Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„ Ha feljön a Hold, ott várlak majd, annál a helynél.. ahol éjszaka és nappal összemosódik, ahol a határvonal megszűnik létezni, ahol az angyalok sírnak a nyárfák alatt..”

 

Ezt mondta. Hány éve is már?

 

Hét? Nyolc? Talán tíz is.

 

A fiú minden éjjel elment a folyópartra és nézte a naplementét.

 

Akkor, ott.. a férfi megígérte neki, hogyha beteljesítette azt, amiért meghalni is képes volt.. visszajön hozzá.

 

Attól a naptól fogva minden nap elment oda.

 

Minden egyes nap, mindhiába.

 

***

 

Hideg, novemberi napok követték egymást, és a pára úgy szállt a folyó felett, mint a puding tetején a krém.. fehéren és puhán, mintha egy takaró volna, mely eltakarja az emberek elől a világot.. azt a sötétlő víztömeget, melybe beleszédülhetnek ha túl sokáig bámulják.

 

A fiú megin ott állt a parton.

 

Már nem sírt. Könnyei már elfogytak az évek alatt.

 

Világosszőke haja fakó volt, arca sápadt, tekintete szomorú. Nem változott semmit.. csak a haja nőtt meg.. és szomorú.. életunt kifejezés telepedett, a régi ragyogó gyermeki arcra.

 

Ha bárki látta volna, azt hihetette volna hogy arra készül hogy a vízbe vesse magát. De már ahhoz is gyáva volt.

 

Talán él még pár évtizedig, mielőtt itthagyná ezt a világot. Talán.

 

***

 

Akkoriban persze minden más volt.

 

Gyermeki álmokat szőtt egy szebb világról, egy olyan valaki oldalán, aki bár maga volt a megtestesült veszély.. ő szerette, és tudta hogy sosem bántaná.

 

Sosem volt senkije akit ennyire szeretett volna.

 

Mikor elment, megígértette vele, hogy visszajön hozzá.

 

Emlékezett rá ahogy napokat győzködte, hogy nem éri meg.. bosszútállni az olyan dologért.. ami már régen volt. Azt mondta neki, hogy éljen inkább.. a mának.

 

De a férfi a múltban élt. A sötét árnyak a szívében vissza-vissza húzták, ő pedig elengedte amikor elhatározta hogy lerendezi az ügyeit. Bosszút áll, azokért.. akiket elvettek tőle.

 

***

 

Tíz éve történt.

 

Tíz éve hogy ugyanitt álltak. Az árnyas fák alatt, a temetőben.. és nézték ahogy a folyó viszi az őszi faleveleket. Úgy emlékszik rá mintha ma történt volna.

 

Egyetlen könnycseppet sem ejtett. Csókjának ízét azóta őrzi az emlékezetében, hajának illatát.. a mosolyt, amivel rá nézett.. mindig, boldogan.

 

Tudta hogy azért nem viszi magával mert félti. Mert azt akarja, ha vele bármi történik ő éljen.

 

De ez nem volt igazságos.

 

Egyszer valaki azt mondta neki: „Az jelenti azt, hogy nagyon szeretsz valakit, ha az ő boldogsága fontosabb a sajátodnál, és képes lennél érte eldobni azt.. ami téged boldoggá tesz, csak hogy őt annak lásd.”

 

Micsoda baromság.

 

Elengedte.. mert azt hitte hogy boldog lesz, ha végre bevégzi amit mindig is akart. És most? Itt maradt egyedül.. boldogtalanul.. magányosan.. elhagyatva.

 

Tíz éve minden nap mikor feljön a hold.. eljön ide. A temetőőr már ismerte, azt hitte őis csak egy drogos, aki ide jön.. ha egyedüllétre vágyik.

 

Órákat állt, nézve a naplementét.. a percet amikor a nappalból éj lesz.. és a sötétség szeretkezik a fénnyel..eggyetlen csodálatos pillanatig.

 

Fázott.

 

Átölelte magát, megigazította a sálját. Lassan az ultolsó napsugár is elhalt a horizonton.

 

Tehát ma sem jön el.

 

Hazaindult... fázva.. csalódottan.

 

***

 

Tudta hogy valami nincs rendben.

 

Megfázhatott az éjjel.

 

Ágyban maradt, egész nap.

 

Nézte a tévét, de nem talált semmi érdekeset. Belekezdett egy könyvbe, de unta. Evett pár falatot, de az ételnek nem érezte az ízét.

 

Minden értelmét vesztette.

 

***

 

- Tüdőgyulladás. - mondta ki az orvos a végszót. - Egy hétig ágyban marad, nem kel fel. Pihen. - hangzott az utasítás.

 

Csalódott sóhajjal vette tudomásul.

 

***

 

Lázálmában őt látta.

 

Verejtékezve forgolódott.. kiabált.. ordított neki.. de ő csak távolodott egyre jobban.. végül eltünt.

 

Némán könnyezve ébredt.

 

Az óra éjfélt mutatott.

 

Visszadőlt a párnára.. és elaludt.

 

***

 

Két hétig tartott a felépülés.

 

Míg betegen feküdt, ugyanannyit gondolt rá, mint eddig.

 

Az idő még hidegebbre fordult.. ködös.. zúzmarás.. nyirkos esték váltották egymást.

 

Ez is egy olyan volt..amikor két hét elteltével.. végre kilépett lakása ajtaján.

 

Délután volt, de a tél közeledte miatt, már ment le a nap.

 

Céltalanul sétált az utcákon.. nézte a kirakatokat.. a karácsony közeledtét jelző díszeket, de nem érzett semmit.

 

Lábai akaratlanul a folyó felé vitték.

 

***

 

A temető kapuja mint mindig, most is nyitva volt.

 

Kifulladva kapaszkodott fel a dombon, ahonnan mindig a vizet nézte. Még nem épült fel teljesen, gyorsan elfáradt, így megállt pihenni a domb felénél.

 

Innen is látta a holdat.. ami most hatalmas kerek egészében ragyogott az égen. A nap utolsó sugarai, abban a percben haltak el látóhatáron, ahogy felért a domb tetejére. Az angyalszobrok arcát sötétségbe vonta a fák árnyéka.

 

És akkor meglátta.

 

Az alakot, aki ott állt a fák alatt, és a vizet nézte.

 

Magas volt.. háttal állt neki..de ígyis felismerte. A hosszú fekete hajat.. amit most a szél röpített magasra.

 

Futni kezdett felé.. a férfi pedig megfordult.

 

Vörös szemek pillantottak rá.. egy sápadt arcból.. amit már annyiszor látni vélt...éberen és álmaiban.

 

Az utolsó pár métert szinte repülve tette meg, ágyúgolyóként vágódva az ölelő karokba.

 

Szemeiből tíz év után újra forró könnyek patakja indult meg.

 

Egy hangott hallott..közvetlenül a füle mellett. Azt a hangot.. mely mély volt és simogató.. melyért az utóbbi időben.. ölni tudott volna.

 

- Mondtam neked.. ha feljön a hold.. itt leszek...