak, tanácstalan voltam. Kétségekkel a szívemben zuhantam álomba, remélve hogy a hajnal meghozza számomra a válaszokat.

***


Hajnal. A nap egyik legszebb része. Amikor az éjszaka átadja helyét a nappalnak, a hold pedig a napnak. A csodás ezüst sugarak eltűnnek, helyükben narancsvörös fények lépnek ahogy a csodás égitest megkezdi útját a kora reggeli égen.

Óvatosan kimásztam az ágyból és behúztam a nehéz függönyöket. Ő csak átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Elmosolyodtam magamban, megkerestem a földre hajított köntösömet, felvettem és kisétáltam az ajtón.

Idegenként sétáltam végig a házon, a saját házamon. Egyszerűen nem ment ki a fejemből a tegnap éjjel. Hiszen ő tudta mit tettem... és mégis azt mondta hogy szeret... ezek szerint tényleg ilyen mélyek az érzései irántam? És vajon én mikor fogok emlékezni rá hogy mit éreztem?

Kezemet végighúztam a faragott fa korláton ahogy lesétáltam a lépcsőn. Ugyanabban a hatalmas előcsarnokban találtam magam amin tegnap éjjel végigmentünk, mikor idehozott. Naggyából üres volt az egész hatalmas hall, csak egy bőrkanapé nyújtózkodott középen, nejlonnal letakarva, és az ablak előtt állt egy elszáradt virágokkal teli padlóváza. A falak is üresek voltak, néhány helyen látszott hogy leszedték a képeket, mert ott fehérebb volt a festék mint a többi helyen. Körülnéztem. Négy ajtó nyílt különböző irányokba, egy helyen boltíves fal választotta egymástól a két helységet. Elindultam az egyik irányba. Fogalmam sem volt merre megyek, csak mentem amerre a lábam vitt és benyitottam az egyik ajtón. Komor, fehér falú helység tárult a szemem elé, a földön mindenhol dobozok feküdtek, némelyikből kilógtak a könyvek, papírok vagy éppen az ami benne volt. Mindenféle kacat hevert szanaszét, mintha valaki sietve akarta volna összecsomagolni őket. Leguggoltam és felvettem a földről egy kötetet. Vastag fekete könyv volt, olyan fotóalbum szerű. Végigfuttattam ujjaim a gerincén, letöröltem róla a port, és kinyitottam. Lapjai már egészen megsárgultak, és gyűröttek voltak, az első lapon egy évszám állt...10 évvel ezelőttről. Lapoztam egyet. Rögtön az első fotón szembetaláltam magam a saját fotómmal. Még egészen fiatal lehettem, olyan 14-15 éves, hajam világosszőke tincsekben, rakoncátlanul ölelte körül az arcomat, szemeim boldogan tekintettek a világra. A háttérben ez a ház volt, a kertjében színes virágokkal amerre a szem ellát.

A következő képen szintén én voltam, egy magas, szőke hajú férfi állt mellettem és fogta a kezem. Vajon ő lehetett az apám? Végighúztam az ujjam a fotó széle mentén. Olyan cakkos volt, mintha valahonnan kitépték volna. Megint lapoztam. Kis ugrás az időben, itt már nagyobb voltam, egy széles asztalnál ültem, fejemet a tenyerembe hajtva és éppen olvastam egy könyvet. Látszott a képen hogy titokban készítették, hiszen oda sem figyeltem, teljesen belemerültem a könyvbe, szemeim szinte falták a sorokat.

Remegett a kezem. A következő képen vajon mit fogok találni? Szaporán dobogó szívvel lapoztam tovább és amit vártam be is igazolódott. A következő képen már ő is rajta volt. Egy kisebb társaságban voltunk, mindenfelé fiúk, lányok, látszott hogy éppen ünneplünk valamit. Ő mellettem ült, a bárpultnál, és éppen egy poharat tartott a számhoz, nevetve. Az arcom egészen piros volt, biztosan az alkoholtól, de mosolyogva tekintettem a kamerába.

-Mit csinálsz itt a sötétben? -hallottam egy hangot a hátam mögül. Ijedten kaptam fel a fejem, megfordultam, és a fotóalbum kiesett a kezemből. Szárnyam vége súrolta az egyik dobozt, ami feldőlt a hirtelen mozdulattól. Porfelhő szállt fel.

-Én csak... -kezdtem, de hozzám lépett és megölelt.

-Minek kínzod magad ilyesmivel? -suttogta a fülembe kedvesen.

-Csak abban reménykedtem hátha beugrik valami. -mondtam szomorúan. Láttam hogy a vállam fölött ő is a fotóalbumot bámulta. Majd elengedett és lehajolt érte.

-Ezek a képek még akkor készültek amikor az apád még nem akart beleszólni az életedbe... mindketten fiatalok voltunk...és bolondok... -mondta azzal félrehajította a könyvet.

-Kérsz valamit enni? Meg sem kérdezem az szemét bizonyára enned sem adott.

-Igen kérek. -feleltem és elkomorodtam ahogy Seraph-ra gondoltam. Vajon mi lehet most vele? Remélem nem esett semmi baja.

Felnéztem rá és láttam hogy engem néz, elgondolkodva. Láttam rajta hogy mondani akar valamit, aztán mégis magába folytotta, sarkon fordult és kisietett a szobából, én pedig követtem.

Az előcsarnokból jobbra indult el, mint aki már nagyon ismeri a járást errefelé, gyors léptekkel szelte át a kövezett padlót, és egy hatalmas konyhába vezetett.

Itt is nejlon borított mindent, fogta és letépte az egészet az asztalról, majd kinyitotta a szekrényt és abban kezdett el kotorászni. Leültem egy székre és kibámultam az ablakon. A hűvös őszi szél levelekkel kergetőzött odakint, szürke felhők árnyékolták be az eget, a nap nem sütött. Szóval akkor ezért van most itt kint? -csodálkoztam mikor eszembe jutott hogy mi is ő. Megbabonázva bámultam a sárga-vörös-barna forgatagot, ahogy a levelek egymást üldözve szállnak a széllel. Fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem, és behunytam a szemem. Ekkor azonban furcsa, bizsergető érzés szaladt végig a hátamon és tarkómon.... mintha figyelne valaki. Ijedten kaptam fel a fejem, körbenéztem, de nem láttam semmit. Láttam hogy egy pillanatra megállt a kezében a kés... ezek szerint ő is észrevett valamit.

-Mi a....- hallottam mély hangját. Letette a kést és az ablakhoz sétált. Hosszú haja pont az arcom mellett suhant el ahogy mellém lépett.

-Valami van odakint...vagy valaki... -szólaltam meg halkan, hangot adva ezzel a félelmeimnek.

Bólintott, jelezve hogy ő pont ugyanezt gondolja. Elhúzta a függönyt hogy jobban lásson, ám ekkor koppanást hallottunk, és kinyílt a bejárati ajtó. Elindultam hogy megnézzem mi volt az, de ekkor elkapta a karom. Lépteket hallottunk, majd egy hangot, idegen, mély hangot:

-Aki bújt, aki nem, megyek......

***


Ránéztem, de ő csak a fejét rázta.

-Senki sem tudja hogy itt vagyok, ez a ház évek óta lakatlan. Mióta meghaltál nem lakik itt senki, meg aztán előtte se nagyon jöttél ide.

-De akkor ki az? -kérdeztem ijedten.

-Megnézem. -felelte, azzal elengedett és elindult az előtér irányába. Aggódva néztem utána. Nem tudhattam ki vagy mi leselkedik rá odakint, talán megint egy újabb angyal, akit minket elintézni küldtek.

Idegesen járkáltam fel-alá, de a percek csak teltek és nem történt semmi, már éppen azon voltam hogy utána megyek és megnézem hogy mi történt, amikor meglibbent a konyhát az folyosótól elválasztó függöny, és a résben megjelent egy kéz. Hófehér ujjak, a végükön hegyes, hosszú, körmök és egy fekete karperec, ezüst mintákkal. Mi a fene?

Ijedten kaptam a szám elé a kezem, elfojtva a sikítást ami hirtelen elemi erővel akart előtörni belőlem. Halk kuncogást hallottam, majd a függöny elhúzódott és az érkező előlépett mögüle.


Még sosem láttam hozzá hasonló lényt. Ha a világban Seraph jelképezné mindazt amire az emberek vágynak, a csodás szépséget, reményt, és mennyei fényt, akkor ő mindezek szöges ellentéte lenne. Sötétség és kétségbeesés, bánat és fájdalom. Nem volt csúnya, egyáltalán nem volt, csak... félelmetes. Alakja éppolyan emberi volt, mintamennyire nem az. Az arca emberi volt, de a szemei vérvörösek, pupilla nélkül, egészen tüzes vörös, olyan szín, mint a friss véré. A fülei szokatlanul hegyesek, arca akárha egy szobrász alkotta volna, tökéletes és hibátlan, haja mélyfekete, mégis ezüstösen csillogó. Fekete ruhát viselt, szakasztott olyat mint amilyet Seraph-on láttam fehérben, csak az övén még apró csontok is voltak, ezüst foglalatban, és a nyakán, a gallérján, ametiszt drágakövek, szürkés...sugárzó kékség, az örökkévalóság szinbólumaként.

Hátráltam két lépést és beleütköztem a konyhapultba. Láttam hogy elvigyorodik kétségbeesett arcom láttán, de nem tett semmit, csak állt és nézett.

-Mi a fene vagy te? -tettem fel a cseppet sem udvarias kérdést. Teszek az udvariasságra...egyáltalán hogy kerül ez ide?

-Hogy én? -mutatott magára. Hosszú körmeivel megcirógatta az arcát, majd nevetve elindult felém.

-Ne gyere közelebb! -kiáltottam rá fenyegetően. Azaz, csak akartam fenyegető lenni, de nem nagyon jött be. -Mi a francot akarsz tőlem?

-Én csak egy hírvivő vagyok...tudod...csomagokat kézbesítek. -felelte azzal a kezébe fogta az arcomat és elfordította hogy oldalról is szemügyre vegyen.

-Hmm... érdekes...nem pont így képzeltelek... -hallottam azt a mély hangot közvetlen közelről.

-Azonnal engedd el! -hangzott ekkor egy kiálltás, és a vámpír ott állt az ajtóban. -Lain te szemét! Nem úgy állapodtunk meg hogy békénhagysz, ha nem avatkozom bele az ügyeitekbe?

-Ügyeink? -fordult felé kíváncsian, de közben nem eresztett el. Ahogy kinyiotta a száját láttam hogy neki is hegyes szemfoga vannak, csak nagyobbak. -Jah, igen hogy azok... nos ez most egy másik ügy. A nagyúr kiváncsi rá hogy ki az, aki ennyire felbolygatta azokat a kis szent életűeket. Akkora a felfordulás a fenti világban hogy nem is hinnétek. -tette hozzá felém fordulva.

-És mindez miattad. Bizony...kicsi angyal. -mondta egy perverz vigyor kíséretében. Elsöpörte a hajam az útból és végighúzta az ujját a jelen, amit még Seraph rakott rám. -Úgy, szóval már meg is kötötték az erőd? Akkor könnyebb lesz mint gondoltam.

-Mi? -kérdeztem és megremegtem az érintésére. -Mi lesz könnyebb?

-Maggal vinni téged. -mondta kertelés nélkül.

-Azt nem engedem! -hallottam erre a dühös hangot, és elestem a lendülettől ahogy nekünkvágódott. Lain egy elegáns lépéssel kitért az útjából, és megpördült. Könnyű, légies mozdulatát, mintha csak egy táncostól leste volt el.

-Itt vagyok. -kopogtatta meg a hátát. Játszott vele.

Az azonban nem hagyta magát, felugrott és a ruhájánál fogva magához rántotta.

-Most megvagy. -mondta, mosolyra húzva a száját, kivillantva ezzel hegyes szemfogait. Egy mozdulattal megtépte rajta a felsőt, és a nyakába harapott. A vér lecsordult a ruhán, a puha szövet elkezdte magába inni, én pedig csodálkoztam hogy miért nem védekezik semmit. Hülye ez? Hiszen egy vámpír csüng a nyakán. Ő azonban nem mozdult, csak mosolygott magában. Nagyon nem tetszett ez a mosoly. Kezét felemelte és ahelyett hogy eltaszította volna magától, végigsimított a haján. Köhögő, fuldokló hangok hallattszottak, és a vámpír elengedte őt.

-Nem mondták még neked hogy a sosem győzhetsz le valakit a saját fegyverével? -mondta az a mély hang, lágyan, szinte kedvesen, úgy ahogyan egy kisgyermekhez szól az ember.

-Te....egy vámpír vagy? Vagy egy démon? -kérdezte csodálkozva, letörölve arcáról a vért.

-Nem nyert. Nem vagyok egyik sem. Valaha ugyanolyan angyal voltam mint a kis barátod. -nézett felém egy pillanatra, majd tekinete visszatért rá. Láttam hogy várakozik, vár valamire, és nem sokára meg is tudtam mire.

Félelmetes ordítás rezgette meg a levegőt, és a vámpír összerogyott előtte. Mi a fene? A fejére szorította a kezét, és üvöltött én pedig elképedve figyeltem ahogy szarvai nőnek. Kezein is megnőttek a körmök, bőre szürkévé változott, szemei vérvörösek lettek, tekintete üressé vált, mint egy lélektelen bábnak.

Lain mély hangon felkacagott.

-Ezek szerint senki sem mondta még neked hogy más tollával ékeskedni nem szép dolog. Az erő ugyanúgy a hatalma alá vonhat, mint bármi más.

-Mit tettél vele? -kérdeztem dühösen, és odaszaladtam hozzá. Nem reagált sem az érintésemre, sem a hangomra, mint ahogy másra sem.

-Én mit tettem? Hiszen ő vette a véremet. Mostmár azt teszi, amit én parancsolok neki.

-Az nem lehet... -feleltem halkan, és térdrehullottam mellette. -Kérlek...mondd hogy ez nem igaz...

-De igen angyalkám. -felelte halkan, és megragadta a karomat. -Na és most menjünk. Igazi kéjutazás vár rád...márha érted mire gondolok. -tette hozzá szenvtelenül vigyorogva.


Egy kört rajzolt a padlóra, a körmével, ami halványan felderengett, majd egy sötéten ásító lyuk nyílt lefelé. Ijedten hátráltam el tőle. Na én oda be nem megyek, akármi is lesz. -gondoltam, ám akkor egy lökést éreztem hátulról, és már zuhantam is, bele a sötétségbe.


Egy jó darabig azt sem tudtam hol vagyok. Elveszhettem az eszméletem, mert mikor magamhoz tértem egy tágas, oszlopos helységben voltam, nyakamon és a bokámon lánc, ruhám megtépve. Ijedten hátráltam volna el, ám volt valaki mögöttem, így a szárnyaim nekiütköztek. Erős karok fonódtak a derekamra, egy mély hang suttogta a fülembe lágyan:

-Ne félj kicsi angyal...nem bántunk..

-Lain! Ereszd el! -hallottam egy zordan visszhangzó hangot. Sértette a fülem olyan hangosan szólt, mivel az terem falai méginkább csak felerősítették, visszaverték a hangot.

-Igen uram. -felelt az, és elhátrált tőlem.

-Nem érek rá most vele foglalkozni. Gondoskodj róla. Majd küldök valaki érte ha kell. -tette hozzá. Nagy fényesség támadt, és egy pillanatra összehúzott szemeimen keresztül megláttam egy villás farkat. Mi a fene...

-Igenis. -visszhangozta a felelet, azzal karok fonódtam a csuklóim köré, és elrángattak onnan.


Egy sötét folyosón meneteltünk, nem láttam a végét. Mindig csak az a fáklya gyulladt meg, ami mellett elhaladtunk, így azt sem láttam mi van előttünk, de azt sem mit hagytunk magunk mögött.

-Ő hol van? -kérdeztem idegesen, elrántva a karom, a valaha volt angyaltól.

-Remek helyen. -felelte kuncogva, azzal belökött egy ajtón, amit előtte volt szíves kinyitni nekem.


Sötét, ablaktalan helység tárult a szemem elé. Kis szoba, minden bútor, tárgy vörösben. Körbenéztem. Egy hatalmas ágy, könyvek szanaszéjjel, fegyverek az asztalon, székek, vörös bársony függönyök. Lassan tudatosult csak az agyamban hogy ez egy hálószoba. Akkor azonban már késő volt, mert kulcsrazárta maga mögött az ajtót........


***


Elhátráltam tőle, és a falhoz lapultam. Hallottam hogy felnevet mély hangján, azzal leült az ágy szélére és keresztbe tette a lábait.

-Nyugi, nem kell félned... a nagyúr kifejezett utasítására egy ujjal sem nyúlhatok hozzád. És azért hoztalak ide hogy más se tegye. Nyugodtan közelebb jöhetsz. -mondta és megpaskolta maga mellett az ágyat. Kicsit közelebb sétáltam, de nem ültem le mellé, csak figyeltem őt, az ágy másik oldaláról.

-Szóval te egy bukott angyal vagy? -kérdeztem halkan. Megfordult és rámfüggesztette vérvörösen szikrázó tekintetét.

-Igen. -felelte, olyan egyszerűen, mintha csak egy házaló ügynök, vagy orvos volna. -És amint látom már te sem vagy távol tőle hogy az legyél.
-Mi? Hogy érted..? Én nem..

A nyakára mutatott. Felemeltem a kezem és megérintettem vele a jelet.

-Ez az első lépés. Elveszik az erőd, a rangodat, megpróbálnak így megtörni, ha nem megy akkor végül meg akarnak ölni.

Szomorúan hajtottam le a fejem.

-Pedig én nem tettem semmit. Miért nem hagynak egyszerűen békén? Élhetném az életem ahogy én akarom.

-Áhh, ők nem bírják ki hogy ne avatkozzanak a világ dolgaiba. A fehérszárnyúaknak - én így hívom őket - nincs semleges, csak jó vagy rossz. És természetesen azt ők döntik el hogy te melyik kategóriába tartozol.

-Akkor én most rossz vagyok? Csak azért mert meg szeretném tudni ki vagyok...és hogy ki voltam?

-Igen. Nekik te most az vagy. De ha adhatok egy tanácsot ne nagyon emlegesd ezt a nagyúr előtt.

Felkaptam a fejem erre a szóra. A „nagyúr”... vajon ő a sátán? Vagy kicsoda? Nem mertem megkérdezni.

Felállt a helyéről...és az asztalához sétált. A székre dobva egy csomó különböző ruha volt, felemelt egyet és odadobta nekem. A levegőben elkaptam.

-Mi ez? -kérdeztem végignézve a fekete cuccon. Egy ing volt, nadrág, és hosszú kabát.
-Ezt vedd fel.
-Mi???

-Jól hallottad. Vedd fel! Vagy esetleg ebben a cuccban akarsz a nagyúr színe elé járulni? Nem mondom elég vérlázító. -mondta vigyorogva. Pirulva fordítottam el a fejem. Miért van az hogy engem mindenki imád zavarba hozni?

-Itthagylak. -állt fel aztán, és indult el az ajtó felé. -Pihenj csak nyugodtan, ott az ágyam, majd jön érted valaki ha jönnöd kell. -tette hozzá azzal becsukta maga mögött az ajtót. Sóhajtva ültem le az ágy szélére és a kezemben tartott ruhakupacot bámultam. Minek kellek én nekik? Miért nem tud mindenki egyszerűen békénhagyni?

Levettem a ruhámat és felöltöttem a fekete cuccokat. Olyan furcsán éreztem magam bennük, de leglább nem fáztam. Eszembe jutott amit Seraph mondott „...nagyon dühösek rád odafönt ugye tudod...?” és most Lain is „A nagyúr kiváncsi rá hogy ki az, aki ennyire felbolygatta azokat a kis szent életűeket. Akkora a felfordulás a fenti világban hogy nem is hinnétek.”

De miért? Hiszen én csak az igazságot akarom megtudni. Miért fáj ez ennyire nekik? Ismét Seraph jutott eszembe. Vajon ő tudja az igazat? Vagy ő is csupán a parancsot teljesítette mikor elrabolt? Nem, azt kétlem, hiszen Zara azt mondta áthágta a szabályt azzal hogy odavitt engem. De akkor meg miért? És egyáltalán miért segített elmenekülni? Nem értettem semmit. A fejem megint megfájdult. Hanyattdőltem az ágyon és behunytam a szemeim.

Egy hatalmas körcsarnok képe jelent meg a szemem előtt, és előttem angyalok térdeltek, én pedig végigvonultam köztük. A fejemre szorítottam a kezem és próbáltam jobban felidézni az emléket, nem láttam magam, csak a körülöttem lévőket. Úgy dobáltam magam az ágyon, mint akit görcsök kínoznak. Újabb emlékképek jöttek, de ezek mintha nem is ugyanarról az életről szóltak volna, amit éltem. Magasan a felhők között szálltam és csodálattal tekintettem le a lenti világra. Nem láttam a szárnyaimat, mégis, éreztem hogy vannak, máskülönben hogyan tudnék repülni. Aztán kínzó fájdalom hasított a hátamba, és zuhanni kezdtem. A felhők gyorsan távolodtak, szél kapott a ruhámba, hosszú hajamba. Hosszú? De hiszen nincs is hosszú hajam. És régen sem volt. Minden képen rövid hajam volt. Rémülten kiáltoztam, de mintha senki sem hallott volna meg.

Arra eszméltem hogy valaki egészen közelről kiabál a fülembe és rázza a vállamat. Hegyes karmok nyomódtak ruhám puha szövetébe, ijedten néztem fel a vérvörös szempárba. Lain! A fenébe!

-Mi a fene van veled? Rémeket láttál? -kérdezte. -Heh, pedig az ember azt gondolná hogy a pokolnál nincs szörnyűbb hely. Na, szedd össze magad. Indulunk.

-Hová? -kérdeztem, az előbbi fájdalomtól még mindig rekedten.

-Hogyhogy hová? A nagyúr hivat. Elviszlek hozzá. Na, kelj már fel. -mordult rám, azzal megragadta a karom és felrántott. Még mindig szédültem egy kicsit ahogy végigrángatott a folyosón.

Újra a mindent beborító sötétség, fáklyák, szinte tapintható csend. De hát ez a pokol nem? Néha elhaladt mellettünk egy-két fura alak. Démonok lehettek, vagy valamilyen egyéb alvilági lények, szarvak, tüskék tengere volt az egész testük. Szinte azt sem láttam merre megyünk, először próbáltam megjegyezni a kanyarokat, egyet jobbra, aztán balra, megint balra, jobbra, de egy idő után összezavarodtam és csak némán követtem őt. Gyors tempót diktált, elig bírtam követni, ha nem fogta volna a karom és rángatott volna maga után, biztos lehagyott volna. Aztán megállt egy magas, kétszárnyú ajtó előtt, ami mindenféle közbeavatkozás nélkül kitárult és belökött rajta.


Nem láttam semmit, csak a nagy sötétséget. Azt sem tudtam mekkora lehet a helység, csak a padlót éreztem magam alatt. Vakon tapogatóztam. Kinyitottam a szárnyaimat hogy érezzem a teret magam körül. Meleg fuvallatot éreztem, majd valami végigsimogatta a vállam. Odakaptam, de addigra eltűnt. Ijedten fordultam meg, de a hátam mögé ugyanúgy nem láttam mint előre. Ekkor valami a bokámat csiklandozta meg, rémülten ugrottam el.

A távolban fény gyulladt, egy hatalmas emelvényt láttam, aminek a teteje a sötétbe veszett.

-Gyere közelebb... -hallottam egy mély hangot visszhangozni a teremben. Összerezzentem és elindultam fel az emelvényen. Szárnyam vége súrolta a fekete, márvány lépcsőfokokat, amelyek olyan fényesre voltak csiszolva hogy láttam bennük a tükörképem.

Lassan megérkeztem a lépcsősor tetejére. Egy hatalmas trónszék szerűt láttam, de nem ült rajta senki. Akkor azonban megéreztem a nyakamra fonódó ujjakat. Egy villás farok csiklandozta meg a mellkasom ami kilátszott a kabátból.

-Milyen szép vagy... pont mint régen...-hallottam a hangot a fülemben visszhangozni.

„Ne említsd neki azt a dolgot” -idéztem fel Lain szavait, ezért inkább nem szóltam semmit. Az illető aki a nyakamat fogta, egy pillanat alatt elengedett, elsuhant mellett, és nem láttam csak egy sötét, vörös foltot elcikázni mellettem. Olyan volt, mintha egy láncot kötött volna a nyakamba és azt most megrántotta volna. Térdreestem a trón előtt. Fekete csizmába bújtatott lábával nyúlt az állam alá és emelte fel a fejem.

Elkerekedett szemekkel bámultam. Ő volna a sátán? Sokkal csúnyábbnak képzeltem.

A szóban forgó személy ugyanis egyáltalán nem volt ronda. Sem visszataszító, vagy sátáni. Inkább ördögien szépnek mondanám, ha szabad ilyet mondanom.

Emberi alakja volt, akár egy sötét angyal, mélyvörös, vérfolyamként lefolyó hosszú hajával, fekete, piros csillogású szárnyaival, amelyek akkorák voltak hogy nem láttam a végüket. Fülei hegyesek, haja alól kétoldalt csavart szarvak bújtak elő, hegyes végük fényesen csillogott a gyér fényben. És a szemei...az egyik tengerkék, a másik éjfekete.

-Szia... -mosolyodott el. Hegyes szemfogai voltak, akárcsak egy vámpírnak, csak neki nagyobbak. Megszólalni sem tudtam, ám ekkor villás farka a hajamba túrt és közelebb hajolt hozzám.

-Mi az, elvitte a cica a nyelved? -kérdezte. Megijedtem a közelségétől, hátrahőköltem, de megragadta a ruhám gallérját és visszarántott. Az ő nyakán is az enyémhez hasonló jel díszelgett, csak vörösben. Persze, hiszen a sátán is angyal volt egykor. A legszebb angyal a mennyben. Csak elárulta az istent és ezért a pokolba száműzték.

-Én... én csak...-szólaltam meg halkan. -...bocsánat...

Elengedte a ruhám és visszatelepedett a székébe, lábait keresztbe téve egymáson, kedvesen mosolyogva rám, mégis volt ebben a mosolyban valami, amitől a szőr felállt a hátamon.

-Gyere ide! -intett, én pedig közelebb léptem egy lépéssel.

-Közelebb. -még egy lépéssel.
-Még közelebb.

Már ott voltam tőle alig egy méterre mikor megragadta a nyakam és az ölébe rántott. Ijedten kiáltottam fel, de befogta a számat.

-Cssss...ne verd fel az egész poklot. Mondjuk...-tette hozzá kacagva. -..mindegy...itt úgyis én parancsolok...nemigaz Gabriel?

-Mi? Minek nevezett? -kaptam föl a fejem. Rámnézett, tekintetét a szemembe fúrta, majd megrázta a fejét.
-Mindegy...felejtsd el.

Nem mertem feleselni vele, hiszen itt az ő kezében vagyunk. Mindannyian. Ő parancsol és neki engedelmeskedik minden ebben a világban. A mellkasára vonta a fejemet én pedig lélegzetvisszafolytva vártam mi lesz a következő lépése. De nem tett semmit. Villás farkának hegyes vége gyengéden cirógatta a vállamat.

Akkor talán...mi lenne ha kérdeznék?

-Te..tudsz valamit rólam? -kérdeztem felnézve rá. Kicsit jobban összevontam a szárnyaimat, mert nem nagyon fértem el tőlük.

-Én mindent tudok rólad. Teljesen nyitott könyv vagy előttem. A múltad, a jelened, és talán még a jövőd is. -felelte mosolyogva. Kezével megtámaszkodott a faragott karfán és felkönyökölt. Oldaról egy elfüggönyözött arcú, szolgakinézetű egyén lépett oda hozzá és egy tálcát nyújtott felé. Kíváncsian néztem mi az. A tálon parázs volt..csak az lehetett, nemnézhettem félre. Vörösen villódzó fahasábok, parázs. Láttam hogy belemarkolt, a parázs felsistergett ahogy a bőréhez ért, de nem égette meg. Intett a szolgának hogy elmehet, majd szétnyitotta a tenyerét és ráfújt. A parázsból apró, gyíkszerű lények másztak elő. Megragadta az egyik farkát és leengedte a torkán. Bleee. Undorodva fordultam el. Mi a fene ez. Neki ez a kaja??? Hallottam hogy nevet rajtam, majd a maradék kis hamut leszórta kezévől és hosszú karmos ujjaival maga felé fordította az arcom.

-Mi célból hozattál ide......uram...? -tettem hozzá az utolsó szócskát kissé kelletlenül. Láttam hogy tekintete felvillant egy pillanatra, majd arcába hulló tincsei elrejtették előlem az egyik szemét ahogy megmozdult. Most csak a kéket láttam.

-Mi célból... -kuncogott mint aki gyerekesnek tartja az ilyen kérdést. -Ma éjjel te leszel a szeretőm kicsi angyal.. -tette hozzá vigyorogva. Éreztem hogy arcom ellepi a pír. Na igen, én is ettől tartottam.

-Nagy kiváltság a sátán szeretőjének lenni tudod-e? -tette fel a kérdést lágyan. -Cserébe azt kérhetsz, amit csak akarsz. Nincs olyan, amit ne tudnék megadni neked ezen a világon.
-Bármit?

-Igen, bármit. -bólintott. Nagyon meglepett ez a kedvesség...olybá tűnt nekem, hogy némelyik angyal sokkal gonoszabb mint ő. De akkor hol van itt csapda? Hiszen ő maga a sátán. Ezt a dolog valahogy nem volt nekem tiszta. De ha kérhetek bármit...talán kérhetném azt hogy mondja el az igazat rólam. Vajon megtenné?

Felnéztem rá, mire elvigyorodott.

-Megteszem. -felelte, kitalálva a gondolatomat, majd a hajamba markolt, közelebbhúzott magához és véginyalta az ajkaim.

-De cserébe te is megteszel nekem valamit... -suttogta a fülembe.
***


-De cserébe te is megteszel nekem valamit.....

Heh, képzelem. Lesütöttem a szemem és vettem egy nagy levegőt. Éreztem hogy remegés fut végig a testemen ahogy villás végű farka a ruhám alá csúszott. Felállt a székből, továbbra a karjában tartva és elindult velem le a lépcsőn. Hosszú, palástszerű köpeny volt rajta ami alól csak hatalmas szárnyai lógtak ki, és söpörték a földet ahogy lépkedett. Csönd volt, a hatalmas teremben csak léptei vertek visszhangot és a fahasábok pattogása hallatszott távolról. Behunytam a szemem és megpróbáltam megnyugodni, de akárhogy is próbáltam a szívem valahogy egyre gyorsabban vert. Hideg fuvallatot éreztem, felhúztam a szárnyaimat és betkaróztam velük.

Mikor kinyitottam a szemem láttam hogy egy folyosón haladtunk, ami pont olyan volt mint amin először elhaladtunk...sötét és kietlen. Félnem kellett volna, de a tudat hogy hamarosan mindent tudni fogok a múltamról mély belenyugvással töltött el. Végülis...nincs olyan dolog a világban amiért ne kéne cserébe adnunk valamit nemigaz. Mit számít már ha eladom a testem vagy a lelkem az ördögnek, hiszen ez a test nem is az, ami az enyém volt.

Arra eszméltem hogy a testem puhán földetért valami kellemesen simogató és puha anyagon. Körbenéztem. Azt hittem ágyban vagyok, de tévedtem. Az egész szoba egy hatalmas...párnákkal és puha takarókkal borított helység volt, amelynek nem láttam a végét a sötétben. Szárnyammal megtámasztottam magam és felkönyököltem. Láttam hogy vetkőzni kezd, ledobta magáról a palástot, hatalmas szárnyait összecsukta és kibújt a fekete felsőből is. Éreztem hogy arcomat elönti a forróság...a látvány..teljesen magával ragadott.

Rámnézett...várakozóan, majd mikor látta hogy nem teszek semmit megszólalt.

-Most mi a baj? Félsz talán? Tudod, Isten nem ruhában teremtette az embereket...a természet úgy alkotta tökéletesnek őket ahogy vannak, ruha nélkül. -suttogta a fülembe és hosszú karmaival csíkokra hasogatta rajtam az inget. -Erre semmi szükség. -mondta és egy mozdulattal letépte rólam. Megmarkoltam a takarót magam mellett, és elfordítottam a fejem a párnán.

-Miért...? -kérdeztem halkan. -Miért pont én?

-Már régóta akartam egy angyalt. Az emberek becsvágyuktól hajtva töménytelen mennyiségben ajánlják fel magukat nekem. Bármit megtennének csak azért hogy megkapják amit akarnak. De az angyalok tiszták. Tiszták és védtelenek. Be foglak mocskolni, annyira hogy a végén nem tehetsz mást...könyörögni fogsz nekem hogy tegyem meg. -felelte vigyorogva. Lesütöttem a szemem, és elfordítottam a fejem.

-Nem..-suttogtam. -Azt nem fogok. -feleltem eltökélten.

-Igen? -kérdezte gonosz vigyorra húzva a száját. Villás farka megsimogatta az arcom. -Majd meglátjuk. -tette hozá gonoszan. Lehajolt hozzám, és feltépve a maradék ruhát, meztelen bőrömet kezdte el cirógatni. Felsóhajtottam a kéjtől, majd ijedten kaptam a szám elé a kezem. Nevetett.

-Nem megmondtam? Élvezni fogod. -mondta kárörvendően vigyorogva. Felemelte a kezét, majd lesújtott és hosszú körmivel vékony csíkban lassan végighasította a mellkasom, azonban arra sem maradt időm hogy felszisszenjek, mert a következő pillanatban végighúzta rajta a nyelvét, és a seb begyógyult. Parázslott a bőröm az érintése nyomán, mintha egy új érzékeny pontot gyújtott volna rajta, azt hittem beleőrülök. Felnyögtem mikor megéreztem a kezét egyre lejjebb vándorolni a testemen.

-Ezt szereted ugye? -kérdezte vigyorogva. -Bár még sosem érintettelek...mindent tudok rólad. Tudom hol kell megérintenem téged ahhoz magadonkívül vergődj a karjaim között.

Éreztem hogy mégjobban elvörösödöm. Valaki mentsen meg! -könyörögtem magamban, de tudtam hogy úgyis felesleges. Vele...ugyan ki vehetné fel a versenyt? Éreztem hogy a hajamba markol és felemelte a fejemet. Kelletlenül pillantottam furcsa, felemás szemeibe, ernyedten csüngtem a kezében mint egy olcsó játékbaba, ami azt teszi amit vele játszó akar, tökéletlen esetlenséggel imitálva a mozdulatokat, amiket el akarnak vele játszani. Hosszú karmos kezével végigsimította a nyakam, majd a szájával folytatta, én pedig erőtlenül kapaszkodtam a hajába.

-Kérlek..ne.. -suttogtam halkan, szemeim összeszorítva.

-Nem mondhatod hogy nem élvezed. -felelte erre, miközben másik kezével és villás végű farkával már azon volt hogy kihámozzon engem a nadrágból. Keze egy légies simogatással szaladt végig az ágyékomon én pedig felnyögtem az érzésre.

-Uhn..ne....ahhh...

-Lehet hogy ezt mondod..de nem nagyon ellenkezel. -nevett fel mély hangján. -Nem tudod letagadni hogy jól esik.

Ledöntött a puha párnákra és fölémhajolt nyelvével perzselő csíkokat húzva a bőrömön kalandozott egyre lejjebb és lejjeb, míg már azt hittem felrobbanok, testem minden egyes négyzetcentimétere lángolt ahol hozzámért. Felnyögtem ahogy a combomba markolt és széthúzta a lábaimat. Csaptam egyet a szárnyammal, de felesleges volt, erősen fogott, nem tudtam menekülni.

-Lazíts..nem akarlak megsebezni. -mondta halkan, és beleharapott a fülembe. Felhördültem a furcsa érzésre, és egy jó nagy tincset kitéptem a hajából. Felemelte a fejét, de nem úgy tűnt mint akit érdekli amit tettem. Nem is, mert kitépett haja helyére azonnal nőtt másik száz meg száz hajszál. Körmeim nyomán is azonnal eltűntek a vörös csíkok, mintha ott sem lettek volna. Éreztem hogy verejtékcseppek folynak le az arcomon az erőlködéstől hogy visszatartsam a hangokat amik mindennél jobban kikívánkoztak belőlem.

-Ugyan...-nézett rám sokatmondó tekintettel. -...itt úgysem hall senki...úgyhogy nem kell visszafognod magad.

-Ahhh...haa...de én...ahhhhh... én...nem akarom...

-Egy fenét nem! -nézett rám dühösen és a hajamba markolva feljebb rántotta a fejem. Képtelen voltam ellenkezni. Már nem.... Egyszerűen nem ment. Testem ívben meghajolva tárulkozott fel neki, ő pedig pedig vigyorogva nézte ahogy remegek érintései nyomán. Ujjai egymás után fedezték fel testem legérzékenyebb pontjait...olyan helyeket is, amikről eddig azt sem tudtam hogy vannak. Leszorított, ajkai pedig lejjebb siklottak, felsikoltottam mikor a szájába vette és nyelvével kényeztetni kezdte. Miért csinálja ezt? Meg akar őrjíteni?? Ahhh...neee.

-Kérlek...-nyögtem elhaló hangon, és hangosan sóhajtozva kapaszkodtam a hajába. Felemelkedett hozzám és a szemembe fúrta a tekintetét.

-Mondd csak! -felelte mély hangján. -Én várok... -felelte oldalra billentve a fejét, amitől haja a mellkasomra hullott. Fekete szárnyai eltakartak előlem mindent...nem láttam...de remekül éreztem. Felnyögtem mikor megéreztem az egyik ujját magamban, megszorítottam a vállát, de nem állt le. Nem akart. Összeszorítottam a fogam, viszont már nem a fájdalomtól akartam üvölteni. Majd szét vetette a testem a visszafolytott vágy, megőrültem érte, akartam, de a világért ki nem mondtam volna. Nemm. Én nem fogok könyörögni neki.

-Gyerünk mondd ki! Tudom hogy akarod. -suttogta a fülebe. Odalent még egy ujja csatlakozott a játékhoz, én pedig úgy éreztem beleőrülök az érzésbe. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Meg fogok halni.

-Kérlek...-sóhajtottam kétségbeesetten.

-Igen? Mit szeretnél? -kérdezte kaján mosollyal. A szarvaiba kapaszkodtam és lehúztam magamhoz a fejét hogy halljon, nem tudtam csak nagyon halkan beszélni...alig kaptam levegőt.

-Kérlek...csináld...-sóhajtottam magamból kikelve, minden szégyenérzet nélkül. Láttam azt a diadalmas vigyort az arcán ami feltűnt erre a mondatra. Nem tétovázott. Lehajolt hozzám, a testemre nehezedve, egészen közelsimult hozzám, éreztem a hasamnak nyomódó kemény férfiasságát, és felnyögtem az érzésre. A nyakamba harapott, és harapta csókolta az érzékeny területet, miközben lassan vette birtokba a testem, belémhatolt én pedig sikoltva feszültem meg alatta. Sarkam a lepedőbe nyomódott, ide-oda vetettem a fejem, a gyönyörtől azt sem tudtam hol vagyok, azt hittem eszemet vesztem, de még mindig nem volt vége. Lassan mozdult meg, kiélvezve a pillanatot, míg kipirult arcomban gyönyörködhet. Látásom elhomályosult..alig tudtam már akkor magamról. Csak azt tudtam hogy testem remegve követeli azt a sokat áhított érzést, a gyönyört amit nyújtani tud, de még nem adja...még nem. Elkapta a kezeim és leszorította őket a párnára. Teljesen ő akart irányítani, én csak a szolgája voltam, a játékszere, de nem bántam, nem bántam csak legyen már vége...akartam azt azt érzést. Mééég.

-Most... -suttogta a fülembe. -....az enyém vagy.

Testem görcsbe rándult ahogy tövig merült bennem, zihálva kapkodtam levegő után, de nem volt megállás. Újrakezdte a játékot. Még nem volt vége. Erősen tartotta a kezem hogy ne bírjak kiszabadulni, én pedig erőtlenül, kéjesen nyögdécseltem a karjai közt, míg a végre elértem azt a pontot, ahonnan nincs visszaút, összerándultam és felsikoltottam mikor átcsaptak végre rajtam a gyönyör hullamái. Ostorcsapásként vágott végig rajtam, olyan volt amit még sosem éreztem. A szakadék szélére sodort, magával rántott, én pedig zuhantan vele a mélybe.

Eltartott egy darabig amíg végre ismét visszataláltam a valóságba. Testem még mindig verejtékben fürdött, olyan hevesen vert a szívem hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Látásomat az arcomba lógó temérdek haj akadályozta, elsöpörtem őket az útból. Ólmos fáradtságot éreztem a tagjaimban, az oldalamra fordultam és fejem a párnára ejtettem. Ekkor megéreztem az izmos karokat a derekam körül. Összerándultam. Egy vörös, villás farok simított végig a fenekemen. Magamra rántottam a takarót. Kuncogást hallottam. Megfordultam.

-Megkaptad amit akartál! -vettem oda neki komolyan. -Most te jössz. Azt akarom mondj el mindent amit rólam tudsz. És kezdd a legelején. -tettem hozzá tekintetem mélyen a szemébe fúrva. Gonoszul elvigyorodott...és kéjesen megnyalta a száját.

-Legyen ahogy akarod. -mondta, azzal hanyattfordult és felbámult a sötétbe vesző mennyezetre. -Elmondok mindent. De figyelmeztetlek...ennek semmi köze sem lesz ahhoz, amit te eddig igaznak, és valóságnak hittél. Az igazság....teljesen más.

***


Érdeklődve figyeltem őt, vártam hogy mikor kezdi, egész testemben remegtem a várakozástól. Boldog elégtétellel töltött el a tudat, hogy most végre megkapom amit akarok, és megtudom a válaszokat amitket eddig kerestem.

-Azt akarod tudni ki voltál? Legyen, elmondom hát neked. Igazából sohasem voltál ember, azaz voltál, decsak egy igazán rövid időre. Mindig angyal voltál, méghozzá nem is akármilyen angyal. Mind közül a leghatalmasabb, Isten elsőszámú angyala, az őr bérence.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.

-Lehetetlen...-suttogtam halkan. -Nem lehet... És akkor mi van azzal a sok emlékkel?

-Higgadj le, még nem fejeztem be. -felelte, és szórakozottan forgatta az ujjai között egy tincs haját. Hófehér bőrén lágyan csillant meg a fény, egyáltalán nem volt szégyenlős, de minek is lett volna az. Hiszen ez az ő világa...itt minden az övé.

-Az volt a te bajod hogy mindennél jobban csodáltad a lenti világot, a földet, amit az Isten alkotott ilyennek, mára mégis teljesen megváltozott. Az emberek változtatták meg, te azonban őket is csodáltad. Könyörögtél Neki hogy hagy mehess le egyszer a földre, Ő azonban nem akart engedni. Végül aztán mégis megenyhült és megengedte hogy egy emberöltőt leélj a földön, az oly szeretett halandóid között. Kaptál egy emberi testet, és leküldött téged a fölre. Azonban azt nem vette számításba hogy odalent mindenről elfeledkezel majd. Szerelmes is lettél, méghozzá egy olyan valakibe, akit nem véletlenül sodort az utadba a sors.

-Nem véletlenül? Ezt meg hogy érted? -kérdeztem elképedve. Elvigyorodott.

-Úgy hogy én küldtem a fiút a földre. -felelte. -Mikor megtudtam hogy az Isten elsőszámú kedvenckéje a fölre megy, tudtam hogy lépnem kell valamit hogy megkaparintsam magamnak. Elküldtem hát ezért az egyik ördögömet a földre, természetesen emberi testben, hogy szerezzen meg nekem. Arra azonban én sem számítottam hogy egy szerencsétlen véletlen folytán ő is elveszíti minden emlékét, és ahelyett hogy becserkészne téged, halálosan szerelmes lesz beléd. Nem tehettem semmit, hiszen nem avatkozhatok közvetlenül a halandók dolgaiba...ti pedig azok voltatok. Aztán megtörtént a tragédia és te meghaltál. Isten örülhetett hogy visszakapott téged, de a terve mégsem sikerült, hiszen te semmire sem emlékeztél abból ami halandó életed előtt történt. Ezért aztán az Úr úgy döntött hogy elveszi a halandó emlékeid hogy ne vágyj oda vissza többé és egyszerű angyalt csinál belőed, hátha közben visszatérnek az emlékeid.

-És a vámpír? Vele mi történt.

-Ő az emberi világban maradt. Végtelen fájdalmában és bosszúvágyában vámpírt csináltatott magából hogy megölhesse azt aki ártott neked. Közben Isten is tudomást szerzett róla, és arról is, hogy őt én küldtem a földre. Meg akarta öletni, ezért elküdte az angyalait hogy öljék meg. Azok azonban egytől egyig kudarcot vallottak. És aztán...

-....aztán jöttem én. -fejeztem be helyette döbbenten.

-Igen, aztán jöttél te, Gabriel. Mostmár érted miért akart téged mindenki visszatériteni arra az útra? -kérdezte kajánul vigyorogva.

-De te..végülis megkaptad amit akartál. -mondtam komoran. El sem hittem hogy ez az igazság. Képtelen voltam elhinni. Ezek szerint nemcsakhogy hazudtak nekem, de még jót játszadoztak az érzéseimmel.

-Csak azt nem értem...akkora többi angyal...miért nem viselkedett másképp velem? Ha ők tudták ki vagyok...észre kellett volna vennem. Ha tudták hogy Istennek ilyen fontos a sorsom..akkor Silver vagy Zara nem akart volna megölni. Nem támadtak volna rám.

-De ők nem tudták. -felelte vigyorogva. Amint láttam remekül szórakozott a döbbenetemen. -Ők a mai napig nem tudják ki vagy. A drágalátos Istened nem árulta el nekik. És hogy miért? Ne tőlem kérdezd. Talán azt hitte magától helyre jönnek a dolgok. Vagy csak egyszerűen szégyellte a kudarcát. -mondta gúnyos mosollyal az arcán.

-Ha ez igaz...-felelem halkan. -..akkor egyedül te vagy az...aki megkapta amit akart.

-Igen. -vigyorodik el újfent. -Igazad van. És mostmár nem is engedlek ki a kezeim közül. -teszi hozzá egy gonosz kacajjal.

-Hogy érted ezt? -kérdezem rémülen és felpattanok. -Azt mondtad csak ennyit akarsz tőlem...egy éjszaka ez minden. És cserébe elárulod az igazat.

-Elmondtam nem? -kérdezett vissza gonoszan.

-Igen, de...másról nem volt szó. Azt mondtad nem akarsz tőlem mást.

-Meggondoltam magam. -vonta meg a vállát. -Rájöttem milyen kedves elégtétel lenne a drága Istennel szemben ha bosszúból magamnál tartanám a kis kedvencét, mint a rabszolgámat.

-Nem teheted! -sziszegtem dühösen. Éreztem hogy kezem ökölbe szorul a dühtől.

-Már miért ne tehetném? -kérdezte gonosz vigyorral. -Azt teszek amit akarok. Nem mondták még neked hogy a sátánnal alkut kötni ostobaság?

Kétségbeesetten nézek körül, menekülési út után, holott tudom hogy innen lehetetlen. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy hihettem neki? El sem hiszem. Remegtem a dühtől. Némán, összeszorított fogakkal néztem ahogy feláll, magára teríti a köpenyét és kisétál a szobából.

Magamra maradtam. A magányommal, a kétségbeesésemmel kettesben. Dühösen csaptam bele a párnába, éreztem hogy elerednek a könnyeim. Hogy lehet ez? Tényleg igaz volna? Én voltam legerősebb angyal...és most egy senki vagyok...akit még a társai is meg akarnak ölni. Seraph....vajon te tudtad ezt? Azért kellettem neked mert tudtad hogy ki vagyok, vagy abba szerettél bele aki akkor voltam?

Miért történik ez velem? Miért velem történik?

Magam köré zártam a szárnyaimat és sírva fakadtam, a sötétben. Abban a percben, bárhol máshol lettem volna, bárki más lettem volna, csak önmagam nem.

***


Egyedül voltam. Egyes egyedül. Minden zavart...a puha párnák...a kényelem, a drága kelmék simgató érintése, a csend, a sötét. El akartam menni, ki innen, el innen, messzire, valahova, akárhova. A könnyeim lassan felszáradtak, a reszketésem is elmúlt, mégis szörnyen éreztem magam. Kihasználtak, bemocskoltak, becsaptak...úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet.

Lassan felálltam és megkerestem a ruháimat. Elég sokáig tartott, mivel a szoba (márha lehet annak nevezni ezt a se vége, se hossza helységet) különböző pontjain voltak elszórva. Mikor ezzel megvoltam vettem egy nagy levegőt, leültem a párnákra és azon gondolkoztam hogyan szökhetnék meg. Valahol lennie kell egy ajtónak. Az amelyiken kiment. De hol? Körbenéztem, de csak a tárgyak halvány sziluettje derengett fel előttem a sötétben és erőm híján fényt sem tudtam csinálni. Tárgyak...párnák...párnák és megint csak párnák. Szinte más nem is volt a szobában csak ezek a finom szövésű kelmék. Végül jobb ötletem nem lévén felálltam és elindultam egy irányba, kezem kinyújtottam hogy érezzem ha falba ütközöm, azonban majd öt perc gyaloglás után sem találtam semmit. Az meg hogy lehet? Tehetetlenül roskadtam le. Nem lehet! Nem lehet! Nem!!!! Ki kell jutnom! Ki kell!

Akkor talán fel. -csillant fel a szemem erre a gondolatra, majd rögtön leis hervadt a mosoly, mikor eszembe jutott hogy az erőm híján a szárnyaim is csak szép díszek. A fenébe!


Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott. Vártam. Valamire. Egy hangra, egy érzésre, az isteni szikrára, a segítségre, amelyről tudtam hogy úgysem érkezik, a kinyújtott kézre amelyet most bárkitől elfogadtam volna, csakhogy felszínre rántson végre ebből a mocsokból amibe belesüllyedtem. Fáradtan hunytam le a szemeimet. Már majdnem elaludtam, mikor léptek hangja csapta meg a fülemet. Valaki közeledett felém. Felkaptam a fejem, és körbenéztem. Nem láttam semmit, ám ekkor egy kéz ragadta meg a hajamat és felrántott. Felszisszentem és önkéntelenül is felé kaptam, ám gyorsabb volt nálam és elkapta karom.

-Most velem jössz. -mondta ellentmondást nem tűrő mély hangján.

-Lain? -kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Elindult az egyik irányba, és rángatott maga után.

Gyorsan a szemem elé kaptam a kezem mert még ez a halvány fény is vakított ahhoz a sötétséghez képest ami odabent volt. Lánccsörgést hallottam, és következőben meg is láttam a láncokat a csuklómon és a bokámon.

-Mi a fenét akarsz? -mordultam rá dühösen. Nem volt értelme hogy játsszam az engedelmest, nekem már úgyis mindegy.

-Semmit. A nagyúr azt mondta vigyünk a színe elé. Mivel most éppen nagyon elfoglalt, ezért én jöttem el érted. Na gyere. -felelte azzal megrántotta a láncot. Lecövekelte a folyosó közepén és állva maradtam. Én ugyan nem megyek oda ahol az aljas alak van.

-Talán rosszul hallasz? -kérdezte dühösen. -Azt mondtam velem jössz. Megint rántott egyet rajta, ám ezúttal erősebben. A hideg fém belenyomódott a bőrömbe, túl erős volt, elestem előtte a földön. Éreztem hogy karmos kezével megemeli a fejem, majd ugyanazzal a lendülettel arcul csapott. Földre zuhantam. A szám sarka felrepedt, karmai végigszántották a nyakamat, bár nem mélyen. Mindkét sebből szivárgott a vér. A ruhámnál fogva felemelt és úgy nézett a szemembe. Elfordítottam a fejem.

-Meg ne lássam mégegyszer hogy bármiben is ellentmondasz. Itt te csak egy kis senki vagy. -sziszegte dühtől izzó szemekkel. Mi a fene ütött belé? Nem szóltam egy szót sem, ám ő beleegyezésnek vette, mert elengedett és megindult tovább a folyosón, én pedig kelletlenül követtem.

Megint az vége hossza sincs terem. Magas, oszlopok tartják a mennyezetet, amelyet szintén nem látok. Sötétség...mint mindenhol máshol. Már kezdem megszokni hogy semmit sem látok rendesen, de azért még mindig zavar. „Kedves” kísérőm a bejáratnál magamra hagyott, ismét magamra voltam utalva. Nehézkes léptekkel indultam meg előre, amerre a lécsős feljárót, és az emelvényt sejtette. Több oldalról is hangokat hallottam, de nem tudtam beazonosítani miféléket. Izgatott zajok volt, léptek zaja, rohangálás, csörömpölés. Vajon miféle felfordulás lehet itt? Mi történhetett ami még a pokol halálos nyugalmát is megzavarta? Gonosz elégtétellel nyugtáztam hogy legalább velük is történik valami rossz. Nagyon utáltam ezt a helyet.

Lassan elértem az emelvény alját. A fekete márványlépcsők pontosan ugyanolyan tükörsimán csillogtak mint legutóbb mikor itt jártam. Megpillantottam bennük a tükörképem. Életuntnak láttam a saját arcomat, kifejezéstelennek a tekintetem, olyannak láttam magam mint akinek már édes mindegy mi történik vele. Láttam a sebet is a nyakamon. Nem sokkal a jel mellett volt, nem túl mély, de széles vágások. Tudomást sem véve róla sétáltam tovább, fel a lépcsőkön. A lánc csörgése halvány csilingelésként hatott a sok hang mellett. Nemsokára meg is hallottam azt a gyűlölt mély hangot.

-Áh, szóval itt vagy. Gyere csak ide. Mutatok valamit. -mondta. Felléptem az emelvény tetejére és megálltam előtte. Az arcom nem mutatott érzelméket, noha legszívesebben a nyaka köré tekertem volna a láncot hogy megfolytsam. Rámvigyorgott, és villás végű farkát a csuklóm köré csavarva rántott közelebb magához. Mikor már az ölében voltam, felemelte a kezét és megjelent benne egy átlátszó, szikrázó gömb, ami tükörként mutatott egy másik helyet.

-Nézd csak meg... -tartotta az arcom elé. Belenéztem. Egy folyosót mutatott, ahol egy hófehér ruhás alak rohant az üldöző elől. Nagyot dobbant a szívem. Seraph. Hogy kerül ő ide?

-Ezek szerint helyes volt a sejtésem... -mondta és elengedte a gömböt, ami továbbra is ott lebegett a levegőben, mutatva a csatát, ami azon a másik helyen kibontakozott. -...ismered őt. -tette hozzá gonoszan vigyorogva.

Megráztam a fejem.

-Ugyan dehogy... -hazudtam. -...minden egyes angyalt ismernem kéne?

-Angyal? -kérdezte vigyorogva. -Én nem látok rajta szárnyakat. -hajolt közelebb a gömbhöz.

A fenébe...most elárultam. Ilyen nincs. Rámnézett és az arcán vicsornak is beillő mosoly tűnt fel. Látszott szinte az összes foga, beleértve azokat az agyarszerű szemfogakat is.

-Aláírta a halálos ítéletét azzal hogy idejött. -mondta bosszúsan. Olyan arcot vágott, hogy önkéntelenül egy gyerek jutott róla az eszembe, akitől elvették a kedvenc játékát. Keze ökölbeszorult, a csömb pedig egy halk pukkanással semmivé foszlott, épp amikor kezdett elfajulni a dolog. Idegesen hunytam be a szemeim. Úgy kell tennem mint akit nem érdekli. Ha rájön hogy történt köztünk valami azonnal megöli. De mivan ha akkoris megöli ha letagadom. Ő a Sátán, nemhinnémhogy pont ő nem tudna olvasni a gondolataimban. A fenébe! Megpróbáltam gyorsan másra gondolni, magam elé képzeltem egy gyümölcsös tálat, vagy egy virágcsokrot, de mindenről ő jutott eszembe a gyümölcsről főképp.

Ekkor azonban kinyílt a hatalmas, kapunak is beillő ajtó, és egy alak sietett be rajta. Innen messziről is tisztán láttam ki az. A vámpír. De...mia fene történt vele? Másképp nézett ki mint mikor legutoljára láttam. Jóllehet akkor is megváltozott, hiszen a Lain-től vett vér elvette az eszét, ám a mostani megjelenése mindent felülmúlt. Bőre szürke volt, kezén karmok, fején szarvak voltak, szárnyai pedig olyan bőrredőkből álltak mint a denevéreké. Az egyetlen ami nem változott rajta, az a szeme volt. Gyönyörű mélykék, sötét, mint az éjszakai ég. Lassan az emelvényhez sétált és meghajolt. A sátán intett neki hogy felállhat.

-Lucifer nagyúr...

-Hol van? -kérdeztő ő, kertelés nélkül.

-Már a déli kapuknál.

-Mi az hogy nem tudjátok megállítani? -förmedt rá dühösen.

-Nos, eddig csak alsóbrendű démonokat küldtünk ellene.

-Menj oda, és öld meg! -parancsol rá zordan.

-Ne! -kiáltottam kétségbeesetten és fel akartam kelni, de lefogott. -Kérlek, bármit megteszek...csak ne bántsd!
Gonoszan felkacagott, és intett neki hogy elmehet. Mikor a kapu döngve becsukódott mögötte már remegtem a dühtől. Éreztem hogy megragadja az államat, felemelte az arcom és a szemembe fúrta a tekintetét.

-Ne is álmodj róla hogy elemehetsz. Te az én fogjom vagy. A szolgám leszel míg világ a világ. -mondta gúnyosan mosolyogva, majd hozzám hajolt és egy vadul megcsókolt. Megpróbáltam elrántani a fejem, a számat szorosan összezártam, de őerősebb volt. Nem tehettem semmit. Legyőzöttem hanyatlottam le a földre mikor lelökött magától.

-Térdelj le a gazdád előtt szolga! -förmedt rám, ám én felszegett fejjel néztem a szeme közé. Ekkor villás farkával ostorként vágott végig a hátamon, olyan erővel hogy a ruha felhasadt rajtam és ütés ereje véres csíkokat vágott a bőrömbe. Felkiáltottam a fájdalomtól és térdrehullottam. Megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. A megalázottság könnyei voltak ezek, egy meggyötört léleké, aki inkább választotta volna a halált, mint a szolgasorsot az ördög oldalán. De hát én már nem halhatok mg többször.

-Állj fel! -hallottam a következő parancsot, ám ekkor az ajtó döngve kinyílt, hatalmas szárnyai a falnak vágódtak és fényesség öntötte el a termet. A szemem elé kaptam a kezem. Ujjam között kinézve megpillantottam a hófehér ruhás alakot aki az emelvény felé sietett. Senki sem állította meg. Már nem üldözték többen.

Fel akartam ugrani, kiáltani, hogy álljon meg, ne jöjjön közelebb, de fogvatartóm befogta a számat.

-Bátor vagy hogy idejöttél angyal... -hallottam azt a mély hangot közvetlenül mellőlem. -Vakmerő tett volt... kár hogy meg kell öljelek. De túl sok galibát okoztál.

-Mmmmm -kapálóztam.

-Nyughass már. -mordult rám. A lánc végét egy modulattal a székhez forrasztotta, és felemelkedett a trónjáról.

-Most hatalmas kiváltságban lesz részed. Elég kevesen mondhatják el magukról hogy maga a sátán ölte meg őket.

-Állok elébe. -mondta nyugodt, borzongatóan mély hangján. Megborzongtam erre a hangra. Sóhajtva hanyatlottam a székre. A ráncokat rángattam, de nem tudtam őket eltépni. Túl masszívak és erősek voltak. Kétségbeesetten néztem ahogy elindulnak egymás felé.