Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fogalmam sincs hanyadik volt ez már. Hanyadik küldetésemet csináltam aznap éjjel. Talán már a századik volt, talán mégcsak a hetedik. Nem emlékszem pontosan. Alacsonyan repültem, mert hatalmas köd volt és alig láttam valamit. Éreztem, ahogy szárnyaim a levegőt hasítják és a szél csapja az arcomat. Kicsit lejjebb ereszkedtem és megálltam egy háztetőn. A hold fényesen kandikált elő a ködfüggöny mögül. Valahol a távolban felvijjogott egy bagoly. Lenéztem az utcára. Lábaim alatt aludt a város. Az utakon elvétve akadtak csak autók, és már alig néhány helyen égett a házakban a villany. Az utcalámpák fénye világított csak ezzel vonva különös derengésbe a késő őszi utcát. Megigazítottam a kabátomat és leugrottam a mélybe. Csak a zuhanás utolsó pillanatában nyitottam ki a szárnyaimat. Élveztem a zuhanást. Szabaddá tett, mint semmi más a világon. A többiek komolytalannak tartanak ezért. Azt mondják túlságosan gyerekes vagyok, és érzelgős, ez pedig a vesztemet okozhatja. Az igazság azonban az, hogy nem én választottam ezt a sorsot. Valamikor én is rendes ember voltam, legalábbis így tudom. Arról az időről azonban nincsenek emlékeim. Akkor vesztettem el őket amikor kiválasztottak erre a feladatra. Kaptam egy lehetőséget. És ehhez nem volt szükségem azokra az emlékekre. Néha úgy éreztem valami fontosat vesztettem el, máskor csak töprengtem azon, vajon megérte-e. A halál után engem a jobbik világ várt volna, amit egyesek a menyországnak neveznek, én mégis ezt választottam. Így valamilyen módon de, visszatérhettem az élők közé a földre. Csakhogy nem tudtam ki voltam míg éltem, és így ha akartam volna se tudtam volna véghezvinni azt, amiért vállaltam ezt. Most viszont már nem léphetek vissza. Feladatom van és be kell végeznem.

Kinyitottam a szárnyaimat és kiemelkedtem a zuhanásból. A lendületem felkavarta a levegőt és száraz faleveleket repített magával a földről. Egy kisgyerek tátott szájjal bámult rám az egyik erkélyről. Mosolyogva integettem neki, majd felszálltam. Még hallottam a hangját ahogy ezt kiáltozta: -Anya! Egy angyal! Egy angyalt láttam!

A tanács mindig is azt mondta hogy kerüljem az érintkezést a halandókkal, ne lássanak meg, mert az nincs jó hatással rájuk. Én azonban azt hiszem ez csak megerősíti a hitüket. Ha látnak egy magamfajtát. Nem kerestem közvetlenül az érintkezést, de ha megláttak se pánikoltam be. Nem voltam olyan mint Zara. Ő volt a legtekintélyesebb és állítólag a legnagyobb hatalommal rendelkező közöttünk. Valami szóbeszéd járta róla hogy míg élt gyilkos volt és csak azért mentették meg az örök kárhozattól hogy jóvátehesse amit hibázott. De ez csak egy pletyka volt. A valóságban egyikünk se tudta ki volt míg élt. Így én sem. Egészen addig a napig.

Magasabbra emelkedtem hogy belássam a teret ami fölé érkeztem. A parancs szerint a vámpír az egyik mellékutcában tanyázott. Őt kellett elkapnom. Sóhajtottam egyet, és két szárnycsapással átlendültem a kis tér felett. Sötét sikátorok következtek. Már rég tudtam hogy ilyen helyeken előszeretettel tanyáznak a vérszívók, szóval nem lepett meg hogy ez a példány is itt vert tanyát. Leereszkedtem az utcába. Fehér ruhám rikítóan elütött a mocskos falaktól és a fekete aszfalttól. Ilyenkor sajnáltam hogy nem sötétkék, vagy fekete az öltözékünk. Úgy jobban beleolvadtam volna a környezetbe. Összecsuktam a szárnyaimat és körülnéztem a sikátorban. Mindenfelé mocsok és szemét volt, de a vámpírt nem láttam sehol. Ekkor azonban rámvetődött valami hátulról és ledöntött a földre. Emeltem volna a kezem hogy lesújtsak, de valami azt is a földhöz szögezte. Kitártam a szárnyam. A támadó hatalmas lendülettel repült le rólam. Feltápászkodtam és leporoltam a ruhámat. A vámpír szemben épp a falnak dőlve igyekezett felállni. Jól megnéztem magamnak. Középkorú férfi volt, ápolatlan, elhanyagolt. Haját - amely valamikor barna lehetett - belepte a por és most úgy szürkéllett mint a patkányok bundája. Szeme ilyen távolságból is szinte vakított. Szórakozottan előkotortam a zsebemből egy apró kihegyezett végű fakeresztet. Ahogy a kezembe fogtam azonnal háromszorosára nőtt és felderengett a sötétben. Láttam a vámpír szemében megjelenő rettegést. Ez azonban csak mégjobban feltüzelt. Szórakozottan forgattam a kezemben a keresztet, miközben közelebb sétáltam hozzá. A férfi tekintetével az utcát páztázta, menekülési utat keresett. „Na azt már nem!” Egy ugrással mellette termettem és a hasába szúrtam a keresztet. Szúrhattam volna mellkason is, akkor rögtön vége lett volna, mégsem tettem. A fene tudta, szerettem nézni ahogy meghalnak. Eggyel kevesebb parazita lesz a világon. Láttam ahogy kihuny a fény a szemeiben, egy perc sem telt bele és már halott is volt. Eleresztettem, mire halk puffanással a földre zuhant. Egy darabig csak álltam ott, néztem amíg teste szertefoszlik, majd szárnyra kaptam és már repültem is tova.

 
***
 

A többiekkel való találkozásom nem ígérkezett hosszúnak. Még be sem tettem a lábam a kapun, máris újabb megbízást kaptam. Személyesen Zara adta át. Most is olyan volt, mint mindig. Magas, elérhetetlen és szótlan. A kezembe nyomta a papírt, megvárta amíg rábólintok és már ment is. Néztem ahogy méltóságteljes alakja eltűnt a fehér falak közt. Mintha itt sem lett volna. Vajon igaz a történet a múltjáról? Nem tudtam a választ, de nem is fogalalkozhattam ezzel, elvégre parancsot kaptam. Még nem néztem meg a cetlit, zsebrevágtam és leugrottam a mélybe. Zuhantamban láttam előtűnni a földet… a világot ahol még nekem is dolgom lett volna. De meghaltam és már sosem tudhatom meg mit is akartam még véghezvinni. Egy tó volt alattam. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban vonzotta a tekintetemet. Eljátszottam a gondolattal hogy belezuhanok, de aztán az utolsó pillanatban mégis kinyitottam a szárnyaimat és felemelkedtem. Néhány ellentétes irányú szárnycsapással lefékeztem magam és leléptem a vízre. Nem süllyedtem el. Ez volt az egyik dolog amiért kedveltem ezt a létet. Sétáltam a vízen. A tó túlsó partján egy csapat hattyú épp visszatért a halászatból. Fehér tollaik úgy csillogtak a vízen mint holmi apró gyémántok. Leguggoltam hogy megnézzem magam a víz tükrében. Arcomat halvány derengés fonta körbe, mint mindig olyankor amikor az erőmet használtam. Megnéztem magamnak sápadt arcomat, aranysárga, most is élénken csillogó szemeimet, hosszú, ezüstszőke hajamat. A többiek előszeretettel ugrattak azzal, hogy lányos vagyok. Vajon mindig így néztem ki? Nem tudtam. Felálltam és elindultam a part felé. Lépteim nyomán apró körkörös hullámok indultak meg a tó belseje felé. Láttam a lehelletem a levegőben. Hideg volt, én azonban mégsem fáztam. Egyszerű, fehér ing volt rajtam, egy nadrággal és egy hosszú, vékony kabát. Körbefontam magam a szárnyaimmal és leültem a tó partjára. Elővettem a papírt amin a megbízás volt. Egy címet láttam rajta és amikor széthajtogattam egy fénykép is kiesett belőle. Vörös hajú, telt idomú, erősen kisminkelt, rúzsozott, kihívó ruhájú nőt ábrázolt. Megállapítottam magamban hogy pont úgy néz ki mint egy kurva. Lehet hogy az is, nemcsak vámpír. Összegyűrtem a papírt, felálltam, kinyújtóztattam a szárnyaim és a magasba lendültem. Nem tudtam hova tartok, csak azt hogy miért. Ismét ölnöm kellett.

 
***
 

A hely ahova érkeztem inkább hasonlított egy temetőre, mint egy parkra. Mindenfelé sírok voltak, és gyertyák égtek. A nő a kapu előtt állt. Épp rágyújtott, mikor leszálltam elé. Láthatóan még lélegzete is elállt mikor meglátott. Még a cigi is kiesett a szájából. Nem tűnt ártalmasnak, én azonban tudtam, ez csak a felszín. Valójában minden vámpír egy aljas szörnyeteg. Nem lepett meg mikor futásnak eredt. A barátai között biztosan volt már olyan, akit fajtámbeli tett el lábalól, tudhatta hát, mit jelent ha hozzám hasonlót lát. Futva indultam meg utána, feleslegesnek láttam hogy repüljek, így is utolérem. Nem ellenfél nekem, pláne abban a tűsarkú cipőben. Így is lett. Igencsak meglepődött, mikor elkaptam a karját és a kerítésnek vágtam. Beverte a fejét, és haja alól keskeny vércsík indult meg lefelé. Csúnyán vicsorgott rám és méteres műkörmeivel felém kapdosott. Egyik kezemmel a kerítéshez szorítottam, míg a másikkal elővettem egy keresztet. Szemei hatalmasra tágultak a jelkép láttán. Könyörögni kezdett.

-Neee! Nem teheted ezt! Jó kislány leszek, esküszöm! Több embert nem ölök, tényleg! Csakhát az a pasi nagyon rámenős volt! Tudod hogy van ez!

-Tudom! Persze! –feleltem unottam és a nyakába döftem a hegyes fa végét. A vér bugyogva indult meg kifelé a sebből. Sikoltozva csuklott össze. Kezével megragadta a kereszt végét, de annyi ereje már nem volt hogy kirántsa. Kegyetlen hangon felvisított, majd szertefoszlott. Megborzongtam. Még egy ilyen és komolyan panaszt nyújtok be. Miért mindig én kapom ezeket? Körbenéztem hogy lát-e valaki, majd amikor megbizonyosodtam benne hogy közel s távol senki sincs, felszálltam a magasba.

 
***
 

Ezúttal nem fogadott senki. Némán sétáltam végig a folyosón amíg az ajtó elé nem értem. Sóhajtottam egyet, majd beléptem. Odabent Zara éppen élénken társalgott egy fiatal sráccal. Őt még eddig sosem láttam. Talán újonc. Heh! Vajon mi viszi rá ezeket hogy az örök pihenés és boldogság helyett ezt válasszák? Az örök harcot és gyilkolást. Zara intett hogy jöjjek közelebb. Odasétáltam az asztalához. Azon már ott feküdt egy újabb akta. Rámutatott. Átvettem, azzal főhajtással távoztam.

 
***
 

A folyosón aztán alkalmam nyílott rá hogy belepillantsak a mappába, de valahogy nem fűlött hozzá a fogam. Összecsavartam és eltettem a kabátom egyik belső zsebébe.

Kisétáltam az épületből és megkezdtem utamat vissza a földre, az élők világa felé, ahol ma éjjel egy újabb vámpírnak kell halnia.

 
***
 

Ehhez hasonló helyen még sosem jártam. Hatalmas város volt, annak is egy kihaltabb negyede. Föntről úgy láttam csak néhány utca volt lakott, a többi helyen irodák és boltok álltak. A régi városrész… ez az. A cím szerint a templomhoz kellett mennem. Furcsa egy küldetés volt, az már biztos. A vámpírok minden tudomásom szerint utálják az ilyen helyeket. „Ez az egy egy elég bogaras különc lehet!” –gondoltam magamban. Leereszkedtem a templom egyetlen tornyára. Abban a pillanatban kondult meg a harang. Hajnali kettőt ütött. Fázósan húztam össze magam. Ez volt az utolsó küldetés ma amit végre kellett hajtanom. Ekkor láttam meg a mozgást a harangtoronyban. Kitártam a szárnyam és az ablak elé ereszkedtem. Bent egyértelműen volt valaki. Legalábbis úgy láttam. Feltettem a lábam a párkányra. „Hát, próba szerencse! Ha egy pap az, akkor jó napja volt.” –gondoltam magamban és beléptem az ablakon.

Sötét volt, nem láttam semmit. Viszont jól hallottam. Egy olyasmi hangot, mint mikor a falhoz ütnek valamit. Behunytam a szemem és hagytam hogy erőm átvegye az uralmat a testem felett. Halvány fény derengett fel, fénygömbök úsztak körülöttem a levegőben. Mikor pedig pár másodperccel később kinyitottam a szemem meg is láttam a vámpírt. Velem szemben állt, a falhoz lapulva. Még sosem láttam hozzá hasonlóan fura szerzetet. Férfi volt, nálam alig idősebb. Fekete haja olyan hosszú volt hogy a majd’ a derekáig leért és a végére csomót volt kénytelen kötni valami fényes anyagból, hogy ne zavarja a mozgásban. Arca falfehér, sápadt volt akár egy holtnak, a szemei pedig ijesztően kékek, olyan színűek mint a tengeré vihar előtt, és nem pedig vörösek, mint a legtöbb vámpírnak. Tettem egy lépést felé, mégsem tűnt ijedtnek. Csak csodálkozó kifejezést láttam az arcán, döbbenetet. „Na ez könnyű lesz!” –gondoltam. Végignéztem rajta, fegyvert keresve. Fekete, zsebes nadrágot viselt, a térdén elszakítva, és ujjatlan felsőt. Kabátja a sarokban hevert. Fegyvert nem láttam nála. Futva elindultam felé és a falnak taszítottam. Ledermedt egy pillanatra, majd válaszul gyomron rúgott. A szemközti falnak vágódtam. A legtöbb vámpír ilyenkor kihasználta volna az alkalmat és elfutott volna, de nem úgy ő. Csak bámult rám, azokkal hihetetlenül kék szemeivel, és mintha azt kérdezte volna: „Ki vagy te, szépséges lény, és mit akarsz tőlem?” Megráztam a fejem hogy magamhoz térjek. De hisz ő mégiscsak egy vámpír. Pusztulnia kell. Előhúztam a kabátom ujjából egy kihegyezett keresztet és felé hajítottam. Elhajolt az útjából. Erre mérgesen elindultam felé, egy újabb darabbal a kezemben. Ezúttal, éppenhogy csak megkarcoltam az arcát. Egy pördüléssel kivédte a támadásom és a falnak lökött. Csak bámult rám és állt. Tartásában nem volt semmi fenyegető, inkább úgy mondanám hogy túlságosan is furcsa volt. Letörölte az arcáról a vért. „Na nehogy már kifogjon rajtam egy vérszívó!” –gondoltam magamban és újra nekilódultam. És újból a földön kötöttem ki. Ahhoz sem volt időm hogy szárnyat bontsak hogy fékezzem az esést. Újból felálltam. Nem adtam fel. És újból. És újból. Ő nem támadott, csak védekezett. Kezdett nagyon dühíteni ez az átkozott vámpír. Összecsaptam a kezem és felemelkedtem a levegőbe. A harangok békésen lógtak mellettem, a szárnyaim által kavart légörvény néha meg-meg billentette őket. Láttam ahogy kezeim felderengenek a fényben, egy imát mondtam. Nemsokára megkaptam amit akartam. A kezemben volt a kard. Zuhanórepülésben megindultam felé. Láttam ahogy ráeszmél mire készülök. Vártam hogy feltűnjön a szemében a rémület, de csalódtam amikor csak a szikráját véltem felfedezni benne abból, ami a többi ellenfelemet elfogta amikor ezt használtam. Megérkeztem. Nekivágódtam és lesúlytottam a karddal. Biztos voltam a győzelmemben, ám ekkor valami irtózatos erő kiverte a kezemből a kardot és engem ismét a szemközti falnak lökött. Hatalmasat reccsent valami és fájdalom homályosította el a szemem. Eltört a szárnyam. És ez még nem volt minden. Egy, a falból kiálló vasdarab keresztüldöfte a vállamat. A falhoz voltam szegezve. Mozdulni sem tudtam. Csak remélni tudtam hogy ennyi elég is neki és továbbáll. Nem sokkal később kínkeservvel kinyitottam a szemem ám azonnal vissza is hőköltem. Itt állt, közvetlen előttem. Nem értettem… mit akar még tőlem? Felemelte a kezét és végigsimította vele az arcomat. Megborzongtam. Még sosem ért hozzám senki így. „Mi a fenét akar?” Éreztem ahogy a vérem végigcsordul a mellkasomon és eláztatja az ingemet. A vasdarab hegyes, véres vége pont az orrom előtt meredt előre. Szédülni kezdtem. Fogcsikorgatva küzdöttem hogy ne ájuljak el. Törött szárnyam ernyedten lógott a földre. Az öntudat határán imbolyogtam. Fogalmam sincs hogy valóság volt-e vagy csak álmodtam, de úgy éreztem az érintése nyomán furcsa bizsergés járta át a testemet. Talán csak hallucináltam az egészet. Többre nem emlékszem. Elragadott a sötétség.

 
***
 

Épp csak pár percet tölthettem öntudatlanul, mert mikor újból magamhoz tértem, még mindig itt állt, mellettem. Mocorogni próbáltam, legszívesebben jó messzire elhúzódtam volna onnan, de a fájdalom fogvatartott. Vajon csak álmodtam azt az előbb? Felnéztem rá. Fürkésző tekintettel szemlélt, olyan pillantással mint ahogyan mások a világ csodáit néznék. Talán még sosem látott hozzám hasonlót. Ahogy elnéztem őt, a sápadtságán kívül nem volt rajta semmi vámpírszerű. Lehet hogy tévedtem és nem ő az akit meg kellene ölnöm? Hiszen még a szeme sem vörös. Vajon vannak vámpírfogai? Muszály hogy legyenek neki, Zara nem tudhatta rosszul. Sosem szokott tévedni. Viszont az is igaz hogy egy rendes vámpírt már rég lázba hozta volna a vérem látványa. Lehet hogy ez itt nem egy sima vámpír? Vagy csak evett ma már. Az is meglehet.

Fogalmam sincs mennyi ideig bámulhattuk egymást. Ő engem, én őt. Még soha, senki sem győzött le. Szar érzés a vereség. De ha már legyőzött miért nem ölt meg? Vagy futott el?

Közelebb lépett hozzám, megragadta elöl a ruhámat és megrántott. A vasdarab kiszakadt a vállamból, elváltam a faltól, azonban erőm nem volt hogy talpon maradjak, vissza is zuhantam a tövébe. Nem értettem őt. „Mi a fenét akar még tőlem? És miért nem szól egy szót sem?” Legszívesebben jól ráordítottam volna hogy menjen már és hagyjon csendben meghalni. Egyáltalán meghalhatok újra? Hiszen én egyszer már meghaltam. Fogalmam sem volt, de nem akartam ezzel kísérletezni. A vállamhoz szorítottam a kezem hogy elállítsam a vérzést. Most hogy a vasdarab már nem volt a sebben és nem is zárta el, sokkal jobban vérzett mint eddig. Furcsa érzés volt. Még soha, senki sem sebzett meg. Felnéztem rá. „Mi van, itt akarod végignézni amíg kilehellem a lelkem?” –gondoltam magamban dühösen. Talán értette mit akartam mondani, mert a következő pillanatban sarkon fordult, felszedte a sarokból a kabátját és lesietett a lépcsőn. Hosszú haja úgy libbent utána mint valami fekete felhő. Létezik egyáltalán ilyen haj? Káprázott a szemem a fájdalomtól. Behunytam a szemem és magamban megváltásért fohászkodtam. A fejem felett a harangok fél 3-at ütöttek. Lassan hajnalodni kezdett.

 
***
 

Talán egy óra telhetett el, mikor hallottam hogy valaki lépked felfelé a lépcsőn. Meggyötörten próbáltam felállni hogy legalább elrejtőzhessek, de nem sikerült. Még ehhez sem volt elég erőm. Tehetetlenül vártam hát hogy rámtaláljon az illető. Igencsak meglepődtem amikor láttam hogy ő jött vissza. Egy kattanással becsukta maga mögött az ajtót. Fekete kabátján hópelyhek látszottak. Kinéztem az ablakon és valóban… hatalmas pelyhekben hullott a hó. Nem szólt semmit, levette a kabátját és a sarokba dobta. Úgy néz ki átöltözhetett, vagycsak felvett egy pulóvert. Egy furcsa kinézetű csomagot láttam nála. Olyan doboz félét. Hozzám sétált, tekintetem azonban lekötötte a nyakában lógó fekete kövekkel kirakott kereszt. „Miféle vámpír ez hogy ilyesmit hord?” Az arcára tévedt a pillantásom és csodálkozva fedeztem fel hogy a vágás eltűnt róla. Begyógyult. Nem egészen fél óra leforgása alatt. ”Hihetetlen!” Leguggolt mellém és letette a dobozt a lábam mellé. Sokmindent szerettem volna kérdezni tőle, de egy hang sem jött ki a torkomon, ő pedig szintén nem szólt egy árva szót sem. „Miért jött vissza? Mit akar tőlem? Egyáltalán mi a franc ő? Merthogy nem egy sima vámpír az már biztos.” Szememmel követtem a mozdulatot ahogy kezével megérintette a szárnyamat. Nem éreztem. A szemem sem rebbent. Olyan abszurd volt ez az egész helyzet. Egy törött szárnyú angyal és egy jótevő vámpír. Ezt aztán a kutya se hinné el nekem. Hirtelen szárnysuhogást hallottam. Felkaptam a fejem a hangra. Egy fekete madár szállt le az egyik harangra és onnan nézett minket. Holló lehetett, vagy varjú. November lévén, inkább az utóbbi. Fekete gombszemei élénken csillogtak ahogy rájuk esett a fény. Úgytűnt vár valamire. A vámpír felállt mellőlem és kinyújtotta felé a kezét, mire a madár hozzáröppent és leszállt a csuklójára. Tollai pont olyan csillogóan feketék voltak mint a vámpír haja. Úgy tudtam az ilyen madarak nem szelidíthetőek, ez az egy mégis olyan odaadással hagyta magát simogatni, mintha egy kézhez szoktatott papagáj volna. Úgy tűnt ők ketten nagyon jól ismerték egymást. Ezt én mindig jól megéreztem, és ez most is így volt.

Mikor a madár végül tovaszállt, a vámpír még sokáig nézett utána. Kedvem lett volna megkérdezni tőle mi olyan különleges abban a varjúban, de aztán nem tettem. Volt egy olyan érzésem hogy úgysem felelne. Aztán levette a tekintetét a tájról és rámnézett. Nem tudtam olvasni a pillantásából. Ő nem olyan volt mint az eddigi ellenfeleim. Behunytam a szemem és azért könyörögtem hagy ájuljak el most. Nem akartam akartam viselni a tetteim következményeit. Itt, most, nem. Kérésem varázsütésre teljesült is, és ismét öntudatlanságba süllyedtem.

 
***
 

Furcsa érzésre ébredtem. Mintha hideg jégtömböt nyomtak volna a vállamhoz. Kinyitottam a szemem és legnagyobb meglepetésemre ismét szembetaláltam magam vele. Nem nézett rám, láthatóan még nem vette észre hogy magamhoz tértem. Lenéztem a törött szárnyamra, és habár nem éreztem, attól még megvolt. Középtájt fehér kötés borította, itt-ott kilógtak alóla a tollak. „Mi a...???” Elkaptam a kezét, amivel eddig a sebemet kezelte. Felemelte a fejét és rámnézett. Nem lepte meg a reakcióm. Nyugodtnak tűnt. Nekem viszont remegett a karom. Könnyedén lefejtette magáról a kezem. Csuklóján ezüstös karperec csillant meg, és ahol a pulóvere ujja nem takarta a karját furcsa tetoválás díszítette a bőrét. Egy vámpír aki ezüstöt hord? Az lehetetlen. Engedelmesen leengedtem a kezem. Nem voltam abban a helyzetben hogy szembeszálljak vele. És egyébként is, nem úgy nézett ki mint aki ártani akar nekem. Valahogy azonban mégis voltak fenttartásaim a dologgal kapcsolatban. Elsőként az, hogy ő egy vámpír, én pedig köztudottan az vagyok aki pusztítja a hozzá hasonlóakat, nem értettem hát, hogy ennek tudatában miért segít nekem. Aztán az is eszembe jutott hogy csak most is csak a saját céljai vezetik, de ez valahogy nem illett a képbe. Ugyan mihez kezdene velem? Hiszen mozdulni sem tudok. Mikor befejezte a sebem kötözését felállt mellőlem és megszemlélte az alkotását. Szemmel láthatóan meg volt elégedve a dologgal. Én azonban nem mondhatnám. Még mindig nem kaptam választ a kérdéseimre, és ez felettébb bosszantott. Kinyitottam a számat hogy megszólaljak, de a torkom kiszáradt, csak rekedt nyekergésre futotta. Először csak állt, és lesajnálóan nézett, majd úgy tűnt vette a lapot, mert elsietett és nemsokára visszatért egy pohár vízzel. Annyira remegtem hogy neki kellett megitatnia. Szégyelltem magam a gyengeségemért. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. A hang pedig, amin megszólaltam, nem is hasonlított a sajátomra, rekedt volt és halk:

-Ki a franc vagy te? –kérdeztem tőle, majd miután rájöttem hogy ez csöppet udvariatlan volt ahhoz képest hogy megmentett, hozzátettem:

-Legalább a neved elárulhatnád!

Megrázta a fejét. Gyorsan letette a poharat mellém, felállt, majd sarkon fordult és már indulni készült, mikor utánaszóltam.

-Nem tudsz beszélni vagy mi van? –kérdeztem dühösen. Erre visszafordult és rámnézett.

-Nem hiszem hogy már sokat számítana... –mondta lágy, mély hangon, azzal lesétált a lépcsőn és becsukta maga mögött az ajtót. Úgy éreztem magam mint aki szélütés ért. Mintha hallottam volna már valahol ezt a hangot. De hol? Hol a francba is??? Olyan érzés volt hallani mintha végigsimogatott volna valami apró szellőfuvallat. Valahogy mélyen megérintett, mintha az ahogyan beszélt, valami titkos jelentést hordott volna magában. Bár csak alig pár szót szólt, már azzal hatalmas hatást ért el. Nem értettem mi kavart ennyire fel benne. „És egyáltalán hogy érti azt hogy már nem számít? Én igenis magyarázatot akarok! Mindenre!”

Fáradtan ledőltem a földre terített takaróra. Amilyen kedves, még erről is gondoskodott. Csak tudnám miért? Betakartam magam a szárnyaimmal. Sérült szárnyamat nekem kellett magamra igazítanom, mert nem tudtam mozgatni. Elmerengtem. Miközben gondolkoztam, egyre csak a harangokat bámultam, magasan a fejem fölött. Reméltem hogy holnapra rendbejövök annyira, hogy haza tudjak térni a többiekhez. Odakint a hajnal közeledtével a hóesés is elállt és ahogy felkelő nap sugarai betekintettek az ablakon, már alva találtak engem.

 
***
 

Nem tudom meddig aludhattam. Talán átaludtam az egész napot. Mikor ugyanis felébredtem, már épp ment le a nap, vérvörös sugarai megfestették a látóhatárt, még a felhők és pirosas-sárgás színben tündököltek. Egyedül voltam a harangtoronyban. A vámpír nem volt sehol, viszont a fekete madár ott ücsörgött a lépcső korlátján és engem szemlélt. Kicsit feszélyezett a varjú jelenléte, olyan érzés volt, mintha nem is ő, hanem a férfi szemlélne, bár a madárnak fekete és nem kék szemei voltak. Feltornáztam magam és ép karommal megtámaszkodtam hogy fel tudjak ülni. Sikerült, mégha minden mozdulattal úgy is éreztem hogy izzó tőrrel szurkálják végig a karomat és a mellkasomat. Bár a vállamon és a szárnyamon kívül máshol nem sérültem meg komolyabban, úgy éreztem ez valahogy kihat az egész testemre, mert olyan gyengének éreztem magam mint aki már hetek óta lábadozik valami halálos kórságban. Remegő lábakkal felálltam. Törött szárnyamat még mindig nem tudtam mozgatni, mindazonáltal muszály volt eltűnnöm. Nem maradhattam itt. Az ablakhoz botorkáltam és felléptem a párkányra. Már mikor lenéztem szédülni kezdtem. Most valahogy nem villanyozott fel a zuhanás gondolata. Fogalmam sem volt, megtart-e a sérült szárnyam. És ha nem, meddig jutok el? Remélem nem a templom előtt kötök ki az utcakövön, darabokban. Vettem egy nagy levegőt és már épp leléptem volna, mikor nyílt az ajtó. A vámpírt láttam magam mögött, arcán csodálkozó, már-már szinte rémült kifejezés ült. Habozás nélkül leugrottam. Csak zuhantam lefelé, de hiába kapálóztam, törött szárnyam nem volt elég erős hogy megtartson. Láttam ahogy a föld egyre jobban közeledik, majd egy iszonyatos csattanással meg is érkeztem. Nem fájt, úgylátszik azonnal elvesztettem az eszméletemet ahogy a földre érkeztem. Innen nem tudom mi történt, kihagy az emlékezetem.

 
***
 

Arra ébredtem hogy valakik beszélgetnek mellettem. Mocorogni próbáltam, de nem ment. Bénult voltam, vagy csak túlságosan gyenge. Hangokat hallottam.

-Csoda hogy életben maradt! Olyan magasról leesni, kész csoda hogy nem zúzta halálra magát.

-Viszont a sebet a vállán biztosan nem a földetéréskor szerezte.

-Milyen küldetés volt az utolsó amit rábíztak?

-Várj csak, megnézem! Áh, igen, ez az. Egy vámpírt kellett megölnie, egyszerű akció, nem túl bonyolult. Még a helyszín is le van írva.

-Gondolod hogy a vámpír tette ezt vele?

-Nincs kizárva.

Kinyitottam a szemem. Először csak homályosan láttam, majd tisztult a kép. A két alak mellettem a fiatal Silver és Tristan voltak. Mindketten nagyon aggódónak tűntek. Rajtuk kívül volt még a szobában két alak, őket azonban nem láttam, mert takarásban álltak. Az egyik a hatalmas ágy túlsó végén posztolt és épp a szárnyammal csinált valamit. Törött szárnyam ugyanis kiterjesztve feküdt mellettem a fehér lepedőn, a másik viszont szorosan a testemhez simult. Felnéztem a fiúkra akik láthatóan épp most vették észre hogy magamhoz tértem. Felderült az arcuk. Egymás szavába vágva kezdtek el beszélni.

-Na végre!
-Azt hittük meghaltál!

-Nagyon aggódtunk ám érted!

-Zara személyesen ment el érted! Gondolhatod!

-Mindenki ki volt akadva.

-Ilyesmi nem történt azóta démonos eset óta.

-Z…Zara talált meg? –kérdeztem rekedten.

-Nem. Egy őrjáratozó újonc volt, csak rögtön jelentette neki a dolgot. Mázlid volt hogy egy halandó se látott meg, különben Zara nagyon dühös lett volna rád.

-Azt sejtem. –feleltem halkan. Szemügyrevettem magamnak a két srácot. A hozzám közelebb álló, Silver, ezüst hajáról kapta a nevét. Az egész teste hihetetlenül légies volt és könnyű és fiú létére hihetetlenül karcsú volt. Most is, mint mindig, egy végig gombos fehér kabátot viselt, vékonyka szárnyai el is tűntek alatta, ezáltal teljesen úgy nézett ki mintha ember volna, bár ahhoz kissé különc volt. Barátja, Tristan, inkább nézett ki ördögnek mint angyalnak. Kezdetektől fogva utálta a fehér uniformist, ezért állandóan tüntetett is ellene. Most is farmernadrágban és fekete pólóban volt, ami ugyebár nem igazán illő egy ilyen szent lényhez mint amilyenek mi vagyunk. Hogy még jobban elüssön a légies Silvertől, neki hosszú, vörös haja volt, hozzá sárga szemei és izmos testalkata. Szárnyai lazán a földre lógtak, ám ígyis nagyok voltak és erőteljesek. Nyakában, talán emberi élete utolsó emlékeként egy kard kicsinyített mása lógott. Elfordítottam a fejem és kíváncsian figyeltem mit csinál a fehér ruhába öltözött alak a szárnyammal. Neki nem voltak szárnyai, mint ahogyan a több száz hozzá hasonló „segítő léleknek” sem. Ezek a lények tulajdonképpen különleges tulajdonságokkal felruházott emberi lelkek voltak, akik azért kaptak fizikai testet hogy munkájukkal segítsék a Szent Szövetséget. Egy néhány ember aki a pokolba került volna, de a halálakor megbánta a bűneit megkapta ezt a lehetőséget hogy bizonyítsa jóságát. Az ilyen „segítő lelkek” különböző feladatokat láttak el. Voltak akik rendben tartották a Szent Szövetség épületét, takarítottak és egyéb munkákat végeztek, mások kertészkedtek az épület körül, vagy felderítő munkát végeztek a földön, megint mások betegeket ápoltak. Ezek a lények nagyon jól végezték a dolgukat, hiszen ez volt a feltétel, idejük leteltével pedig jutalmul megmenekültek az örök kárhozattól és a mennybe kerültek. Egyetlen baj volt csak velük, hogy nem tudtak beszélni. Az ilyen segítők egyike sem szólt egy árva szót sem, de nem is tudtak volna. Ezt a képességet elvették tőlük mikor vállalták ezt a feladatot, úgy mint tőlünk angyaloktól az emlékeinket.

A segítő mellettem kedvesen mosolygott rám és kezével mutatta hogy a szárnyam rendesen összezúztam ugyan, de rendbe fog jönni.

-Köszönöm. –mondtam hálásan. Silver közben megkerülte az ágyat és leült a szélére a másik oldalon.

-Elmeséled mi történt veled? –kérdezte érdeklődve. Kérdése rögtön eszembe jutatta a történteket, találkozásomat a vámpírral, és mindent ami azóta történt. Valahogy nem akartam elmesélni az élményeimet, arról meg pláne nem akartam beszélni hogy a vámpír volt aki megmentett.

-Tudod, nem igazán emlékszem. –hazudtam. –A vámpír leütött mikor megtámadtam, így eszméletlen voltam.

-Szóval még mindig életben van?

-Nem, nem! Már megöltem. –igyekeztem megnyugtatni. -Kicsit később, mikor magamhoz tértem sikerült végeznem vele, csakhogy ő meg az utolsó erejéből kilökött az ablakon.

-Szerencséd van hogy ennyivel megúsztad. Három bordád és az egyik szárnyad eltört, nem is beszélve a válladról, ami úgy néz ki mintha belédöftek volna valamit. –jegyezte meg Tristan.

-A fontos hogy mostmár jól vagy. –felelte gyorsan Silver. –Zara azt mondta majd meglátogat. Nagyon érdekli őt hogyan tudott téged így elintézni az a nyomorult vámpír, hiszen te vagy az egyik legjobb közöttünk.

Nem lepett meg túlzottan hogy ezt hallom, valahogy azonban mégse repestem az örömtől hogy mostmeg ő jön ide és kérdezősködik. Utálok hazudni. De ha elmondom neki mi történt valójában, úgysem hiszi majd el. Legfeljebb elküld valakit hogy ölje meg a vámpírt, de akkor sosem tudom meg tőle amit tudni akarok.

A derekamig letoltam magamról a takarót és megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam. A segítő gyorsan megkerülte az ágyat, és ott termett segíteni. Egy párnát hozott, amivel aztán megtámasztotta a hátamat, így kényelmesen felülhettem. Megköszöntem neki, mire biccentett és távozott. Tristan közben hatalmasat ásítva nyújtózkodott. Szárnyai így kinyújtva már madjnem a mennyezetet érintették, pedig az nem volt valami alacsonyan. Silver még mindig mellettem ült az ágyon, ujjaival ezüst haját babrálta, kék szemei érdeklődve csillogtak. Kékek, pont mint a vámpírnak. De ez a kék, nem volt ugyanolyan. Silvernek világoskék, szinte világító szemei voltak, míg a vámpírnak ilyesztően mély kékek, már-már lilásak, sötétek. A kettő teljesen különbözött egymástól.

Felnéztem a srácra mellettem, mire az felállt mellőlem és úgy tűnt indulni készül.

-Jobb lesz ha hagyunk pihheni. Meg kell gyógyulnod. –mondta. Tristan bólogatva jelezte hogy egyetért.

Búcsút intettek, azzal távoztak, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

 
***
 

Pár órával később már az ablakban ültem és a naplementét bámultam. Ahogy innen láttam, vérvörös sugarak festették meg az ég alját, és vastag ködfüggönybe burkolózott az egész lenti világ. Itt a Szent Szövetség palotájában mindig tavasz volt, folyamatosan virágoztak a fák, mégis most valahogy olyan üresnek éreztem az egészet. A gondolataim egészen másfelé kalandoztak, nem is figyeltem arra ami körülöttem történik. Az ablaknak széles párkánya volt, itt ültem most én, és homlokomat a hideg üvegnek támasztva bámultam ki a világra. Bár a természet tavaszát élte, a varázslat nem hatott ki az időjárásra, így már itt is meg lehetett érezni a tél lehelletét a levegőben. Télen kivételesen szép volt a vidék, virágzó fák között hópelyhek szálldostak és a madarak ettek a kezünkből ha leültünk közéjük. Legalábbis nekem így mesélték. Még nem láttam a telet itt, pedig már épp vagy egy év telt el, hogy elfogadtam ezt az ajánlatot és mind azt, ami ezzel jár. És most… olyan furán éreztem magam. A kíváncsiság nem az egyetlen érzés volt ami elfogott ha visszagondoltam a vámpírra ott a harangtoronyban. Bárhogy is próbáltam, nem tudtam kiverni őt a fejemből. A kezembe temettem az arcomat és ép szárnyamat magam köré vonva ültem ott. Észre sem vettem ahogy az ajtó halkan, nyikorogva kinyílik, és besétál rajta valaki. Ki se látszottam a tollaim közül. Az ablaküvegen csak egy nagy fehér foltot láttam magamból. A vállamon lévő kötés ezüst kapcsai furcsán fénylettek ahogy visszatükröződtek róla.

-Öhöm-öhöm. –köszörülte meg a torkát az illető aki már egy ideje a szobában lehetett, csak én nem vettem észre. Felkaptam a fejem a hangra. Zara állt előttem, és a szokásos ruhájában úgy festett mintha valami trónteremből csöppent volna ide. Hosszúujjú kabátjának mindkét karján latin szöveggel körbehímzett kereszt volt, mellkasán ezüst csatokkal övezve egy galamb, az Isten erejének szimbóluma. Mellette csöppet ruhátlannak éreztem magam abban egy szál nadrágban ami rajtam volt. Nem zavartattam magam, leengedtem a szárnyam magam elől és felálltam.

-Beszélni akartál velem? –kérdeztem fejet hajtva. A meghajlástól most, jelenlegi állapotomban eltekintettem, de úgy néz ki nem vette zokon.

-Igen, így van. –felelte érdes hangján és kezét karba fonta a melle előtt. Ahogy meggyűrődött a ruhája olyan volt mintha a két kereszt a karján egybefonódott volna. Gyorsan elkaptam a tekintetem. –Ülj csak le! –tette hozzá. –Nem muszály állnod.

Lereszkedtem hát az ágy szélére, és onnan néztem fel rá. Tudtam hogy most aztán nehéz beszélgetés elé nézek, jóllehet a többiek elmondása szerint Zara még sosem beszélt senkivel két mondatnál többet. Nekem nagyon úgy tűnt hogy most saját rekordját igyekszik megdönteni. Megállt velem szemben és komoly arccal rámnézett. Próbáltam értetlen arcot vágni, jóllehet pontosan tudtam miről akar kérdezni.

-Szeretném ha elmesélnél mindent ami veled történt mióta elhagytad az irodámat. A vámpír volt aki megsebesített? Hol van az aktája? Mi lett vele? És legfőképp... te hogy vagy?

-Köszönöm jól. –feleltem kitérően és a gyertyákat keztem bámulni az éjjeliszekrényen.

-Sajnálom, az aktát elhagytam. Biztosan a harcban. De úgysincs többé szükség rá. A vámpír halott, ebben egészen biztos vagyok. Több gondunk nem lesz vele. –hazudtam szemrebbenés nélkül.

-Ennek örülök. És annak is hogy ilyen jól érzed magad. Előírás szerint még három napig itt kell maradnod, annyi idő alatt remélhetőleg a szárnyad is rendbe jön. Utána pedig kapsz egy kísérőt amíg teljesen vissza nem nyered az erőd.

-Na de…

-Semmi de. Így döntöttem és kész.

„Akkor már remélem nem valami munkamániás őrültet, esetleg egy érzékeny észlényt kapok társnak.” –gondoltam magamban.

-Na és ki lesz a…

-Épp ezt akartam mondani... a tanács úgy döntött, hogy pár napig Tristan fog kísérni téged.

„Anyám, már csak ez hiányzott!”

-Remélem nincs semmi ellenvetésed ellene.

-Nincs. –sóhajtottam.

-Remek. Akkor pihenj és három nap múlva jelentkezzetek az újabb küldetésért. –mondta azzal sarkon fordult és kisietett a szobából. Sóhajtva dőltem végig az ágyon. „Szuper, most aztán végképp nem nézhetek utána a srácnak. Tristan-nal a nyakamon nem fog menni.” De minek is áltatom magam, azóta a vámpír már biztosan odébb állt, majd pont rám fog várni hogy mikor töröm rá az ajtót. A párnára hajtottam a fejem és beszívtam az illatát. A segítők akik itt dolgoznak finom gyógynövényekkel rakták tele, ezért igen kellemes illata volt. Némán elmerengtem magamon mit tennék ha nálam lenne mondjuk az aktája. „Na álljon meg a menet, de hiszen nálam van!” –jutott eszembe hirtelen. A kabátomba raktam, az egyik belső zsebébe, ami bele volt varrva az anyagba, teljesen elrejtve. Felpattantam az ágyról. A mozdulat kissé félresikeredett, sziszegve kaptam a vállamhoz.

-A fenébe…!

Átvágtam a szobán és szemügyre vettem az egyik székre terített ruháimat. A kabátom belső zsebében aztán meg is találtam amit kerestem, a szürke mappa ott volt, nem vették észre. Visszasétáltam vele az ágyig, lehasaltam rá és felnyitottam. A legtöbb papír hivatalos jegyzőkönyvnek tűnt, adatlapot csak a közepén találtam. Azt gondoltam ha megtudok róla pár dolgot, talán rájövök miért van rám ilyen hatással, de egyenlőre úgy tűnt hasztalan az egész. Az utolsó lapra rá volt pecsételve fekete tintával: VÖRÖS FOKOZAT. Nem tudtam ez mit jelent, aztán az utolsó előtti lapon megtaláltam az ide tartozó magyarázatot. Minden veszélyes lényt, legyen az vámpír, démon, vagy sárkány reinkarnáció 5 osztályba sorolnak, a szerint hogy milyen fokozatú küldetésben lehet őket legyőzni. Vörös fokozatot azonban csak a legerősebb démonok kapnak. Ezt nem értettem. Egyszer valaki mesélt nekem arról hogy démonok ellen csak a legjobbjainkat küldik, többek közt, Zarát és a tanács többi tagját, de miért vesznek egy egyszerű vámpírt a veszélyes démonokkal egy szintre. Mi van azzal a vámpírral? Ami az erejét illeti, erős, az tény, engem is visszavert és legyőzött, de attól még biztosan nem olyan erős mint egy démon. Visszalapoztam az akta elejére. Különböző jelentések kivágásai voltak benne, felderítők által készített feljegyzések, végül egy fénykép. Látszott rajta hogy titokban készítették, a vámpír éppen nem figyelt oda. Egy hatalmas fa árnyékában ült, egy hintaágyon, kezében pedig egy nyitott könyvszerűséget tartott és egy tollat rágcsált. Hegyes szemfogai kilátszottak ahogy bekapta a toll végét, arcán merengő kifejezés ült. Magam elé emeletem a képet hogy több szögből is szemügyre vegyem. „Igen, ez biztosan ő.” –állapítottam meg magamban ahogy ránéztem a képre. Bár csak egy fotó volt, a szemei azon keresztül is szinte vonzották a tekintetemet. Végighúztam az ujjamat a haja mentén. A képen különös fonatot viselt, ami lelógott a válláról és onnan indult meg lefelé. Megfordítottam a képet, de semmi sem volt a hátoldalán. Se egy megjegyzés, se egy dátum. „Ez érdekes, pedig kíváncsi lettem volna mikor készült a felvétel.”

Hirtelen azonban kopogtak az ajtón, és kénytelen voltam gyorsan eltenni az egész aktát. Mindent gyorsan visszatömködtem a mappába, és elrejtettem az egyik párna alatt.

-Szabad! –szóltam aztán. Nyílt az ajtó és két segítő masírozott be rajta. Egyikük fiú volt, rövid szőke hajú, a másik egy fiatal lány, hosszú fekete fürtökkel. Mutatták hogy ételt hoztak nekem.

-Tegyétek csak le! –mondtam és az asztalra mutattam. Bólintottak és bejöttek. A lány hozta a tálcát, a fiú a csészéket és az italt. Míg a srác letette a poharakat, addig a lány megkerülte az ágyat és letette az tálcát az éjjeliszekrényre. Követtem a szememmel a mozdulatot. Mikor mindent elrendezgetett felém fordult és rámmosolygott. Én azonban nem őt láttam a helyén, hanem valaki egészen mást. Összerázkódtam. „Ilyen nincs, kezdek megőrülni vagy mi?” A lány aggódva pillantott rám, azt hitte rosszul vagyok. Magyarázkodni kezdtem. Nagy nehezen megnyugtattam hogy minden rendben, mire mindketten távoztak. Sóhajtva dőltem vissza az ágyra. „Azt hiszem kezdek begolyózni. Miért van az, hogy már mindenhol őt látom? Mit akar ez jelenteni? És ha van Isten miért nem segít nekem abban hogy megértsek végre mindent? Miért tart engem ebben az átkozott tudatlanságban? Mit kéne tudnom?” Mit meg nem adtam volna ha tudom a választ a kérdéseimre, de az igazság pillanata még messze volt. Várnom kellett. Felálltam hát, elvettem az asztalról a tálcát és úgy döntöttem magamba erőltetek pár falatot. Miközben falatoztam végig ez járt a fejemben. A sok megválaszolatlan kérdés, és a bizonytalanság ami elfogott valahányszor visszagondoltam arra ami történt. Nem voltam biztos, még magamban sem, és ez szörnyű érzés volt.

 
***
 

Az éjjel alig pár órát aludtam. Bizonyára elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, mert a vállam kegyetlenül sajgott és lüktetett. És ha ez még nem lett volna elég baj, mindennek a tetejébe még furcsa álmok is gyötörtek. Összesen kilencszer riadtam fel a különféle álmaimból, ám utána már nem tudtam tulajdonképpen mi volt, ami megijesztett bennük. Nem sokat aludtam hát. Tulajdonképpen nem igazán emlékszem mi volt azokban az álmokban, ami viszont megragadt bennem, az a hang volt, ami folyton azt ismételgette: „Ébredj fel! Emlékezz!” Mintha egy bombát robbantottak volna a fejemben. Zűrzavar volt és felfordulás. Csak hánykolódtam álmatlanul, és néha már azért fohászkodtam jöjjön be valaki, könyörüljön meg rajtam és üssön már le, mert akkor legalább tudnék pihenni. Ilyenkor azonban a segítőkön kívül nem nagyon voltak a kastélyban, mivel mindenki éjszakánként indult küldetésre. Ahogy néha-néha kinéztem az ablakon láttam a harcból visszatérő alakokat. Először egyre többen jöttek, majd elmaradoztak, végül az utolsó is visszatérhetett, mert már nem jött több. A nap megjelent a felhők alatt, hajnalodott a földön. Felkeltem, az ablakhoz sétáltam és behúztam a függönyt, majd visszamásztam az ágyra és elővettem a mappát. Kerestem valamit, de magam sem tudtam mit. Vajon mi köze van a vámpírnak a múltamhoz? Valami csak van, hiszen nem lehet véletlen hogy az után kezdtek ilyen álmok gyötöni miután találkoztam vele. Talán ő tud valamit amit én nem? Nem sok értelmét láttam újra és újra átrágni magam a jelentéseken, de ha rá akartam jönni valamire. Muszáj volt. Gyertyát gyújtottam hát, és annak fényénél még egyszer végiglapoztam az egészet.

 
***
 

Fogalmam sincs mikor aludhattam el. Arra emlékeztem hogy összepakoltam és eldugtam mindent, de hogy aztán mi volt, az rejtély. Kora délután tértem magamhoz. A fehér takaró úgy borult rám, mint ahogyan a felhők takarják el az eget. Ki se látszottam alóla, csak a törött szárnyam, ami viszont pont olyan hófehér volt mint a takaró. Furcsán tompának éreztem mindent, csak az illatok voltak élesek, a menta és citromfű illata, az ágyneműé. Felültem az ágyban és nyújtózkodtam. Igyekeztem nem hirtelen mozdulatot tenni, hiszen tanultam a leckéből és tudtam hogy az még minden bizonnyal nem lenne túl kellemes élmény. Körülkémleltem. A szoba üres volt, valaki egy vázában virágot tett az éjjeliszekrényre. Szellőrózsa volt, fehér, és lila cirmos. Nem álltam fel megnézni, de üzetet nem láttam mellette. Megvakartam a fejemet és kisimítottam arcomból az útban lévő tincseket. Alváshoz rendes esetben mindig összekötöm a hajam, most mégsem tettem. Vékony szálú, ezüstszőke hajam most kusza összevisszaságban hullott az arcomba, így kiengedve a hátam közepéig ért. Megdörzsöltem a szemem nagyot sóhajtva lecsusszantam az ágyról. A szobából egy ajtó nyílt bal felől, ami a fürdőbe vezetett. Elindultam hát hogy kicsit rendbe szedjem magam.

 
***
 

Már dél is elmúlt mikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján, mégis olyan sötét volt, mintha már este volna. A földön hatalmas köd takarta el az eget, így a napsütés ide sem ért el, hogy világosságot hozzon. Gyorsan gyertyát gyújtottam hogy lássak valamit. A vékony lángocska apró fényfoltot rajzolt a szemben lévő falra és árnyékom torzan a falra vetült ahogy elsétáltam előtte. Még el sem értem az ágyig, mikor kopogtak. Az ajtóhoz sétáltam és lassan kinyitottam. Tristan állt velem szemben, mögötte két segítő bámészkodott, mindkettő lány volt és láthatóan jól mulattak rajtam ahogy egy szál nadrágban, vizes hajjal ott álltam az ajtóban.

-Beengedsz? –kérdezte Tristan fejével befelé intve. Elálltam az ajtóból hogy be tudjon jönni. A két lány követte őt. Mikor becsuktam az ajtót és megfordultam mind a hárman engem figyeltek, és nem tudtam eldönteni most mire föl ez a nagy érdeklődés.

Megköszörültem a torkomat, erre persze észbekaptak. A két lány eltűnt a fürdőszobában, Tristan pedig leült az ágyam szélére.

-Zara már biztosan neked is mondta hogy…

-Igen, mondta. –feleltem a szavába vágva. Az ablakhoz sétáltam, kicsit elhúztam a függönyt, és kilestem odakintre. Még mindig sötét volt.

-Fura ez a sötét nem? Olyan lehangoló. –mondtam halkan.

-Igen. Az. –felelte. –Figyelj, én… arra gondoltam visszamehetnénk arra a helyre ahol megtámadott téged az a vámpír. Hátha kiderül valami.

-Nem. –vágtam rá azonnal, kicsit talán túl gyorsan is. –Nem, mert...nem akarok visszamenni oda. A vámpír halott, semmi sincs ami értelmet adna neki. –hazudtam. A valóság azonban az volt, hogy vissza akartam menni oda. Vissza, de csak egyedül. Meg kell tudnom miért mentett meg.

-Jól van. –vonta meg a vállát. –Ahogy akarod.

Végignéztem rajta. Fekete pólót viselt, szaggatott farmert, és olyan fülbevalót amit akár egy rockénekes is megirigyelt volna tőle. „Lehet hogy az volt amíg élt.” –gondoltam vidáman. Egyébként róla meg az a pletyka járta hogy néha lement a földre és lányokat szedett fel. Állítólag Tristan szerette a rocker lányokat. Engem a magam részéről nem nagyon érdekelt hogy a lányokat vagy a fiúkat szereti-e. A barátom volt, bár nem túl közeli, de azért megbíztam benne. Annak idején mikor újonc voltam is ő kísért, jól kifogtam vele. Ha a lányokkal is így viselkedett mint a barátaival akkor megértem miért kedvelik őt. Na, ilyet se hallott még a világ. Egy nőcsávász angyal. Hát igen, voltak köztünk csodabogarak. Az egyik srác például a leölt vámpírok hajtincseit gyűjtötte mint holmi trófeákat, egy másik imádta a papokat rémítgetni, megint egy másik azzal szeretett szórakozni hogy elhagyatott helyeken jelent meg, mint valami kísértet és a többi és a többi. Persze voltak normálisak is, és ezek voltak a többségben. Többek között én is normálisnak gondoltam magam, legalábbis nem voltak ilyesmi mániáim. Tristan elkapta a tekintetem ahogy bámultam őt. Elfordítottam a fejem.

-Mi jár a fejedben hmm? –kérdezte aggódva.

-Csak elgondolkoztam… -feleltem nyugodtan.

-Régebben nem tettél ilyet. Mióta vagy ennyire merengő?

-Mióta majdnem megöltek. –feleltem barátságtalanul, majd hozzátettem: -Ne haragudj, de nem vagyok jó hangulatban.

-Azt látom. –felelte. A két segítő közben visszatért a fürdőből és távozni készült. Egyikük megfogta a hervadt virágot a vázában és kicserélte újra. „Szóval ők voltak.” –gondoltam magamban miközben a lassan becsukódó ajtót bámultam.

-Holnapután indulunk. –szólalt meg hirtelen Tristan. –Ketten leszünk, mint a régi szép időkben.

Bólintottam.

Ő közben lazán hátradobta a haját a válla felett és nyújtózkodott. Szárnyai az ágyra borultak ahogy kitárta őket.

-Tegnap éjjel is kint voltál? –kérdeztem halkan.

-Igen. –bólintott. –Kettőt tettem el láb alól. A harmadik meglépett. –felelte unottan.

-És Silver? –utaltam ezzel legutóbbi védencére. A fiatal fiú ugyanis eddig szintén az ő oldalán tanulta a szakmát.

-Már készen van. Nagyon ügyes fiú, mégha úgy is néz ki hogy egy pofon eltöri minden csontját.

Felnéztem rá. Tristan tapasztalatból beszélt. Noha nálam alig volt idősebb, talán 25-26 éves, mégis sokkal régebbóta itt volt mint én. A többiek szerint már 3-4 éve is meglehet. Szerettem őt. Kedves volt, és a maga módján jó barát is. Persze mint mindenki másnak neki is voltak rigolyái, de kinek nem. Csak az zavart hogy nem beszélhettem neki a vámpírról. De úgysem értett volna meg. Én nem akartam megölni őt, mert akkor sosem tudtam volna meg mi köze van a múltamhoz.

Színpadiasan ásítottam egyet.

-Azt hiszem hagylak pihenni. Elvégre már csak két napod van, és aztán dologra fel. –felelte erre kacsintva.

-Oké. Megértettem. –feleltem komolyan és kikisértem az ajtóig.

-Akkor két nap múlva. –köszönt el, és gyűrűs kezével búcsút intett. Fekete pólóján hátul a szárnyai alatt valami felirat díszlett, de nem tudtam elolvasni. Csak az elejét... DES... valami. Hát igen. Tristan… különc egy angyal annyi szent.

 
***
 

A maradék két nap egész gyorsan eltelt. Többnyire csak ültem az ágyban, vagy az ablakban és bámultam magam elé, meg gondolkoztam. Gondolatban ezerszer átrágtam magam a történteken, de okosabb nem lettem tőle. Valahogy elbizonytalanított ez a sok megválaszolatlan kérdés a fejemben. Aztán az utolsó éjjel, fura hangra ébredtem. Mintha kopogtak volna az ablakon. Meglepetten ültem föl, és néztem az ablak irányába. A túloldalon a függöny előtt, egy kicsiny sötét árnyat fedeztem fel. Legrúgtam magamról a takarót, belebújtam a köntösömbe, az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyt. Éjfekete, kékesen csillogó tollú madár ült a párkányon, csőrével halkan koppantott egyet az ablaküvegre.

„Mi a szösz?” –kitártam az ablakot, mire a varjú berepült és letelepedett az ágyamra. Kíváncsian fordultam meg, és vettem szemügyre. Egyértelműen csakis az lehetett, amelyiket a vámpírral láttam. Lehet hogy beidomította? De az lehetetlen, halandó lény nem repülhet fel idáig. Közelebb léptem hozzá és tétován felé nyújtottam a karom. A madár erre kitárta a szárnyát, de nem röppent hozzám. Csőrében ekkor láttam meg a fehér tollacskát. Az én szárnyam tollát. Mostmár biztos voltam benne hogy csak az övé lehet. Leültem mellé az ágyra. A madár esetlenül arrébtotyogott a takarón és leejtette a tollat elém.

-Bárcsak tudnám mit akarsz mondani… -mondtam halkan neki. Kísértetiesen úgy tűnt mintha értene, mert olyan értelmes tekintettel figyelt, mint aki issza minden szavamat. Felé nyújtottam a kezemet, de továbbra is távolságtartó maradt, mintha csak azt mondaná: „Lehet hogy neked is van szárnyad, de attól még nem bízom benned.”

-Hol van a gazdád…? –próbálkoztam meg a kérdéssel, de nem nagyon hittem benne hogy bármit is elérek vele. A varjú károgott egyet, majd kirepült a nyitott ablakon. Nyomában köd mászott a szobába, ezért gyorsan felkeltem és becsuktam az ablakot. Úgy éreztem ez valamiféle figyelmeztetés lehetett, egy jel, de hogy mit akart jelezni, arról fogalmam sem volt. Ásítottam. Visszafeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót, aztán fáradtan lehunytam a szemem és ájult álomba merültem.

 
***
 

Másnap reggel korán felkeltem, megmosakostam, felöltöztem és egész nap a segítők tanácsait figyeltem ahogy igyekeztek elmondani hogy mire vigyázzak még, hogyan kíméljem a szárnyamat. Mivel nem tudtak beszélni, elég mulatságos volt. Hol mutogattak, hol írtak, rajzoltak, én meg találgattam. A mulatságnak végül az érkező Tristan vetett véget. Útnak indultunk hát az éjszakában a teendőink felé.

 
***
 

Az első áldozatunk egy sárkány reinkarnáció volt, azaz egy fiatal lány, aki azonban csak látszatra volt ártatlan. Ha tehette harapott, karmolt, és már több mit 20 embert ölt meg, ilyen-olyan okokkal.

Alacsonyan repültünk, a köd miatt és nekem újfent azt a pár nappal ezelőtti éjszakát jutatta eszembe. Akkor is köd volt. Megráztam a fejem és igyekeztem egy pillanatra kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat. Most tiszta fejre volt szükségem. Újból ölnöm kellett.

Fiatalokat utáltam a legjobban gyilkolni. Olyan érzés volt, mintha egy kislányba vágtam volna a tőrt. Legbelül persze tudtam, hogy hasznos munkát végzek, megszabadítom a földet ezektől a söpredéktől, de attól még ugyanolyan rossz volt. Tristan meg persze rámhagyta a piszkos munkát. Ő bekerítette és lefogta az áldozatot én pedig megadtam neki a kegyelemdöfést. Mondhatom jó kis csapatmunka volt. Alig vártam hogy ránkhajnalodjon.

 
***
 

A következő küldetésnél aztán leráztam végre Tristant. Lassú szárnycsapásokkal leszálltam a templomtorony tetejére és pihegtem. Nem volt könnyű, de sikerült. „Úristen, mit fogok én ezért kapni? De nem baj, megérte.” Körbenéztem a sötét városban. „Sehol egy támpont, egy nyom amin elindulhatnék…hát így nem lesz valami könnyű. Ám ahogy ezt kimondtam felkárogott mögöttem egy hang és egy fekete madár szállt el a fejem fölött. Kitártam a szárnyam és utánalendültem. Bár nagyon kicsi volt az esélye hogy ez, az a madár, de nem tehettem mást. Talán rám mosolyog a szerencse ma éjjel.

 
***
 

A madár kilométereket tett meg és én csak követtem, fáradhatatlanul. A szárnyam már kegyetlenül sajgott a megerőltetéstől, de összeszorítottam a fogam és repültem tovább. A madár átvágott a fél városon, keresztülrepült egy erdőn, majd egy újabb városban folytatta útját. Lassan lejjebb ereszkedett, mintha le akarna szállni. Én követtem és közben láttam hogy egy nagyobb emeletes ház felé tart. A ház ablakaiból nem szűrődött ki fény, viszont az egyik erkélyen határozottan állt valaki. Egy lendületes szárnycsapással előrelöktem magam és megindultam felé. A menetszél csapta az arcomat, szárnyaim süvítve hasították a levegőt. Megérkeztem. A srác az erkélyen a falig hátrált meglepetésében. Letettem a lábamat az erkély korlátjára és leengedtem a szárnyaimat. Mostmár tisztán láttam az arcát, azokat a hihetetlenül kék szemeit, minden egyes részletét. A varjú károgva landolt mellettem. Leléptem a korlátról és megálltam a srác előtt. Igyekeztem nem fenyegető mozdulatot tenni, elvégre nem azért jöttem hogy megöljem vagy ilyenek. Úgy néz ki nem érte nagyobb meglepetésként a megjelenésem. A ijedtség olyan gyorsan tűnt el a szeméből mintha ott sem lett volna. Elhátrált a faltól és hozzám sétált. Közben nem nézett a szemembe, a szárnyaimat bámulta, feléjük nyújtotta a kezét hogy megérinthessen. Megfordult a fejemben hogy elcsapom magamtól a kezét, de aztán mégsem tettem. Hagytam hogy hozzámérjen és megborzongtam mikor megsimogatta a szárnyamat.

-Te tényleg egy angyal vagy… -mondta suttogva, olyan hangon mint aki maga sem hiszi el amit mond. A hangjától a hideg és a meleg felváltva futkosott a hátamon. Közben felnézett rám és visszavonta a kezét.

-Ki vagy te? –kérdeztem bátortalanabbul mint szerettem volna. –Miért érzem azt hogy nem vagy gonosz? Mi közöd van az életemhez? –kiáltottam rá mostmár bátrabban.

Megrázta a fejét és két métert hátrált. Most az egyszer azonban eltökéltem magamban hogy nem hagyom megszökni. Az ajtó elé álltam hogy ne tudjon bemenni és kitártam a szárnyaimat amitől minden út el volt zárva. Tanácstalanul nézett rám, de még mindig nem szólt egy szót sem. Elindultam felé, ő pedig csak hátrált, míg a háta el nem érte a falat, ami aztán megállásra késztette. Kezemet a válla mellett a falra tettem és úgy néztem a szemébe. Megláttam a saját arcom a szemeiben. Olyan furcsa érzés fogott el. Ránéztem. Először a kezemre nézett, majd pillantása végigvándorolt a karomon, fel a vállamon, míg meg nem állapodott az arcomon. Lesütötte a szemét. Fekete, kékes fényű haja az arcába hullott, és én azon kaptam magam hogy utánanyúlok hogy eltűrjem.

-Miféle vámpír vagy te? És miért mentetted meg az életem? –kérdeztem tőle számonkérően.

Felnézett rám és szemében könnyek csillogtak. Hirtelen bűntudat fogott el, hogy miattam fog sírni. Mi lehet az ami ennyire fáj neki?

-Te ezt nem értheted… -felelte halkan. Kibújt a csapdából amibe zártam és berohant a lakásba. Nem hagytam annyiban, követtem. Zaklatottságában az ajtót is nyitvahagyta nekem, így könnyűszerrel be tudtam menni. Körbenéztem a szobában. Egy hálószoba volt az, középen egy hatalmas ággyal, a két oldalán a falnál szekrényekkel. Őt nem láttam sehol. A szekrényhez sétáltam és végignéztem a rajta lévő tárgyakon. Megakadt a szemem egy képkereten. A kezembe vettem. Az üvege annyira össze volt törve hogy nem is lehetett látni az alatta lévő képet. Kihúztam alóla a fotót és majdnem el is dobtam döbbenetemben. A képen ő volt és... igen, egyértelműen én, bár a hajam sokkal rövidebb volt mint most. „Ezt nem hiszem el! Hogy lehet ez?” Még egyszer ránéztem a képmásomra a fotón. Az mosolyogva ölelgette a mellette levő srácot, fehér ingje ki volt gombolva a mellkasán, a fülében fülbevaló csillogott. A vámpír srác, aki képen egyáltalán nem nézett ki annak, zavartan vakargatta a fejét, de ő is mosolygott. „Szóval ez voltam én míg éltem.” –gondoltam magamban szomorúan. Kezemben a képpel besétáltam hozzá a másik szobába.

 
***
 

Az egyik sarokban üldögélt, karjait a térde köré fonva, és az a temérdek haja beterítette szinte az egész vállát.

-Nem értek semmit… megmagyaráznád ezt? –kérdeztem megmutatva neki a képet. Felnézett rám és halkan megszólalt:

-Az te vagy. Mielőtt meghaltál volna. Még nem voltak szárnyaid.

-Nem emlékszem. –feleltem fejcsóválva.

-Azt látom. –sóhajtott halkan.

Letettem a képet az egyik szekrényre, majd hozzá sétáltam és letérdeltem hozzá.

-Mit akarsz tőlem? Az angyaloknak nem a földön a helyük! Menj el! Az égbe… vagy mit tudom én hova…! –kiáltott rám, azzal felpattant és a sarokba húzódott.

-Miért mentettél meg?

-Nem tudom… ezt kellett tennem… ahogy neked meg kell ölnöd ugye?

-Nem, nem foglak megölni.

-Ne hazudj, tudom hogy ez a dolgotok… meséltek nekem róla. De miért pont te? Miért akarja az Isten hogy még nehezebb legyen nekem?

-Micsoda? Miről beszélsz?

-Nem ugyanazon az oldalon állunk. Te meg én. Érted? Miután meghaltál én feladtam az egész életemet. Fogalmad sincs miken mentem keresztül… elképzelni sem tudnád. A legjobb amit tehetsz hogy békénhagysz. Menj el!

-Végre rájöttem ki voltam amíg éltem. Nem mehetek el pont most! Bár azt még mindig nem tudom mi volt az ok amiért vállaltam ezt az életet. Hogy miért akartam visszajönni a földre. Te talán tudod… hogyan haltam meg? –kérdeztem ránézve.

Olyan arcot vágott mint akit pofoncsaptak. Behunyta a szemét hogy visszafolytsa a könnyeit.

-Megöltek. Egy olyan valaki tette, akiben teljesen megbíztál, akit addig a barátodnak hittél.

-Hogyan történt? Miért? El kell mondanod!

-Nem! Nem kell! –kiáltott rám, és ellökött magától, azzal elrohant. Hanyattestem a szőnyegen, és csak pár perc után jöttem rá hogy hihetetlen, de úgy csinálta hogy nem ért hozzám. Mi ez? Telepátia?

Utánarohantam.

Az erkélyen állt, és a szél úgy lengette a haját mint az érett kalászokat a mezőn. Csakhogy ezek a kalászok most koromfeketék voltak, és csillogásuk akár a sötét égé.

Kisétáltam hozzá.

-Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Igazából nekem kéne hálásnak lennem mert megmentettél, és nem feldúlni az életedet. Sajnálom. –mondtam halkan.

Erre felém fordult és rámnézett. Kék szemeibe vörös csillogás vegyült ahogy szemlélt. Tudtam mit jelent ez, de valahogy most nem voltam hajlandó figyelni a jelekre.

-Hogyan csináltad azt az előbb? –kérdeztem aztán és megtettem felé még egy tétova lépést.

-Nekem is megvan a magam keresztje. –felelte halkan és behunyta a szemeit. Talán várt valamire, de én túl gyáva voltam hogy megtegyem a kezdő lépést. Csak néztem őt, mint a világ megtestesült fájdalmát és úgy éreztem én is mindjárt elbőgöm magam. Fogalmam sem volt hogy hogyan éreztem iránta mikor még éltem. Ebből mára nem maradt semmi, elvették tőlem, és ezt ő is kénytelen volt elfogadni. Olyan hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam. A könnyekig meghatódtam ahogy elnéztem őt, és valahol belül tudtam hogy valami mást is kéne éreznem, de fogalmam sem volt mit. Minden egyszerűbb lett volna ha tudtam volna mi volt ezelőtt. De persze ez, mint sok minden más az életemben, rejtély volt. Ránéztem, azzal a kétségbeesett, kiutat kereső tekintettel és nem tudtam egy szót sem szólni. Csak álltunk ott, egymással szemben az erkélyen és bámultuk a másikat. Az érzések harca volt ez, szavak nélkül, némán. Fogalmam sem volt mi lesz a következő lépése, de nem is nagyon érdekelt. Nem féltem. Hozzám lépett, én pedig mozdulni sem tudtam a döbbenettől. Körülbelül egyforma magasak voltunk, neki mégis kicsit le kellett hajolnia hozzám. Nem ellenkeztem, mikor hozzám hajolt, és ajkamra nyomta a száját. Szelíd csók volt, és a nyomán úgy éreztem hogy valami elszabadulni készül bennem, és ki akar törni, valami ami eddig nem volt ott. Ebben a pillanatban úgy éreztem ő az angyal, én pedig csak egy bűnös ember vagyok aki megváltásért foházkodik. Furcsa érzés volt. Nem húzódtam el tőle. Valami mélyen megmozdult bennem, és egy hang azt súgta hogy itt keressem a válaszokat. Felemeltem az egyik szárnyamat és a hátára simítottam. Összerándult az érintésre és elhúzódott tőlem. Talán most tudatosult benne hogy mit művelt. A varjú rikoltott egyet a távolban.

-Mennem kell. –mondtam halkan. Bólintott, jelezve hogy megértette. Kiléptem az erkély korlátjára és visszanéztem rá. Haját az arcába fújta a szél, felemelte a kezét és elsimította az útból. Kék szemei révetegen a semmibe bámultak, mintha valahol egészen máshol járna. Az ing szét volt nyitva a mellkasán, így pont láthattam azt a fekete kövekkel kirakott keresztet ami a nyakában függött. Gondoltam egyet, odaugrottam hozzá és kiszakítottam a nyakából a lánccal együtt.

-„Ez mostmár az enyém.” –gondoltam magamban, azzal leugrottam a mélybe. Miközben zuhantam láttam a csodálkozó arcát ahogy utánam bámul. Talán nem értette mit miért teszek, de ami legrosszabb volt, hogy én se nagyon értettem.

 
***
 

Amikor visszaértem alig tudtam kimagyarázni magam Tristan előtt, de végülis nagy nehezen sikerült. Sőt mi több elértem hogy a közeljövőben egyedül járhassak küldetésre. Végre nem zavart senki és kideríthettem az igazságot pont úgy, ahogyan elképzeltem.

 
***
 

Mielőtt elindultam volna, még meg kellett tennem valamit. Felöltöztem és belenéztem a tükörbe. Rögtön megakadt a szemem a nyakamba akasztott, fénylő fekete kereszten. Szinte erővel kellett visszatartanom magam hogy megint ne kalandozzak el. Előhúztam az övemből egy vastag késszerű pengét, megragadtam a hajam végét, behunytam a szemem és egy egyszerű nyisszantással levágtam. Kicsit tartottam tőle mit fogok látni, de mikor kinyitottam a szemem felsóhajtottam megkönnyebülésemben. „Nem is lett olyan rossz.” A hajam így most egészen rövid lett hátul, csak elöl két hosszabb tincs zavarta meg az összhatást, na meg a szemembe lógó fru-frum. A levágott majd fél méteres hajamra csomót kötöttem és bevágtam a szemétbe. „Nincs szükségem rá. Olyan akarok lenni, mint régen. Olyan és nem más. Tudni akarom miért akartam a halál után is visszatérni a földre! Meg kell tudnom!”

Felvettem a nekem kiszabott küldetés papírjait az asztalról, majd kitártam a szárnyaimat és kirepültem a nyitott ablakon.

 
***
 

Miközben ereszkedtem lefelé a felhők alá, egyre csak azon törtem a fejem hogy vajon nálunk a Szent Szövetségnél számontartják-e hogy kikből lettek a tagjaik. Valamit biztosan tudnak…és az jóval több mint amit én tudok. Lassan megérkeztem a város fölé amit a következő küldetésem helyszíneként feltüntettek. Most is ugyanolyan köd volt mint egyébként és hó hullott alá lassan. Kerestem egy kevésbé mozgalmas utcát és leszálltam. Hátam egy téglafalnak döntve újból szemügyre vettem a likvidálandó személy adatlapját. Egy férfi volt az, körülbelül 50 éves, pocakos, olyan bankár figura. Már a fotóról sütött hogy mennyire alvilági az ürge, legalábbis a mosolya egy farkas vicsorára emlékeztett és nem egy jóságos télapóéra. Na mindegy. Gyorsan szemügyre vettem az alulra firkantott címet, a hátamhoz lapítottam a szárnyaimat, felvettem a hosszú, földig érő kabátomat hogy kilétemet ne lehessen észrevenni és elindultam az utcán.

 
***
 

Az első ami feltűnt az a rengeteg hajléktalan ember volt akik az utcákon éltek. Voltak ott nők, férfiak, erősek, öregek, kutyák, macskák, patkányok de még gyerekek is. Úgy látszik a város népességének nagy része ilyen elviselhetetlen szegénységben és nyomorban élt. Ilyenkor sajnáltam hogy nem olyan angyal vagyok mint a mesékben. Azok az angyalok ugyanis mind varázserejűek voltak és Isten azért küldte őket a földre, hogy segítsék az embereket. Ellenben nekem sem glóriám sem varázserőm sincs. A különleges erő ugyan minden fajtánkbelinek osztályrésze, de ennek köze sincs ahhoz ahogyan a halandók az angyalokat elképzelik. Én is csak egy szép kinézetű gyilkológép vagyok, nem több. És még van képük ezt szent ügynek nevezni. Feh, mindjárt hányok. Hogy lehet a világ ennyire mocskos és kegyetlen? Egyesek csak azért élnek hogy másoknak ártsanak, de én még holtként is ezt csinálom. Kaptam egy új esélyt, de minek? Hiszen azt sem tudom milyen okból kértem. Jól ki van ez találva az biztos.

 
***
 

Csak céltalanul bolyongtam az utcákon. Először fordult elő velem hogy nem tudtam a küldetésre koncentrálni. Minduntalan elkalandoztak a gondolataim és ahogy a sok mocskos, éhes gyereket néztem csak egyre dühösebb és dühösebb lettem. „Ha van Isten miért engedi ezt? Hiszen ezek a gyerekek ártatlanok. Senkinek sem ártottak.” Nem értem.

Elhaladtam egy bolt mellett. A kirakatban egy tízéves forma fiú leskelődott, orrát a koszos üveghez nyomva, szinte már a nyálát csorgatta a bentről jövő finom illatokra. Egy pékség volt az. Sóhajtva sétáltam tovább. A következő utcában is egymást érték a szegényebbnél szegényebb emberek, olyan koszos rongyokban jártak amilyeneket még nem láttam és a gyerekek olyan soványak voltak hogy minden csontjuk kilátszott. Zsebrevágott kézzel vonultam tovább. Sajnáltam őket, de mit tehettem volna? Nem volt sem pénzem sem ennivalóm amit adhattam volna nekik. A következő saroknál aztán szívszaggató zokogás ütötte meg a fülemet. Egy asszony sírt megállíthatatlanul. Rögtön kiugrottam rejtekemből, de aztán azzal a lendülettel vissza is húzódtam. Nem messze tőlem, néhány égő szemeteskuka takarásában egy sötét kabátos alak állt, előtte egy kisebb illető, elterülve a földön. Az asszony mellett áll és arcát a kezébe temetve sírt tovább. Óvatosan közelebb lopakodtam hogy megnézzem mit csinálnak. A fekete kabátos férfi amint láttam éppen magyarázott valamit az asszonynak, aki ebből viszont nem sokat érthetett, mert abba sem hagyta a sírást. A férfi letérdelt a csöppnyi alak mellé –innen jobban megnézve láttam csak hogy egy kislányról van szó – és kezét a nyakára rakta hogy érezze a pulzusát. Úgy látszik nem járt sikerrel, mert nem sokkal azután lehajolt hozzá és fejét a mellkasára döntve hallgatta a szívverését. Kidugtam a fejem a kuka mögül és onnan szemléltem. Fogalmam sem volt mi folyik itt, de érdekeltek a fejlemények. Majdnem kiugrottam rejtekemből mikor láttam hogy a férfi széttépi a ruhát a kislány mellkasán, de végül nem árultam el magam. Csak mikor egy kicsit közelebb mentem vettem észre a hatalmas vágott sebet a lányka mellkasán. Tehát az okozta a halálát. A férfi egy darabig fejcsóválva nézte, majd körmével újból felszakította a sebet, ami vérezni kezdett. „Mit művel ez?” Lélegzet visszafolytva vártam mi fog történni. A férfi csuklyás köpenyt viselt, azazhogy olyasmi kabátot, ezért nem láttam arcát, csak azt hogy kezét a szájához emelte, megharapta az ujját és kiserkenő véréből egy keveset elmázolt a kislány mellkasán. Nem telt bele egy perc a seb csodák csodájára begyógyult és kislány kinyitotta a szemeit. Az anyja hálálkodva ölelte meg a férfit aki azonban inkább eltolta magától így a nő a kislányának esett neki és ölelte, szorította magához. A férfi el sem köszönt, már indult és eltűnt a szemben levő sarok mögött. Úgy döntöttem követem, ezért kivágódtam a kukák mögül és üldözőbe vettem. Szerencsére volt elég szemét és rejtekhely ami mögött elbújhattam így nem vett észre. Még egy perce sem követtem mikor az utcán egy kisfiú ment oda hozzá és húzogatta meg a kabátját. Azt hittem elmegy majd mellette, de nem így történt. Lehajolt hozzá és ránézett.

-Bácsi… nincs valami ennivalód? Én és a kishugom nagyon éhesek vagyunk…-kérte a gyerek könyörgő szemekkel.

-Hát tudod…-kezdte halkan a férfi, de mikor azokba a könyörgő gyerekszemekbe nézett meggondolta magát. -…legyen…neked nagyobb szükséged van rá mint nekem… -mondta lágyan, azzal elővett a zsebéből egy marék pénzt. -Tessék…a tiétek. –mondta és a gyerek kezébe adta. –Nem sok, de legalább nem vesztek éhen. Vegyetek magatoknak valami ennivalót!

-Köszönöm bácsi… -mondta a fiú csillogó szemekkel és már szaladt is el. A férfi egy darabig csak nézett utána, majd felállt és folytatta útját. Én is elindultam hát a nyomában.

 
***
 

Egy kihalt sikátorban aztán megállt végre. Lehajtott fejjel a falnak támaszkodott és behunyta a szemeit. Amennyire láttam pihegett, de fogalmam sincs mitől. Ennyi gyaloglás nem fáraszthatta ki. Hacsak nem annyira öreg, de az meg a hangját hallva kizárt dolog. Beléptem a sikátorba. Legnagyobb meglepetésemre azonnal felkapta a fejét és felnézett, pedig nem csaptam semmi zajt.

-Semmi baj. –mondtam. –Ne félj tőlem. Nem akarlak bántani….

Hátrált két lépést és úgy nézett rám.

-Nagyon szép volt amit azzal a kislánnyal csináltál. Meg amit az előbb. Megmondanád ki vagy te? –kérdeztem halkan.

Nem válaszolt, egyre csak a kabátom alól kilógó fehér tollakat leste. „Ajajj, megsejtett valamit.” Elindultam felé, ő pedig megdermedve várta mikor érek oda hozzá. Meg sem mozdult mikor a fejéhez nyúltam és lehajtottam a csuklyát róla.

-Ez nem lehet igaz… Megint te? –csodálkoztam mikor felismertem azokat a már sokszor látott mélykék szemeit.

-Mit akarsz? –kérdezte rekedten.

-Ne félj, nem azért jöttem hogy bántsalak. Mit keresel te egy ilyen helyen?

-Te mit keresel itt?

-Én.. hát…ideküldtek… De nem miattad, ne félj. Rólad mindenki azt hiszi hogy meghaltál.

-Mi..mi történt a hajaddal? –kérdezte alig hallhatóan, és látszott rajta hogy ezzel most célba találtam, mert olyan tekintettel nézett rám hogy abból szinte már olvasni lehetett. Beszédes tekintettel.

-Levágtam. –feleltem egyszerűen. Megtettem felé még egy lépést, és nem hátrált el. Ezt bíztató jelnek vettem és lassan elindultam felé. Tétován álldogált ott, majd mikor odaértem hozzá mégis elugrott. Utánalendítettem a szárnyamat, így a kabát lerepült rólam. Fehér ruhám szinte világított a sok kosz és mocsok között. Nekiütközött a szárnyamnak és megtántorodott, de nem esett el. Csak állt ott, pattanásig feszült testtel mint egy sarokba szorított áldozat aki a megfelelő pillanatra vár hogy elszökhessen.

-Miért félsz ennyire tőlem? Ha tényleg igaz hogy együtt voltunk amíg éltem akkor ennyire nem bízol a barátodban? –kérdeztem halkan és kezem a vállára tettem. Lerázta magáról a kezem, és csodálkozva vettem észre rajta a vérfoltokat mikor az arcom elé emeltem az ujjaimat.

-Megsérültél? –kérdeztem ijedten és tekintetem végigsiklott rajta.

-Semmi közöd hozzá. Hagyj már békén! –tört ki hangosan és elfutott volna, ám az útjába áltam. Megtorpant a mozdulat közben.

-Hagyd hogy segítsek! Kérlek! Tudom hogy neked én halott vagyok, de én szeretnék rájönni a titokra hogy miért nem vagyok az és lettem helyette ilyen…

Újból elindultam felé, mire ő hátrálni kezdett, de elesett a saját lábában. Odaugrottam és elkaptam. Nem zuhant volna nagyot, de én azt sem akartam.

-Eressz el! –nyögte halkan és megpróbált kiszabadulni, de nem hagytam.

-Te is segítettél nekem, nem hagytad hogy meghaljak, pedig én meg akartalak ölni. A legkevesebb hogy hagyod hogy visszafizessem a tartozást.

Erre nem szólt semmit, minden erejét lefoglalta pillanatnyilag az hogy belém kapaszkodva megpróbáljon talpraállni. Az arca még a szokásosnál is falfehérebb volt. Döntöttem. Nem tehetek mást. Kitártam a szárnyaimat, felemeltem őt és felemelkedtem a magasba.

-Jézusom! Tegyél le! Nem hallod? Eressz már el! Hová viszel? –kiáltozta kapálózva, de én úgy tettem mintha meg sem hallanám és repültem tovább. Szárnyaim halkan surrogva szelték a levegőt, köd úszott körülöttünk mindenfelé… de én tudtam az utat.

 
***
 

Körülöttünk hullott a hó miközben megközelítettem a várost. Mostanra már abbahagyta a kiabálást, nem szólt egy szót sem, és inkább behunyta a szemeit hogy ne is lásson, mintha attól félt volna hogy lezuhanunk. Bár nem volt egy pehelykönnyű, (körülbelül olyan nehéz lehetett mint én, vagy talán kicsit nehezebb) azért ilyesmitől nem kellett tartanom. A szárnyaim megtartottak mindkettőnket és magabiztosan szelték az eget. A hó egyre erőteljeseben hullott, ezért lejjebb kellett ereszkednem hogy lássam merre megyek. Egy melegebb légáramlat szállt felfelé amerre mentem, így azt kihasználva arrébb vitorláztam és kicsit megkönnyebbülve folytattam utamat. Lassan elértük a város azon részét ahol lakott. Kicsit oldalra dőltem hogy le tudjak szállni és mikor földetértek a lábaim, megtámaszkodtam és összecsuktam a szárnyaimat. Az erkélyajtó nem volt nyitva, de egy apró érintés és a zár magától kinyílt nekem. Bevittem őt a szobába és letettem az ágyra. Ködös tekintettel nézett körül, mint aki nem tudta hová került. Lassan visszanyerte kicsit az erejét és várakozóan rámfüggesztette a tekintetét. Nem mozdult meg, úgyanúgy ült ott az ágyon, félig fekve, a kezeivel támasztva magát és engem nézett.

-Tehetek még valamit érted? –kérdeztem halkan.

-Miért hoztál haza? –kérdezte érdeklődve, és szavaiból inkább a kíváncsiság és a düh nem pedig félelem sütött.

-Megsérültél. Nem biztonságos ilyen állapotban odakint mászkálnod. Ki tudja miféle éjjeli lények járnak arra. Én csak…

-Ha elfelejtetted volna, én is az vagyok. Éjjeli lény. És nem azért indultam útnak hogy valaki félúton lecsekkoljon.

-De hát…

-Semmi de hát. Fogalmad sincs minek indultam útnak, hogy miért mentem oda, te meg egyszerűen azt hiszed hogy neked mindig igazad van és hogy te jobban tudod mi a jó másoknak. Hát köszönöm szépen, de én nem kérek belőle. Most nem elég hogy több kilométerre kerültem a megbeszélt találkozóm helyszínétől, de ráadásul kénytelen vagyok még egy napot várni. Igazán hálás vagyok érte. –felelte dühösen.

-Még egy napot…? Nem értem…

-Ha nem vetted volna észre nem vagyok ember. Vámpír vagyok. Muszály bizonyos időközönként vért innom különdben feldobom a talpam. És épp azon voltam amíg meg nem zavartál.

-Azért mentél oda? És a kislány…meg a gyerekek?

-Hát az… ott..én… meggondoltam magam. Csak nem bánthatok egy gyereket? –felelte elfordítva a fejét. Magamban elmosolyodtam ezekre a szavakra. „Egy vámpír akinek vannak érzései. Érdekes.”

-Megnézhetem a vállad? Értek a gyógyításhoz.

-Nem kell. Ne érj hozzám! –kiáltott rám és elhajolt előlem mikor megpróbáltam hozzáérni. Bár semmilyen hangot nem adott, láttam rajta hogy még ez is fájt neki. Egy egyszerű mozdulat. Csak nem hagyhatom így itt?

-Kössünk üzletet. Nekem így nem tiszta a lelkiismeretem hogy nem egyenlítettem ki a számlát. Te megmentettél engem, de nem hagyod hogy segítsek neked. Ha ezt megteszed nekem, te is kérhetsz cserébe bármit.

-Bármit? –kérdezte meghökkenve.

-Igen. Bármit.

-Ostoba ötlet. Tényleg képes lennél felvállalni a kockázatot hogy olyasmit kérek ami az életedbe kerülhet?

-Igen. –feleltem eltökélten, miközben magamban abban reménykedtem hogy azért ilyet nem fog kérni.

Elgondolkozva figyelt egy darabig, majd sóhajtva válaszolt:

-Meggondolatlan vagy. –mondta halkan, majd felnézett és hozzátette: -Rendben, megegyeztünk! –kék szemeiben mintha furcsa tűz villant volna fel egy pillanatra, de ahogyan jött el is tűnt, nem maradt meg sokáig. Csodálkozva figyeltem a hihetlen jelenséget, mintha az egész arcát megváltoztatta volna az az apró villanás az előbb, magabiztosabb lett volna, másabb. Vajon miért? Megráztam magam és gyorsan kivertem a fejemből ezt egy pillanatra. Otthagytam őt és körbenéztem a lakásában hogy hol találok használható dolgokat. Szárnyaim vége földet söpörte ahogy végigsétáltam a folyosón és furcsa surrogó hangot hallatott. Végül nagy nehezen megtaláltam amit kerestem és visszasétáltam vele a szobába.

 
***
 

Nemsokkal később már mellette ültem az ágya szélén és épp a sebét kezeltem. Nem volt túl mély seb, de elég nagy és rendesen vérzett is. Eddig némán tűrte hogy megérintsem most azonban mintha megremegett volna ahogy hozzáértem. Egyik kezem a vállára raktam hogy nyugton tartsam és félresöpörtem az útból a haját. Elfordította a fejét és kibámult az erkélyre. Olyan érzésem volt, mintha ha már lettem volna hasonló helyzetben, Vele. Mintha érintettem volna a testét így. Furcsa volt. Ahogy megnéztem, a karmolás a vállán három külön vonalból állt, és mindegyik egy irányba futott, a húsig felsértve az izmokat. Érdekes…egy általam ismert állat sem hagy ilyen nyomot, de akkor meg mi lehetett ami megtámadta? Egy fertőtlenítőbe mártott gézdarabbal megtisztogattam a sebet, majd hogy megnézzem vérzik-e még, az ujjam végighúztam a szélein. Elkapta a csuklómat és felém fordult. Kék szeme furán csillogott miközben végig az arcomat bámulta. Mintha valamire választ akart volna kapni, amit nem akart vagy nem mert megkérdezni. A másik kezem amelyet eddig a vállán nyugtattam most elvettem volna, de egy szemvillanással megállított. Fogalmam sem volt hogy mitől van ekkora hatással rám. Tényleg ennyire könnyen befolyásolható lennék? Ilyen irányítható?

-Most én jövök… -suttogta halkan. –Azt mondtad kérhetek bármit.

Összeszorult a gyomrom. Igen, ezt mondtam, nem tagadhatom, mégis valahogy megrémisztett a gondolat hogy ennyire ki legyek szolgáltatva bárkinek. Viszont megígértem úgyhogy….

Bólintottam. Tekintetem végigsiklott rajta, a csuklómat szorongató kezétől egészen izmos válláig, mindenhol megnéztem magamnak. Most hogy nem viselt inget, láthattam a tetoválást is a karján. Olyan minta díszítette a bőrét, mintha lángnyelvek nyaldosnák, furcsa volt és valahogy olyan természetfeletti látványt nyújtott. És férfias volt. Nagyon férfias. Észrevette hogy őt nézem, és furcsa tekintettel bámult vissza rám. Általában gyorsan kiismertem az embereket, de őt képtelen voltam. Kezét a vállamra tette, mintha a sérülés nyomát keresné rajta, amit még ő okozott nekem, de közben egy erőteljes lökéssel eldöntött az ágyon és fölém hajolt. Ijedtemben felemeltem a kezem, védekezés céljából, de megragadta és leszorította a takaróra. Erős volt, mégha eddig nem mutatta is. Mozdulni sem tudtam. „Állj, ez nem jó, mióta lett ilyen határozott?” Átkoztam magam a hülyeségem miatt. Hogy voltam képes önként belemenni egy ekkora hülyeségbe. Azzal nyugtattam magam hogy gyengébb mint én, hiszen sérült, és egyébként is, ha a kedvesem volt valamikor, akkor biztosan nem akar megölni. Vagy igen?

Talán látta az ijedtséget a tekintetemben, mert a következő pillanatban elmosolyodott és elengedte a karom. Hegyes szemfogai kivillantak egy pillanatra ahogy mosolygott, és valahogy ez nem töltött el megkönnyebbüléssel. Szemmel láthatóan esze ágában nem volt beavatni hogy mit akar tenni velem, de sejtettem. Főleg mikor felemelte a kezét és meglazította a gallért a nyakamon. Ekkor felhangzott a fejemben Zara beavató beszéde és a „hogyan kerüljük el a vámpírharapást” című előadása. Viszont ha akartam volna se tudtam volna mozdulni. Mintha a puszta tekintetével megbénított volna, úgy éreztem magam mint egy ostoba játékszer aki azt teszi amit mondanak neki.

Hozzám hajolt, és ajkát végigsimította a nyakamon. Megborzongtam az érintésre. Hosszú haja az arcomba, nyakamra hullott, alig láttam tőle valamit. Felemeltem a kezem hogy elsöpörjem, de megragadta és elkapta. Nem hagyta hogy mozduljak, hogy bármit is tegyek. Az ő játékszere voltam, és a gondolat hogy azt tehet velem amit akar, nos, nem tetszett túlzottan.

Abban a pillanatban, mikor belémmélyesztette a fogait, úgy éreztem valami olyasmit tettem amit senki sem bocsát meg nekem. Valami egészen szörnyűt, mégha nem is tudtam mi lehetett az. Egy pillanatig azt hittem képzelődöm, mert felvillant a fejemben egy kép, egy apró szobáról, amelyben gyertyák égtek. Én és ő ott ültünk a padlón, törökülésben, előttünk kiterítve kártyalapok és felhőtlenül kacagtunk. De az emlékkép olyan gyorsan foszlott szét, mintha ott sem lett volna. Felnézett rám, és az ajkain még ott fénylett néhány csepp vér.

-Még…látni akarom…. -nyögtem kétségbeesetten és lehúztam a fejét a nyakamhoz. Nem nagyon értette mit akarok, de tette amire kértem és újból felszakította a sebet. Tudtam hogy fájdalmas lesz, de látnom kellett…újra.

Ismét egy ismerős kép tárult a szemeim elé, őt láttam, könyvvel a kezében, amint fekszik az ágyon és olvas, akkori önmagam pedig az ajtóban állt, és mosolyogva nézte. „Mikor történt ez? És mit akar jelenteni?” –nem értettem semmit. Mikor kinyitottam a szemem csodálkozó tekintettel meredt rám, lelógó hajtincsei az arcomat csiklandozták.

-Kérlek…

-Nem, elég volt! –rázta meg a fejét. –Mit láttál? –kérdezte szelíden.

-Téged. –feleltem és elfordítottam a fejem. –Ezek most az én emlékeim vagy a tiédek? –kérdeztem aztán, szomorúan nézve rá.

-Fogalmam sincs. –rázta meg a fejét. Elengedett és felült az ágyban, éjfekete haja lelógott a takaróra olyan hosszú volt. Követtem a példáját.

-Tényleg semmire sem emlékszel? –kérdezte.

Megráztam a fejem.

-Semmire. –feleltem. Szomorúan nézett rám és a tekintete egészen megrémített. Nem a vámpír tekinete volt ez, hanem egy halálra kínzott emberé, aki a végletekig elkeseredett. Az arca olyan fehér volt mint a fal, kék szemei szinte ragyogtak az arcán, és én lassan kezdtem megérteni miért szerethettem bele életemben. Olyan volt mint egy angyal. Fekete hajú, szomorú angyal. A vicces csupán az volt, hogy az angyal én vagyok, mégis a legkevésbé magamat éreztem annak. Szárnyaim vannak, na és? Nem vagyok sem szép, sem jóságos. Mégcsak varázserőm sincs. Sőt, ahelyett hogy az embereken segítenék, most is önzően csak a önmagam érdekel. A múltam. Elnéztem őt, azt aki lett belőle, a vámpírt, akinek én önként ajánlottam fel magamat. Önkéntelenül is a bűn útjára léptem, hiszen mint az Úr szolgájának érinthetetlennek kéne lennem, erre én mit teszek? Mi lesz ha megtudják? Te jó ég!

Viszonozta a pillantásom, és mikor tétován kinyújtottam felé a kezem, elkapta és a nyaka köré fonta. Meglepődtem ettől a hirtelen jött bizalmától, és összerezzentem mikor hozzámhajolt és megcsókolt. Talán nem akart megijeszteni, mert nagyon óvatos volt és gyengéd. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam azt a csókot, aztán mégis eltoltam magamtól. Össze voltam zavarodva. Képtelen voltam megérteni a saját érzéseimet, ugyanakkor valahol sejtettem ő miket érezhet. Annyi idő után újra látja azt akit szeretett, nem csoda hogy teljesen elveszíti a fejét. A baj csak az volt, hogy képtelen voltam viszonozni az érzéseit. Addig nem, amíg meg nem tudom pontosan mi is történt. Nem akartam megbántani, így hát elmondtam neki. Jól biztosan nem esett neki, de beletörődött. Talán valahol még mindig tartott tőlem. Hiszen eltekintve a hirtelen felindulásaitól, én még mindig az ellenségei közé tartoztam, ezt pedig nem vethettem a szemére. Igaza volt. Lesütötte a szemét és elfordította a fejét.

-Nem fognak keresni téged ha nem térsz vissza? –kérdezte aztán halkan.

-Igaz is, vissza kéne mennem. De eszem ágában sincs. Ők voltak akik elvették az emlékeimet, miért is térnék vissza közéjük? Viszont, valamit meg kell tennem. –jutott eszembe hirtelen. Felpattantam, és az kiléptem az erkélyre. Az ajtóhoz sétált és onnan figyelt, ahogy felléptem a korlátra.

-Visszajövök, ígérem. –mondtam neki, azzal leugrottam.