Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Háttal zuhantam lefelé a magasból, még láttam amint lenéz utánam. Búcsút intettem neki, azzal kitártam a szárnyaimat, kiemelkedtem a zuhanásból és megindultam felfelé. A szárnyaim keltette légörvény meglebbentette a haját ahogy elrepültem mellette és a távoli város felé vettem az irányt. Repülés közben elővettem a zsebemből a rám kiszabott küldetés dokumentumait. Újra elolvastam a címet és lejjebb ereszkedtem hogy lássam merre tartok. Még sötét volt, mikor elértem a megadott címre.

 
***
 

A gyomrom is felfordult ahogy a hatalmas fényűző épületre tekintettem. Hogy élhet valaki így, miközben több százan nyomorognak az utcán? Átlendültem a kerítés felett, és egy intéssel kinyitottam az ajtót. Szárnyaimat összecsuktam hogy ne akadályozzanak a mozgásban, és elindultam felfelé az aranyozott koráttal díszített lépcsőn. Odafönt az emeleten találtam meg a célpontot, épp aludt, és nem neszelt fel arra sem hogy beléptem a szobájába. A kép nem hazudott, tényleg egy bankár kinézetű, pocakos ürge volt, csak most öltöny helyett pizsama volt rajta. Csettintettem egyet, mire megjelent a kezemben a lándzsaszerű szuronyom, aminek kereszt volt a végén. Megköszörültem a torkomat. A fickó erre már felébredt, rémültem nézett hol rám, hol a fegyverre, majd a falon lévő riasztó felé nyúlt volna, de rácsaptam a kezére a bot hegyes végével.

-Mit akarsz? Megölni? Azért jöttél ugye?

Nem feleltem.

-Ugyan már, el tudnánk ezt intézni másképp is. –mondta remegve, mégis fondorlatosan, ahogyan ez egy ilyen alvilági figurához illik.

-Rengeteg pénzem van, nagyon gazdag vagyok. Ha nem ölsz meg, megadok mindent amire vágysz, aranyat, gyémántot…

-Te tényleg azt hiszed hogy engem érdekel a gazdagság? Undorító amit művelsz, te meggazdagszol, míg mások éhenhalnak az utcán. Arra sem vagy méltó hogy belédtöröljem a lábam. –sziszegtem neki dühösen.

-Ugyan már… ne legyél ilyen… biztosan van amit te is szeretnél megkapni…

-Te komolyan le akarsz fizetni egy angyalt? Még egy nyikkanás és végzek veled! Pedig nem ezért jöttem. –feleltem és a nyakához nyomtam a dárda hegyes pengéjét.

-Nem? –kapta fel a fejét. –Hát akkor miért?

-Megkegyelmezek neked, egy feltétellel. –leeresztettem a fegyvert.

-Na és mi lenne az?

-Felhagysz ezzel az életformával és jó útra térsz. Sosem késő.

-Jól van. –vigyorgott.

-Ez nem ilyen egyszerű. Azt hiszed becsaphatsz? Azt mondod jó útra térsz, aztán csak tetteted és folytatod az kis üzleteidet. Nem, én nem hagyom magam átverni. Jól jegyezd meg, ha bármit is teszel, egy apró kis aljas cselekedet, egy baki és megöllek. Tudni fogom ebben biztos lehetsz.

Nyelt egyet és bólintott.

-Ja és még valami. Add ide a széf kulcsait! –mondtam és kinyújtottam érte a kezem. Szitkozódott, végül kelletlenül leakasztotta a nyakából a tömör aranyláncot amin a kulcsok voltak. Elraktam a zsebembe, azzal rávágtam az ajtót és lesétáltam a lépcsőn.

 
***
 

Miután megszereztem amit akartam, a pénzt szétosztottam az utcán a szegények közt. Egyszerűen csodálatos volt látni az arcukat, amint boldogan kapdostak utána, és egymásnak újságolták mit fognak belőle venni, olyan dolgokat, amiket lehet hogy láttak már, de életükben nem érinthettek. Annyian voltak, hogy néhányan nem is fértek hozzám. Mindannyian soványak voltak, éhesek és kétségbeesettek, és most majd agyonnyomták egymást. Felnőttek, gyerekek, öregek, mind közelebb akartak kerülni hozzám, a kezem, lábam, ruhám cibálták, végül egyikük olyan ügyetlenül kapaszkodott bele a kabátomba hogy leszakította rólam. Mindenki elhátrált tőlem ahogy meglátták a szárnyaimat.

-Egy angyal……egy angyal..-suttogták, én pedig nem tudtam mi tévő legyek. Lelepleztek. Elnéztem az embereket azzal a feltétlen hittel a szemükben, a tekintetük reménytől csillogott, és ekkor végre megértettem mit kéne tennem. Ha igazán olyan akarok lenni, amilyennek szeretném, akkor nem vehetem el tőlük a hitüket. Bátorítanom kell őket. Kitártam a szárnyaimat, felemelkedtem a magasba és onnan a tömegbe szórtam a többi pénzt és drágakövet. Mindannyian örömtelin kiáltoztak felém, néhányan imára kulcsolták a kezüket, voltak akik sírtak, mások egymást fellökve igyekeztek minél több pénz bezsebelni, én pedig végre úgy éreztem jót cselekedtem. A Szent Szövetségnél a küldetésinkre is azt mondták hogy a jó érdekében kell megtennünk, hogy azok jócselekedetek, de azokat valahogy nem éreztem annak. Ellenben most, boldogság töltötte el a szívemet ha csak arra gondoltam hogy segítettem ezen a sok szegény emberen. Ilyen egy igazi angyal, nem pedig egy olyan gyilkos mint amilyet csinálni akartak belőlem. Végre megértettem.

 
***
 

A madarakkal szárnyalva repültem visszafelé. A nap már megjelent a látóhatár alján, olyan volt, mintha meggyulladt volna az ég alja, és a felfelé ívelő lángjai egyre magasabbra csaptak volna. Hajamat az arcomba fújta a szél, kisimítottam a szememből és egy meleg szélfuvallaton vitorlázva utaztam tovább. Már kívülről tudtam az utat. Úgy éreztem magam mint aki végre hazamegy. Emlékezetem óta még soha sem éreztem ezt. Tehát ilyen érzés mikor azt érezzük hogy van valaki, akinek nem teljesen mindegy hogy élünk-e vagy halunk. Egészen furcsa érzés volt, pláne azok után ami történt. Többé nem nevezhettem magam érintetlennek, tisztának, hiszen egy vámpír harapott meg, és a fajtám szemében ez főbenjáró vétség és bűn volt, mégis sokkal jobb érzés volt, mint eddig bármi. Úgy éreztem végre vagyok valaki… és bár még mindig nem tudtam hogy ki voltam, de az érzés hogy tartozom valahova, örömmel töltött el. Még akkoris mosolyogtam, mikor leszálltam a korlátra és összecsuktam a szárnyaimat. Az ajtót nyitva találtam, mintha várt volna rám, vagycsak abban reménykedett volna hogy visszajövök. Nem gondolkoztam sokáig, beléptem a szobába.

 
***
 

Odabent nem égtek a lámpák, csak egy a szekrényre állított gyertyatartóban pislákolt egy mécses. Odasétáltam hozzá és kezemet végighúztam fölötte, mire a haldokló lángocska mintha életre kelt volna, és újból halványan felragyogott. Visszahúztam a kezemet. Ujjaim eltűntek a kabát hosszú ujja alatt, ami pont olyan hófehér volt mint a szárnyaim. Az üveges szekrényben szemléltem a tükörképemet. Olyan furcsán éreztem magam…de nem tudtam volna megmondani hogy miért. Megszabadultam a hosszú hajamtól, de a kétségeimtől még nem. Nem tudtam hogy helyes-e amit teszek, csak a benyomásaimra, az érzéseimre hallgathattam és féltem hogy azok félrevezetnek. Nem akartam egyedül lenni, mégis magam mögött hagytam azt a világot ami ilyenné tett és ami eddig magába fogadott. Igen, otthagytam azt, ezért. Elfordítottam a fejem az üvegtől és körbenéztem a szobában. Sötét volt, nem láttam sokat, ezért felemeltem a kezem és egy apró fénygömböt tartva az ágyhoz sétáltam. Ő mit sem sejtve aludt, nem vett észre. Fekete haja szétterült a hófehér párnán, a takaró selymesen borult rá, megfogtam hát és megigazítottam, hirtelen azonban megrohamozott egy érzés…úgy éreztem nem most vagyok így először… vele, és nem most nézem először ahogyan alszik. Erőmet megfeszítve próbáltam emlékezni…de nem tudtam. Csak a fejem fájdult meg. A falhoz tántorodtam és lerogytam a tövébe. Ekkor mintegy látomásként megjelent előttem ugyanez a szoba…vagy egy ehhez hasonló…nem is megjelent..ez alakult át azzá…vagy csak én láttam úgy. A falak eltűntek… újak jelentek meg… új helyen. Az ágy is új helyre került. Megváltoztak a függöny a színei is, de minden olyan gyorsan, hogy egészen beleszédültem. Nem értettem mi folyik itt. Az ágy függönye most be volt húzva, két alakot láttam mögötte kibontakozni. Sötét volt, nem láttam tisztán kik voltak, csak azt hogy az egyiknek hosszú haja volt és éppen nyújtózkodott. Felálltam és elrántottam a függönyt, ám ekkor egy varjú repült be a szobába és a látomás szertefoszlott én pedig arra tértem magamhoz úgy reszketek mint akit ráznak. Minden szál tollam az égnek meredt, nem volt hideg, mégis úgy fáztam mint aki az északi sarokra került. „Mi a fene volt ez?” –kérdeztem magamtól. Felálltam, de úgy szédültem mint aki szélütést kapott. Belekapaszkodtam az ágy függönyébe. Több se kellett annak, leszakadt én pedig ráestem az ágyra.

Azonnal felébredt, védekezően emelte maga elé a kezeit, majd mikor rájött hogy csak én vagyok, megnyugodott kissé.

-Mit csinálsz? –kérdezte bosszúsan.

-Izé…nem tudom… ne haragudj… -feleltem halkan. Talán neki is feltűnt hogy erőtlen volt a hangom és színe se volt sok.

-Mi a baj? Történt valami? –kérdezte. Tekintetéből aggodalmat olvastam ki, és ennek feletébb megörültem.

-Semmi…csak eszembe jutott valami… láttam… valamit…ennyi az egész. –feleltem és felültem. Szárnyaim beborították szinte az egész ágyat.

-Talán… talán szép lassan az összes emléked visszatér. –mondta halkan.

-Meglehet. De ha ennyire rossz lesz, akkor nem tudom hogy bírom ki. –feleltem még mindig vacogva. Szárnyaimat magam köré fontam, úgy ültem ott mint egy nagy hókupac. Felegynesedett és a takarót a vállamra terítette. Hálásan néztem rá, bár mondani nem sokat tudtam.

-Várj meg itt! Hozok valamit! –mondta, azzal felkelt és kiment a szobából. Megbabonázva néztem ahogy hosszú haja tovalibben mellőlem, majdnem utánakaptam mint valami holdkóros, de aztán még időben észbekaptam és nem tettem. „Vajon miért ilyen kedves velem? Még mindig szeret? És én szerettem-e valaha? Bárcsak tudnám mit éreztem iránta régen, akkor talán megérteném mit kellene tennem!” Csendben vártam amíg visszatér.

 
***
 

Olyan furcsán éreztem magam, ahogy ott ültem az ágyban, fehér ruhámban egy vámpír lakhelyén, és a legkisebb félelmet sem éreztem. Nem én!

Nemsokára visszatért. Idesétált hozzám és átnyújtott egy poharat.

-Tessék… idd meg. –mondta halkan, majd mikor átvettem karba fonta a kezét és úgy nézett engem.

-Mi ez? –kérdeztem.

-Valami, amitől elmúlik a reszketésed. –felelte.

Megvontam a vállam is egy hajtásra kiittam. Édes íze volt, kicsit talán túlzottan is, de nem volt annyira rossz. És tényleg, amint megittam azonnal elmúlt a reszketés és nem is fáztam.

-Most mit fogsz tenni? –kérdezte halkan, és alig észrevehetően az erkély felé pillantott ahol még mindig ott pihent a fekete madara.

-Nem mehetek vissza. –ráztam meg a fejem. –Nem lehet!

-Én…nem dönthetek helyetted, de nem lesz ez veszélyes neked?

Megráztam a fejem.

-Nem érdekel. Képtelen lennék továbbra is azokat szolgálni akik megfosztottak az emlékeimtől és kis híján a szabad akaratomtól is. –mondtam.

Komoran nézett rám, kék szemei tompán csillogtak a gyér fényben. Leült mellém az ágyra. Lábait maga alá húzta és térdre ereszkedett. Magam sem tudom miért, de olyan furcsa érzés fogott el. Vágytam rá hogy a karjaiba fonjon, hogy átöleljen, de ugyanakkor tartottam is tőle. Nem tudtam mit akarok. Az egyik részem vadul tiltakozott minden efféle gondolat ellen, de a másik mindennél jobban akarta őt. Tanácstalan voltam.

-Én csak…szóval…nem fognak akkor most téged is üldözni ezért? –kérdezte halkan.

-De, minden bizonnyal. –feleltem bólintva. –Azonban nem hiszem hogy az Isten nem azt akarná hogy boldogan éljek. Kétlem hogy arra lennék kárhoztatva, arra születtem volna, hogy még a halál után is magányos legyek és tudatlan a múltamat illetően. Amit ma tettem -segítettem az embereknek- nos, az volt az angyalhoz méltó cselekedet, nem pedig az amit tennem kellene. Nem tudom miért vetik meg ennyire a vámpírokat, de a végére fogok járni. Szerintem nem létezik olyan lény aki ne részesülne az Isteni kegyben, még a vámpírok sem.

-Ez úgy hangzik mintha egy mélyen hívő ember mondaná…

-Hát, elég könnyű elhinni hogy van Isten, ha már angyalok léteznek. Nézz csak rám…szerinted honnan kaptam a szárnyaimat?

-Nem tudom, de álmomban sem gondoltam volna hogy egyszer majd így látlak viszont. Ráadásul most… mikor már a lelkem is eladtam. –felelte szomorúan.

-Tudod…még csak alig pár dologra emlékszem a régi életemből, de abban egészen biztos vagyok hogy a régi önmagamat sem érdekelte volna hogy vámpír vagy, ember, sárkány, démon vagy micsoda. Nem ezen van a hangsúly, hanem ennél sokkal fontosabb dolgokon.

-Mit akarsz tenni, itt maradsz? –kérdezte a szemembe nézve.

-Ha nem dobsz ki…

-Ugyan, tudod hogy sosem tenném.

-Akkor egy darabig igen.
-És aztán?

Megráztam a fejem. Fogalmam sem volt. A jövőm nem volt tiszta előttem. Akármit is teszek, mostmár egészen mindegy, úgyis elítélnének. Rajtam volt a jegy, olyan volt mintha ezzel megbélyegeztek volna, én mégis inkább szabadságot kaptam általa. Nem tudtam kitapintani, de tudtam hogy ott volt. A fogai nyoma a nyakamon. Mikor látta hogy azt keresem, lesütötte a szemét.

-Bocsánat amiatt! –suttogta halkan. –Nem tudom mi ütött belém én csak…elégtételt akartam venni mert…

-…mert olyanba ütöttem az orrom ami nem az én dolgom…érthető…-fejeztem be helyette.

-Nem, nem erről van szó. Csak rád akartam ijeszteni…dacból talán… nem gondoltam volna hogy ez lesz. Sajnálom!

-Semmi baj… igazából.. én nem nagyon is bánom.

-Hogy? –kérdezte elképedve.

-Hát..talán mert tudom hogy szerettelek valamikor, és a régi önmagam sem akarná hogy éhezz miattam. Fogalmam sincs milyen lehet vámpírnak lenni, de hacsak fele annyira rossz mint amit én éltem át az utóbbi időben, akkor nem akarom hogy emiatt szenvedj. –feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.

-Miért…? –kérdezte meggyötört arccal. Olyan volt az arca, mintha valami igazán vérlázítóan szörnyűt mondtam volna. –Miért mondod ezt? Hiába próbálod tettettni, látom hogy félsz tőlem. Nem tudod tagadni, az arcod bátorságot mutat és a szavaid is ezt erősítik, de a valóságban akárhányszor csak megérintelek úgy reszketsz mint a nyárfalevél. Undorodsz tőlem! Valld csak be! –felelte dühösen, mégis több volt a kétségbeesett hangsúly a hangjában mint a düh.

-Nem, ez nincs így. –vágtam rá rögtön. –Ha félnék tőled hagytam volna hogy azt kérj tőlem amit csak akarsz? Megtettem volna?

-Akkor is féltél. Azt hitted meg foglak ölni. –sóhajtotta. Be kellett vallanom, igaza volt. De akkor meg hogy mondjam meg neki hogy nem azzal van a bajom hogy vámpír, hanem azzal hogy nem tudom pontosan mit kéne éreznem iránta. Nem tőle magától ijedtem meg, hanem az érzéstől ami elfogott. Furcsa, de megint úgy éreztem magam mint egy szűz kiskölyök aki veszélyes vizekre tévedt. Pedig az ártatlanságomat már régen elvesztettem…ahogyan sajnos az emlékeimet is. Így nem tudom mitől kéne tartanom és mitől nem. Ez pedig olyan rossz érzés volt. Hogy hogyan valljam be ezt neki -ezen gondolkoztam, közben egyre csak azt a szomorú arcát bámultam. Volt benne valami, valami egészen furcsa, amitől úgy éreztem megint egy hatalmas bűnt követtem el. Habár nagyobb és erősebb volt nálam, -hiszen az előbb is könnyűszerrel le tudott dönteni- ezt az előnyét most mégsem használta ki. Inkább csak ült ott, megsemmisülten és a falat bámulta. Nem tudtam megérteni, pedig próbáltam. Megpróbáltam magam a helyébe képzelni. Elképzeltem hogy nagyon szerettem valakit, aki elhagyott, aztán ismét visszakaptam. Teljesen jogos hogy odáig vagyok tőle hogy nem érinthetem, de akkor meg miért nem mondja a szemembe hogy legyek kicsit több bizalommal iránta. Miért fáj neki ennyire a múlt? Mi történt vele? Semmit sem tudtam arról hogy az én halálom után vele mi történt. Nem is mesélt róla sokat, és nem is kérdeztem. Talán itt az ideje. Ha a végére akarok járni a dolognak, itt kell kezdenem.

-Figyelj… szeretném ha elmondanál valamit. –szólítottam meg halkan. Rámemelte a tekintetét, amitől menten elvörösödtem. Vajon régen is ilyen hatással volt rám? Úgy tudott nézni, azokkal a hihetetlenül kék szemeivel amitől az embernek rögtön mocskos dolgok jutottak az eszébe. Vagy csak én értettem félrem, nem tudom. Megköszörültem a torkomat.

-Csak…azt szeretném tudni…szóval…meséld el hogy lett belőled vámpír! Megharapott egy? Vagy mi? Mert az emlékképekben amiket láttam, ott még nem voltál az. Hogyan történt?

Értetlenül pislogott rám. Látszott rajta hogy erről nem szívesen beszél. Talán két megfelelő válasz között vívódott, aztán mégis megrázta a fejét.

-Nem? Nade miért?

-Most nem. Még nem akarom elmondani.

-Még nem? Mit akar ez jelenteni? Csak én látom úgy vagy tényleg nem szívesen beszélsz erről? Mi a fene történt veled? –kérdeztem.

-Nem. Mondtam már, nem akarok erről beszélni, érted? –tört ki idegesen és felpattant az ágyról. Azzal azonban nem számolt hogy félúton a hajába kapaszkodtam, így rövid úton vissza is zuhant. Egyenesen rá a szárnyaimra. Irtó furán festett ott, a fehér tollak közt, azzal a mélyfekete hajával és hófehér bőrével. Egyszerre hirtelen megrohamozott egy érzés, amit ezelőtt még nem éreztem, vagy csak egyszerűen nem emlékeztem rá. Heves érzés volt, és furcsa. Ehhez képest egy átlagos bozóttűz…az semmi volt. Úgy éreztem most a legkevésbé önmagam vagyok, mintha valami irányított volna, egy idegen akarat, pedig a sajátomnak éreztem, de még mennyire a sajátomnak. Azon kaptam magam hogy most én hajolok le hozzá és csókolom meg. Tágra nyílt szemmel nézett rám, nem értette miért tettem. De ami a legrosszabb volt, én sem értettem.

-Ezt most…miért? –kérdezte halkan. A fejemet ráztam.

-Nem tudom. –feleleltem. Erre felült mellettem, eltolta az útból a szárnyaimat és magához ölelt. Levegőt is alig kaptam a döbbenettől. Kicsinek éreztem magam, hozzá képest kicsinek és jelentéktelennek. Éreztem ahogy teste az enyémhez simult, olyan hangosan vert a szívem hogy féltem meghallja. Felnéztem rá, de nem láttam az arcát. Az egyik kezével a derekamat fogta át, a másikkal a nyakamat. Éreztem ahol hegyes körmei a bőrömhöz értek, de nem sebeztek meg. Ahogy a fogai sem ahogy megcsókolt. Nem állt szándékában bántani engem. Nem akart fájdalmat okozni nekem, és ezt valahogy azonnal megéreztem. De akkor mitől féltem valójában?

Fölém hajolt és kezével leszorította a kezeimet a takaróra.

-Majd én segítek emlékezni. –suttogta halkan, azzal hozzám hajolt és újból megcsókolt, de olyan lágyan és szenvedélyesen ahogyan eddig még soha. Tiltakoztam volna, ha tudok… mert habár az agyam riadót fújt…valahogy mélyen a szívemben úgy éreztem, hogy nem olyan rossz amit csinál. Valahányszor elhatároztam hogy most mozdulok, most elhúzódok tőle, most eltaszítom magamtól, valami mégis megállított. Bár belül bizonytalan voltam és féltem tőle, a testem magától reagált az érintésére és ez még jobban megrémisztett.

-Na, dereng már valami? –kérdezte mikor elengedett. Egy hang sem jött ki a torkomon. Azt akartam mondani hogy fejezze be, hagyja abba, de nem volt elég erőm hozzá.

-Nem? Hát akkor ettől majd eszedbe jut. –mondta mosolyogva, azzal egy csókot lehellt a nyakamra, egészen lentre, szinte már a vállamhoz. A lélegzetem is elakadt erre az érintésre. Hogy van az, hogy ő ismeri a legérzékenyebb pontjaimat is, de én semmit sem tudok róla? Ez így nem fair. Láttam ahogy fölényesen elmosolyodott mikor látta hogy beleremegek az érintésébe és megmarkolom a takarót.

-Fe…fejezd be! –nyögtem kétségbeesettem, mert attól féltem hogy még még egy ilyen és senki sem tud többé visszatartani hogy olyat tegyek amit nem volna szabad.

-Hát már nem akarsz emlékezni? –kérdezte csalódottságot tetettve, a valóság azonban az volt, hogy hihetetlenül élvezte hogy játszhat velem.

-Ez nem így megy. –ráztam a fejem, ám ekkor egy pillanatra mégis bevillant egy kép. Fájdalmasan hasított belém és olyan hirtelen… fel is kiáltottam fájdalmamban, mert úgy éreztem a fejem is széthasad belé. Egy tavat láttam, vízililiomokat és egy tükörképet a vízen. Fehér virágokat a tó tükrén, és egy alakot.

-Mi volt ez? –kérdezte ijedten és elhúzta a kezemet az arcomról hogy a szemebe tudjon nézni.

-Én…láttam valamit… -suttogtam halkan, még mindig sokkolva a fájdalomtól és látványtól.

-Látod? Én megmondtam… -felelte komolyan nézve rám. Az igazat megvallva a legkisebb esély sem volt arra hogy bármi is eszembe jut majd, mégis bejött. Mintha tudta volna mit kell ahhoz tenni…félelmetes volt. Elgyengített, de ugyanakkor úgy éreztem ezzel erőt is ad, erőt hogy kibírjam mindazt ami rám vár…az emlékezés kínjait…hogy újra kell élnem a múltat…mindent. Szörnyűnek hangzott, de így… korántsem volt az. Felnéztem rá, azokba a hihetetlenül kék szemeibe és már tudtam a választ a kérdésemre. Nem volt többé kérdéses hogy akarom-e vagy sem… emlékezni akartam… és a többi nem számított. Mit számít ha eladom a testem…a lelkem… hiszen ezek nem is az enyémek. Én már meghaltam. De akkor miért ragaszkodom ennyire foggal-körömmel ezekhez az emlékekhez? Magam sem tudtam. És még sok minden mást sem.

-Folytasd…kérlek..! –kértem kétségbeesetten, és ő meglátta a kérést a szememben. Elmosolyodott, lehajolt hozzám és egy rövid csókot lehellt a számra. Túl rövidet. Mostmár viszont én kaptam utána, mint a fuldokló az utolsó szalmaszál után. Próbára akart tenni, látni akarta mennyire gondolom komolyan, de mostmár rájött. Felült és behúzta az ágy függönyét.

-Te komolyan képes lennél….egy idegennel…

-Nekem te nem vagy idegen. –mondta halkan. –Magamnál is jobban ismerlek.

-De akkor miért….?

-Miért? Kérdezd magadtól! Te miért akarod?

-Mert én…

-Én vagyok az egyetlen aki segíthet neked és ezt te is tudod. Ha visszamész a fajtádhoz minden bizonnyal nem látnak majd szívesen. Hoztál egy döntést, és még tőlem kérdezed jól döntöttél-e? Döntsd el magad. –felelte komolyan. Igaza volt.. elárultam a fajtámat, csakis azért hogy végre az lehessek aki voltam. Nem volt rossz döntés.

Csaptam egyet a szárnyammal és magamhoz öleltem velük. A fuvallattól amit a szárnyaim keltettek kialudtak a mécsesek a szobában, sötétség borult ránk. Alig láttam valamit, a szemem még nem szokott hozzá a sötéthez. Ő viszont tökéletesen látott, és ezt aljas módon ki is használta. Megfogta a csuklómat és lenyomta a takaróra, a másik kezével pedig kibontotta a kabátomon a gombokat. Kezdtem tényleg bepánikolni. Hosszú haja a nyakamra hullott ahogy lehajolt hozzám és egy újabb csókot lehellt a számra. Ezúttal hosszabb ideig tartott fogva, a végére már alig kaptam levegőt. A szárnyaim tehetetlenül csapdostak a takarón, magam sem tudtam miért akartam most hirtelen mégis meghátrálni. Megijedtem. Éreztem ahogy kezével végigsimított az arcomon, majd a nyakamnál megragadta a kabát gallérját és felrántott vele. Úgy mozdultam, mint valami báb amit dróton rángatnak. Már halványan láttam valamit belőle, a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez. Hagytam hogy levegye a kabátomat, nem ellenkeztem. Ledobta a földre a köntöse mellé, majd kezét a mellkasomra tette és visszanyomott a párnára. Ijedten néztem fel rá. Láttam az arcán azt az elégedett mosolyt, ami most mintha egy pillanatra bizonytalanná vált volna. Vagy csak én láttam úgy? Lehajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem meleg leheletét a nyakamon. Megborzongtam már a gondolattól is hogy valaki ilyen közel jött hozzám. Ezt ő is érezte mert a következő pillanatban elmosolyodott, megmutatva ezzel két hegyes szemfogát. Nem harapott meg, pedig ezt vártam, mint következő lépést. De nem harapott, helyette egy csókot lehellt a nyakamra, oda ahol az előző harapásnyomát viseltem. Nem bírtam megállni hogy ne sóhajtsak fel. Megmarkoltam a haját és megpróbáltam elhúzni magamtól, de nem hagyta magát.

-Kérlek…ne! Ez már…

-Mi a baj? –nézett rám fölényesen mosolyogva. –Már nem akarod? Nem akarsz emlékezni?

-Én…én csak… -kezdtem, de a mondat halk nyögésbe fulladt ahogy a szájával ismét megérintette azt a helyet a nyakam hajlatában.

-Mit is mondtál? Nem igazán értettem… -kérdezte fölényesen mosolyogva.

-Csak azt hogy…… nem vagyok benne biztos… hogy… helyes amit… teszünk…

-Az nem fontos. –felelte. Éreztem hogy a keze közben bekíváncsiskodott a pólóm alá, és végigsimogatta a hasamat és a mellkasomat.

-Haaa…haa…

-Igen? Mit szeretnél mondani?

-Haaa…hagyd abba!

-A tested nem ezt mondja. Ne hazudj magadnak! –felelte nyugodtan. Úgy éreztem menten elvesztem az eszemet, ahogy hosszú haja rámhullott és a hasamat meg a csípőmet simogatta, ezt nem lehetett ép ésszel kibírni! Képtelenség volt. Hegyes körmeit a pólómba akasztotta és végighúzta rajta, amitől a ruhadarab elöl végig széthasadt a mellkasomon. Nem is ez rémített meg igazán, hanem az a mosoly az arcán. Feltérdelt és kibújt a pólójából, majd rólam is letépte azt ami maradt még belőle. Az ágy végéig hátráltam előle, de tisztában voltam vele hogy nem menekülhetek sokáig. A szárnyaimat szorosan magam köré zártam hogy ne lásson. Olyan zavarban éreztem magam előtte.

-Mi a baj? Mitől félsz? Nem foglak bántani.

-Megígéred?

-Meg. –felelte, azzal felém nyújtotta a kezét. –Gyere!

Tétován nyúltam utána. Egy belső hang azt súgta hogy megbízhatok benne, és én el akartam hinni amit ez a hang mondott. Megfogtam a kezét. Magához ölelt, olyan szorosan hogy alig kaptam levegőt. Összecsuktam a szárnyaimat.

-A szárnyaid… csodaszépek… -suttogta a nyakamba, amibe ismét beleremegtem egy kicsit. Elpirultam.

-Úgy gondolod? –kérdeztem zavartan. Bólintott.

-Bármit megtennék csakhogy egyszer érezzem az ölelésüket. Bármit.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani.

-Tudod…a láncaim…engem…ehhez a világhoz kötnek…egy halhatatlan vámpír vagyok… és te pedig egy angyal… talán a sors fintora hogy pont egy ilyen alakban kellett visszatérned. Hogy is szerethetnék én egy ilyen szent és tiszta lényt mint te.

-Én tényleg… szerettelek téged?

-Ezt magadtól kell kérdezned.

-Nem tudom. A fenébe is, nem emlékszem. Nem tudom!!! –feleltem dühösen. Éreztem ahogy egy könnycsepp csordul le az arcomon…majd mégegy. Aztán éreztem ahogy megragadja az arcomat és odahúz magához. Ezúttal nem az ajkamon csókolt meg. A könnyeim érdekelték…azokat csókolta le az arcomról.

-Ne sírj! –suttogta halkan. –Vissza fognak térni az emlékeid. Tudom. –mondta. Olyan kedves volt, olyan gyengéd…és a hangja is… olyan lágy volt, nem bírtam elhinni hogy ártani akarna nekem. Felemeltem az szárnyamat és a hátára simítottam. Kicsit meglepődött a mozdulatra, de őt aztán nem lehetett zavarba hozni. Átöleltem őt, ahogy akarta, a szárnyaimmal. Elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét és lenyomott a párnára. Úgy magasodott fölém mint valami vadállat ami épp most készül lecsapni a zsákmányra. Még a tekintete is olyan volt.

-Akarod tudni mit érzek? –kérdezte halkan, azzal megragadta a kezem és a szívére tette. Éreztem ahogy dobog a szíve az ujjaim alatt… olyan gyorsan és erősen vert. Egészen belepirultam.

-Akarlak! Most! –mondta határozottan, azzal lehajolt hozzám és megcsókolt. Fogalmam sem volt mit mondhattam volna erre. Olyan vörös lehettem mint a paradicsom. Már abba is beleremegtem ahogy kisimított egy hajtincset az arcomból. Talán csak az akaratom volt túl gyenge hozzá, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Most is ugyanazt éreztem mint akkor mikor ivott a véremből…mintha a puszta tekintetével megbénított volna. Félelmetes volt ahogy uralkodott rajtam. Teljesen a hatása alatt voltam és ez megrémisztett.

-N…nem vagyok biztos benne hogy… -kezdtem halkan, de elakadt a szavam ahogy végighúzta a tenyerét az oldalamon és belecsókolt a nyakamba.

-Csssss… ne beszélj! –suttogta.

-De…én… aahhh… hagyd ezt abba!

-Valóban ezt akarod? –duruzsolta a fülembe lágyan. Úgy éreztem ez az őrület lassan teljesen elhatalmasodik rajtam… már magam sem tudtam mit akarok.

-Nem…nem tudom! –nyögtem csalódottan. –De nem teheted ezt velem úgy hogy nem is ismerlek. Nem lehet!

-Nem hiszel nekem? Jobban ismerlek mint saját magamat. Ennyi nem elég neked?

-Nem erről van szó.. –feleltem és eltoltam magamtól. -…csak én… múlt nélkül…hogy is mondjam…úgy érzem magam mint egy bábu akit csak ide-oda rángatnak. Hogy is tudnék így megbízni bárkiben is? Nem veled van bajom, ne értsd félre, hanem az egész világgal. Nem emlékszem semmire…és a szerint amit elmondtál igenis volna mire. Tudod milyen szörnyű érzés ez? Van fogalmad róla milyen rossz? –kérdeztem kétségbeesetten. Nem bírtam megakadályozni hogy ne eredjenek el ismét a könnyeim. Igazán meglepett amikor válaszul nem szólt semmit, csak magához ölelt.

-Sajnálom. Én…nem akarlak kihasználni…csak…annyira örültem hogy viszontláthatlak. Nem tudom mi ütött belém…úgy érzem teljesen elveszed az eszemet. Tudom milyen szörnyű lehet most neked. Emlékek nélkül…szándékosan löktelek egy olyan szituációba ami ismeretlen volt neked. Megijedtél…érthető. De hidd el…én…nem akarok semmi rosszat. Sosem bírnálak bántani. És most hogy visszakaptalak jobban fogok vigyázni rád mint ez életemre! Ezt megígérem.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Rettenetesen meghatott hogy ennyire aggódik értem és szeret, de nem voltam benne biztos hogy én viszonozni tudom-e az érzéseit. Mindenesetre őszintének tűnt. Nagyon őszintének. Felemeltem a kezem és megsimogattam vele az arcát.

-Hihetek neked?

-Ezt mostmár tényleg neked kell eldöntened. –felelte halkan. Válaszul lehúztam magamhoz és megcsókoltam. Nem tudtam biztosan hogy helyes-e amit teszek, de olyan mérhetetlenül jó érzés volt hogy nem tudtam tovább türtőztetni magam. Ha ezzel eladom a lelkem az ördögnek már az se nagyon érdekelt volna. Angyalok, vámpírok, valaha mind emberek voltak nem? Így az érzéseik is közösek.

-Ez most igent jelent? –kérdezte mosolyogva. Egészen belepirultam ahogy ránéztem.

-Aha…azt hiszem.

-Akkor jó. –felelte halkan. Felemeltem a kezem hogy a füle mögé tűrjem a haját, de elkapta és belecsókolt a tenyerembe. Éreztem hogy elpirulok az érintésére, olyan nagyon furcsán éreztem magam.

-Mostmár sajnálod hogy idejöttél? –kérdezte ravaszan.

-Nem, csak félek….attól hogy mi lesz ha ránktalálnak. Meg akarnak majd ölni téged.

-Biztos hogy ez az amitől a leginkább félsz? –kérdezte mosolyogva. - Tudod engem annyi mindenki akart már megölni… többek között te is, mégis… eddig még senkinek sem sikerült.

-Mert erős vagy…-feleltem halkan. „Igen, élénken emlékeztem arra a hihetetlen erőre ami legyőzött engem akkor. Az övé volt.” Vajon mitől ilyen hatalmasan erős…ilyen különleges?

-Úgy gondolod? Pedig az erő nem minden. Nektek olyan hatalmatok van, amivel én nemigen tudnék szembeszállni. Ha a sötétség elvegyül a fénnyel az csak szürkeséget és homályt hoz a világra. Ezt mindenki tudja. –mondta szomorúan.

-Igen. –feleltem. –Akkor van hajnal. Lehet hogy homályos és szürke, de mégis…gyönyörűszép és sokan szeretik.

-Kár hogy sosem láthatom. Tudod…mostmár sajnálom hogy ezt az utat választottam. Ha ember maradtam volna, akkor meghaltam volna…de legalább nem volna ilyen szörnyű bűntudatom. Még az is lehet hogy angyal lehettem volna mint te.

-Furcsa, valahogy nem tudnálak elképzelni szárnyakkal. –feleltem mosolyogva.

-Ez igaz… én sem. Fura volna. –mondta. Ahogy elnéztem őt az jutott az eszembe hogy vajon mit szerethettem benne amíg még éltem. Annyi mindent nem tudtam róla…azaz szinte semmit. Csak annyit tudtam ami az aktáján volt, de az nem volt sok. Többnyire csak külső tulajdonságok, amik elősegítették a felismerését. Semmi olyan amit még tudni szerettem volna.

-Most min gondolkozol? –kérdezte halkan.

-Rajtad. –feleltem elgondolkozva. –Amikor megkaptam a küldetést hogy öljelek meg, volt egy halom papír…amit el kellett olvasnom.

-És mi volt bennük?

-Ez…ez megint olyasmi amit nem értek. Hát…tudod… nálunk a Szent Szövetségnél –így hívják azt a helyet ami veszélyes lények likvidálásával foglalkozik – minden küldetést mérlegelnek mielőtt kioszják valakire. –felnéztem rá hogy megnézzem figyel-e. Mikor láttam hogy érdeklődve néz rám, folytattam.

-Mikor megkaptam az aktádat az első ami gondolkodóba ejtett hogy miért kaptál vörös fokozatot.

-Vörös fokozat?

-Az valami olyasmi ami mutatja mennyire veszélyes ellenfélre számíthatsz. Csakhogy te egy vámpír vagy és azok nem szoktak ilyen besorolást kapni. –ismét felnéztem rá. Láttam hogy lesüti a szemét. Tudott valamit amit én nem, és ezt egyértelműen láttam rajta. Lefeküdt mellém az ágyra és párnára hajtotta a fejét.

-Miért számítasz ilyen veszélyesnek számunkra? Biztosan tudod, látom az arcodon. Szóval nem én vagyok az első aki megpróbált megölni.

-Féltem hogy ezt fogod kérdezni. –felelte zavartan mosolyogva.

-Miről van szó? El kell mondanod!

-Azért vagyok más mint a többiek…azért vagyok veszélyes…mert én… el tudom venni az erődet. –felelte a szemembe nézve.

-Mi??? –kérdeztem döbbenten.

-Igen, így van. Az a másik két fajtádbeli aki megpróbált megölni is így végezte. Bizonyára azért küldtek harmadiknak téged, mert valaki ott fent tudta hogy téged nem akarnálak megölni. Tudta, hogy nem lennék rá képes.

-…de mivel én nem emlékszem semmire, megöltelek volna kihasználva a gyengeségedet és azt hogy képtelen vagy bántani engem. –folytattam döbbenten.

-Igen, így van. –felelte bólintva.

-Ez…ez…olyan aljas… hogy tehették ezt? Kihasználni azt hogy nem tudok semmit… -morogtam dühösen, ökölbe szoruló kézzel.

-Felesleges ezen rágódnod… már mi értelme volna? –mondta halkan és a kezemre tette a kezét hogy megnyugtasson.

-Te..végig tudtam ezt?

-Persze hogy tudtam. –felelte komolyan. –Igazából már vártam a harmadik angyal érkezésére, de álmomban sem gondoltam volna hogy te leszel az.

-Ha tudtad miért nem mondtad el? Akkor nem kellett volna…

-Csss..ne kiabálj! Szerinted elhitted volna nekem? Hiszen nem emlékeztél semmire.

Lehajtottam a fejem. Igaza volt. Akkor nem hiszem hogy bármit is elhittem volna neki.

-Igaz. Sajnálom.

-Semmi baj. Igazából én már túlléptem ezen.

-Akkor meg miért futottál el előlem?

-Igazából magam sem tudom. –felelte elgondolkozva.- Folyton az járt a fejemben hogy jobb lenne neked ha megölnél anélkül hogy rájönnél bármire is.

-Hogy mondhatsz ilyet? Ha valamikor szerettelek téged, akkor nem gondolod hogy fájna nekem hogy elveszítelek? Ráadásul hogy én öllek meg a saját kezeimmel…

-De te nem tudtad ezt. Nem emlékeztél rám, ahogy semmi másra sem. Igazából az sokkal kevésbé fájt volna neked mint most hogy így alakult.

-Ugye ezt nem mondod komolyan? Te komolyan képes lettél volna inkább meghalni mintsem hogy nekem fájdalmat okozz? Ilyen könnyedén eldobtad volna az életed csakhogy én…hogy nekem…

-Aha először ezt gondoltam. De aztán mégsem tudtam megtenni. Fene tudja, talán a túlélési ösztönöm volt túl erős…de képtelen voltam. Sajnálom hogy megsebesítettelek én csak…

-…védekeztél. Tudom. -feleltem bólintva. Mostmár értettem. Megértettem hogy miért maradt ott velem és ápolt, annak ellenére hogy meg akartam ölni. Megértettem hogy miért futott el előlem mikor újra látott. Miután rájött hogy nem tud meghalni ilyen könnyen, úgy döntött inkább elfut előlem mintsem hagyja hogy rájöjjek az igazságra. Mert az fájt volna nekem. És ez az igazság…tényleg fáj…de valahogy az sokkal jobban fáj hogy tudom hogy odafönt a többiek így kihasználtak volna csakhogy eltüntessék őt erről a világról holmi ostoba szabály miatt. Ezt sosem fogom megbocsátani nekik. Bosszút állok érte, erre megesküszöm!

Megvakartam a fejem és felnéztem az ágy mennyezetére. Sötét volt, mégis úgy gondoltam hogy sokkal nagyobb biztonságban érzem itt magam mint bárhol máshol. Behunytam a szemem és megpróbáltam elképzelni hogy vajon hova vezet ez a fajta elhatározásom a jövőben, de nem láttam sok lehetőséget. Az igazság az volt, hogy tudtam hogy mostantól üldözött leszek, de nem igazán bántam. Nem, amíg tudom hogy jól választottam, nem, amíg vele lehetek.

-Fáradt vagy? –kérdezte halkan, megsimogatva a fejemet. Kinyitottam a szemem és ránéztem.

-Igen, egy kicsit.

-Akkor pihenj, én már kialudtam magam. –felelte halkan, azzal hasra fordult és fejét a karjára tette. Kicsit megkönnyebbültem hogy letett arról a próbálkozásáról hogy megpróbálja visszahozni az emlékeimet. Olyan módszerrel legalábbis. Behunytam a szemeimet és szinte azonnal elaludtam.

 
***
 

Szárnysuhogásszerű hangra ébredtem. Sötét volt a szobában, így nem láttam pontosan honnan jöhet a hang, csak azt hogy az ágy körül alakok álltak. A függönyön keresztül láttam a körvonalaikat. Ránéztem. Némán bólintott, jelezve hogy ő is észrevette. Lendületből felültem az ágyban és kitártam a szárnyamat, mire záporozni kezdtek ránk a különböző fegyverek. Villámgyorsan felugrottam és két szárnycsapással átlendültem a szobán. Jól tudtam kik a támadók, csak az volt a baj hogy nem tudtam hogy győzhetném le őket. Ökölbeszorítottam az egyik kezem majd szétnyitottam az ujjaimat és eldobtam a köztük megjelenő fénygömböt. Egyikük félreugrott az útjából, a másik egy pajzzsal védekezett. Hátrafordultam és láttam hogy a másik két angyal őt támadja. Nem kellett félteni, olyan gyorsan ugrált el az útjukból hogy azt szemmel alig lehetett követni. Én addig szemügyrevettem a velem szemben álló ellenfelet. Az erőm fényénél azonnal felismertem. Silver volt.

-Te?

-Igen én. –felelte az dühös arckifejezéssel, majd megpörgette hegyes végű botját a feje fölött és felém suhintott vele. Elhajoltam előle, de a lendülettől hátraestem és elterültem a földön. Tehetetlenül néztem ahogy rámszegezi a penge hegyes végét. Teljesen úgy nézett ki, mint akit nem is érdekel hogy eddig barátok voltunk. Mintha nem is emlékezett volna arra a sok mindenre amit együtt csináltunk.

-Komolyan képes lennél megölni?

-Te árultál el minket! –morogta dühösen és felém döfött a botjával, ám ekkor beugrott elém egy fekete folt és egy pördüléssel elcsapta a fegyvert. Silver saját magát csapta fejbe.

-Jól vagy? –kérdezte tőlem és felsegített. Láttam hogy a karját hosszú csíkban felhasította a penge hegyes vége, de nem panaszkodott miatta.

-Igen. –bólintottam. A hátunkat egymásnak vetve küzdöttünk velük, de egyszerűen képtelenek voltunk komolyabb sérülést okozni nekik. Egy ízben túl közel is kerültek hozzánk. Két oldalról ugrottak neki, ő pedig képtelen lett volna mindkét támadást kivédeni. A háta mögé léptem és köré zártam a szárnyaimat, így a támadás azt érte, nem őt.

-Megőrültél? –kérdezte mikor elengedtem. A három angyal döbbenten meredt rám. Nem feleltem semmit, csak megráztam a fejem. A szárnyamat felhasította a kard hegyes vége, de nem volt súlyos.

-Miért véded őt? –kérdezte Silver dühösen. –Hát nem látod miféle? Az ilyeneknek nincs helye ebben a világban.

-Ahogy az olyanoknak sem akik holmi eszme kedvéért feláldoznának másokat. Szerinted mennyiben nevezhető szent dolognak hogy aljas módon rákényszerítetettek hogy öljem meg őt, mikor még azt sem tudtam mi köze volt hozzám. Hányingerem van az egésztől. És te még képes vagy az ő álláspontjukat védeni.

-Ez a kötelességünk. Neked is! –morogta erre ingerülten. –Te közénk tartozol, nem ide…és főként nem ehhez az undorító vámpírhoz.

-Te vagy az undorító hogy ilyen lélektelen zombiként követed az utasításaikat. –feleltem erre ingerülten, mire az egyikünk megindult felém és nekem vágott egy lángoló gömböt. Kinyújtottam felé a kezem így a gömb a hirtelenjében megjelenő erőtérről pattant vissza, csakhogy útja végén az ágynak csapódott és lángra lobbantotta a függönyt.

-Kapjátok el! –parancsolta Silver a másik kettőnek, mire azok megindultak felénk. Az egyiket sikerült egy jól irányzott rúgással feltartóztatnom, a másiknak pedig ő esett neki. Ahogy láttam azokat a hihetetlenül éles körmeit használta hogy távoltartsa magától, mikor az ellenfél túl közel került hozzá, belékarmolt egy hatalmasat. Pár perc múlva már az egész padlót vérpöttyök színezték. Silver felém suhintott a botjával de leguggoltam előle és a lábammal elgáncsoltam. Hanyatt esett a padlón, én pedig ezt kihasználva elvettem a botját és a mellkasának szegeztem.

-Na? Megadod magad? –kérdeztem fölényesen, ám ekkor valami hatalmas erővel a hátamba szúródott. Térdre rogytam a fájdalomtól és rögtön szédülni is kezdtem mikor megláttam az oldalamból kiálló hegyes pengét. A hátam mögött valaki hirtelen dühös ordítást hallatott, majd a következő pillanatban egy éles sikoly csapta meg a fülemet és a penge kiszaladt a hátamból. Hallottam ahogy koppanva landol a padlón, közben igyekeztem az asztalba kapaszkodva talpra állni. Silver erre előhívott egy hegyes keresztet és megindult vele felénk. Puszta kézzel estem neki és szárnyam egy erőteljes lendítésével a falnak vágtam, majd meg is ütöttem volna, ha akkor meg nem látom Őt. A két másik angyal ugyanis időközben teljesen sarokba szorította, a fal és az ágy közé szorult, teljesen fegyvertelenül. Megindultam felé, ám Silver megragadta a szárnyam végét.

-Megállj! –ordított rám.

-Eressz el! –üvöltöttem vissza dühösem és ököllel az arcába súlytottam. Lendületvesztettem vágódott hanyatt. Átbucskázott egy íróasztalon, majd a szemközti fal mellett ért földet. Nem is néztem felé, folytattam utamat át a szobán. A lángok lassan átterjedtek a bútorokra is, őrjítő forróság uralkodott mindenhol. Kitártam a szárnyaimat és a belényilalló fájdalommal mit sem törődve átlendültem a fejük fölött és földetértem mellette.

-Menj innen! –kiáltott rám és a kezével elcsapott egy felénk tartó hegyes pengét.

-Nem megyek. –feleltem makacsul. És egy fénygömbbel próbáltam meg egy időre megvakítani őket, de egyikük rögtön kivédte. Bár nem látszottak sokkal idősebbnek vagy tapasztaltabbnak mint én, mégis mintha előre tudták volna a mozdulataimat. Megfogták egymás kezét, mire halványan felderengett körülöttük egy erőtér.

-Úristen, csak ezt ne! –nyögtem kétségbeesetten, mikor láttam mire készülnek. Úgy néz ki ő is sejtette hogy nagy baj van, mert karmait kimeresztve ugrott nekik, és le is terítette az egyiket a földre. Mikor elengedték egymás kezét, az erőtér is kihunyt. Megkönnyebbültem. Már épp fordultam volna meg, hogy felvegyem a földről az egyik botot, mikoris valami hatalmas erővel a hátamra súlytott. Ismét földrezuhantam, és zúgó fejjel láttam ahogy Silver egy hatalmas pengéjú karddal támad rá.

-Neeeem! –kiáltottam és felpattantam, pont kettejük között. Mindketten visszahőköltek ahogy működésbe lépett az erőpajzs, és bár elég gyenge volt, annyi erő azért volt még benne hogy elcsapja Silvert az útból. Megfordultam és láttam hogy azok ketten ismét arra készülnek. „Na ne! Ezt nem hagyhatom!” Elindultam feléjük, ám ekkor valami visszarántott. Ő volt az.

-Bocsáss meg. –mondta halkan.

-De mié… -nem tudtam befejezni mert hirtelen a falnak lökött és a nyakamba harapott, két keze hegyes körmeit pedig két oldalt a hátamba vájta. Úgy éreztem mitha minden erőm elhagyna… mintha az erőm fizikai testet öltött volna és most mint valami folyó…forró lávaként átáramlott volna az ő testébe. Lassan annyi erőm sem maradt hogy állni tudjak. Lecsúsztam a fal tövébe, és onnan figyeltem mi fog történni. Az angyalok szemközt elkerekedett szemekkel hátráltak, szemlátomást nem akartak hinni a szemüknek. De én sem. Hatalmas lángfüggöny választotta el őket egymástól, ám ő simán átlépett a lángokon. Ahogy láttam olyan volt mintha egy láthatatlan erőtér vette volna körül, így lángok nem érték el egyszerűen elhajoltak az útjából. Már majdnem elérte őket, mikor térdrerogyott és felordított. Kezét a fejére szorította mintha fejfájás gyötörné… és teljesen összegörnyedt, mint akit iszonyatos fájdalmak kínoznak. „Mi a franc?” Elszörnyedve néztem ahogy két púp jelenik meg a hátán… majd egyre nagyobbra nőnek.

-Ez nem létezik…ez lehetetlen… -hebegte Silver. Mozdulni sem tudott a döbbenettől. A következő pillanatban hatalmas ordítás rezgette meg a levegőt ahogy a szárnyai átszakították a bőrét. Két hatalmas fekete szárnya nőtt. „Ilyen nincs. Ez meg….hogyan?”

Felém fordult, arcán azzal a fájdalmas, mégis bíztató arckifejezéssel és halványan rámmosolygott, mintha csak meg akart volna nyugtatni hogy minden rendben lesz. De hiába tette, láttam rajta hogy őt is meglepték a fejlemények. Elindult feléjük. A tűzfüggyöny ami akkora már teljesen ellepte a szobát, magától szétnyílt előtte, s mintha szél kapott volna bele…haját meglengette a szellő.

-Távozz tőlem! –könyörgött Silver minden bátorsága híján, és egyre csak hátrált, kezeit védekezően maga elé emelve. A nyitott erkélyajtó előtt aztán megállt, nem volt hová hátrálnia.

-Tűnj az utamból! –mondta neki mély hangján és kezével erősen meglökte amitől az átbucskázott a korláton és lezuhant. A másik kettő reszketve állt a szoba másik végében, a tűznek hála nem tudtak hova futni, de számlátomást inkább választották volna a lángokat mintsem hogy ő ölje meg őket. Feléjük fordult és ők már a puszta pillantásától is annyira megrémültek hogy inkább a lángok közé vetették magukat és kirepültek az ablakon.

Sokáig nézett utánuk, majd felém fordult és hozzám sietett.

-Fel tudsz állni? –kérdezte.

-Azt hiszem. –bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott kezét. Egyszerűen olyan hihetetlen volt így…szárnyakkal…alig bírtam elhinni.

-El kell tűnnünk. –felelte és felsegített.

-Nem hinném hogy tudok…öhm…repülni…-feleltem halkan és csodálkozva néztem ahogy lángol körülöttünk a szoba, de minket nem ér el.

-Semmi baj. –felelte, azzal felkapott és kivitt az erkélyre.

-De hiszen sosem repültél még… -nyögtem fájdalmasan, mert fájt ahogy hozzáért a hátamhoz.

-Valahol el kell kezdeni. –felelte halványan mosolyogva. Fellépett a korlátra, és lenézett a mélybe… hat emelet magasan voltunk.

-Nem hinném hogy jó ötllleeeeeettttt… -kiáltottam mikor leugrott. Zuhantunk lefelé.

-Nyisd ki a szárnyad! Gyerünk! –kiabáltam neki. A föld vészesen közeledett. Úristeeen!!! Behunytam a szemem hogy ne lássam az ütközést ám az elmaradt, mert mielőtt becsapódtunk volna, az utolsó pillanatban kitárta a szárnyait és elzúgtunk föld fölött.

-Hűűhha…-mondta csodálattal teli hangon, ahogy erőteljes szárnycsapásokkal lassan a város fölé emelkedett. Nem hittem volna, de megcsinálta. Megmenekültünk.

 
***
 

Miközben repültünk visszaemlékeztem arra az éjszakára…nem is sokkal ezelőtt… amikor én tartottam így a karomban őt, és én repültem így…vele. Milyen irónikus hogy most pont fordított a helyzet. Felnéztem rá, de nem nézett rám, a látóhatárt kémlelte.

-Hová megyünk? –kérdeztem halkan, mert nem nagyon tudtam elképzelni hogy bárhol is normálisan néznének két ilyen csodabogárra mint mi, pláne így talpig kormosan és véresen.

-Már nincs messze. –felelte nyugodtan. Leereszkedett egy háztetőre és körbenézett. Egy ismeretlen várost láttam, amerre a szem ellátott háztetők és kémények magasodtak az ég felé, messze északon hatalmas több száz emeletes házakat láttam.

-Oda megyünk. –mutatott előre.

-Oda? De hát miért?

-Mondjuk mert a lakásom teljesen leégett, és mert ide nem hinném hogy utánunk jönnének a kis barátaid. –mondta, azzal elrúgta magát a háztetőről és felemelkedett a magasba.

-Nem a barátaim. –morogtam halkan.

–Sietnünk kell. Hamarosan szertefoszlik az erőm és akkor lezuhanok. –felelte, mintha meg sem hallotta volna amit mondtam. Láttam hogy egy fekete madár követ minket az égen, de nem mer megközelíteni. „A varjúja.” Aztán a madár megelőzött minket és átvette a vezetést, mintha mutatná az utat. Sokáig repültünk…a felhőtlen, késő őszi égen. Egészen eluntam a dolgot, de mikor szóvá akartam tenni, hirtelen ereszkedni kezdtünk. Alattunk egy sötét utca volt, semmi más. A levegőt hirtelen ellepték a fekete tollak..egyre több és több mintha a szárnya lassan darabjaira esett volna szét. A föld egyre jobban közeledett és nem voltam biztos benne hogy addig kitart az ereje. Elengedtem őt és leugrottam a földre abban reménykedve hogy a sérülésem nem olyan súlyos hogy ne bírjanak el a szárnyaim. Ahogy kitártam őket rögtön belémnyilallt a fájdalom, de szerencsére sikerült lefékeznem a zuhanást, így talpon értem földet. Az már mellékes hogy utána rögtön térdreestem, mert képtelen voltam talpon maradni, de legalább nem csapódtam neki a betonnak. Ez is valami. Láttam hogy ő is biztonságban földetért mellettem, jóllehet a szárnyai addigra már teljesen eltűntek. Szóval eddig tartott a varázslat. Kár, mert gyönyörűszép volt. Hozzám lépett és a kezét nyújtotta nekem.

-Jól vagy?

-Aha, élek. –feleltem viccelődve és hagytam hogy felsegítsen.

-Már nincs messze, csak egy kicsit kell gyalogolnunk. –mondta halkan, azzal a karomat átvette a vállán és elindult az utca vége felé. Fogalmam sem volt hova tartunk, de nem is érdekelt nagyon. Most hogy már odafönt is tudnak az árulásomról úgysem maradhatunk sokáig egy helyen. Ennek így kell lennie. Talán a sors akarta így.

 
 
***
 

Egy hatalmas, majdnem száz emeletes épület felé tartottunk, de mielőtt bementünk volna, egy kis sötét utcában megálltunk.

-Most mire vársz? –kérdeztem, mikor láttam hogy elindul egy a közelben parkoló autó felé. A kezén egy karperec volt, megnyomott rajta egy gombot, mire az autó ajtói felemelkedtek. A falnak támaszkodva figyeltem. Nem voltam valami jó állapotban, de azért így is lázba hozott a csodaszép…és nem utolsósorban méregdrága kocsi. Csodálkoztam is rendesen hogy honnan van rá pénze. Gyorsan kivett valamit az egyik hátsó ülésről, majd hozzám sétált. Egy hosszú kabát volt a kezében, rámterítette, és ő is felvett egy rövid dzsekit. Meg akartam kérdezni hogy ez meg minek, de aztán rájöttem. Ha olyan helyre megyünk ahol emberek is lesznek…kicsit nagyot néznének ha meglátnák a szárnyaimat. Így hát álcáznunk kellett őket. Mikor mindezzel megvoltunk, odasétáltunk a hatalmas épülethez és beléptünk a kapuján.

 
***
 

Odabent igyekeztem természetesen viselkedni…de ekkora épületet még életemben nem láttam így volt min ámulnom. Azt hiszem valamiféle szállodaszerűség lehetett, abból is a legelőkelőbb fajta. Míg én vártam, ő odasétált a pultnál posztoló fiatal lányhoz és valamit mondott neki. Az mosolyogva bólogatott, láthatóan nagyon el volt ragadtatva tőle. Többen megbámulták ahogy elmentek mellette. Azon gondolkodtam…vajon miért? Majd láttam ahogy felírt valamit egy papírra és megmutatta a lánynak. Az bólogatott. Odasétáltam hozzájuk.

-Igen…meglesz uram…felvisszük…-mondta a lány, azzal eltűnt egy pillanatra, majd visszajött két kártyával a kezében.

-A kulcsok. –mondta, azzal letette őket az asztalra. –Ha bármire szükségük van, ott a telefon. –mondta mosolyogva, azzal megigazította a szoknyáját. Ahogy jobban megnéztem a blúzára a szálloda emblémája volt ráhímezve.

-Menjünk. –fordult hirtelen hozzám, azzal elindult az egyik lift felé. Követtem. Sosem gondoltam volna hogy megengedthet magának egy ilyen helyet. Mi a francot csinál amiből ennyi pénze van? Szívesen feltettem volna neki a kérdést…de inkább nem tettem. Némán követtem amíg fel nem értünk a 20-ik emeletre.

 
***
 

A szoba ahova beléptünk hatalmas volt és tágas… az ablakok szinte az égig értek, és egy erkély is volt, ahonnan ki lehetett látni a városra. A sötétben a különböző neonreklámok apró pontoknak tűntek csupán a város forgatagában. Lebámultam a mélybe és elnéztem a sok dolgára siető embert és autót. Még éjszaka sem állt meg az élet. Ilyen magasságból olyan aprónak tűnt minden. Emberek tele vágyakkal, tele problémákkal…tele gondokkal…most mégis az én gondom valahogy nagyobbnak tűnt. Hallottam ahogy kinyitja az ajtót és beszél valamit egy szobalánnyal. Nem fordultam meg. Szédültem…és úgy éreztem a friss éjszakai levegő enyhíti ezt valamelyest. Majd halkan csukódott az ajtó…és ő megjelent mögöttem.

-Nem akarsz lefürödni? –kérdezte. -Lehet hogy jobban esne ha lemosnád magadról a sok vért és mocskot.

Felé fordultam és ránéztem. Nem tűnt túl boldognak…de egyértelműen nyugodt volt az arca. Némán bólintottam. A kabátot már a szobában ledobtam magamról, így most egy szál fehér, véres ingben és nadrágban álltam előtte, vértől csöpögő tollakkal, némán. Láttam hogy elfordítja a fejét…a vámpír érzékeit kissé felzaklatná a vérem látványa ha sokáig nézné. Elsétáltam mellette és a fürdőbe vettem az irányt, amikoris megfogta a ruhám ujját és visszarántott. Felé fordultam… egyértelműen válaszra váró tekintettel. Szomorúan lehajtotta a fejét.

-Sajnálom amit… igérem nem teszem többé… -mondta halkan. –És sajnálom azt is hogy cserbenhagytalak… azt mondtam megvédelek..hogy vigyázni fogok rád, de megint elszúrtam.

-Nem, nem a te hibád. –ráztam meg a fejem. –Azok értem jöttek, nem érted…csakis az én hibám volt hogy ez történt. Ami pedig azt illeti…nos, szerintem… -láttam hogy lesüti a szemeit és felkészül a legrosszabra, de én ránéztem és szelíden csak ennyit mondtam: -…szerintem nagyon szép voltál szárnyakkal.

Azt már nem néztem meg milyen arcot vág erre, megfordultam és bevonultam a fürdőszobába.

 
***
 

Ahogy folyattam magamra a forró vizet…egyre csak ez a járt a fejemben. Hogy hogyan lehet képes olyan dolgokra. Hátamat a csempének döntöttem, és hagytam hogy a víz végigfollyon rajtam, a tollaimon, a szárnyamon, mindenen. Hihetetlenül kellemesnek éreztem most ezt a zuhanyt. Talán mert úgy éreztem hogy nem csak a rám tapadt mocsoktól, hanem a kétségeimtől is megszabadít. Behunytam a szemeimet és megpróbáltam visszaemlékezni valamire… bármire ami támpontot adhatna ahhoz hogy mit kellene tennem. Csakhogy nem ment. Lenéztem a lábamra és láttam hogy a vérem lassan hömpölyög lefelé a vízzel. Felemeltem a fejem, majd mikor a víz az arcomba folyt megráztam a fejem és letöröltem az arcomról a vízcseppeket. Émelyegtem és szédültem is…de ez csak a kissebbik rossz volt. Valahol mélyen tudtam ugyanis hogy ennél még sokkal rosszabb dolgok várnak rám ha vele maradok. Arcomat a hideg csempéhez nyomtam és vártam mikor enyhül végre a kínzó fejfájás, amikoris bevillant egy kép. Olyan volt mintha egyszerre éltem volna át a jelent és múltat. A zuhanyban voltam, de nem voltam egyedül. Ő is velem volt és szemmel láthatóan épp azzal foglalatoskodott hogy megszabadítson a ruháimtól. Én pedig nevettem. Pedig most legszívesebben sírtam volna. Mikor az emlékkép szertefoszlott, csüggedten hajtottam le a fejemet. Fáradt voltam… és minden ízemben reszkettem. Még szerencse hogy meg tudtam kapaszkodni a zuhanyban, mert ha az nem lett volna ott szépet estem volna. Zajt hallottam. Kezemmel letöröltem a párát a zuhany üveg ajtajáról és akkor láttam csak hogy ott áll az ajtóban. Zavaromban a falig hátráltam, csakhogy elfelejtettem hogy a zuhanyfülke elég csúszós, így majdnem pofáraestem.

-Baj van? Hangokat hallottam. Kiabáltál. –mondta aggódva.

-Nem, nincs semmi…semmi bajom… –nyögtem kétségbeesetten és megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, ám ekkor már ott volt, kinyitotta a zuhany ajtaját, belépett és felsegített. A meleg víz a nyakába zúdult, hosszú haja az arcába és a vállára tapadt…de nem úgy tűnt hogy különösebben zavarja.

-Jól vagy? –kérdezte halkan. Bólintottam. Ez a szitu…annyira hasonlított arra az emlékképre, hogy teljesen belepirultam.

-I…igen…azt hiszem… -feleltem fülig vörösen.

-Akkor jó.

-Nem engednél el? –kérdeztem aztán. Teljesen zavarba jöttem attól ahogy a karomat fogta… erősen megmarkolta mintha fogva akarna tartani.

-A sebed… még mindig vérzik…-jegyezte meg halkan és egyik ujját gyengéden végighúzta a szélén. Lenéztem az oldalamon ejtett sérülésre és valóban, még mindig szivárgott belőle a vér.

-Majd én segítek. –mondta, azzal letérdelt elém és a száját a sebre nyomta.

-Mi…mit csinálsz? –kérdeztem elakadó lélegzettel. Nem is fájt igazán… más bajom volt vele. A kérdésemre természetesen nem felelt semmit. Tisztában voltam vele hogy csak segíteni akart, de ezzel meg hogy a fenébe? Már nyúltam érte hogy eltoljam magamtól, de ő megfogta a kezeimet és megállásra kényszerített. Ezúttal nem ivott a véremből, csak a sebem nyalogatta le. Fogalmam sem volt mi lehet ebben egy vámpírnak olyan izgató, mindenesetre felhagytam az ellenállással. Márcsak azért mert mintha egy pillanatra minden fájdalmam felszívódott volna, egyszerűen eltűnt, és csak akkor keztem el újra érezni, mikor elengedett és felállt mellőlem.

-Mostmár rendben lesz. –mondta elégedetten és megnyalta a száját. Lenéztem a sebre és elámultam. A vérzés teljesen megszűnt… és a seb máris hegesedésnek indult.

-Hogy csináltad? –kérdeztem döbbenten.

-Akit megharap egy vámpír nem vérzik el. Azért van mert, van egy olyan anyag a nyálunkban ami csillapítja a vérzést és elősegíti a sebek gyógyulását.

-Ez komoly? De hiszen ez csodás. Akkor azért gyógyulsz ilyen gyorsan.

-Nem egészen. A tisztavérű vámpíroknak megvan az a tulajdonságuk hogy sokkal gyorsabban gyógyulnak mint az emberek.

-Akkor te több szempontból is különlegesnek számítasz.

-Akárcsak te. –mondta kedvesen. Elfordítottam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni. Csakhogy ő meg ezt nem tudta elviselni. Erővel maga felé fordított és megcsókolt. Éreztem a hajáról az arcomba hulló vízcseppeket, olyan furcsa érzés volt. A ruha is teljesen átázott rajta és vizesen tapadt a testére ahogy hozzámért. Igyekeztem elhúzódni tőle, de szűk volt a hely, így nem nagyon tudtam.

-Emlékszel már valamire…? –kérdezte halkan, kicsit később.

-Igen…és nem.

-Akkor most melyik a kettő közül?

-Csak képekre emlékszem. Pillanatnyi villanásokat látok, semmi több. –ráztam meg a fejem.

-Az is valami. Na és mi van bennük? –kérdezte szelíden.

-Semmi… izé…semmi rendkívüli. –feleltem pirulva. A pillantásom többet elárulhatott mint amennyit szerettem volna, mert ahogy rám nézett, elmosolyodott.

-Tudod hogy nagyon szép vagy így vizesen? –kérdezte aztán hirtelen témát váltva.

-T…tényleg? –csodálkoztam. Nem akartam elhinni azt a sok érzelmet amit láttam a szemeiben. Kicsit talán meg is rettentem tőlük. Odalépett hozzám és a falnak nyomott. Kicsit sem zavarta hogy vizes lesz, már ígyis csupa víz volt.

-Ne…ne csináld ezt! –kértem halkan, színtelen hangon.

-Miért? –kérdezte érdeklődve. Mélykék szemei lázasan keresték a tekintetemet.

-Mert…mert megijesztesz. –sóhajtottam, és megpróbáltam eloldalazni az útjából, ám kezét mellettem a csempére rakta, elzárva ezzel előlem a menekülés útját.

-Pedig nincs ebben semmi ijesztő. –mondta halkan, majd mikor a szemembe nézett, mégis elengedett. A kezét nyújtotta nekem. Kétkedve néztem rá.

­-Gyere! Bekötöm a sebedet. –sóhajtotta, majd mikor bólintottam, kézenfogott és kivezetett a fürdőből.

 
***
 

Odakint gyorsan felöltöztem, azazhogy magamra kaptam egy rövid nadrágot és egy fehér inget. Ő is így tett, majd aztán elment valahová, de nemsokára visszajött, egy dobozzal a kezében. Elnéztem a sok holmit amit a szobaszervíz hozott és egy kis kocsin be is tolt a szobába. Az ablakhoz sétáltam és a függönyt elhúzva kémleltem ki a sötétségbe.

-Nem vagy éhes? –kérdezte. Elfordultam az ablaktól és ránéztem. Épp a kocsin lévő tálcán nézegetett valami süteményfélét. Megráztam a fejem. Erre ő vállat vont és bekapott egy kisebb süteményt.

-Nem is tudtam hogy a vámpírok szeretik az édességet. –jegyeztem meg erre halkan.

-Én meg azt hittem hogy az angyalok csak Philadelphia krémsajtot esznek. –felelte erre mosolyogva. Tetszett hogy viccelődik, kicsit megnyugodtam. Odasétáltam hozzá és szemügyrevettem a dobozt a kezében. Egy elsősegélyláda volt. Ahogy elnéztem a karján lévő vágást már bekötözte, mert ahogy felemelte a kezét a kötés kilátszódott a fehér ing alól.

-Mi ez a hely? –kérdeztem aztán, feltéve végre az egyik engem foglalkoztató kérdést.

-Miért? Minek látszik? Egy szálloda.

-Azt látom. De milyen? És honnan van neked pénzed egy ilyen helyre? –kérdeztem. Láttam hogy kicsit zavarba jött a kérdéstől.

-Jobb lenne ha nem kérdeznél tőlem ilyesmiket. Egyszer majd mindent el fogok mesélni, de annak még nem jött el az ideje. –mondta, majd intett hogy üljek le mellé az ágyra. Odasétáltam és letelepedtem az ágy szélére. Kicsit zavarban éreztem magam, de nem jobban mint az előbb. A szárnyaim már szinte teljesen megszáradtak, itt-ott remegett még rajtuk egy-egy fényes vízcsepp, de az nem volt vészes. Olyan furcsán éreztem magam. Igazából nem féltem a jövőtől, csak szorongással töltött el arra gondolni, hogy ezek után még drasztikusabb lépéseket fognak tenni hogy elintézzenek. Úgy néz ki semmi jóra nem számíthattam.

 
***
 

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon és hagytam hogy a sebeimet kezelje. Igazából nagyon gyengéd volt, mégis megremegtem minden egyes mozdulatra ahogy hozzámért. Csak egy rövid nadrág volt rajtam, rajta meg egy köntös és ahogy lehajolt hozzám kilátszódott alóla a hófehér bőre, meg azok a széles vállai. Nem olyan illető volt amilyennek a vámpírokat elképzeli az ember. A vámpírokról mindenki azt hiszi hogy durva szörnyetegek, ő azonban egyáltalán nem volt az. Ő különleges volt.

-Hogy-hogy képes vagy olyasmire…? –kérdeztem egy idő után elgondolkozva. Nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.

-Nem mondod el? Jó, legyen ahogy akarod. –feleltem, azzal felültem, és a szárnyammal arréb löktem egy tollpihét a takarón.

-Nem vagyok rendes vámpír. Legalábbis nem úgy lettem azzá mint ahogy az lenni szokott. –szólalt meg egy idő után halkan.

-Ezt meg hogy érted?

-A legtöbben úgy válnak vámpírrá hogy megharapja őket egy és keveredik a vérük. Nálam ez nem így történt.

-Hanem?

-Miután megöltek téged én kimondhatatlanul elkeseredett és dühös lettem. Megfogadtam hogy megölöm azt aki képes volt így elárulni mindkettőnket, de ahhoz erősebbé kellett válnom nála. És ő egy vámpír volt.

-De akkor..

-Cssss…hagy fejezzem be. Tudtam hogy egy rendes vámpír erejével sosem győzöm le őt, ezért megkértem az egyik barátomat hogy tegyen valamit az ügy érdekében. Ő egy olyan helyen dolgozott ahol ezt meg tudták tenni.

-Akkor te egy…

-…egy genetikailag módosított vámpír vagyok, igen, ez az igazság.

-És..
-Mit és?
-Megölted?

-Meg. Nem sokkal azután, miután megkaptam az erőmet. Csakhogy azután undorodni kezdtem magamtól, attól a másokon élősködő szörnyetegtől ami lett belőlem. A hatalmas erőmnek megvoltak a hátrányai. Fokozottan érzékeny vagyok olyan dolgokra amikre más vámpírok nem, és gyakrabban kell vért is innom. Ez volt az ára annak hogy beteljesíthessem a bosszúmat.

-Szóval ezt…mind miattam tetted? –hebegtem megrendülten.

-Nem. –rázta meg a fejét. –Csakis önmagam miatt. A kicsinyes bosszúm hajtott, és nem érdekelt mennyire teszem tönkre közben azt amit eddig szerettem vagy fontos volt számomra. Pár nappal az átváltozásom után leromboltam az egész labort és megsemmisítettem mindazt amivel engem létrehoztak. Nem akartam hogy bárki más is elkövesse azt a hibát amit én elkövettem. Azóta is keresnek engem, de mindeddig nem akadtak a nyomomra.

-Ezek szerint téged is üldöznek. Mint engem. –mondtam halkan, mély együttérzéssel a hangomban, ami igaz is volt hiszen ha valaki, én meg tudtam érteni. Viszont volt valami amit felfogni sem tudtam. Hogy mit tehettem a múltban ami arra késztetett valakit hogy megöljön. És hogy ki volt ez az illető.

-Elmondod miért öltek meg?

-A miértre nem tudom a választ. –rázta meg a fejét szomorúan. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá.

-Megölted és mégcsak meg sem kérdezted?

-Nem érdekelt. –mondta lehajtott fejjel. –Hiszen az már nem változtatott volna semmin. Megölt téged. Halott voltál. –tette hozzá felnézve rám. Láttam rajta hogy mindjárt elsírja magát, ezért felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán.

-Igazad van. Semmit sem változtatott volna. –igyekeztem megnyugtatni. Megpróbáltam magam a helyébe képzelni, és megállapítottam hogy tényleg nem lehetett.

–De mostmár sosem tudjuk meg mi lehetett az indítéka. –jegyezte meg csalódottan.

-Az nem olyan biztos. –feleltem. Felálltam és ügyetlen léptekkel az ablakhoz sétáltam.

-Várj, még nem fejeztem be! –szólt rám, de leintettem. Intettem a kezemmel hogy jöjjön ide. Mögém sétált és a vállam felett az üvegre tette a kezét.

-Látod a vörös csíkot az ég alján? –kérdeztem. Bólintott.

-Ott kel fel a nap. –felelte.

-Igen. Sokan azt mondják hogy ott van a mennyország bejárata és egy pillanatra, mikor a hajnal vörösre festi az ég alját, megnyílik annak aki érdemes rá.

Rámnézett, kérdőn, nem értve hogy mit akarok ezzel mondani.

-Ez ugyan csak mese, de én tudom hol van az igazi bejárat.

-De ő nem hinném hogy a mennybe…

-AZT is tudom hol van. –vágtam közbe. Szavakba sem lehetett önteni a döbbenetet ami az arcán láttam. Azt hiszem úgy gondolta elment az eszem.

-Komolyan képes lennél ilyesmire csakhogy megtudj mindent?

-Igen. Vissza akarom kapni azt amit elvesztettem. Mindent. –feleltem eltökélten, és láthatta hogy egy csepp kétség sem volt az arcomon. Felsóhajtott és hátatfordított nekem.

-Nos, ha valóban ezt akarod… -mondta halkan. Utánafordultam, de csak a derekáig leomló haját láttam, semmi mást. Majd hirtelen megfordult és rámnézett. Magam sem tudtam volna megmondani mit láttam a szemében akkor. Rengeteg vámpírt láttam már, szörnyeket, démonokat, vérengzés közben, majd nem sokkal haláluk előtt, de ez egyikhez sem volt hasonlítható. Egyszerűen teljesen ledermesztett azzal a hideg acélkék szemével és a tekintettel amivel rámnézett. Úgy éreztem magam mint akit röntgensugárral pásztáznak hogy rájöjjenek mi van belül.

-Nem akarnak majd mégjobban megölni ha rájönnek hogy alászálltál a pokolba? –kérdezte, és elmosolyodott, majd halkan felkacagott.

-Mi ilyen vicces? –kérdeztem értetlenül.

-Semmi, csak… olyan úgy mondom ki azt a szót hogy pokol mintha olyan természetes volna hogy valaki oda igyekszik. Mindeddig nem hittem sem a menny, sem a pokol létezésében és erre most tessék, itt van a bizonyíték. Olyan hihetlen az egész, de mégis megtörténik.

-Még én sem láttam soha. Sem a mennyet, sem a poklot. A hely ahol éltem, a Szent Szövetség épülete, a két világ határán van. Ott ahol a földi világ véget ér, és a menny kezdődik. Noha angyal vagyok, soha sem láttam, egy percre sem, milyen odaát. –ráztam meg a fejem csalódottan.

-Ez olyan kiábrándító. –felelte halkan. -Az emberek mindig úgy képzelik el az angyalokat, hogy a mennyben laknak, és az ottani rendet felügyelik. Csodás lénynek, olyannak, ami csak abból lehet, aki csak jót tett életében, és még halálában is sugárzott belőle a szeretet és a jóság.

-Igazad van. Az emberek így gondolják. De hazudtak nekik. Tévednek. Mindannyiukat becsapták. Az igazság az, hogy az igazi angyalok, nem többek, mint Isten ostorai, a szent bosszú végrehajtói, akik jótétemény helyett gyilkolnak és eltakarítják a földről a nemkívánatos lényeket. Ha van Isten akkor nagyon gyűlölheti az emberiséget, hiszen a vámpírok és a többi veszélyes lény is ember (ha nem is teljesen), mégis kíméletlenül levadászatja őket.

Láttam a szemében hogy mondani akar valamit, ígyhát némán kivártam amíg megszólal. Hozzám sétált, és keze fejével megsimogatta az arcomat.

-De te nem vagy ilyen. Már bebizonyítottad, azzal, hogy olyan sok jót tettél.

-Ugyan, ha Istennek ez volna a fontos, akkor már rég szárnyat adott volna neked is. Ha Isten mindent lát, akkor azt miért nem látta ahogy megmentetted azt a kislányt. Annak ellenére meg akarnak ölni, hogy tudják hogy mennyi jót tettél. Ez igazságtalanság.

-Semmi baj. –mondta legyintve. –Nem tudnak megölni.

-Nem is a Sylver félék miatt aggódom. Egy olyannal, mint láttam kisebb gond nélkül elbántál. De egy mester angyallal már más a helyzet.

-Mester angyal?

-Igen. Egy olyan, amelyiknek hatalmas az ereje. Több százszorosa a többiekének. Ők irányítják a munkákat, és osztják ki a feladarokat. Senki sem tudja honnan valók, hogy vajon ők is emberek voltak-e valaha, vagy sem, csak azt tudjuk, hogy még nem volt olyan ellenfél amivel egy, vagy két mester angyal ne végzett volna. Az ő feladatuk az irányításon kívül még az ördögök visszaűzése a pokolba.

-Ördögök? Azok valóban léteznek?

-Igen. És néha kiszöknek rosszalkodni. Ilyenkor egy mester angyalt küldenek a nyomukba, mert csak azoknak akkora az ereje hogy elbánjanak velük.

-És ismersz ilyen mester angyalt?

-Igen. A főnököm is egy ilyen. Zara-nak hívják, és nagyon remélem, hogy ezek után nem őt küldik utánam.

Láttam hogy elgondolkozott, majd hirtelen felkapta a fejét, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában.

-Szóval mester angyal mi? Csodálkoznék rajta ha ilyen korán egy olyat küldenének a nyakadra. Nálam is próbálkoztak már egy páran, de ilyen, amilyet említettél, még egyik sem volt.

-Ez igaz. Csak tudod, a bukott angyalokat jobban gyűlölik a vámpíroknál.

-Bukott? Ezt nem értem.

-Aki nem teljesíti a kötelességét annak elveszik az erejét. De ha valaki szembeszegül velük, és az Istentől kapott erejét Isten szolgái ellen használja, az már főbenjáró bűn. Az aki ilyet követ el, az bukott angyal.

-És mit csinálnak vele?

-Nem tudom. Az ilyen ügyeket a legnagyobb titokban kezelik. Én is csak onnan tudok róla hogy éppen egy szobában voltam Zara-val amikor befutott egy követ a jelentéssel, és eljárt a szája. Állítólag az ilyen bukott angyaloknak egy idő után megnő az ereje, de hogy mitől azt ne tőlem kérdezd.

-A Biblia szerint Lucifer is angyal volt, csak megbukott, és most azért ő a Sátán.

-És szerinted ha ez igaz, ő tud segíteni rajtam?

-Fogalmam sincs. –rázta meg a fejét szomorúan. –De egy valamit tudnod kell…

Kíváncsian néztem rá.
-Mit?

-Nem hagyom hogy bárki is bántson. –mondta komoran. Elmosolyodtam. Kicsit zavarban éreztem magam ettől a kijelentéstől, de igazán jól esett.

-Köszönöm. –suttogtam halkan és megöleltem. Ez volt az, ez a pillanat, amikor a hajnal lágy sugarai megjelentek az ablakban. Szerettem volna még gyönyörködni benne egy kicsit, de nem lehetett. Felpattantam és elhúztam a függönyt. Ő lágyan bólintott, megköszönte. Most jöttem csak rá, mennyire szomorú ez. Az átok, amit a bosszú miatt vállalt magára. Nem láthatja a naplementét, sem a felkeltét, a sugarakat ahogy lágyan játszanak a fák lombjain. Akkor, ott, igazán sajnáltam őt.

Visszasétáltam hozzá, és leültem az ágy szélére. A nap szegyenlősen leskelődött a függöny mögött, nem tudott bejutni a szobába. Ő rám mosolygott, és ebben mosolyban volt valami, amitől szégyenlősen húztam magam köré a szárnyaimat. Vajon mikor jön el az az idő amikor félelem nélkül képes vagyok átadni magam az iránta érzett érzéseimnek? Ebben a percben, ezt nem tudtam volna megmondani.