Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Míg ő pihent, én gondolkoztam. Csak álltam az elsötétített szobában órákig és bámultam magam elé.

Mindig azt mondták nekem hogy a sorsom a saját kezemben van, mégis úgy éreztem most valaki kivette a kezemből az irányítást és nem tudtam mit tegyek hogy visszaszerzezzem. Emlékszem arra az időre amikor először ébredtem angyalként. Úgy gondoltam egy olyan ajándékot kaptam amivel majd megválthatom a világot, de aztán csalódtam. Csalódtam az emberekben, az angyalokban, a világban. Talán én voltam túl szentimentális, túl érzékenylelkű ahhoz hogy elfogadjam ilyennek a dolgokat. Tenyerembe hajtottam az arcomat és hagytam hogy elárasszanak az emlékek. Egy égő házat láttam, és olyan valóságosnak tűnt hogy szinte még a füst folytogatását is éreztem. Fülemben sikolyok csengtek, és valahonnan tudtam, hogy ezek az én segélykiáltásaim. Vajon így haltam meg? Bentégtem abban a házban? Vagy ez valami régebbi emlék? Arra eszméltem fel hogy mögöttem áll, és karjával átfogja a mellkasom. Az emlékkép szertefoszlott én pedig szinte remegtem felindulásomban.

-Mi a baj? –kérdezte lágy, mély hangján, és arcát a vállamra hajtotta. Éreztem forró ajkait a bőrömön, megborzongtam.

Elléptem előle, és szembefordultam vele.

-Vigyél a testemhez! –mondtam keményen. Láttam a szemében hogy nem igazán érti mire gondolok.

-A testem eltemették itt a földön igaz? Hol van? Látni akarom!

-Miért? –kérdezte csendesen. Az ablakhoz lépdelt…elhúzta a függönyt, majd mikor a nap utolsó sugarai megvilágították az arcát, az arca elé kapta a kezét és eltakarta a szemét. Odasétáltam mellé.

-Láttam valamit… -mondtam.

-Mi volt az? –fordult felém.

-Lángokat…és sötétséget. Féltem…, nem kaptam levegőt, és segítségért kiáltoztam. Így volt, igaz? Így haltam meg.

Nem szólt semmit, csak elfordult.

-Nem. Az nem akkor volt. –rázta meg a fejét.

-Mikor szándoztad elmondani?

Felnézett rám, majd elnézett mellettem, ki az ablakon.

-Nem kérheted hogy mindent mondjak el. Évekbe telne. Mit vársz tőlem? Éltél egy életet..de nem én vagyok akitől megtudhatod hogyan élted. A válaszokat magadban kell keresned. Ott ahonnan a kérdés előjön, ott rejtőzik a válasz is. –mutatott rá és elfordult. Hosszú fekete haja követte a mozdulatot, pár tincs elhagyta a vállát és a többihez hullott.

-Sajnálom. –feleltem halkan. –Csak ez…annyira más volt mint az eddigiek.

-Más? –kérdezte csodálkozva. –Miben volt más?

-Nem is tudom. Olyan valóságosnak tűnt…úgy éreztem tényleg ott vagyok, a lángok közt, és tényleg folytogat a füst.

Láttam ahogy összeszűkült szemmel gondolkozik valamin, majd megrázta a fejét és rámnézett.

-Hogy van a sebed? –kérdezte halkan.

Az oldalamra csúsztattam a kezem és megérintettem a puha kötést.

-Jól. –feleltem kurtán. Úgy néz ki ez nem volt túl meggyőző, mert a következő pillanatban hozzám sétált, beletúrt a hajamba és felemelte az oda hulló tincseket a nyakamról. Élénken éreztem ahogy ujjait végighúzza a harapásnyomon, majd odahajolt és végignyalta. A borzongás végigszaladt a gerincemem, úgy éreztem a testem már ismeri azt az érzést. De honnan?

-Mit a francot csinálsz? –kiáltottam és kitéptem magam a kezei közül. Ártatlanul nézett rám, mint aki nem tett semmit. Elindult felém, de egy lépés után megállt, mikor látta hogy hátrálni kezdek.

-Ne félj már! Nem bántalak. –suttogta halkan. Szemei a legmélyebb kéken csillogtak, a csillagos ég jutott róla az eszembe. Az ég, amit én mindig úgy láttam, mintha alattam terülne el, végtelen tengerként.

Tett felém még egy lépést, ami számomra inkább tűnt fenyegetőnek mintsem tétovának. Hiszen vámpír az Isten szerelmére! És ki tudja még mire képes azon kívül amit megmutatott.

-Hé! Hallasz engem? –kérdezte lágyan és számomra követhetetlen sebességel előttem termett. Nyeltem egyet, és felnéztem rá.

-Miért nem próbáljuk ki hogy emlészel-e valamire? –kérdezte mosolyogva.

-Azt hittem ezt már megbeszéltük.

-Micsodát? Hiszen te akarod annyira hogy visszatérjenek az emlékeid. Akkor meg…? Egy valamit mondj meg nekem kérlek. Ha visszakapod az összes emlékedet, akkor mi lesz? Te ugyanúgy angyal maradsz, én pedig ugyanúgy vámpír. Egyikünk sem mehet ki az utcára, nem élhetünk úgy ahogy azelőtt. Őszinténszólva, nincs mit vesztened ezt te is tudod.

Nagyon szíven ütöttek a szavai. Talán mert tudtam hogy igaza van. Tudtam, de nem akartam elfogadni.

-De igenis van. –kiabáltam rá és hátat fordítottam neki.

-Igen? Na és mit vesztenél? –kérdezte hátulról hozzám simulva. Éreztem ahogy kezével végigcirógatja a nyakam, majd megragadta. Nem fogott erősen, mégis megremegtem ahogy megéreztem azokat a hegyes körmöket a bőrömbe nyomódni.

-Elveszteném…én…akkor…elveszteném önmagam. Ha nem kapom vissza az emlékeim, és nem tudom meg ki voltam, akkor azt sem fogom tudni most ki vagyok. Úgy érzem most…nem vagyok senki.

-De igenis vagy valaki. Én tudom. –felelte a fülembe suttogva. Szándékosan játszott velem, és váltott erre a szenvedélyes hagnemre, de próbáltam nem tudomástvenni róla. Csak álltam ott, és nem mertem mozdulni. Haja csiklandozta a nyakamat ahogy hozzámért és rámhullott.

Aztán éreztem hogy kezét a hátamra csúztatja és meglök. Próbáltam fékezni az esést, nekiestem az ágynak. Elindult felém, én pedig hátráltam. Felmásztam az ágyra, és a sarokba húzódtam. Észre sem vettem ahogy mögöttem termett. Majdnem felsikoltottam.

-Ne félj! –súgta halkan. –Nem fog fájni.

Éreztem ahogy keze előresiklik a mellkasomhoz. Nagyon magabiztos volt. Átnyúlt a szárnyam alatt és magához ölelt, szabad kezével kigombolva az ingemet. Felnyögtem mikor megéreztem ahogy ujjai meztelen bőrömet cirógatják. Kinyitottam a szárnyamat és megpróbáltam eltaszítani magamtól, de nem ment. Erősebb volt nálam. Nagyon erős. Megfordultam. Láttam azt a félreérthetetlen mosolyt az arcán, kék szemeiben a hideg tüzet, ami mintha felforrósította volna a testemet. Hozzám hajolt, és ajka már éppen a számhoz ért, amikor kopogtak az ajtón. Leengedte a fejét és homlokát csalódottan a mellkasomhoz döntötte. Bosszúsan felnyögött, majd felállt hogy ajtót nyisson.

 
***
 

Egy szobalány állt az ajtóban, fekete-fehérbe öltözött, apró, vörös hajú lány, és egy tálcán egy üzenetet és néhány dolgot adott át neki. Láttam az arcán hogy nem csodálkozott a dolgon, mintha ő kérte volna, megköszönte és becsukta az ajtót. Én még mindig csak ültem ott, kigombolt ingben, úgy ahogy hagyott, kócos hajjal, piruló arccal, a mozdulatlanság néma szobraként és figyeltem őt. A levelet ledobta az asztalra, majd kivett a kezében lévő dobozből egy kis üveget, amit aztán a fény felé tartott, hogy lássa a feliratát. Rosszat sejtettem.

-Az mi? –kérdeztem kíváncsian. Halk, remegő hangomban a félelem azonban sokkal inkább jelen volt mint a kíváncsiság.

-Gyógyszer a sebeidre. –felelte egyszerűen, majd a fehér ingre mutatott, ami kissé megtépázva lógott rajtam. –Vedd le! A kötést is! –mondta, majd mikor látta hogy tétovázok, hozzátette: -Ugyan, láttalak én már sokkal meztelenebbül is.

-Igen? –kérdeztem zavartan.

-Igen. Úgy, ahogyan te talán még sosem láttad magad. Szerinted milyen vagy amikor igazán kivetkőzöl önmagadból? Amikor szinte már kegyelemért könyörögsz a kéjtől amit okozok neked. –mondta perverz vigyorra húzva szép vonalú, telt ajkait.

Lesütöttem a szemem, majd gépiesen vetkőzni kezdtem. Mi a fenéért mond nekem ilyeneket? Kibújtam az ingből és nekiláttam letekerni a kötést. Ő közben idejött hozzám és némán figyelt. Arcát a tenyerébe hajtotta és leült egy székre az ágy mellé. Igyekeztem nem tudomást venni róla, de szinte magamon éreztem azt az átható tekintetet, azokat a mélykék szemeket. Mikor végeztem, összetekertem az anyagot és letettem az ágy végébe, majd az inget kezdtem el összehajtani, és azt is lefektettem mellé. Felnéztem, de őt nem láttam sehol. A szék ahol eddig ült, üresen állt. Valaki megkocogtatta a hátamat.

-Erre. –suttogta halkan. Megfordultam, és szembetaláltam magam vele, ahogy ott ül az ágyon, szorosan mögöttem és az arcomba vigyorog. Ez volt az első alkalom, amikor rádöbbentem a kettőnk közti erőkülönbségre. Ez a hihetetlen sebesség, a képességei és az, ahogyan mestreien képes kijátszani az éberségemet, igencsak veszélyes ellenféllé tették őt. De miket is beszélek én, hiszen ő nem az ellenfelem. Valaha a társam volt, és szerettem, akkor most hogy mondhatok ilyet? De az volt az igazság hogy egy kicsit megijesztett.

Az egyik pillanatban még itt volt, azán már másutt. Nem érzékeltem semmit, csupán egy halány fuvallatot, azt hittem a szél az, ami belibbent az ablakon, de ő volt az, aki vámpír módjára, hihetetlen sebességel változtatott helyet, hogy közvetlen közelről suttoghasson a fülembe. Megint mögöttem volt. Megremegtem ahogy megéreztem a kezét a nyakamon. Ujjaival a hajamba túrt és elsimította őket a tarkómról.

-Nem érzem a különbséget. –szólalt meg aztán, lágy hangon, suttogva. Éreztem ahogy lehellete a bőröm simogatta.

-Különbséget? –kérdeztem értetlenül és felé fordultam.

-Azt. Mintha most sem lennél más. Mintha nem is változtál volna semmit. Ezeket leszámítva persze. –mutatott a szárnyaimra. Kicsit megemeltem őket, majd visszaengedtem a takaróra.

-Miért mondod ezt most?

Nem felelt semmit, csak megrázta a fejét, majd tetőtől talpig végigmért, és hozzátette:

-Nem nézel ki valami jól. Ha a seb be is gyógyul, biztosan helye marad. Elcsúfítja azt a csodaszép tested. –mondta, azzal tenyérrel végigsimított a bőrömön, ott a seb volt, a mellkasomon, és az oldalomon. Összerezzentem, és megpróbáltam elhajolni előle, de kevés sikerrel. Fölém hajolt és keze egyetlen erőteljes mozdulatával lenyomott az ágyra. Ijedten néztem fel rá, de kicsit megnyugodtam mikor a tekinetetében aggodalmat véltem felfedezni.

-Nyugi, nem fog fájni. –suttogta halkan, a nyakamba. Nem láttam semmit a hajától, attól a temérdek leomló fekete tincstől.

-Ungh, mi a fenét… mit akarsz csinálni? –kérdeztem bátortalanul, remegő hangon.

-Szereztem valamit, ami megszünteti a fájdalmadat, és a sebed is meggyógyítja.

-Igazán?

-Igazán. Hunyd be a szemed!

-De…

-Bízz bennem, ha meg akarnálak ölni, már rég megtehettem volna!

Igazat kellett adnom neki, már rég megölhetett volna ha akar, jóllehet eddig pont az ellenkezőjét tette. Megmentett, ápolt, most meg ez is. Azt tettem amire kért. Becsuktam a szemem. Aztán meggondoltam magam, és résnyire kinyitottam. Láttam ahogy lecsavarta az üveg tetejét, és ujját az átlátszó folyadékba dugta, majd kezét a szájához emelte és mintha rúzst tenne fel, végigkente az egészet a száján. Mi a fenére készül? Láttam hogy felém néz, ezért szorosan lezártam a szemem.

Aztán már nem tudtam másra figyelni, csak arra a különös érzésre. Éreztem ahogy haja a mellkasomra hullik, ezek szerint lehajolt hozzám. Mi? Kinyitottam a szemem, és felszisszentem amikor éreztem hogy hozzámért, a sebemhez, a szájával. Nem fájt nagyon, csak olyan furcsa érzés volt. A bizsergés futótűzként terjedt végig a testemen, míg úgy éreztem hogy már egész testemben remegek. A fájdalom lassan csitult el, és nem maradt belőle semmi. Felemelte a fejét, és csodálkozva láttam, hogy érintése nyomán a seb nemcsak összezárult, de össze is forrt, csupán egy hófehér heget hagyva maga után. Hát ez meg…? Rámmosolygott, és valahogy annyi melegség volt ebben a mosolyban. Na meg még valami.

-Folytathatom? –kérdezte felvont szemöldökkel, piruló arcomat szemlélve. Fogalmam sem volt mit mondjak erre. A szívem és testem az igent sürgette, de az eszem nem. Kettő az egy ellen, végülis bólintottam. Elvigyorodott, megmutatva ezzel hegyes szemfogait. Kicsit összerezzentem amint megláttam, de aztán ez a félelem gyorsan el is illant, mikor a nyakamhoz hajolt és ahelyett hogy megharapott volna, elkezdte azt is csókolgatni. Kezeimet összefűztem a haja alatt, és megpróbáltam nem arra koncentrálni hogy féljek. Jól tudtam hogy már rég nem csak a gyógyításomon jár az esze, és kicsit megrettentett a tudat, hogy nekem sem. Az jutott eszembe, hogy valójában nem is ismerem annyira, amennyire szeretném, de valahogy ez itt most, már nem sokat számított.

Hosszú éjfekete haja összeborzolódott ahogy belekapaszkodtam, ezért egy egyszerű mozdulattal kisimította az arcából, majd közel hajolt hozzám, annyira hogy összeért az orrunk. Kezével a hajamba túrt, majd tenyerét a tarkómra csúsztatva végigsimította először a nyakam aztán a vállam. Behunytam a szemem és az ajkamba harapva próbáltam megakadályozni hogy ne sóhajtsak fel. A józan eszem valahol még mindig küzdött bennem, mégha a testem már fel is adta a harcot. Halkan felkuncogott, látva az értelmetlen és teljesen felesleges próbálkozásomat, majd elengedte a nyakam és felállt mellőlem. Csodálkozva néztem utána. Hát mégis feladja?

Áh, mi a fenét is gondolok, úgy mondtam mintha sajnálnám! Elmosolyodott, láttam rajta hogy tudja mi jár a fejemben.

-Nyugi, csak bezárom az ajtót. –mondta, azzal elsétált mellőlem.

 
***
 

Halkan pihegve néztem végig ahogy az ajtóhoz lépdelt, majd elfordította a kulcsot a zárban. A halk kattanásra aztán magamhoz tértem, és leesett végre milyen helyzetben vagyok. Két érzés csatázott bennem, a félelem és a vágy vívták kettős harcukat a belsőmben és én csöndben vártam melyikük kerül kigyőztesen a csatából. Lassított felvételben láttam ahogy megfordul, és elindul felém, arcán azzal a „most megvagy” kifejezéssel. Összerezzentem mikor felmászott mellém az ágyra, és önkéntelenül is magam elé kaptam a szárnyaimat, ezzel is védve a testem vágytól teli szemeinek égető pillantásától. Ez nem volt ugyan fizikai érintés, mégis sokkal zavarba ejtőbb volt mint bármi más. Egyszerűen már attól lázba jöttem hogy úgy nézett rám, azokkal a szemekkel. Elfordítottam a fejem, de ekkor gyengéden az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom.

-Mi a baj? Hiszen mondtam hogy nem bántalak.

Lesütöttem a szemem. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Ekkor hozzám hajolt és megcsókolt. Lágy csók volt, követelődző, mégis gyengéd, és én azonkaptam magam hogy viszonzom a csókot, és elakadó lélegzettel, remegve adom át magam az érzésnek. Kicsit megdöbbentett milyen mesterien képes uralkodni rajtam, egyetlen csókjával elsöpörte az ellenállásomat, és csak most jöttem rá igazán, hogy pont ez volt a célja. Karjaival széthúzta a szárnyaimat és közelebb húzódott hozzám, én pedig halkan felsóhajtottam mikor hozzám simult mellkasa és az azt takaró fekete selyemköntös simogató anyaga. Láttam ahogy felcsillant a szeme egy pillanatra, majd ismét nem láttam semmit, mert mindent elrejtett előlem leomló hajának zuhataga, és szemeim előtt csillagok táncoltak a kéjtől ahogy ismét megérintett azon a ponton, az ajkával. Lágyan csókolta a bőröm, cirógatta, nyalogatta én pedig észre sem vettem hogy eddigi testhelyzetemet közben egy másikra cseréltem, jóllehet nem önszántamból. Egy erőteljes, gyors mozdulattal megragadta a csuklóimat és lenyomott az ágyra. Karomat a fejem fölé húzta amitől testem ívbe feszülve tárulkozott fel neki, az ő legnagyobb gyönyörűségére. Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet, ám ekkor újból megéreztem ajkát a sajátomon, és egész testemben megremegtem ahogy szabad kezét végighúzta a mellkasomon. Erőtlenül küzdöttem a szorítása ellen, de hiába, hiszen sokkal erősebb volt nálam. Ismerős illat csapta meg az orromat és ekkor jöttem csak rá, hiszen ismerős…akkor ez azt jelenti hogy emlékszem rá. Ez az ő illata. Felhagytam a karom rángatásával ő pedig eleresztett, jóllehet még mindig fölém tornyosult, de már korántsem fenyegetően. Mosolyra húzta az ajkait, újra kivillantva ezzel hegyes szemfogait. Borzongás futott végig rajtam ahogy megláttam azokat a fogakat, és rögtön beugrott az a kép, nem sokkal ezelőttről…ahogy áll a lángok közt, fekete szárnyakkal. Megmarkoltam köntöse ujját, ezzel akarván távoltartani őt magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy a selymes anyag lejjebb csúszott rajta, felfedve izmos vállait. Ezt ő is észrevette, ám kicsit félreérthette kétségbeesett próbálkozásomat, mert elkapta a kezemet és mellkasára fektette, majd végighúzta a bőrén. Éreztem ahogy forróság önti el az arcomat erre az érzésre. Akkor nem vallottam volna be magamnak, de igenis meg akartam érinteni. Már akkor meg akartam, mikor először láttam.

-Nem tudod letagadni hogy akarod. –suttogta a fülembe, mire olyan vörös lettem mint a paradicsom.

-De..én…én nem… –hebegtem, magyarázkodni próbálván, de nem sokat értem el vele. Nyelvéven érzékien rajzolta körül a fülkagylómat, majd tiltakozásom hallatán gyengéden beléharapott. Halkan felszisszentem, de nem a fájdalomtól. Őrjítő volt amit művelt, jóllehet nem akartam bevallani magamnak…élveztem. Remegve hunytam be a szemem. Úgy éreztem magam mint valami fiatal szűzfiú, aki most szembesült először vele, miket képes művelni a kéjt keresvén, szeretője ölelésében. Éreztem hogy kezei felfedezőútra indultak a testemen, minden rejtett hajlatot, minden egyes négyzetcentimétert körbejártak rajtam, és visszafolytott sóhajaim jelezték ha érzékeny részre talált. Szégyelltem magam, amiért ennyire a hatása alatt vagyok, de nem volt erőm hogy védekezzek. A tény hogy én már átéltem ezt valamikor, egészen félelmetes volt, hiszen az érzések olyan újszerűen rohantak meg, mintha még soha senki sem ért volna hozzám így.

-Nem kell visszafognod magad. –mondta halkan, mikor látta hogy az ajkamba harapva próbálok meg elfojtani egy újabb sóhajt. Szám szélén lecsordult egy vékonyka vérpatak, ahogy fogaim felsebezték az ajkamat. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem, de elkapta, és csókjával itatta fel. Erőtlenül hanyatlottam hátra, és levegőért kapkodva figyeltem ahogy vetkőzni kezd. Kifűzte köntöse övét, majd ugyanazzal a mozdulattal lecsúsztatta magáról a fényes anyagot, és a földre hajította. Szemem szinte falta a látványt. Tökéletes teste volt. Sehol egy hiba, egy sebhely, egy karcolás, csak a sima, hófehér bőr, amely szinte már fájóan éles kontrasztot alkot azzal az éjfekete, sötét hajzuhataggal. Éreztem hogy elpirulok. Megint. Elfordítottam a fejem, majd felnyögtem meglepetésemben, miker megéreztem testének súlyát magamon. Ujjai bekalandoztak a nadrágom dereka alá is, én pedig ezt már végképp nem bírtam ki hang nélkül.

-Ez az. –mondta mosolyva. –Nyugodtan ereszd ki a hangod. Úgysem hallja senki.

Erre aztán végképp elszégyelltem magam. Miért van az hogy menten félőrültté változom, hogyha közel kerülök hozzá? Először azok az emlékképek, mostmeg ez.

Felnéztem rá, és láttam hogyan torzította el vonásait a visszafolytott vágy, hogyan változtatta meg őt egész valójában ez az érzés. A szemei szinte teljesen vörösek voltak, sápadtsága eltűnőben, azazhogy, halvány pír jelent meg az arcán, ami vámpíroknál igencsak furcsa volt. Rámnézett én pedig összerezzentem, elrántottam a kezem és el akartam hátrálni, de rámrakta a térdét és a lábával leszorított.

-Nem mész sehova, kicsi angyal. –mondta mély hangján, majd szelíden hozzátette: –Nem kell félned. Ez az én igazi külsőm. Ha vért iszom, mindig vörös a szemem. Hiszen láthattad. De nem kell agódnod, megígértem, hogy ok nélkül nem veszem véredet, így ma éjjel sem…sebezlek meg.

-Én…nem…nem is attól tartok… -motyogtam magamban, de azzal a természetfeletti hallásával természetesen rögtön meghallotta. Meghallotta és elvigyorodott, majd lehajolt hozzám és ott folytatta a kényeztetést ahol az előbb abbahagyta. Nem tudtam abbahagyni a remegést. Éreztem, ahogy a nyakamhoz hajolt és nyelvét lágyan végigfutatta a bőrömön, le a kulcscsontomon, ujjai pedig óvatos cirógatásokkal csúsztak egyre lejjebb és lejjebb. Aztán azon kaptam magam hogy a hajába túrok, és kéjes nyögés szakadt fel a torkomból mikor tenyere nadrágom domborulatára siklott.

-Kérlek… -nyögtem, levegő után kapkodva. –…engedj el!

-Látnod kéne magad…igazán erotikus látvány. Szinte még hozzád sem értem, máris ilyen vagy. Ne akard nekem bemesélni hogy nem akarod. –suttogta, azzal ujjait a nadrág dereka alá csúztatta és elkezdte lehúzni rólam.

-Unnn…ezt ne…

-Miért ne? Hiszen majd meghalsz hogy érezhesd nem igaz? Ezt régen is imádtad. –mondta szemtelenül vigyorogva, azzal egyik karját a derekam alá csúsztatta, megemelve egy picit, hogy le tudja húzni rólam a nadrágot. Kezemmel eltakartam az arcom, nem akartam hogy lássa mennyire zavarba hozott a dolog, ám ő nem adta fel egykönnyen, elkapta a csuklómat és elhúzta onnan, majd lenyomta a takaróra.

-Ne takard el az arcod! Látni akarom. –suttogta a fülembe, majd egy csókkal folytotta belém a mondanivalóm. Először csak hagytam hogy ajkai közé vegye ajkam, hogy gyengéden harapdáljon, nyelvével a számban kutasson, aztán már nem bírtam a mozdulatlanságot. Átöleltem a nyakát, és visszacsókoltam. Egy jóleső hördülés jelezte hogy célbataláltam, majd olyan hévvel folytatta a csókot, hogy azt hittem menten eszem vesztem. Csak nagyon sokára emelte fel a fejét és váltunk szét, de addigra már úgy kapkodtam a levegőt mintha kilométereket futottam volna. Arcom kipirult, és olyan forrónak éreztem a saját bőröm mintha lángnyelvek nyaldosnák. Gyorsan, kapkodva vettem a levegőt, amiből hirtelen mintha nem lett volna elég. Szinte fuldokoltam. Éreztem forró ajkait a nyakamon, miközben a keze egyre lejebb vándorolt. Egyáltalán nem volt durva, lágy, simogató érintéssel siklott végig a combomon, aztán mikor elérte azt a pontot, ujjait a lábam közé feszítette és szétnyitotta őket. Összerezzentem az érintésre, és lemerevedtem egy pillanatra. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, csak a szoba falára vetülő árnyékokat, és azok úgy változtak mint a hold elé sodródó felhők. Egy gyengéd csókot lehellt a nyakam hajlatába, és ujját végighúzta az ajkamon.

-Semmi baj. –suttogta a nyakamba. –Lazíts! Nem fog fájni.

Egyik kezével még mindig a csuklómat fogta, most azonban elengedte, és lejjebb csúszott az ágyon. Haja szétterült rajtam én pedig nem tudtam más csinálni, mint folytott hangon nyögdécselni ahogy a szájába vette. Erősen megmarkoltam a takarót magam mellett, és egy újabb, kéjjel teli nyögés szakadt fel a torkomból.

-Ne, kérlek! Hagyd abba! –könyörögtem neki, de valójában nem akartam hogy abbahaggya. Ujjaim a hajába túrtak, karját, vállát markoltam, csakhogy legyen valami amibe az eszméletvesztés határán belekapszkodhatok. Szárnyaim az ágyat csapkodták, szana szét repültek a tollak a szobában. Úgy éreztem mindjárt el fog pattanni bennem valami. El fogok menni. Úristen! Még sosem éreztem ilyen vágyat, ilyen szenvedélyt. Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, elengedett, én pedig szinte már csalódottan sóhajtottam fel. Vörösen fordítottam el a fejemet, ám ő utánamnyúlt, maga felé fordította az arcom és megcsókolt. Láttam a szemében azt az eszelős vágyat, nagyon nehezen tudta csak visszafogni magát, de nem kapkodta el. Folyamatosan csókolt, miközben egészen lassan hatolt belém. Felnyögtem a fájdalomtól, de a csókja elnyelte a hangot, és az összes utána következőt is. Először hevesen tiltakoztam, de mivel mozdulni sem bírtam alatta, nem sokra mentem. Ám pár perc múlva a fájdalom teljesen eltűnt, és nem éreztem mást, csak azt az eszelős kéjt, a vágyat hogy minnél előbb a csúcsra jussak, muszály mert különben belehalok. Elengedte a kezeim, én pedig átöleltem, a nyakát, hátát karoltam, körmeim vörös csíkokat szántottak a bőrébe, de egyszerűen képtelen voltam fékezni magamat. És ő sem tudta. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott bennem, én pedig úgy éreztem szétfeszít, hogy itt fogok meghalni, ebben a szobában, az ő karjai közt, de azt sem bántam volna. Lassan elérkeztem ahhoz a ponthoz ahonnan nincs visszaút, és sikoltva, ívbe feszült testtel hagytam hogy elöntsenek végre a gyönyör hullámai. Csillagokat láttam a kéjtől, és olyan forróság tört rám mint még soha. Távoli hangként érzékeltem csupán ahogy ő is a nevemet kiáltja, majd jóleső kábulatba zuhantam.

 
***
 

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el mire újra érezni kezdtem. Először csak a hangok csendültek fel a fülemben, szapora lélegzetvételeink, az övé, és a sajátom. Majd megéreztem az illatát, haja bársonyos selymét a mellkasomon. Végül kinyitottam a szemem és láttam őt.

Remegő kézzel túrtam bele a hajába. Izzadt testem kényelmesen süppedt a puha takaróba, úgy éreztem nincs erőm hogy megmozduljak. Hosszú percek teltek el így, néma mozdulatlanságban. Aztán egyszercsak megmozdult. Felemelte a fejét és rámnézett, hihetetlenül kék szemeit a tekintetembe fúrva.

-Köszönöm. –mondta halkan. Nem tudtam mit felelni. Álmosan hunytam be a szemem, és a következő pillanatban már aludtam is.

***
 

Hogy meddig aludtam? Ki tudja. Csak arra emlékszem hogy mikor kinyitottam a szemem, ő már fent volt, és kényelmesen a párnára könyökölve figyelt. Haja kócosan hullott az arcába, elmosolyodott mikor meglátta hogy fent vagyok. Meglepetésként hatott rám a felfedezés hogy átaludtam az egész napot. Ugyanis mikor körülnéztem, láttam hogy a függönyök nincsenek behúzva, és az éjjeli lámpa mellett a hold szolgáltatja azt az ezüstös fényt, ami beragyogja a szobát.

-Jó reggelt. –mondta azon a jellegzetes, mély hangján. Akaratlanul is megborzongtam amikor eszembe jutott, hogy tegnap éjjel ugyanezen a hangon milyen dolgokat sugdosott a fülembe.

-Inkább jó éjt. –feleltem halkan, azzal kényelmesen kinyújtóztam. Vesztemre, mert erre a mozdulatra az egész takaró lecsúszott rólam, alatta pedig teljesen meztelen voltam. Láttam hogy felakad a szeme egy pillanatra, gyorsan magamra rántottam a takarót. Erre felkuncogott, és felvett egy tollpihét a takaróról. Az arca elé emelte, forgatta az ujjai között, elmélázva, láthatóan gondolkodott valamin, majd egyenesen a szemembe nézett. Felemelte a tollat és megcirógatta vele az arcomat.

-Olyan ez a szoba mintha tyúkot kopasztottam volna. –mondta mosolyogva. Valóban. Igaza volt, hiszen az egész helység tele volt a tollaimmal. Elpirultam.

-Nem mondasz semmit? –kérdezte egy idő után, immár komoly arckifejezéssel. Láttam rajta hogy igenis zavarja hogy ilyen csöndes vagyok. Lehajtottam a fejem, és beszélni kezdtem.

-Volt egy álmom. Azt álmodtam hogy egy sötét szobába vagyok bezárva, sehol egy ablak, vagy egy fényforrás. Reménykedtem hogy mindjárt jön valaki és kivisz innen, de senki sem jött. Aztán nem sokkal később egy domboldalon találtam magam, mindenhol zöld fűszálak és sárga virágok voltak, az ég szikrázóan kék volt és a nap is fényesen sütött. Feküdtünk és bámultuk a felhőket. Azt mondtad hogy soha sem fogsz elhagyni és nem hagyod hogy ilyesmi mégegyszer megtörténjen. Mi volt az? Mi történt velem akkor?

Láttam hogy elkomorul az arca, a hajába túrt és sóhajtva hunyta be a szemeit.

-Mondd el! Tudni akarom! –kértem mostmár hangosan, mire erősen megragadta a kezem, megszorította és felnézett rám.

-Régen…mielőtt találkoztunk volna…volt egy családod…

-És ez miért fontos? –kérdeztem értetlenül. -Mindenkinek van családja.

-De ez más volt. Nem voltak testvéreid, és anyád, amennyire én tudom, elég korán meghalt. Ketten éltetek az édesapáddal. Mikor én megismertelek, kicsit fiatalabb voltál, kedves, fiatal fiú, és azzal a lányos arcoddal mindekit elbűvöltél magad körül. Nagyon sokat voltunk együtt. Tök mindegy hogy tanulásról, sétáról, vásárlásról, vagy egyszerűen csak szórakozásról volt szó, szinte mindig együtt voltunk. Remekül megértettük egymást, egymás gondolatát szinte a pillantásából kitaláltuk. Az első hónapokban minden rendben is volt. Aztán apád…kezdett furcsán viselkedni. Először csak bosszankodott, tiltott téged, aztán már nem engedett a közelembe, végül, napokra bezárt és megvert téged. Bár nem árultál el semmit, láttam hogy szenvedsz. Nem jöttél a közelembe, az iskolában, kerültél engem mindenhol, mert apád azt mondta megöl ha megtudja hogy találkoztál velem, és te jobban féltettél engem, mint a saját biztonságodért aggódtál volna. Azt hiszem apád teljesen elcsábult a szépségedtől és nem akart téged átengedni senkinek. Sosem tudtam egész pontosan miket művelt veled, mert nem akartad elárulni. Végülis a rendőrség vetett véget a szenvedéseidnek, mert a szomszédok feljelentették apádat, mert nagy zajt csapott. Nem úszta meg a börtönt, de ez akkor már teljesen mindegy volt. Senkinek sem kívánom azt, amit te átéltél. Végig melletted voltam a kórházban is, noha egy szót sem tudtam szólni, annyira szégyelltem magam, hogy ilyen ostoba és gyáva voltam. Mikor pedig kikerültél a kórházból, megkértél hagy költözz hozzám. Természetesen azonnal beleegyeztem. Aznap, ott a kék ég alatt pedig megígértem neked hogy sosem hagyom hogy bántsanak többé. Megígértem, de mégsem tartottam be. –mondta halkan.

Láttam hogy lehajtja a fejét, és arcát a kezébe temeti. Akkor már nekem is potyogtak a könnyeim. Közelebb másztam hozzá és átöleltem, szárnyaimmal körbefogva, beburkolva kettőnket.

-Nem a te hibád volt. –mondtam halkan, fejem a vállára hajtva.

-Ugyan…ha akkor nem vagyok ilyen gyáva…

-De akkor még nem volt semmi ilyen természetfeletti erőd nem igaz? Hogyan hibáztathatnálak téged, hiszen akkoriban pont olyan gyenge voltál mint én. Mit ért volna ha közbeavatkozol? Semmit.

-Ezek szerint nem haragszol rám?

Megráztam a fejem.

-Bár nem emlékszem rá mi történt, biztos vagyok benne, hogy az akkori önmagam sem hibáztatott téged azért ami történt. –mondtam halkan, mosolyt erőltetve az arcomra. Még erősebben átöleltem.

-Tényleg ennyire lányos vagyok? –kérdeztem aztán, és elpirultam mikor rámvigyorgott.

-Gyönyörű vagy. –suttogta halkan, és kihasználva az alkalmat, egy futó csókot lehellt a nyakamra. Kezeim a hajába bújtak, sóhajtozva hagytam hogy végigsimogassa a testemet. Gyengéden harapdálta a nyakamat, újra és újra végigjárva azokat a helyeket amiket előző este érintett. Már nem akartam elmenekülni előle. Megfogadtam hogy soha többé nem futok el. Nem futok el, hanem szembenézek a múltammal, bármi legyen is az.

Felnézett rám és észrevette azt az elszánt arckifejezést az arcomon. Kíváncsian vonta fel a szemöldökét, nem értvén mire gondolok egy ilyen helyzetben. Felemelte a kezét és kisimított egy rakoncátlan tincset az arcomból.

-Min gondolkozol? –kérdezte érdeklődve. –Olyan mintha teljesen nem itt járnál. Ezek szerint nagyon felkavartak a hallottak.

-Nem. –ráztam meg a fejem. –Nem az járt a fejemben.

Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Az üveg a plafonig ért, sima felületén lágyan csillant meg a hold fénye. Rátettem a kezem és kibámultam a városra.

-Az emberek…a világ… odalent minden rohan a végzete felé. Azon gondolkoztam, vajon lehetséges-e szembeszállni vele. Hogy érdemes-e harcolni, akkoris ha tudod hogy egy világgal állsz szemben. Ha nekem az volt a sorsom hogy meghaljak, nem akarja-e majd a sors újból a halálomat. Hiszen fellázadtam ellene azzal hogy kaptam egy új életet, mégha ilyen áron is.

-Én nem hiszek ebben. –felelte közvetlenül a hátam mögül. Összerrezentem a hangra. Odahajolt hozzám és mellettem az üvegnek támaszkodott. Hosszú haja, a nyakamra, vállamra, hátamra hullott, egész testében hozzámsimult, és mivel meztelen voltam, ezt most intenzívebben éreztem mint valaha. Felnyögtem és a hideg üvegnek vetettem a homlokom. Szárnyaimat leengedtem, átnyúlt alattuk és átkarolta a derekam.

-Én nem hiszek a sorsban. –mondta újra, halkan a fülembe suttogva. –Te irányítod a sorsodat. Mások megpróbálhatnak változtatni rajta, a rossz irányba tereli, vagy elvágni az utadat, de mindig te vagy aki választasz, nem más.

-Ta..lán….igazad van. –feleltem remegő hangon, mert a kezei már igencsak lent jártak. Nekinyomott az üvegnek, én pedig felnyögtem a kéjtől ahogy megéreztem ajkát a vállamon.

-Neee….-sóhajtottam tehetetlenül, de a hangomban nem volt sem határozottság, sem erő. –Megláthatnak. –nyögtem ismét. Egyik kezével ekkor már a mellkasomat simogatta, körmeivel gyengéden csiklandozva, karcolva a bőrömet.

-Ugyan, hiszen ez a 20. emelet. Ráadásul nagyon késő van. –suttogta a nyakamba. –Senki sem figyel most ránk.

Éreztem hogy remegnek a lábaim. Nem sokáig bírom már állva. Belemarkolt a hajamba, és hátrahúzta a fejemet, hogy megcsókolhasson. Engedelmesen hajoltam hátra, ha nem lettek volna ott a karjai hogy megtartsanak, biztosan elestem volna.

Lázasan csókolt, olyan hévvel, amitől a lélegzetem is elakadt. Úgy éreztem minden elhomályosult körülöttem. A szoba, a bútorok, a tárgyak, a fények, az árnyak, minden eltűnt ebben a őrült kavalkádban, és nem láttam tisztán semmit, csakis az ő arcát, kék szemeit, amelyek olyan szenvedélyt sugároztak, hogy már abba belepirultam hacsak ránéztem.

 

Aznap éjjel bizonyára a hold is elszégyellte magát azon amit látott, mert sűrű felhőtakaró mögé bújt, álcázván zavarát. Így aztán senki sem látta ahogy ott vonaglottam a karjaiban, tehetetlenül, megváltásért könyörögve, senki sem hallotta a hangomat, ahogy magamból kivetkőzve követeltem a folytatást, még, mélyebbre, erősebben, míg már levegőt is alig kaptam. Felrepültem a magasba, hogy aztán fáradtan zuhanjak vissza a földre.

 

Igen, a hold biztosan nagyon zavarban volt. De ez engem akkor, kicsit sem érdekelt. :)

 
***

Lassan egy hét is eltelt azóta hogy otthagytuk leégett otthonát és idejöttünk. Azt hiszem kétség sem fér hozzá nagyon megváltoztam ez alatt a rövid idő alatt. A kötelességeit vakon teljesítő, lélektelen szolgából, egy olyan öntudatra ébredt lény lettem, aki tudja mi a célja az életben. Tudtam hogy az utamba fognak állni, de ez, ahelyett hogy kétségbeejtett volna, csak mégjobban arra késztetett hogy harcoljak a sors ellen, az ellen amit kiszabott rám, és aminek annyian kívánták a beteljesülését. Kicsit csodálkoztam hogy ilyen nyugodtan teltek a napjaink, de valahol mélyen sejtettem, hogy ez csak a vihar előtti csend volt. És milyen igazam lett…

 
 

Nappal volt, és késő ősz lévén csak halványan derengett valami napfény a sűrű ködfátyol mögül. A város néhány részén hófoltok csillogtak, de nem volt olyan hideg hogy megmaradjanak, ezért csak elvétve lehetett látni őket, ahogy ezüstös csillogásukkal visszaverik a nap meleg fényét. Az erkélyen álltam, hátamra borítva egy takaró, és elmélázva figyeltem a jövés-menést. Innen fentről, az emberek csak apró pontoknak látszottak, az autók kis dobozkák, az üzletek neonreklámjai pedig, mint megannyi színes bogár fénylettek a hatalmas kavalkádban. Fázósan húztam össze magamon a takarót, és tekintetemet a levegőben köröző fekete madárra szegeztem. A varjú lassú köröket írt le a levegőben, újra és újra megriasztva ezzel, a hatalmas, sokemeletes épületek tetejére gyűlt galambokat. Akaratlanul is az ajtó felé pillantottam, mintegy megnyugtatásképpen. Valahogy úgy éreztem, ha elveszítem szem elől  még tényleg elhiszem hogy csak álmodtam az egészet. Folyton az járt a fejemben hogy mi van, ha ez csak álom, és hamarosan felébredek belőle. Nem akartam elhinni ezt az agyrémet, de a kérdés valahogy nem hagyott nyugodni. A korlátra könyököltem és arcomat a tenyerembe támasztottam. Lassan fekete felhők lepték el az eget, és felélénkült a szél. Kellemes esőillat csapta meg az orromat, hajamat arcomba fújta egy erősebb széllökés. Némán álldogálva figyeltem hogyan lepik el a sötét felhők a látóhatárt. Besötétedett, ahogy a nap is elhúzódott egy ilyen gonosz kis gomolyag mögé. A vihar, amely még csak születőben volt, lassan elérte a várost.

 

Cseperegni kezdett az eső. Először csak az arcomra esett pár csepp, majd egyre szaporábban hullott. Szürkébe öltözött az egész környék, az emberek rohanva igyekeztek valamilyen védett helyre, vagy esernyőjükkel birkózva siettek tova. Lehajtottam a fejem és kifejezéstelen arccal bámultam az utcát, amikor hirtelen becsapott egy villám. A hangra összerezzentem, és felnéztem. Fölöttem, a magasban egy angyal lebegett, amelyhez foghatót még sosem láttam. Társaim elmondásából tudtam hogy rajtunk kívül még rengeteg angyal dolgozik a Szent Szövetségnek, és ennek mi a töredékét sem látjuk, azonban ez még nem változtatott azon a tényen hogy teljesen ledermesztett a látvány.

-Egy mester…-suttogtam remegő hangon, mire ő lejjebb ereszkedett és leszállt a korlátra.

-Igen, az vagyok… -mondta szokatlanul mély, kellemes hangon. Szárnyait halk surranással csukta össze, 3 pár volt neki, mint az összes hozzá hasonlónak. A falig hátráltam, és háttal az ajtónak dőltem, de eszem ágában sem volt bemenni, megmutatva ezzel neki az utat hozzá. Mert bizonyára azért jött hogy őt elpusztítsa.

-Tévedsz. –mondta szinte már kedvesen. –Miattad vagyok itt.

Rémültem kaptam a szám elé a kezem. De hiszen nem is mondtam semmit. Ez olvas a gondolataimban? Az nem lehet! Még Zara-nak sincsen ilyen képessége. A fejemben őrült ütemben kergették egymást a gondolatok. Meneküljek? Hova? Nem, nem hagyhatom őt itt! Támadjam meg? Harcoljak ellene? Kétséges hogy győznék…

Felnéztem rá és végigmértem. Tényleg földöntúlian szép volt. Hófehér volt szinte az egész ruházata, a nadrágja, az ingje, a hosszú kabát, amit fölötte viselt, haja ezüst, és olyan hosszú hogy leért a térdéig. Arca kortalan volt, mintha porcelánból faragták volna, vagy már több ezer évet megélt volna. Szemei világoskékek, a nyakában pedig egy hatalmas kereszt, melynek mind a négy vége hegyes volt.

Látta hogy őt nézem, de nem zavarta. Közeleb lépett hozzám, léptei tompa csattanással vízhangoztak a hirtelen beált csöndben. Mintha a vihar is elcsöndesedett volna egy pillanatra.

-Szóval te vagy az az eltévedt a bárányka…-mondta inkább csak magának, mosolyra húzva az ajkait, majd közelebb hajolt hozzám, és megfogta az államat. A szemei szinte metszően hidegek voltak, éles, fakó kékség…mint egy kegyetlen…kietlen hómező, vagy mint az ég kékje. Felemelte a kezében tartott botot, és keresztben végződő végét végighúzta az oldalamon, fel egészen a nyakamig. A takaró leesett rólam, felfedve a szárnyaimat. Keze amivel az arcomat fogta, hideg volt mint a jég. Mozdulni sem tudtam.

-Nagyon dühösek rád odafönt, ugye tudod. –tette hozzá csevegő hangon, mintha csak egy barátjával beszélne. Kezdtem úgy érezni magam mint egy sarokba szorított vad. Férfi létére, szokatlanul hosszú körmei voltak, amelyek úgy csillogtak mint a jégkristályok.

-Vissza kell jönnöd. –mondta immár komolyan, ellentmondást nem tűrően.

-Nem megyek. –feleltem halkan.

-Hogyan? –kérdezte, mint aki nem érti amit hallott. Pedig tudom hogy tisztán hallotta amit mondtam.

-Nem megyek vissza. –ismételtem meg még egyszer, mire keze kicsit lejjebb csúszott és megszorította a nyakam.

-Ugyan, kár lenne azért a szép arcodért. –felelte csalódottságot tetettve, tekintetét mélyen a szemembe fúrva. Érzések özönlötték el a testemet, lelkemet, olyan volt, mintha valaki röntgensugárral páztázná a lelkem, a válaszok után kutatva.

-Értem már. –mondta nem sokkal később, azzal botjával arrébb lökött, és a kilincs fölé emelte a kezét. –Odabent van az, aki megzavart téged igaz? –kérdezte szenvtelen hangon, immár szemtelenül vigyorogva. Keze halványan felderengett, a kilincs pedig lassan lefelé mozdult. Ám mielőtt beléphetett volna, elé ugrottam hogy megállítsam.

-Hagyd őt békén! –mordultam rá, de a következő pillanatban meg is bántam, mert elkapta a karom, erőszakal magához rántott, és megcsókolt. Fura csók volt, domináns és vad, én pedig hiába próbáltam meg eltolni magamtól. Mikor pedig végre elengedett megláttam azt a csodálkozástól elkeredett, gyűlölöttől szikrázó mélykék szempárt nem sokkal előttem, a szobában. Láttam hogy fogvatartóm is észrevette őt. Megnyalta a száját, magához rántott és botját átvetette a mellkasom előtt, így akadályozva meg hogy odarohanjak. Hallottam a suhogást ahogy kitárta a szárnyait, majd a fülemhez hajolt és kéjes hangon, belesuttogta:

-Komolyan fontosabb neked ez a söpredék, pokolbeli lény, mint a saját fajtád? Isten nem kegyelmez azoknak akik elárulják az ő nevét. Tudod te mi vár rád ha ellenszegülsz?

Megremegtem, de nem a félelemtől hanem mert lehellete a nyakamat simogatta, hosszú körmű ujjai pedig a vállamat markolták. Nyeltem egyet, és összeszorítottam a fogam hogy ne üvöltsek. Sarokba voltam szorítva. Ha menekülni próbálok, megöl, ha nem, akkor őt öli meg. Fogalmam sem volt mit tehetnék.

-Semmit sem tehetsz vámpír.-mondta aztán fennhangon, olyan hanghordozással, ahogyan egy király beszél a szolgájával. –Ő hozzánk tartozik és ez ellen te nem tehetsz semmit. Saját maga választotta ezt a sorsot.

Láttam hogy szinte remeg a dühtől, hegyes szemfogai kivillantak ahogy vicsorgott, szemei kékből vörössé változtak.

-Ki a fene vagy te? –kérdezte ökölbe szoruló kézzel. Látszólag azt fontolgatta hogy mit tegyen, de ebben a jelenlegi helyzetben ostobaság lett volna támadni, ezt ő is tudta.

-Seraph vagyok. Jó lesz megjegyzed ezt a nevet, mert ez lesz az utolsó amit életedben hallasz.

-Ereszd el! Ő az enyém…

-A tiéd? –hallottam a gúnyos hangot a hátam mögül. Fagyosan felkacagott, majd lejjeb húzta a vállamon az inget, és körmével egy kört rajzolt a nyakamra. Nem láttam mi történt, csak az éreztem hogy elgyengülök, és szárnyaim enyedten hullottak alá.

-Látod ezt a jelet? –kérdezte a nyakamra mutatva. –Ez Isten büntetése a bukottaknak.

A vörös szemek kikerekedtek, láttam hogy szörnyülködve hátrált két lépést.

-A tiéd mi? –mondta gúnyosan. - Hát akkor gyere és vedd el tőlem! ......................

 
***
 

-Na mire vársz még? –kérdezte kacagva. –Nem azt mondtad hogy ő a tiéd?

Kétségbeesve néztem őt, azt akartam mondani, hogy ne tegye, ne csináljon ilyen őrültséget, de egy hang sem jött ki a torkomon.

-Áh, értem már. Nem jössz ki a napra. –jegyezte meg Seraph lassan, mikor látta hogy bár közelebb jött egy kicsit, ahol egy halvány fénycsík vetült a padlóra megállt.

-Akkor kénytelen leszek én menni. –felelte gúnyosan vigyorogva, azzal egy erőteljes lökéssel a falnak lökött és elindult felé. Haját lágyan lebegtette a szél, úgy kavargott körülötte mint valami pókselyem, hideg hófuvallatként ölelte körül az alakját.

Lecsúsztam a fal tövébe és onnan figyeltem őket. Úgy éreztem felállni sincsen erőm, mintha a nyakamból kiinduló tompa zsibbadás elnyelte volna az erőm, én pedig úgy kiürültem volna, mint egy üveg amiből kiiszák a bort.

-Kérlek… -mondtam remegő hangon. –Ne bántsd őt! Ő nem tehet semmiről!

-Hogy nem tehet… heh, nevetnem kell. Ő volt az aki miatt elárultad a fajtád. Ki tehet róla akkor ha nem ő?

-Ti árultátok el őt! –üvöltött rá tehetetlen dühében. –Mégis minek neveznétek hogy ellenem küldtétek?

-Nem mi adjuk a parancsokat, mi csak végrehajtjuk őket. –felelte erre nyugodtan, egy elkapta a felé lendülő öklöt.

-Lassú. –suttogta a fülébe ahogy közel hajolt hozzá, majd a másik kezét a hasára tette, odakontrencálta az erejét és a kialakuló fénygömbbel hatalmas erővel falhozvágta őt.

-Ellenem semmire nem mész azzal a különleges erőddel. Ha nem tudsz megharapni, nem leszel erősebb, így pedig csak egy ugyanolyan szánalmas vámpír vagy mint a többi. –felelte azzal a hajába túrt és hátradobta a válla fölött. A mozdulat egészen sexy-nek is tűnhetett volna, ha éppen nem tudom hogy mindkettőnket meg akar ölni. Kétségbeesetten próbáltam felállni, de éppenhogy sikerült. Végül a falnak támaszkodva sikerült talpra állnom. Erre hirtelen felém kapta a fejét.

-Én a helyedben nem pazarolnám az erőm. Addig nem tudod használni egyik képességedet sem amíg a jel rajtad van, anélkül pedig még saját magadat sem vagy képes megvédeni. Na de, hol is tartottam…-fordult vissza felé. –Ja igen, ott hogy téged megöllek. –mutatott rá botjának hegyes végével.

Láttam hogy elindul felé, de ő sem várta csak úgy ölbe tett kézzel, felpattant és nekiugrott. Seraph egyetlen suhintással küldte földre, botjának végét a nyakához érintette, majd rámnézett.

-Egyetlenegy feltételell nem ölöm meg. –mondta nyugodt hangon. Az arca olyan kifejezéstelen volt mintha valami nagyon unalmas és hétköznapi dologról beszélne, nem pedig egy életről.

-Mi az? –kérdeztem halkan, beletörődve hogy bármi is az, teljesítenem kell, mert nem hagyhatom hogy meghaljon.

-Velem jössz, és itthagyod ezt a világot. A feladatom csupán annyi volt hogy vigyelek vissza, egyéb parancsot nem kaptam. Viszont ha nem teljesíted amit kérek,……… gondokodás nélkül megölöm őt.

Ökölbe szorított kézzel néztem rá. Hangom remegett a felindulástól ahogy kimondtam az igenlő választ. Láttam őt, hogy felmordul és fel akar pattanni, de Seraph rátette a lábát és lenyomta a földre.

-Jobb lesz ha nyugton maradsz, különben meggondolom magam. –mondta ellentmondást nem tűrő hangon, azzal a kegyetlen hangsúllyal, amitől felállt a szőr a hátamon.

Otthagyta őt, és elindult felém. Amint rámnézett megváltozott az arckifejezése…a kifejezéstelen tekintet eltűnt, és átadta a helyét egy furcsa, hamiskás mosolynak. Semmi jót nem sejtettem.

Felém nyújtotta a kezét. Szemei hidegen csillogtak, nézte ahogy egy utolsó pillantást vetek a társamra, azzal kelletlenül a tenyerébe raktam remegő kezem. Erősen megszorította, majd magához rántott, és a térdem alá nyúlva a karjába vett. Nem mertem ellenkezni, csak legyőzve sütöttem le a szemem. Hogy ne is lássam az arcát. Hallottam ahogy kacagva búcsúnt int neki, a vámpírnak, akitől eddig azt hittem senki sem szakíthat el. Éreztem a lendületet amivel a levegőbe emelkedett, utána pedig már csak a szél suhogásából, és szárnyainak halk surrogásábóltudtam hogy repülünk.

 

Egész úton nem szólt egy szót sem. Erősen tartott, szinte már túlságosan is szorítva, haját pedig folyton az arcomba fújta a szél. Ruhájának átható tömjénillata volt, de nem csodálkoztam hiszen úgy tudtam ők életük java részét a templomokban töltik. Úgy éreztem kicsit elbódít ez az illat, furcsa szédület lett rajtam úrrá, behunytam a szemem, mert forgott velem az egész világ. Mikor újból felnéztem láttam csak hogy engem néz, méghozzá szenvtelenül vigyorogva. Elfordítottam a fejem és félrenéztem, és ekkor megpillantottam egy épületet, magasan a felhők között. Ez volt az ahova tartottunk. De várjunk csak, hiszen ez nem a Szent Szövetség normális épülete.

-Mi a fene ez a hely? –kérdeztem ijedten, látva a sok szárnyas őrt a kapuknál.

-A menny tornácának nevezik. Innen nyílik a kapu az örökkévalóságba. –felelte nyugodtan, azzal leszállt nem messze az egyik kaputól. Az egyik angyal idejött hozzánk és bólintva nyugtázta hogy látja őt.

-A tanács elé viszed? –kérdezte érdeklődve.

-Épp elég dolguk van most a tagoknak. Ráérek még azzal. –felelte nyugodtan, szinte lenézőn. - És egyébként is..jobb ötletem van. –tette hozzá rám nézve, felvillantva vigyorát. Úgy éreztem kiráz a hideg ettől a mosolytól.

-De uram…-kezdte az őr, de rögtön elhallgatott ahogy azok a jéghideg szemek rávillantak. Ő elégedetten nyugtázta ezt, azzal tovasietett.

 

Életemben sohasem láttam még ilyen csodaszép épületet, pedig a hely ahol mi laktunk, az sem volt ronda. Itt minden hófehér volt és arany, úgy éreztem magam, mintha valami palotában lennék. Hatalmas márványlépcsők szaladtak fel kétoldalt az emeletre, ő pedig könnyed, légies léptekkel elindult fel rajtunk. Kezdtem igazán kellemetlenül érezni magam, megkértem hogy tegyen le, de mintha meg sem hallotta volna. Dühösen szorítottam össze a fogam és még a szemem is behunytam hogy ne is lássak. Arra eszméltem fel hogy megállt, majd ajtónyílást hallottam, és nemsokára csukódott is, a nehéz, faajtó.

Kinyitottam a szemem. Egy hatalmas szobában voltam, a pazar berendezés csillogásától pedig szinte káprázott a szemem. Annyira el voltam foglalva a berendezés tanulmányozásával hogy szinte észre sem vettem a hatalmas ágyat, csak akkor amikor már letett rá. Ijedten húzódtam a sarokba. Ő már az ablakban állt, és bámult kifelé. Hogy hogyan került oda ilyen gyorsan, magam sem tudom.

-Mit akarsz tőlem? –kérdeztem rosszat sejtve.

-Itt nincs hatalmad. –felelte nyugodtan, azzal megfordult és elindult felém. Hátrébbhúzódtam az ágyon, ő pedig felmászott mellém fölémhajolt, hosszú haja folyondárként terült szét a ezüst selyemtakarón.

-Mit akarsz ezzel mondani? –kérdeztem ijedten.

-Dióhéjban annyit…hogy amíg itt vagy, azt tehetek veled amit csak akarok… -felelte, azzal hozzám hajolt és megcsókolt. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de a tarkómnál a hajamba markolt, és nem eresztett. Akaratlanul is belenyögtem a csókjába, olyan vad és szenvedélyes volt. Mikor elengedett, felemeltem a szárnyamat és eltoltam magamtól. Lihegve húzódtam hátrébb. Úgy éreztem elárultam őt, akit szerettem. Mi a fene van ezzel, miért nem hagy egyszerűen békén? Hiszen én csak egy tárgy vagyok számára, akit le kellett szállítania nem?

-Nagyon tévedsz…

-Miért? Miért nem engedsz el? –kérdeztem kétségbeesetten.

-Különleges vagy. Nagyon ritkán látni olyat aki hozzád hasonlóan képes lenne szembeszállni egy magamfajtával. Igazán figyelemre méltó. –felelte, és egy erőteljes mozdulattal lenyomott az ágyra, kezével pedig végigsimított a nyakamon, ott ahol a jel volt. Megremegtem az érintésére, de nem akartam elárulni mennyire félek tőle.

-Légy jó fiú és tedd azt amit mondok. –suttogta halkan a fülembe. –Ha nem ellenkezel, talán még az is lehet hogy elintézem hogy megkegyelmezzenek a kis barátodnak……………… -tette hozzá fölényesen, én pedig kénytelen voltam beletörődni, hogy ebből a helyzetből most tényleg nincs menekvés.

 
 
***
 

Fogalmam sem volt mit tegyek. Hova menekülhetnék? És egyáltalán hogyan? Hiszen azt sem tudom hogy jutok ki erről a helyről. Valószínűleg sehogy, mivel az őrök azonnal kiszúrnának. Lassan kezdtem elfogadni hogy patthelyzetbe kerültem, és a zsibbadás is kezdett elmúlni ami ledermesztette a testemet. Határozottan melegem lett. Magamnak sem akartam bevallani, de igenis jó érzés volt, élveztem minden egyes érintését. Úgy éreztem magam mint egy áruló, mintha valami igazán szörnyűt követnék el azzal hogy élvezem, és megpróbáltam bemesélni magamnak hogy ő igenis nem sexy, és nem tetszik amit csinál, utálom. Egyre csak ezt ismételgettem magamnak, miközben a lélegzetem is kihagyott míg a nyakamat harapta, csókolta, ezüst tincsei pedig az arcomat simogatták.

-Hiába ismételgeted ezt magadnak. –mondta fölényesen vigyorogva. –Ha te hazudsz is, a tested nem hazudik. A tested igenis akar engem.

Lesütöttem a szemem, és megpróbáltam elrejteni előle vörös arcomat. Fél szemmel figyeltem őt, nem mertem teljesen ránézni, mert féltem hogy megbabonázna a tekintetével, ugyanúgy ahogyan a vámpír tette. Behunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét, teste ezüstösen felderengett, három pár szárnya összecsukódott, majd eltűnt. Tátott szájjal néztem a sosem látott tüneményt. Egy angyal aki el tudja rejteni a szárnyait? Az meg hogy lehet?

Ekkor rám nézett, és halkan válaszolt ki sem mondott kérdésemre:

-A hozzám hasonlóak emberi alakban is lemehetnek a földre. Elrejthetjük a szárnyainkat, ha úgy gondoljuk hogy zavarnának abban a tevékenységben, amit éppen csinálunk. –mondta mosolyogva. Szavai döngve visszhangoztak az élmémben. „Emberi alakban... zavarnának... abban a tevékenységben...” Elvörösödtem és elfordítottam az arcomat, de ő nem hagyta annyiban, megragadta az ingem gallérját és felrántott. Úgy pattantam fel, mint egy rongybaba, meglepett hogy ilyen erős. Mondjuk sejthettem volna, a mester angyalok nemhiába kapják a rangjukat.

-Félsz tőlem? –kérdezte a szemembe nézve. Próbáltam elfordítani a fejem, de minduntalanul megrántott, vagy erővel kényszerített hogy rá nézzek.

-Csak nem értelek. –feleltem nagyon halkan, a könnyeimmel küzködve. –Miért vállal egy magadfajta ennyi kockázatot azzal hogy idehoz engem. Mert azt biztosan nem adták parancsba hogy ilyeneket művelj velem.

Mondatom hallatán felkacagott és lágyan a hajamba túrt, szőke tincseimet gyengéden fésülgetve, siklatva az ujjai között.

-Igazad van. Ilyen parancsot nem kaptam. –felelte szemtelenül vigyorogva. –De te felkeltetted a figyelmem. És egyébként is...... olyan unalmas itt az élet. Folyton csak imádkozni, meg gonoszakat irtani, példát mutatni, néha nekem is elkél egy kis szórakozás. –mondta egy perverz mosollyal az arcán.

Majd ledöntött az ágyra és megcsókolt. Nem kapkodta el, lassan ízlelte az ajkaim, nyelvével körbejárta, felfedezte a számat, én pedig beengedtem őt,  megnyíltam neki, akaratlanul is bele-bele remegve a kéjbe amit okozott. Észre sem vettem hogy kezei közben már a ruhámat bontogatták, ujjai ügyes kis mozdulatokkal haladtak gombról-gombra, légies, puha simogatásokkal ingerelve a bőröm, mindenhol ahol érte. Belenyögtem a csókba és megpróbáltam eltolni magamtól amint tudatosult bennem hogy mit csinál, de ő gyorsabb volt, elkapta a kezeim és a csuklóimnál fogva lenyomta a párnára. Láttam hogy körülnéz egy pillanatra, majd mikor szemlátomást nem lelte amit keresett, egyik kezét a szájához emelte és letekert róla egy fehér selyemszalagot. A szalagot aztán erősen a csuklómra tekerte, azt pedig odacsomózta az ágy végéhez. Hiába tiltakoztam, mintha meg sem hallotta volna, én pedig tehetetlenül vergődtem a kezei közd, mint egy hálóba akadt hal, aki ugyan tudja, hogy mi vár rá, de mégis küzdeni akar a végzete ellen.

-Ez meg mire jó? Engedj el! –kértem kétségbeesetten, de csak megrázta a fejét, és belecsókolt a nyakamba. Az ajkamba harapva folytottam el egy újabb kéjjel teli sóhajt, éreztem hogy kicsordulnak a könnyeim.

-Miért hazudsz önmagadnak? –kérdezte komolyan, azzal kibújt a kabátjából, majd hozzám hajolt, és gyengéden lecsókolta a könnyeimet. –Látom rajtad hogy élvezed, mégis az az átkozott makacsságod az, ami megakadályozza hogy jól érezd magad. Felejtsd el a lelkiismereted! Az most itt semmit sem jelent. Nem tartozol senkinek sem hűséggel. A kis vámpír barátod pedig örülhet, mert megmented az életét.

-De én őt szerettem. –suttogtam halkan, és elfordítottam a fejem. Utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet, és az érzést hogy bármit megtehet velem.

-Honnan tudod? Hiszen semmilyen komolyabb emléked sincsen arról az időről.

Fájt hogy ezt mondta, de igaza volt. Ennyi erővel bárkivel ágyba bújhattam volna, hiszen nem emlékeztem rá ki voltam és kit szerettem amíg éltem. Elhihettem volna bárkinek bármit.

Miközben én ezen gondolkoztam ő gyengéden a vállam alá nyúlt, megemelte a testem és lehúzta rólam az inget. Mivel a kezem ki volt kötve, az anyag fennakadt rajta, de ő egyszerűen megoldotta, eltépte és elhajította.

Odakint a felhők között, lassan ment le a nap, bíbor színekkel borítva el az eget. Lassan végighúzta a kezét a mellkasomon, hasamon, végül becsúsztatta a nadrágom alá. Felnyögtem az érzéstől, és megrántottam a kötelet, de az túl erősnek bizonyult, nem tudtam eltépni.

-Kérlek, hagyj békén...-kértem elhaló hangon, szemeimet behunyva. A forróság lassan teljesen elviselhetetlen lett, úgy éreztem elevenen elégek, mintha lángnyelvek perzselnék a testemet.

-Neem... –duruzsolta lágyan a fülembe. –Igazából te sem akarod hogy abbahaggyam igaz? –kérdezte, és tovább folytatta az édes kínzást, én pedig megvonaglottam az érzéstől. Nyelvével lassan körbejárta a testemet, közben pedig észrevétlenül húzta le rólam a nadrágot, úgy hogy csak akkor vettem észre, amikor már teljesen meztelen voltam. Fölém hajolt, láttam hogy elgyönyörködik egy pillanatra a látványban, majd az a maradék távolság is megszűnt közöttünk, és ajkaink újból összeértek. Ez a csók most sokkal mélyebb és hosszabb volt mint az eddigiek, olyannyira, hogy a végén már alig kaptam levegőt. Szaporán dobogó szívvel néztem fel rá. Sosem gondoltam volna hogy ez lesz. Nem értettem minek csinálja mindezt. Csak szórakozni akar? Játszik velem? Direkt kínoz? Vagy csak egyszerűen élvezi hogy zavarba hozhat, és elszórakozik a vágyaimon? Egyszerűen képtelen voltam elhinni bármit is. Magasan felettem állt, rangban, erőben, mindenben és valahogy nem fért a fejembe hogy mi oka lehet egy hozzá hasonlónak, hogy pont engem akarjon.

-Hidd el, nem fogod megbánni. –suttogta a fülembe, azzal nyelvével körberajzolta a jelet a nyakamon.

Halkan felnyögtem, ám a többi hangot inkább gyorsan magamba folytottam, mert nyílt az ajtó, és egy másik angyal lépett be rajta.

Mérgesen fordult felé. Láttam hogy az érkezőnek elkerekedik a szeme.

-Nem tudsz kopogni? –mordult rá.

-Elnézést...én csak... a tanács kéreti... –hebegte a fiatal lány, és szemét lesütve lehajtotta a fejét.

-Mondd meg hogy mindjárt megyek. –felelte Seraph sóhajtva, és szemét rávillantva elbocsátotta a lányt. Az meghajolt és kisietett a szobából. Ahogy becsukódott az ajtó, ő gyorsan lecsusszant az ágyról, felvette a lecsúszott takarót a földről, és rámterítette.

-Nemsokára visszajövök. –mondta vigyorogva. –Ne menj sehova. –tette hozzá, majd kuncogva még megtoldotta egy újabb mondattal: -Nem mintha tudnál...

Felkapta a kabátját, és kisietett a szobából. Az ajtó halkan csukódott mögötte, én pedig egyedülmaradtam a gondolataimmal.

 
***
 

Fogalamam sincs mennyi ideig feküdhettem ott. Megpróbáltam kilazítani, vagy eltépni a kötelet, de nem sikerült. Bár csak egy selyemszalag volt, túl erősnek bizonyult, így csak azt értem el vele, hogy vörösre dörzsölte a csuklómat, de leszedni nem tudtam. Míg ott hevertem, unalmamban alaposan megfigyeltem a szoba berendezését. Egy erkélyes lakosztály volt, szebb mint bármilyen mesében, hatalmas ablakokkal, a függönyök pedig ezüst bársonyból voltak, akárcsak a szoba egyéb beredezései. Nem messze az ágytól egy márványból faragott szobor állt, egy angyal, aki kezében tartott egy mély tálat, másik kezére akasztva egy hófehér kendő lógott. A falakon különböző festmények voltak, mindannyian valamilyen jelenetet ábrázoltak a bibliából, vagy csak egyszerű tájképek voltak, sosem látott gyönyörű tájakkal. A szemben lévő falon két ajtó is nyílt, hogy hova, az rejtély maradt előttem. Felsóhajtottam és felbámultam a plafonra. Az ágy mennyezet elég magas volt, így nem láttam tőle a mennyezetet. Behunytam a szemem és azon gondolkoztam hogy Ő vajon mit csinál most, azonban ez gyorsan ki is ment a fejemből ahogy meghallottam az ajtó nyílását. Kinyitottam a szemem, és tekintetemmel végigkísértem a belépő Seraph-ot, amíg az ágyhoz sétált. Fekete ruha volt rajta, nem az amiben elment. Éppen időben csuktam a be tátva maradt számat, mielőtt még megláthatta volna. Kabátja a földig ért, nyitva volt a mellkasán, varrása ezüst cérnával hímezve, gallérja magasan felhajtva, a ruha ujjai még az ujjai végét is elrejtették a szem elől, ezüst haja pedig félelmetes kontrasztot alkotott a sötét szövettel.

-Áh, ezt nézed? -kérdezte a kabátra mutatva. –Ez az egyenruhám a tanácsban. Tetszik? –kérdezte vigyorogva. Bosszúsan fújtam egyet és elfordítottam a fejem. Mit érdekel engem hogy milyen ruhában van?

Ez látszólag nem nyerte el a tetszését, mert megragadta az állam, és maga felé fordította az arcom. Összeszorítottam az ajkaim hogy ne mondjak semmit, és ránéztem. Vigyorgott. Az a szemét!

-Hiányoztam? –kérdezte fölényes mosollyal az arcán.

Nem válaszoltam. Megpróbáltam közömbös maradni hogy lássa, nem érdekel.

Már egész sötét volt a szobában, hiszen a nap is lement. Felkelt az ágy széléről, az egyik asztalhoz sétált és a fiókjából elővett egy gyertyát, majd az asztalon lévő gyertyatartóba állította, és kezét fölé tartva meggyújtotta. Halovány fény lepte el a szobát, bár idáig, ahol én voltam, nem nagyon hatolt el, de ő még benne volt a fénykörében. A meleg láng különös fénnyel csillant meg a haján, elégedetten nyugtázta a dolgot, majd visszafordult és újból hozzám sietett. Megállt az ágy mellett, lerántotta rólam a takarót és egy jó darabig csak bámult rám, azokkal hihetetlenül égszínkék szemeivel, amik ebben a fényben szinte már-már szürkének hatottak. Éreztem hogy elvörösödöm, tekintete szinte égette a bőröm, szinte fizika érintésként hatott.

-Most boldog vagy? –kérdeztem bosszúsan, és elfordíttam a fejem. Megnyikordult az ágy ahogy mellém ereszkedett.

-De még mennyire. –suttogta a fülembe. –Hozzád hasonlóan makacs szépség még sosem volt az ágyamban. –tette hozzá kuncogva, majd felemelkedett egy pillanatra, és ledobta magáról a kabátot. Amint ki tudtam venni, alatta egy inget viselt, feketét, és azt a furcsa keresztet a nyakában. Kigombolt az ingjét, és azt is lehúzta magáról, majd a nadrággal folytatta. Teste karcsú volt és izmos, háttal ült nekem, így egy pillanatra tökéletesen ki tudtam venni a furcsa mintát a hátán, ahol a szárnyainak kellett volna lenniük. Olyan volt, mintha egy festett minta lett volna ezüst festékkel a testére mázolva, két összezárt szárny és közöttük egy rózsa, szirmain egy pillangóval. És még halványan derengett is a gyér fényben. Csodálkozva bámultam, aztán leomló haja eltakarta előlem és nem láttam többé. Mikor végzett felém fordult, és lágy csókot nyomott az ajkaimra. Megpróbáltam nem kinyitni a szám, de önkéntelenül is felnyögtem ahogy megéreztem meztelen testét az enyémhez simulni, ő pedig kihasználta az alkalmat és becsúsztatta a nyelvét. Forró volt a teste, annyira forró. Úgy éreztem csoda hogy nem lángol, de mégis annyira jó érzés volt. Magamnak sem akartam bevallani, de vágytam erre a melegségre. A hosszú és szenvedélyes csók után ajkai ismét a nyakamra vándoroltak, és mivel meg voltak kötve a kezeim, nem tudtam ellenkezni. Kezével lágyan simogatta a mellkasomat, végigsiklott az oldalamon, majd megállapodott valamivel lejjebb, az ágyékomon. Felhördültem az érzésre, és megvonaglottam a gyönyörtől. Már egészen ködösen láttam őt, de azt még ebben a halvány fényben is ki tudtam venni hogy vigyorog. Már megint.

-Nem tudom a vámpírok mennyire jók az ágyban...de mutatok neked valamit, ami még annál is jobb lesz. –mondta, azzal elszakította tőlem az ajkait, felemelkedett, és elvett egy poharat az asztalról. Olyan volt mintha csak víz lenne benne, de amikor közelebb emelte láttam csak meg hogy aranyos csillogása van az átlátszó folyadéknak. Felemelte a poharat és ivott egy kortyot, majd a számhoz tartotta. Először nem akartam lenyelni, de megemelte a fejem és erősen a számhoz nyomta, kényszerítve hogy igyak. Félrenyeltem, köhögtem tőle, majd sikerült belém erőszakolnia pár kortyot. Pár csepp lefolyt a számon, mire odahajolt és lenyalta.

-Ha nem lennél ilyen makacs sokkal jobban élveznéd. –felelte és szemében furcsa fény villant.

-Mi a fene volt ez? –kérdeztem halkan, lassan ízlelgetve a különös, fűszeres, aromás, édes ízt.

-Majd meglátod. –mondta sokatmondóan, azzal ajkai levándoroltak a számról a nyakamra, lágyan szívogatta, harapdálta a bőrömet, én pedig megremegtem és felnyögtem mikor megtalálta az érzékeny pontot a nyakam hajlatában. Láttam hogy felvillan a szeme, tett még egy próbát, és én megint nem tudtam visszatartani a kéjes sóhajt.

-Oh, szóval ez az. -hallottam a hangját. Láttam hogy vigyorog, és megjelent az a fölényes, győzedelmes mosoly az arcán.

Lassan teljesen elvesztettem az eszem. Az elején mindent megpróbáltam megtenni annak érdekében hogy ne izgasson fel, mindenféle ostoba, vagy épp undorító dologra gondoltam, de nem működött. Túl intenzívek voltak az érzések...és túlságosan jók. Igen...valóban jólesett amit csinált. Minden egyes érintésére megremegtem, csókjaira halk sóhaj, nyögés volt a válasz, úgy éreztem felrobbanok ha nem történik valami...gyorsan.

-Kérlek....n..ne...
-Mit ne?

-Ne kínozz... -sóhajtottam halkan, ahogy ajkai egyre lejjebb haladtak, és már a hasamat simogatták, nyelvével körberajzolta a köldököm, haja pedig szétterült rajtam és érzéki ritmusban simogatta a csípőmet. Keze közben a bejárathoz csúszott és lassan becsúsztatta az egyik ujját. Felnyögtem és lemervedtem egy pillanatra, mire ő felemelte a fejét, az arcomhoz hajolt és megcsókolt.

-Ugye nem fáj? -kérdezte halkan.

-Engedj el... -ez volt a legvégső próbálkozás, de tudtam hogy semmi értelme. Már én sem akartam hogy abbahaggya.

-Nem tehetem. -felelte lágyan, azzal megcsókolta behunyt szemeim, és szabad kezével, gyengéden simogatva apró köröket rajzolt arra a pontra a nyakamon. Testem megfeszült alatta, az őrületbe kergetett ezzel az érzéssel, és egyszerűen nem tudtam megakadályozni hogy felsóhajtsak. Minden eddiginél hangosabb nyögések hagyták el az ajkamat, kétségbeesetten rángattam a kezem, de a kötél még mindig nem ereszett.

-Ahhh....neee.... -nyögtem ahogy ajkai megtalálták a mellbimbómat és most azokat kezdték el ingerelni, lassan simogatva. Lassan megéreztem az ital hatását is. Nem tudtam ugyan mi volt az, de mintha a duplájára fokozta volna az érzékelésemet, mindent kétszer olyan intenzíven éreztem mint egyébként. Éreztem hogy becsúsztatja egy másik ujját is, majd ajkai elérték az ágyékomat, és testem ívbe feszült a gyönyörtől ahogy lecsapott rá. Megmarkoltam az ágy támláját, a kovácsoltvas rudakat, amikhez a kezem volt kötve. Fejem hátrabukott, alig kaptam levegőt, hangosan ziháltam már. Verejtékcseppek indultak meg az arcomról, a mellkasomról, hogy aztán csiklandozva csorduljanak végig a bőrömön. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre felemelte a fejét és feljebb húzódott, ajkaival a ismét a nyakamat kényeztetve. Halkan felszisszentem mikor kihúzta az ujjait, majd görcsbe rándultam a gyönyörtől mikor belém hatolt. Felnyögtem és behunytam a szemem az először kellemetlen, feszítő érzésre, ám nem sokkal később, már sóhajtozva követeltem a folytatást. Rettenetesen szégyelltem magam ezért, de akkor, ott nem számított semmi, csak végre a csúcsra jutni, mert beleőrülök. Lassan, őrjítően lassan mozdult meg, én megemeltem a csípőmet hogy gyorsabb mozgásra bírjam, mert tudtam hogyha ez így megy tovább belehalok.

-Na most mondd hogy hagyjam abba. -szólalt meg halkan, a kéjtől szokatlanul mély, fátyolos hangon, mégis kárörvendően vigyorogva.

-Nee....kérlek... -nyögtem és felsikoltottam mikor teljesítette a kérésem. Lassan fokozta a tempót, kezével a derekamat, csípőmet markolva és láttam rajta hogy már ő sem bírja sokáig.

Az utolsó mozdulatokat már együtt tettük meg, és magamonkívül sikoltottam fel, mikor elöntöttek végre a gyönyör mindent elsöprő hullámai. Még sosem éltem át ennyire intenzív érzést. A forróság és a jéghideg villámként futott át rajtam ugyanabban a pillanatban, megmerevedtem, majd visszazuhantam a párnára.

Behunytam a szemem. Alig kaptam levegőt. Lihegve próbáltam egy kis oxigénhez jutni, de csak nagyon lassan ment. Éreztem testének súlyát a sajátomon, rámhanyatlott, és szapora lélegzete a bőrömet simogatta ahogy ő is megpróbált lélegzethez jutni.

Megmozgattam a kezem, óvatosan moccantam meg, ám ekkor valami selymesbe akadtam. A haja. Kinyitottam a szemem, és valóban az ő ezüst tincseit tartottam a markomban. Óvatosan visszaengedtem, majd összerezzentem mikor megéreztem a lágy csókot. Ez most nem volt követelődző, inkább lustán simogató.

-Mostmár az enyém vagy... -mondta halkan, miután elengedett és egy rántással eloldotta a kezem. Fájósan dörzsöltem meg a csuklóm, ahol össze volt kötve, teljesen kisebezte a selyemszalag ahogy a bőrömbe vágott. Láttam hogy ő is azt nézi, majd elkapta a kezem, az ajkához emelte és megcsókolta.

-Mostmár hiába hazudnád hogy nem élvezted... -mondta halkan kuncogva, mikor megérezte hogy még erre a lágy érintésre is megremegtem. -Olyan édesen érzékeny vagy... és olyan gyönyörű... -mondta, én pedig ezekre a szavakra aludtam el. Szemeim lecsukódtak és öntudatlanságba süllyedtem.

 
 
***
 

Lassan ébredeztem. Még nem nyitottam ki a szemem, csak hallgattam a csendet. Némán feküdtem, a szárnyaimmal takarózva, és éreztem hogy karjaival erősen átöleli a derakamat. Még most is elpirultam ahogy eszembe jutott a tegnap este. Szégyelltem magam, ugyanakkor egyfajta furcsa elégedettség fészkelte be magát a lelkembe, és ott, mint valami terpeszkedő bestia nyúlt el, uralva engem. Moccanni sem mertem, nehogy felébresszem őt, ám nem sokáig unatkozhattam, mert lassan ő is ébredezni kezdett. Halk sóhajt hagyta el az ajkait, majd ásított egyet, és elengedett. Nem mertem megfordulni, nem akartam ránézni, ám ez veszélyesebb volt, teljesen meztelenül hátatfordítani neki. Hallottam ahogy halkan felnevet, majd kezét végighúzta a gerincem mentén, amitől kishíján kiugrottam az ágyból. Úgy ültem fel, mint akibe a villám csapott, és szárnyaimmal együtt a takarót is magam elé húztam. Ijedten pillantottam rá, majd éreztem hogy elpirulok. Kis akciómnak hála, teljesen lerántottam róla a takarót. Ám úgy tűnik nem jött zavarba, mert lazán felkönyökölt a párnára, felhúzta az egyik lábát, és kifésülte haját az arcából. Nyeltem egyet, elengedtem a takarót. Eszméletlenül jól nézett ki, szavakkal szinte nem is lehet leírni. Gyönyörű izmos teste, és az az ezüst hajzuhatag. Olyan volt mintha olvadt ezüst folyna végig a vállain, a gyémántfényű tincsek egészen a combjáig kígyóztak, kusza összevisszaságban, olybá tűnve, mintha világos higanyszálakként szálakra szakadva árasztanák el az egész ágyat. Bőre olyan hófehér volt mint azoké a porcelán babáké amiket régi filmekben lát az ember. Ő egész valójában angyal volt, olyan, akiről első látásra süt a természetfeletti, még akkoris ha valaki szárnyak nélkül látja.

Látta hogy őt figyelem, de nem jött zavarba, elvigyorodott és felkelt az ágyról. Haja leomlott egészen a térdéig, ezért nem láttam sokat belőle. Aztán megfordult és egy egyszerű mozdulattal felemelt az ágyról.

-Hééé! Semmi jó reggelt vagy mi? Hova a fenébe viszel, tegyél le! -kiabáltam és öklömmel püföltem a mellkasát, mire kezét a számra tapasztotta.

-Ha nem maradsz csöndben, nem leszünk jóban. -mondta halkan, de határozottan, ami már önmagában véve volt olyan fenyegető hogy abbahagyjam a kiabálást. Rosszat sejtve bámultam maga elé, míg ő könnyed léptekkel átszelte a szobát, és benyitott az egyik szemben lévő ajtón.

 

Egy hatalmas fürdőhelység tárult a szemem elé. Mindenfelé csillogó márvány, meg csempe... hófehér szobrok, egy hatalmas medence, kristálycsillár, üvegből készült asztal, poharak, gyertyatartók. Bár a helység ablaktalan volt, a körbe a földön és mindenütt égő gyertyák egészen fényesen bevilágították így nem kellett erőlködnöm hogy körbenézhessek. Csodálkozásomban azt is elfelejtettem hol vagyok, hogy kivel...és természetesen azt is, hogy teljesen meztelen vagyok. Mindennek akkor ébredtem csak tudatára amikor egy apró lépcsősoron besétált a vízbe. Kapálózni kezdtem és elhúzódtam tőle, kiszakítva magamat a karjai közül. A medence vize kellemesen meleg volt, és illatos. Sűrű pára szállt fel a felületéről ami ugyanazt az édes illatot árasztotta mint a ruhái, és az egész szoba odakint. Hátrahúzódtam és megálltam a kicsin „tavacska” másik szélén, hátamat a szépen faragott kőnek döntve. Egy angyal formájú szobor kancsójából folyamatosan folyt a víz a medencébe, egy másik szobor mint törülközőtartó funkcionált a víz mellett.

-Most mi a baj? Nem láttál még fürdőszobát? -kérdezte cseppnyi gúnyos éllel a hangjában, mégis olybá tűnt hihetetlenül élvezi a zavaromat, és azt hogy mennyire elkápráztat ezekkel a dolgokkal. Lehet hogy ezért csinálja? Hogy levegyen a lábamról?

Felnéztem rá, de nem feleltem. Minden figyelmem lekötötte az ajtón belépő segítő, aki egy tálcát hozott, rajta egy gyömölcsökkel és egyéb finomságokkal. Seraph megköszönte, mire a szőke meghajolt és kiment. Eszembe jutott hogy már vagy egy napja semmit sem ettem. Nyeltem egy nagyot. Erre ő elvett a tálcáról egy szőlőfürtöt és a szájába lógatta, leharapva róla néhány bizonyára mézédes szemet. Hallottam ahogy a szemek halkan roppannak a fogai alatt, megnyalta a száját és elvigyorodott.

-Nem kérsz? -kérdezte halkan, szinte már kedvesen.

Tüntetően karba fontam a kezeimet, és elfordítottam a fejem, ám mire észbekaptam már itt állt mellettem és a számhoz tartott egy édesen duzzadó, piros epret.

-Vagy azt akarod hogy én etesselek? -kérdezte még mindig szemtelenül vigyorgva.

Kikaptam a kezéből, és egy falásra lenyeltem. Láttam hogy mosolyog rajtam, de nem szólt egy szót sem. Odanyújtotta nekem a tálat, és intett hogy vegyek. Először tétováztam, majd felmarkoltam egy fürt szőlőt meg néhány egyéb gyümölcsöt. Ő közben a medence szélére könyökölt és onnan nézett. Haja vége belelógott a vízbe, de nem zavarta, mint ahogy engem sem a szárnyam. A meleg víz kellemesen ellazított, az illatok pedig az az érzést keltették bennem mintha egy virágoskertben lennék.

Lassan eszegettem a gyömölcsöket, aztán már csak azt vettem észre hogy mellettem termett és szorosan hozzámtapadva nyomott neki a medence szélének. A szőlőszemek halkan koppanva pottyantak a földre és gurultak szanaszéjjel.

-Mi a fenét... -kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert egy csókkal némított el. Az ajkai szőlőízűek voltak és követelődzőek. Gyengéden harapdálta az akaimat, nyelvével simogatott, kényeztetett, mégis éreztetve hogy ő irányít, azt tesz amit csak akar. Megpróbáltam eltolni magamtól, de a próbálkozás eleve halálra volt ítélve. A lábaim közé lépett, kezét a hátamra csúsztatta, és nekidöntött a medence szélének, miközben ajkai levándoroltak nyakam érzékeny bőrére, és a fekete jelre ami még mindig elzárta az erőmet. Beleremegtem az érintésébe. Be kellett vallanom, hatalma volt fölöttem ezzel az érintéssel, mégha elszántan küzdöttem is ellene, mindig legyőzött...mindig.

-Jól állnak neked a vízcseppek...-jegyezte meg halkan, elmázolva egyet a mellkasomon, majd ha már ott volt, folytatta a cirógatást a mellbimbóimmal. Felnyögtem és nekifeszítettem a kezeim hogy arrébb toljam, azonban megragadta a csuklómat és mégjobban magához vont.

-Nincs hová futnod, vagy talán már elfejtetted? -kérdezte, azzal gyengéden a nyakamba harapott. -Talán nem élvezted az este? -toldotta meg egy kérdéssel, mikor látta hogy megpróbálom magamba folytani a sóhajt ami előtörni készült belőlem.

-Neem...én ezt nem akarom...hagyd abba... -suttogtam halkan, de tudtam hogy hiába mondom neki. Hamarosan úgyis eléri hogy magamból kikelve könyörögjek neki. Óh, és hogy utáltam magam érte. Egy undorító dögnek éreztem magam, egy szajhának, de képtelen voltam megállni hogy ne sóhajtsak fel, őt pedig ez mégjobban feltüzelte. Kék szemei szinte szikrákat szórtak a hideg tűztől ami bennünk égett. Láttam hogy fontolgat valamit, csak azt nem tudtam mit. Aztán hirtelen erősen megragadta a karjaimat, majd a térdem alá nyúlva ölbekapott, felmelelt és elindult velem ki a vízből. Halkan pihegtem a karjaiban, megpróbáltam bemesélni magamnak hogy a párától van hogy alig kapok levegőt, noha magam is tudtam hogy nem így van.

-Már megint hova megyünk? -kérdeztem fejem a mellkasának döntve, szárnyammal eltakarva a szemeim hogy ne is lássak. Nem adhatom fel ilyen könnyen! Máris megadom magam? Remegés futott végig a testemen ahogy megéreztem forró bőrét a sajátomhoz érni. Olyan bársonyosan selymes volt mintha valami igazán nemes kelmét tapintottam volna.

-Van ehhez alkalmasabb hely is. -mondta minden bizonnyal mosolyogva, már amennyire azt a hangjából kihallottam. Hallottam hogy nyílik az jtó, majd pár másodperc múlva már a puha ágyat éreztem magam alatt, és a súlyát magamon.

Megpróbáltam elhátrálni, de rámnehezedett és nem engedett.

-Most nem kötöm meg a kezeidet. -mondta a szemembe nézve lágyan. -Nem akarok több fájdalmat okozni.

Kicsit meglepődtem erre a kijelntésre, hiszen olyannak ismertem meg akit nem érdekelnek mások érzései, csakis saját maga. Akkor mégis mit érdekli hogy mi van velem?

Lehajolt hozzám és egy lágy csókot nyomott a kulcscsontomra, majd nyelvével nedves csíkot húzva elindult lefelé.

-Gyengéd leszek, ígérem. -mondta halkan, én pedig halkan felnyögtem az érzésre ahogy megmarkolta a csípőmet és leszorított.

-Í...ígérd meg hogy nem bántjátok őt! -kértem halkan, a vágytől remegő hangon, akadozva. Felnézett rám, egy pillanatra elkomorult az arca, majd bólintott.

-Rendben. Megígérem. -mondta, majd hozzátette. - De csak ha most azt teszed amit mondok!........